Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Avantasia: Moonglow (2019)

2019.02.18. 18:44 | Dionysos | 10 komment

yy_24.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.tobiassammet.com

De rég volt, amikor a tinédzserkorból éppen kilépett, hosszú hajú, farmerdzsekis srác, akit a feltörekvő német Edguyból ismerhetett néhány undergroundban járatos személy, egy új, euro-metal alapokon nyugvó kifejezési formát hozott létre a többszereplős operák mintájára, olyan minőségben, hogy attól a Helloween éppen gyászos időszakát élő rajongói a bánat után rögtön örömkönnyekre fakadtak. Wunderbar, harsogott a német, majd az európai metal média, ami nem csak a zenei produktumnak szólt, hanem annak a csodának is, amivel a kurvalétet mindaddig messze elkerülő Kiske kiváltotta a bárcát, és rögtön a lemez elején tudatosította az alattvalókkal, hogy a király élt, él – és lehet, hogy élni fog.

Az évek múlásával aztán sok minden változott – a hagyományos bőrdzsekit és farmert felváltotta a porondmesteri ruházat, a színpadot a váltószereplős cirkusz, a zenét pedig a Meat Loaf-Trans-Siberian Orchestra tengelyen mozgó nagyszabású – metal elemeket is tartalmazó – kissé geil, musicales, néha terjengős heavy rock. Hogy ezt aztán hogyan élték meg az ősrajongók, azt pontosan tudom, mert én is közéjük tartozom: bevallom, a legutóbbi két lemezből már csak a hagyományosan Kiskére hagyott speed vágtákat hallgatom, annak ellenére, hogy szeretem azt is, amivé az Avasntasia vált – pusztán ebben az új műfajban nem éreztem olyan erősnek a dalokat (egyet-kettőt kivéve), mint az első etapot, amivel tulajdonképpen Tobias megírta a "Keeper O fThe Seven Keys II" zenei folytatását.

Azt persze dőreség lenne várni, hogy a húsz évvel idősebb Sammet visszatér a gyökerekhez, csak mert pár iszapszemű rája átkokat szór "rája", ráadásul talán most van az a pillanat, amikor Tobias barátunk megkapta a mestervizsgát ebből a műfajból is: a projektből az enyhe mesterkéltség mellett süt a profizmus biztos öntudata – talán éppen ez korlátozza be kissé az egyébként sokszínű világot –, és hát ki ne hallgatná meg a metal színtér válogatott énekeseit újra és újra; még akkor is, ha a dallamok bizony néha már ismerősen csengenek, és a műfaj sémái többedszeri körüket futják a zenei megoldások között.

S én milyennek találom az új albumot? Hát olyannak, amilyennek az együttesek szószólói új lemezeik megmosolyogtató promóciós szövegeiben: a dallamos részek még dallamosabbak, a kemény részek pedig még keményebbek lettek – vagy inkább jobban sikerültek, így aztán fedni tudják némileg a túlírást (ami az irodalomban mondjuk Stephen Kingre jellemző), és a kissé nárcisztikus hangjegyhalmozást, ami a rokokóból könnyen giccsbe fordíthatja az eredményt. (Bár a borító inkább a gótikát idézi, de abból annyi van a lemezen, amennyi metszéspont a párhuzamosok között.)

A meghívott dalnokokon persze nem múlik semmi, már ami a sikeresség esélynövelését illeti, sőt, a megszokott arcokon túl berendelt Hansi Kürsch és a szigorúbb stílusokat, illetve énekelni nem tudókat reprezentáló Mille Petrozza úgy keménykedi végig a lemez legvadabb és szerintem legjobb tételét, hogy arra csakis talpig páncélban lehet táncolni. Nem tudom, egyébként, hogy mi Tobias módszere, de ha úgy vesszük, Dickinsonon és Halfordon kívül minden prémium kategóriájú ismertebb énekes megfordult már barátunk csili-vili cirkuszában. (Meg most már prémium alatti is, köszönhetően a Kreator-dúvadnak, és ha már itt tartunk, milyen érdekes lenne egy thrash metal opera, ahol lehetne versenyezni, ki tud nagyobb falsot rúgni a hangjegyekbe…)

