Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Aeon Zen: Inveritas (2019)

2019.05.09. 22:18 | Dionysos | 3 komment

aeon_zen.jpg

Honlapok:
www.aeonzen.com
facebook.com/aeonzen

A brit Aeon Zen amolyan egyszemélyes projektként kezdte, a sokhangszeres Rich Hinks (aki egyébként leginkább basszerként vitézkedik a lemezein) mellett sok zenész és vendégénekes megfordult, de újabban - lényegében a 2014-es "Ephemera" című lemez óta - stabil négyesben nyomja Andi Kravljaca énekessel, Alistair Bell gitárossal és Steve Burton dobossal. Én a 2012-ben megjelent "Enigma" albummal vesztettem el a fonalat, mert a rendkívül szimpatikus debütáció után elmentek egy olyan modern metal és - nem félek kimondani - dallamtalan irányba, ami már nem tudta fölpiszkálni az érdeklődésemet.

Most mégis tettem velük egy próbát, mert öt hosszú évig dolgoztak az új lemezen, és Hinks nyilatkozata szerint most először nem zsarnoki magányában írta meg az anyagot, hanem valódi együttesként, közösen szerezték a dalokat. Nem tudom, hogyan teremtették elő a fölvételekhez és a kiadáshoz a szükséges monetáris alapot, de a megszólalásra igazán nem lehet panasz. A hangzás és a produkció kifogástalan, pedig magánkiadásról van szó.

Az új munkamódszerrel nagy irányváltás nem történt, továbbra is kifejezetten modern fölfogású progresszív metált tolnak szórványos extrém, dzsent elemekkel, de olykor belefér némi hagyományos jazz ciráda is, amit gyorsan legyalulnak pár taktus blast beat-tel (lásd: Another Piece That Fits). Azt kell mondjam, ez az eddig megjelent öt lemez közül érezhetően a legérettebb, legkimunkáltabb anyaguk. Közel sem könnyen hozzáférhető, magát gyorsan szívünkbe lopó muzsika; bonyolult, sokszorosan tagolt, szinte csapongó dalszerkezetekben gondolkodnak, amit még nehezebben emészthetővé tesz a már említett rákfene, tudniillik, a szerethető dallamok hiánya, és ez vonatkozik úgy Kravljaca egyébként kellően karcos énekére, mint Bell technikailag polírozott, de túlságosan körmönfont, zegzugos gitárjátékára.

El tudom képzelni, hogy az "Inveritas" sokaknak be fog majd jönni, főleg a nálam fiatalabb, modernebb metálon szocializálódott proggereknek. Lehet, hogy itt már generációs lemaradásról is szó van, de miközben érzem, hogy piszkos jók ezek a muzsikusok és elképesztő munka és temérdek szakértelem kellett ehhez a fineszes, kimondottan összetett eredményhez, nekem inkább megterhelő, mint katarktikus ezt a nehéz fajsúlyú anyagot egy az egyben végighallgatnom. Marad az óvatosan adagolt részletekben kóstolgatás, kiváltképp ami a DragonForce-os Vadim Pruzhanov billentyűs akrobatikus szólójával földúsított címadót illeti (lásd a mellékelt videót!).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr3614817736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Régi Olvasó 2019.05.10. 08:25:34

Nem látni a 3 új cikket, srácok!

Dionysos 2019.05.10. 11:34:52

@Régi Olvasó: A "glitch" javítva. :)
Rájöttem, hogy nem a blogmotor, hanem a gépem rakoncátlankodik.

Régi Olvasó 2019.05.11. 18:52:41

Valóban nagyon nehezen emészthető lemez lett, de ezen nem lepődtem meg, mert eddigi útjuk során is ezt az utat járták. Aki eddig szerette (mint pl. én), az ezután is fogja, viszont új arcokat most sem sikerül maguk mellé állítani.