Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Enforcer: Zenith (2019)

2019.05.04. 10:18 | garael | 1 komment

enforcer_zenith-500x500.jpg
Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.enforcer.se

Mivel nem igazán ismertem a csapatot, utánanéztem korábbi albumaik kritikáinak: a Mercyful Fate-NWOBHM keverék titulus elsőre meghökkentett, hiszen a progresszívbe hajló diamondi világ úgy illeszkedik a speed metal egyszerűségébe, mint egyszeri proletár a porcelán kiállításba, így aztán még jobban meglepődtem, mikor az első szerzemény úgy vágott arcba, like a Hurricane. Igen, hiszen a "Die For The Devil" maga a virágkorát élő Scorpions, még a villa-szemüveges ordító pasit is látom, ahogy rágógumiba ragad a keze a mellette ülő hölgy mellén.

A NWOBHM elemek aztán lassan felszínre törnek, bár én végig érzek némi skorpiót a dalok ritmizálásában vagy dallamában, ami úgy látszik nem az ikreket, hanem az elvárásokat ette meg reggelire. De félre a tréfát, a "Zenith Of The Black Sun" már a Judas Priest 2British Steel2-es ikergitáros riffelgetését idézi, aztán a "Searching Of You"-ban megérkezik a várva várt speed metal is, a korai Iron Maident dupla sebességi fokozatba kapcsolva. Persze most Palik Lacit idézve kérdezhetnénk – no, de hová tűnt King Diamond: hát azt bizony sehol sem találom, mert bár a "The End Of Universe"-ben megjelennek a ravasz tempóváltások, gonosz vagy gótikus hangulatnak nyoma sincs, inkább a fiatalság csikóvihánca és zabolátlansága ad alapot a remek dallamoknak.

És ha már dallamok, meg Scorpions: a "Regrets" ugyan nem a németek szellemiségében íródott, de akkora ballada, amekkorát a bajszos speed katonák is csak ihletett pillanataikban írtak. A töményebb NWOBHM-os pillanatokat aztán még egyszer megtörik, a "One Thousand Years Of Darkness"-be még egy kis oózás is belefér, ráadásul a remek, klasszicista iker gitárszóló úgy teszi fel a koronát a szerzeményre, ahogy annak idején Napóleon saját maga fejére.

A "Thunder And Hell" iszonyatos vágtája nekem még egy kis "Kill 'Em All" korszakos Metallicát is idéz, és talán itt bukkan fel egy kis gonoszság a szélsebesen vágtató riffek között – az egymásnak válaszolgató gitárok olyan versenyfutást produkálnak, aminek hallatán Usain Bolt is könnyeket ontana, ráadásul a barokkba mártott akusztikus befejezés olyan, mint amikor a győztes futó levezetésként kocog még egy kört, a nagyérdemű örömére.

A fiúk persze nem tudnak kibújni a hatásaik alól, és a "ForeverWe Worship The Dark" dallamorgiáját egy "Ides Of March"-féle figyelemfelhívással kezdik, hogy aztán az "Ode To Death" összetettebb, váltogatós vicsorával fejezzék be az albumot, amiből viszont már tényleg hiányzik a Scorpions. A lemez nem hosszú, a zenészek negyven percbe belesűrítették, amit közölni akartak velünk, és ez így van jól. Nálam a kissé szürkébb idei év egyik meglepetése az Enforcer, és a gitárszólók miatt talán még Tartuffe is átsiklik a nem éppen kereszténybarát szövegeken, azok pedig, akik a korábbi albumokat kedvelték, próbálkozzanak nyugodtan ezzel is, hátha találnak valami kedvükre valót.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr8914803938

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kotta 2019.06.24. 21:54:21

ez süti

nem is baj, hogy kicsit vissza vettek a tempóból