Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Opeth: In Cauda Venenum (2019)

2019.09.26. 16:46 | Dionysos | 4 komment

y_251.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

Mivel nem vagyok tipikus Opeth rajongó, nekem nem okozott sem permanens arcidegzsábát, sem krónikus epehólyag fakadást (van egyáltalán ilyen?) Mikael Åkerfeldt markáns stílusváltása 2011-ben a "Heritage" albummal. Az idei már a negyedik lemez az újkori, "újra föltalált" Opeth-től. Nekem alapvetően szimpatikus volt ez a stiláris evolúció (itt azért a régi fanoknak is el kell ismerni, hogy cezúráról [teljes elválasztásról] nem beszélhetünk), de a négy lemez közül egyedül a "Pale Communion"-t (2014) érzem hibátlannak, zeneileg és hangzás tekintetében egyaránt.

A többi lemezen (beleértve jelen recenziónk tárgyát) akadnak megbicsaklások, és a hangzás is egyre - hogy is mondjam? - mélyebb, öblösebb, tompább, már-már a túlvezéreltséget riszkírozva. Az mindenképp az új anyag javára írható, hogy a "Sorceress"-nél (2016) egységesebb, kevésbé csapongó, noha a második felére ez is megfekszik egy kicsit; számomra a "Charlatan-Universal Truth" páros a mélypont, a "The Garrotter" jazzes "elhajlása" legalább érdekes, de az utolsó két nóta is elég laposka.

A végében (farkában) lappang tehát a mérgező anyag, ahogy ezt a lemez címe is hirdeti. Itt egyébként meg kell jegyeznem, hogy amolyan botcsinálta, de szenvedélyes latinosként azért nagyon szimpatikus, hogy Åkerfeldt legalább nem csak latin szavakat dobál egymás után minden nyelvtani egyeztetés nélkül (amint ez oly sokszor előfordul a műfajban). Már a "Pale Communion" borítója is tele volt klasszikus Terentius és Martialis idézetekkel, de az "In cauda venenum" (farokban a méreg) is kifogástalan grammatikai szempontból.

Az Opeth tehát rendületlenül menetel tovább az Åkerfeldt-i úton: az ős-progresszív elemekkel habosított, de baljós, szinte gótikus hangulattal deprimált vintage hard rock fúzió felé. Lelke rajta! Követném is én vérmes öntudattal, ha olyan kerek és ütős lemezeket csinálna, mint amilyen a "Pale Communion" volt! Ennek a lemeznek azonban csak az első felét tudom élvezni, a "Lovelorn Crime" mesteri gitárszólójáig bezárólag. Azért a fele-fele nem olyan rossz arány...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr3415173470

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

saszi11 2019.09.26. 22:19:39

Számomra ez egy tökéletes alkotás. Minden hangja kincs

tipeti 2019.09.28. 17:35:37

Azt hiszem a facebook-on írtam, de leírom itt is.... akik az Opethet a 2000-es évek elején, vagy esetleg a kezdetek óta ismerik, azoknak a Heritage-töl kezdödö idöszak eröteljesen lehet Opeth idegen...nem rossz ez..de nekem hiányzik a Still Life vagy a Blackwater Park szépsége...brutalitása....

saszi11 2019.09.29. 06:17:56

Nekem ezzel a lemezzel kerültek arra a polcra, amin csak a Rush van. Szeretem a régi Opethet , ahogy az újat is. Egy zenekarnak muszáj fejlődni, változnia. Mára az Opeth számomra , ahogy a Rush is több egyszerű zenekarnál, daloknál. Mikor őket hallgatom magába szippant a zene, a harmóniák, hangulatok különös világa. Olyan ez, mint amikor komolyzenét hallgat az ember.

Régi Olvasó 2019.10.03. 19:42:05

Nem bírtam végighallgatni... :(