Timo Tolkki's Avalon: Return To Eden (2019)

timotolkkisavalonreturntoedencover.jpg
Kiadó:

Frontiers music

Honlap:
facebook.com/avalonopera

Timo Tolkkinak jó éve volt 2013 – az Avalon első részével, és az Allen/Lande albumokkal azokra a csúcsokra pozicionálta – ismételten – magát, ahonnan a Helloween a Keeper duóval és Tobias Sammet az Avantasiaval bámul lefelé a világra. Ezt persze megtette korábbi anyacsapatával, a Stratovarius-szal is, de a válás utáni pályája nemcsak magaslatokkal, hanem iszonyatos buktákkal is szolgált – példa rögtön erre az Avalon folytatása (Angels Of The Apocalypse), amit még ma sem értek, hogyan sikerült annyira rosszra formálnia. (A mélypont azért még mindig a "Saana" volt, de azt elegánsan hallgassuk is el, hiszen nem metal albumnak készült.)

S hogy mi ebből a tanulság? Semmi – talán az, hogy Tolkki bármikor képes fantasztikusan jóra és fantasztikusan rosszra is, így aztán olyan fogadó-játék alapja is lehet, ahol a nyeremény egy korszakos mű, a veszteség pedig valami hallgathatatlan vacak.

Jósolni tehát nehéz, talán az adhatott támpontot, hogy általában a női énekesekkel futott lyukra – rossz az, aki rosszra gondol –, de hát az Avalon harmadik része minden gender-szakos hallgató örömére vegyes csapat, ahol ráadásul a gyengébbik nemet a méltán Tarja népszerűségi szintjén mozgó Anneke Van Giersberg képviseli – arra, hogy Tolkki képes még neki is gyenge dalt írni, példa maga az új album.

Hallgatom a dalokat, most már sokadszorra, de még mindig "TESCO light2 érzésem van – olyan a lemez, mintha a szegény ember Tolkkija írta volna, aminek mélyén ott van a lehetőség, csak a kibányászáshoz kellene annyi idő, amennyivel a mai, rohanó, digitális világban már nem rendelkezünk. De nem is, egyszerűen nem eléggé erősek a dalok, illetve azok nagy része, hiába a vendégsereg – Zak Stevens, Todd Michael Hall, Eduard Hovinga – reményt keltő csapata, hiszen Timo-t azokért a fantasztikus édes-mézes dallamokért, mondhatni himnuszokért szeretjük, melyek méltán íródtak a METAL NAGY ARANYKÖNYVÉNEK legkarátosabb lapjaira.

A himnuszok azonban elmaradnak, hiába az euro-metal minden erényét felvillantó eszköztár, talán a teljesen felesleges intro utáni "Promises" üti meg a csúcskorszak gyengébb darabjainak szintjét, a többiből egyszerűen hiányzik az a valami – nevezzük ihletnek, vagy földhöz ragadtabb módon a szívekben tüzet gyújtó dallamnak –, amit Tolkki korábban akkor is képes volt kirázni, ha a csuklóját gipsz borította.

Ettől még persze hallgatható az album, annak ellenére, hogy nem érzi az ember minden pillanatában, hogy elájul a gyönyörtől, bár azért csúnya bakiként rondít bele az egészbe az Anneke-nek adott "Hear My Call" idegesítő átlagossága, még szerencse, hogy a "We Are The Ones"-szal hősünk némileg kiköszörüli a csorbát.

Sajnálom, hogy ezt kell írjam, de úgy néz ki, jelenleg Tolkki még jobbik formájában sem képes arra, amit várnánk tőle, és ha el is kerülte a trilógia második részének csúfos buktáját, ujjongásra most sem ad okot, legfeljebb arra, hogy fogadjunk: a következő album vajon hol fog elhelyezkedni a gitáros hullámzó pályájának magasló és zuhanó ívein?

Garael

Címkék: lemezkritika