A hangulat és a zenei megoldások – az izmosodáson és dallamosodáson kívül – tehát lényegében a megszokott vonalon mozognak, olyannyira, hogy a "The Raven Child"-ban Lande – aki a kiváló vendégénekesek ellenére is a hátán viszi el a vokális részeket – újraénekli a "The Scarecrow”" egyes dallamait. No, de kicsire ne adjunk! Úgy gondolom, aki eddig szerette az Avantasia darabjait, az most sem fog csalódni, sőt, talán friss szellőként éli meg a kissé bepállott szobában – aki meg nem, az… az talán ha teljességében nem is, de egyes aspektusaiban találhat neki tetsző momentumot – este, holdfényben is akár.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr8614634648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dionysos 2019.02.18. 18:51:58

Egyenetlen a minőség, de nekem néhány nóta, megoldás kifejezetten tetszik. A múltkorinál sokkal jobbnak tűnik.

A "The Mystery Of Time" kritikájában ezt írtam:

Joe Lynn Turner belépője a "The Watchmaker's Dream"-ben legalább akkora libabőr, mint Russell Allené volt a "The Wicked Symphony"-t nyitó címadóban (ott: "You've been dying for glory..." - itt: "Welcome to the aftermath...")

Most megint van egy ilyen katarzisos belépő (ezt nagyon érzi Sammet): "Ghost in the moonlight..." Miért nem nekem jutnak ilyenek eszembe?

saszi11 2019.02.18. 22:52:54

Szuper lemez ez is. Idő kell a feltérképezésére, de annál élvezetesebb az ismerkedés .

garael 2019.02.19. 17:46:16

Akárhogyan is, de a dupla Avantasia óta a legjobb a sorban.

Régi Olvasó 2019.02.19. 20:36:46

...falsot rúgni a hangjegyekbe! :D
Te bolond, megint leestem a székről nevettemben!

Amúgy igen, jó lemez, de messze nem mérföldkő. Mindegy, hogy ki énekli a dalokat.
A Soen Lotusától viszont elolvadok!

SaviourMachine 2019.02.20. 13:21:20

@Régi Olvasó: Így van, Tobiás a cipőjét nem köthetné be Soenéknek, a Lotus megint hatalmas, mint elődei! Mondom ezt úgy, hogy amikor indult az Avantasia, még odáig meg vissza voltam értük. A Metal Operák után fel kellett vóna oszlaniuk. :)

SaviourMachine 2019.02.20. 13:29:03

"...olyan minőségben, hogy attól a Helloween éppen gyászos időszakát élő rajongói a bánat után rögtön örömkönnyekre fakadtak."

Ezt nem értem. Az első Avantasia 2001-es, a Helloween pedig előtte 1 évvel adta ki a The Dark Ride-ot - életművük egyik legjobbját! Szerintem te a nyuszis lemezre gondoltál, bár az már 2003-as (tehát jócskán az Avantasia berobbanása utáni), és hát az is mindennek nevezhető, de "gyászosnak" semmiképp. Valahol eltévedtél a csalitosban... :)))

Kotta 2019.02.20. 14:39:26

@SaviourMachine: én értem. az ős rajongók 91 óta gyászoltak. a nagyon elkötelezettek esetleg 93-tól.

dark ride? mi a fene az? :)

garael 2019.02.20. 17:58:56

@SaviourMachine: A Dark Ride a kritikai elismertség mellett kereskedelmileg bukta volt, sőt , válságot okozott az együttesben is: Uli Kusch és Roland Grapow ki is vált a bandából. A csalitosban meg nem szoktam eltévedni, mert van iránytűm, ráadásul gyakorlott csalitjáró vagyok.

saszi11 2019.02.20. 20:02:06

@SaviourMachine: miért kellett volna feloszlaniuk? Mert neked nem tetszik? Én sokkal jobban szeretem az új lemezüket, mint bármelyik régit. Attól még nem gondolom, hogy felesleges volt kiadni őket. Egy zenésznek fejlődni kell folyamatosan, nem ragadhat le egyetlen dolognál. Nagyon jó zeneszerzővé vált az évek folyamán, nemhiába énekli a dalait ennyi zseniális énekes