Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.biffbyford.com

A Saxon evolúciójának stációi, a hard rocktól a kő metálig, egy pop és egy folkdal, egy Iron Maiden parafrázis, némi kísérletezés és… és ennyi. Megérte? Ha engem kérdeztek, nem, ha a művészt, minden bizonnyal igen a válasz. De miért is vagyok elégedetlen? Elmesélem. A kezdés mindenesetre biztató, az első két dal, köztük a lemez címadójával, a csapat korai, rockos-boogies oldalát villantja fel, duplán echte slágert alkotva, aztán… aztán jön a választóvíz, egy rövid, prózai átkötés képében. A "Pit And The Pendulum" talán az egyik olyan szerzemény, ami nem férne bele a Saxon világába, a néha "disszonáns" riffek, a tempóváltás és a gitármunka szinte progresszívvé teszik a dalt, ám a középső, lírai rész sem tudta elrejteni a megfelelő vezérdallam hiányát: zeneépítésből jeles, Saxon mágiából elégtelen.

Innentől válik aztán eklektikussá a kép. A "Worlds Colide" a csapat két legutóbbi albumának keménységével próbálja behorpasztani az angolszászok sisakját, sajnos a nagy szigorkodásban el is veszik a megfelelő refrén, a dal címét ismételgető Biff pedig mintha beleragadna abba a fél oktávba, amiben mondóka-szerűen szajkózza a refrénnek evetélt szavakat.

Hiába a Simon & Garfunkel által világhírűvé tett angol népballadával, a "Scarborough Fair"-rel végre megérkező dallamok varázsa, nem hiszem, hogy a célközönség ezt szeretné, még akkor sem, ha ez egy szólóalbum, vagyis a kísérletek megfelelő platformja. Biff pedig nem hagyja magát, és a lírai pillanatok után ismét a sziklagörgetésé a terep. A "Pedal To The Metal" egy olyan Judas Priest szerzemény, ahonnan kihagyták a nagy ívű refrént, az énekes pedig hiába próbálja a dal végi sikolyokkal (illetve azok hiányával) megidézni a kortársat, az "idézetet” csupán az élvezetes gitárszóló menti meg a végtelen unalomtól.

A hangulat nem változik a következőkben sem, a "Hearts Of Steel" jól beleillik az utóbbi időszak értelmetlen keménykedésébe, nem is tudom, hogy miért kell a monotonitást az erő mértékegységévé tenni, főleg egy olyan személy esetében, akinek vérében vannak a dallamok. Ha pedig adóztunk a Judas emlékének, akkor adózni kell az Iron Maidenének is. A "Throw Down The Sword" ütemei a Vasszűz révedezősebb pillanatait ragadják meg, és talán itt sikerül felvillantani azt a refrénteremtési képességet, amit annyira hiányoltam eddig. Azt még hozzá kell tenni, hogy a gitárszóló itt is virtuóz – ez az egyetlen momentuma a lemeznek, ami végig egyenletesen magas színvonalat hoz. (A hangszeren az Opeth tehetsége, Fredrik Åkesson játszik.)

Ozzy új albumán a rajongók kedélyét az utolsó, egyszerű popdal korbácsolta fel leginkább, nos, Biff sem akar ettől elmaradni, és egy ragadós, ám tulajdonképpen a metaltól távol eső, akusztikus, saxo(n)fonnal dúsított nyáltermelővel mutatja meg, hogy ilyet is tud. Hát én meglettem volna enélkül a tudat nélkül is. A lemez zárása végre visszahozza a kezdetek dallamos, derűs világát, de mire idáig eljutok, már nincs erőm lelkesedni.

A másik oldalról vizsgálva természetesen egy szólóalbumba minden beleférhet, nem is a kissé szétszórt jelleggel és stíluskalandozással van a bajom, hanem a lemez metálosabb oldalában a dallamok ignorálásával, és az utóbbi két Saxon album világát jelentő erőlködő keménykedéssel. Akinek azonban ez bejön, a líraibb pillanatok elhagyásával megkaphatja a legújabb, modern Saxon EP-t.

Garael