Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Battle Beast: No More Hollywood Endings (2019)

2019.03.23. 16:26 | garael | Szólj hozzá!

battle-beast_no-more-hollywood-endings.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Mivel majdnem egy időben jelent meg a Battle Beast és a Beast In Black albuma, kézenfekvő, hogy az ismertetőt a két album összehasonlítására húzzam rá, aminek eredményeként – ha szerencsém volna és lusta lennék – egyetlen szóval le tudnám az egészet: ugyanolyanok. Ez azonban nem igaz, és ne is tartsuk ezt pechnek, legfeljebb az enyémnek, hogy nem tudtam megúszni a könnyűnek ígérkező melót. Persze vannak olyanok, akik nem értik, mit kesergek, mert sommás véleményüket nálam is rövidebben el tudnák mondani – szar –, de egyrészt nem értek velük egyet, másrészt azért blogunk olvasói hozzászokhattak, hogy még falsnak tartott véleményünket is megpróbáljuk némileg cizelláltan közhírré tenni.

Itt van hát a popmetal két vezető csapata, ugyanabból az istállóból eredeztetve, ám nem mondanám, hogy egymás után lepörgetve a két albumot, végig ugyanazt hallanám, némi disco variáció közepette, egyébként is, tiszteljük annyira a stílust, hogy kijelenthessük: tulajdonképpen a nyolcvanas évekbeli aréna csapatok jogutódjai, kár, hogy az arénákat egyes helyeken csak focistáknak húzzák fel, és nem édes-mézes dallamokkal a siker felé törtető metal bandáknak. (Akiknél a siker be is következhet, ellentétben bizonyos focicsapatokkal.)

A Battle Beast legutóbbi albumáért őszintén szólva nem igazán tudtam lelkesedni, holott tulajdonképpen lett volna időm hozzászokni a popos hangzáshoz, de úgy éreztem, nem volt meg az a mágikus arány a disco és a metal között, ami felerősítette volna a két komponens egymásra gyakorolt hatását, zenei integrációját.

Az új album azonban határozottan tetszik, talán azért, mert a zenei összetevők jobban összeillenek, ráadásul a számok most jóval dúsabban és fémesebben szólnak, mint elődjük esetében. A recept persze nem változott, a dalok gerincét most is az édeskés dallamok, a staccato riffelés, az egyendobolás és a popos hangzásért és futamokért felelős szinti hangzás jelenti. Aki pedig túl tud lépni ezen, az biztos élvezni is fogja a dalokat, mert elég lenne kétszer leadni a rádióban mondjuk a musicaleket megszégyenítő slágerpotenciállal rendelkező címadót – ami persze itt, Magyarországon lehetetlen – biztos vagyok benne, hogy a zenehallgató postások és buszsofőrök már másnap Battle Beast-et fütyörészve végeznék munkájukat.

A Nightwish hatás persze megmaradt, de a szimfo' részek nem nyomják agyon a dallamokat, így a hangzás sem annyira csiricsáré, vagy geil, és hát azért a csapat is megmutatja, hogy képes echte powert is nyomni: hallgasd csak meg a "Golden Horde"-ot, maga Dzsingisz Kán is szívesen vezette volna ilyen indulóra csatába a seregeit, amiből csak az nem igaz, hogy ő volt a vezér, és  talán a mongol harcosok is jobban tolerálják a torokhangos indulókat, mint egy rekeszteni is tudó szőke énekesnő egyébként roppant kellemes hangját. (A másik igazán macsós mozzanat a záró, "My Last Dream" egy az egyben ellopott Black Sabbath riffje, bár lehet, hogy inkább szemtelenségről beszélhetünk, mintsem férfias/nőies elszántságról.)

De akkor, ahogy ígértem, hasonlítsunk is: úgy gondolom, hogy dallamok és egység szempontjából most a Battle Beast futott be elsőként a célba, paraszthajszállal megelőzve ellenfelét, bár a Beast In Black énekese olyan unikum, amit semmilyen slágerrel nem lehet feledtetni.

Igazán örvendetes hónap hát ez a pop-metal szerelmeseinek, hiszen rövid időközökkel három album is onthatja a léggitározás közbeni, disco táncra ingerlő melódiákat – a harmadik ugye a Bloodbound –, és hát hiába is tiltakozik a zenei szocializációnkból eredő utálat a pop iránt, kénytelenek lehetünk elismerni, hogy jelenleg sikerült e csapatoknak fából vaskarikát csinálni, igaz, mindegyikhez kellett egy-egy bestia, vagy birodalommal rendelkező sárkány.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr2714710543

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.