U.D.O. And Das Musikkorps Der Bundeswehr: We Are One (2020)

udo-musikkorps-der-bundeswehr-we-are-one-cover.jpg
Kiadó:

AFM Records

Honlap:
www.udo-online.com

A klasszikus mese mintájára ezúttal a kis gömböcnek akként sikerült elnyelnie a szegény ember családját, hogy azt semmilyen bicska nem tudja helyrehozni. Az arányok ugyanis nem tévednek: a Bundeswehr zenekara úgy telepszik rá Udo mester kockagörgető világára, hogy néha bizony maga az énekes sem tudja, hova jutott, vagy más oldalról megközelítve, itt bizony a Musikkorps vált főszereplővé, ami mellett a metal csak afféle unterman ebben a furcsa, hibrid világban.

De kezdjük az elejéről. Annak idején talán a Metallica volt az első mainstream metal banda, akik megpróbálták magukat szimfonikus környezetben: az, hogy mennyire sikerült, mi sem jellemzi jobban, hogy még a tagok is elismerik: az bizony lehetett volna jobb is. Nem véletlen, hogy sokan puszta cirkuszi mutatványnak tartják az efféle próbálkozásokat, ahol a metal banda mellé odaraknak egy ilyen-olyan szimfonikus zenekart, akik több-kevesebb sikerrel alájátszanak a klasszikus fémriffeknek. Ezekben a mutatványokban azonban általában nem sikerül az az integráció, ami célja lenne az egész zenekarosdinak, így aztán némileg jogosan hánynak hupililát a true metal képviselői, ha meghallják az orchestra szót.

Jómagam sem vagyok híve ennek a fajta szimfonikus megközelítésnek – annak ellenére, hogy szeretem a szimfonikus power metalt, de ott egészen más alapokon nyugszik a zene –, mert mindig ott mocorog bennem a kisördög, hogy a két fél elzenél egymás mellett: mindenki teszi a saját dolgát, de az igazi kapcsolódási pontok híján nem születik magasabb szintű művészi – no jó, szórakoztatási – minőség.

Udo esetében azonban esélyt adtam a sikernek, hiszen melyik zenekar lenne autentikusabb a németek legfőbb marschier-metal képviselőjével együttműködni, mint a Bundeswehr Musikkorpsa: a menetelés mellett már csak a verbunkos toborzás hiányzik, hogy teljes legyen mind a metal fanok, mint a német haderő öröme.

Mivel katonazenekarról van szó, a hangzás kicsit módosul: több a rézfúvós, harsányabb és rikítóbb az eredmény, ami jó is és rossz is: egyrészt hangzásban oda tud nőni az elektromos hangszerek mellé, másrészt rá is telepedhet – ennek bizonyítéka a jelen lemez, aminek címében U.D.O. és a Musikkorps sorrendjét nyugodtan fel lehetne cserélni.

Persze ezt úgy is lehet magyarázni, hogy jelen album nem U.D.O. soralbum, így zeneileg is lehet szellősebb, gömbölyűbb, szerteágazóbb az eredmény: a metal visszaszorul, aminek folyamodványaként, – a rézfúvósoknak köszönhetően – egyfajta esztrád és filmzene jelleg lengi be a dalokat, de találkozhatunk dzsesszes hangulatvarázslással, és nagy meglepetésre rappelős szövegköpködéssel is (ez szerencsére inkább egy német humorbomba, és hát tudjuk, mennyire jók a germán viccek).  Az Udo-féle acélkocka csikorgást tompítja egy női énekkar (azt nem tudom, hogy a Musikkorps tagjai-e), valamint annak szólóénekese, aki önállóan is megmérettetik a "Blindfold" című szerzeményben.

Így leírva a jellemzőket talán kissé eklektikusnak tűnhet az eredmény, de nem az: jóllehet, a katonazenekar kissé elnyomja UDO próbálkozásait, de integráns módon: a metal szerves – vagy szervetlen? – részévé válik a zenekari hangzásnak, a dallamosabbra, szellősebbre vett fémes részek felett elsüvítő rézfúvósok úgy húzzák maguk után az ortodox metal témákat, mint katonavonat a páncélszerelvényeket, és ha nem lenne szentségtörés leírni, de táncolhatóvá is teszik annak egyes részeit – pedig tudjuk, hogy a rock 'n' roll az nem egy tánc. Ez az oldala a daloknak, nem mondom, kiválthat némi ellenérzést, mert ütemre emelgetett söröskorsók szaga teríti be a refréneket, de hát adjuk meg a bizonyítás lehetőségét a német össznépi dalolászás kohéziós erejének is.

Mivel alapvetően dallampárti vagyok, és még az esztrádot is szeretem, nem botránkoztat meg a végeredmény, amiben most nem a porondmester, hanem a zenekar diktálja a történéseket: a szimfonikus jelleg ellenére is egy optimista hangulatú, laza, bulis lemez született, ahol a katonák végre megmutatták, milyen az, ha nem harcolni, hanem szórakozni kell. (Ja, és az mindenképpen dicséretre méltó, hogy a "We Are One" überschlagert felvezető riffet a P. Mobil "Utolsó Cigarettájától" kölcsönözték, az viszont kevésbé, hogy a "Love And Sin"-jét meg a Judas Priest "Hellrider"-étől.)

Garael

Címkék: lemezkritika