Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

The Ferrymen: A New Evil (2019)

2019.10.10. 11:26 | Dionysos | 1 komment

y_256.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

A "komposok" céhét a nápolyi Frontiers kiadó hívta életre olyan jól csengő nevekkel, mint Magnus Karlsson (pl. Last Tribe, Allen-Lande, Planet Alliance), Mike Terrana (pl. Masterplan, Rage) és Ronnie Romero (pl. Lords Of Black, Rainbow). Az első, névadó album nem váltott ki belőlem nagy lelkesedést, a Frontiers kiadványai közül sem lett a legsikeresebb, így nem lehettünk biztosak abban, hogy lesz folytatás. Most mégis kezünkbe vehetjük (már aki még vásárol CD-t) az újabb "gonoszságot", amelyre ez a név csak annyiban illik, amennyiben még a bemutatkozásnál is keményebbre, szigorúbbra lett véve a hangzás (amiért egyébként Jacob Hansen hangmérnök volt a felelős). Így lettek a "komposok" végül "kolomposok", mármint a Frontiers nem minden piaci érdek nélküli dömpingjének cinkosai.

Amikor az ember túl van sok-sok száz lemezkritikán, ráadásul zenei ízlése sem tágul már együtt a világegyetemmel, gyakran támad az az érzése, hogy legkorrektebbül akkor járna el, ha egyszerűen bemásolná a régi recenzióját, mert nem akarja önmaga olcsó parafrázisát megírni. Kényelmes, de nem túl tisztességes megoldás lenne, pedig tényleg nem tudok mit hozzátenni a 2017-es bemutatkozás kritikájához. Mióta Romero a CoreLeoni (kb. Leo Leoni gitáros Gotthard tribute bandája) mikrofonja mögé beállt, az azért föltűnt, hogy ez a chilei származású dalnok Nic Meader helyett tényleg sokkal jobb megoldás lett volna szegény Steve Lee pótlására (ha ez egyáltalán lehetséges).

Nagyon tisztességes munka ez, a maga módján szórakoztató is, ráadásul a muzsikusok teljesítménye tényleg kifogástalan, mégsem tudja megidézni a Last Tribe vagy az első két Allen-Lande lemez varázsát. Nem tudnám megmondani, hogy a mágia hol veszik el; Karlsson ötletei halványultak-e el, Romero képtelen-e arra, hogy Russell Allen és Jorn Lande dallamérzékét és millió dolláros, védjegyszerű manírjait helyettesítse. Tekintve, hogy a trió minden egyes tagja a maga módján legenda, inkább hajlok arra, hogy egyszerűen az a bizonyos illékony, definiálhatatlan kémia hiányzik...

A lemez jó, talán még jobb is elődjénél; az is lehet, hogy amennyiben 15 évvel ezelőtt hallom, sokkal kedvezőbb vélemény alakul ki bennem róla, de ez "hic et nunc" túl egynemű, steril és izgalommentes. Beszédes dolog, hogy megint az akusztikus bónusz nóta (Bring Me Home) jött át legjobban...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr9315215686

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garael 2019.10.10. 18:18:38

Valóban jobb, mint az első album. Romero azon kevés énekesek közé tartozik, akiknek hangjától az a fajta epikusságot kapjuk, mint amikor a tomboló viharral szembeszállva egy magas hegytetőn képes az énekes úgy énekelni, hogy ne csak a szél, hanem a hang(orkán) is lobogtassa a hajunkat.