Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Candlemass: The Door To Doom (2019)

2019.02.27. 17:28 | garael | Szólj hozzá!

candlemass-the_door_to_doom.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.candlemass.se

A doom az a metal stílus, ahol a búcsúzás és a veszteség érzése legalább olyan fontos, mint a születésé: a fájdalom a zene egyik lényegi eleme, s az, hogy mégsem pusztán mazochisták, vagy depresszióba esett emberek hallgatják, valahol onnan származik, ahonnan a horror-fanok rajongása a természetfeletti rémségek vagy a félelem iránt. Ennélfogva kezdhetném egy nagy össznépi hurrával is a kritikát, hiszen a Candlemass albuma a karrier végét is jelenti – ezt csak azért nem teszem, mert ha a búcsúzás meg is volt, lehetett volna ennél jóval emlékezetesebb, és ha a csapat születését vizsgáljuk, az akkori fájdalom bizony jóval sokrétűbb volt, mint a mostani, ami olyan, mint gyakorló mazochistának a ezredik korbácsütés: rossznak rossz, de azért mégsem az igazi!

Hiába hát a vendégszereplő Tony Iommi, ha a dal, amelyben szerepel, nem üti meg sem a Sabbath, sem a Candlemass jobban sikerült darabjainak szintjét, és ha hiányzik innen valami, vagy valaki, akinek jelenléte minden bizonnyal emlékezetesebbé, de ki is mondom, egyszerűen jobbá tehette volna az albumot. Persze, tudom, hogy a Candlemass Edling gyermeke, de a csapatban mindig is rendkívül meghatározó volt az énekes jelenléte: az, hogy Levénnek egy svédcsavarral távoznia kellett az együttes első énekese miatt, lehet, hogy jó ötletnek tűnt, megvalósításában azonban legalább három pontot rontott a végeredmény értékelésén (már ha értékelnénk az albumokat.)

A doom őszinte stílus, így legyünk mi is őszinték: Johan Langqvist valahol hat láb mélyen hagyta valamikori érdekes, lebegtetős hangját, és ha nem tudom, hogy ő énekel az albumon, fel sem ismertem volna – ez bizony nem az a szerencsés reunion, mint ami a Metal Churchnél zajlott le, és ha zokogni kezdünk, azt nem az utolsó harc hangulatáért tesszük. Az idő itt most bizonyíthatóan otthagyta lábnyomát, méghozzá jó porosan, és szegény Johant inkább egy faiskolában tudnám elképzelni énektanárnak, ahol a csemeték nem kapnak egyest, ha fahangon énekelnek, ráadásul a közönség, botfülű lévén, lelkesen tapsol.

De ne varrjunk mindent szegény Langqvist nyakába, és legyünk ismét őszinték: az album bizony a kiégés vagy elfáradás jeleit mutatja – ez utóbbiról szerencsétlen Edlingnek még orvosi papírja is van, de míg ez idáig a zenész munkáin nem mutatkoztak a betegség jegyei, most bizony messziről észrevehetőek. Kár, hogy a két mini album és az Avatarium után éppen a búcsúzásra nem maradtak meg azok a jellegzetes riffek, amikkel Edling mindig is az élvonalban tartotta a csapatot, és azt sem értem, hogy ha már a kezdetre akarnak utalni, miért nem tértek vissza annak panteisztikusabb, drámaibb hangzásához. Lehet persze, hogy a csapatban most ennyi volt, és a búcsú meghatottsága nem csak a szemeket, hanem a füleket is könnyekkel borította (dugaszolta) el, vagy esetleg belátták, hogy Langqvist képességeivel nem tudnák a kellő hatást elérni, ám az bizonyos, hogy ezúttal olyan emlékezetes fekete-himnusz nem született a korongon, és az egyetlen közepesnél jobb pillanatot már elsütötték egyszer 2018-ban, a "House of Doom"-mal.

Sajnálom, hogy a csapat némileg méltatlanul búcsúzik – azért ezt a méltatlanságot tegyük idézőjelbe –, talán nagyobb robbanás lett volna, ha az összes, eddig a bandában szerepelt énekest megszólítják – bár lehet, hogy Messiah Marcolint már nem lehet kirobbantani saját sértődöttségének falai közül. Akkor talán felépíthették volna a távozás ünnepélyes teátrumát – mindig is volt valami színpadiasság a zenéjükben –, és emlékezetesebb módon játszhatták volna el a természet körforgásából származó kezdet és vég zenei előadását.

 Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr2514658247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.