Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Necromandus: Orexis Of Death (1973)

2019.06.05. 17:12 | Dionysos | Szólj hozzá!

y.JPG

Kiadó:
Vertigo

Pár napja a Lucifer's Friend recenziómban megemlítettem, hogy nemcsak amerikai bandák tűntek el méltatlanul és szinte nyomtalanul az európai rocktársadalom emlékezetének szürke ködében, hanem bizony olyanok is, akik az öreg kontinensen (vagy a közvetlen mellette fekvő szigetországban) születtek, éltek és tevékenykedtek. Ezek közé tartozik egy igazi kuriózum is, az észak-angliai Cumberlandben, 1970-ben alakult Necromandus. A tehetséges formáció sikertelenül próbált lemezszerződéshez jutni mindaddig, amíg 1972-ben Tony Iommi, a Black Sabbath gitárosa föl nem fedezte őket. Iommi menedzselni és producerelni kezdte a csapatot, így 1973-ban maga a doom atyja irányíthatta a bemutatkozó anyag fölvételeit.

Sajnos még a megjelenés előtt kilépett a karizmatikus gitáros, Barry Dunnery, így kiadójuk, a Vertigo fiókba tette a szalagokat, melyek csak egy hosszúra nyúlt Csipkerózsika-álom, egy förtelmesen méltánytalan lappangás után, 1999-ben kerültek elő újra, hogy több mint negyed évszázados késéssel lássanak napvilágot. Az album, ha időben jelenik meg, biztosan hangos siker lesz, de legalábbis komoly visszhangra talál a kritikusok között, így azonban csak az ügyesen rejtőzködő, megveszekedett gyűjtők verik föl a kevés elérhető lemez árát a börzéken.

Az "Orexis Of Death" hossza az akkoriban szokásos, bakelitekhez mért 40 perc alatt van, de egészen különleges zenét tartalmaz, amely igazán érdekfeszítő keveréke a Sabbath-os doomnak, a Yes-féle progresszív rocknak (billentyűk nélkül) és a '70-es évek közepére jellemző Rush hangzásnak (2112, A Farewell To Kings, Hemishpheres). A muzsika dallamvilágában és hangzásában teljesen egyedi, amihez erősen hozzájárul Bill Branch énekes kitűnő, olykor Tobias Janssont (Saffire) idéző orgánuma (ld. Nightjar).

A lemez immáron (2005 és 2010 óta) bónuszolt változatban is elérhető (demókkal és élő fölvételekkel kiegészítve), már annak, aki hajlandó érte kiadni az irreális vételárat. Aki csak bele szeretne hallgatni, annak is szolgálhatok egy jó hírrel, elérhető az egész a belinkelt videón (egyelőre, amíg valaki jogi okok miatt le nem tiltatja).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr6314880228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.