Generation Axe: The Guitars That Destroyed The World – Live In China (2019)

g5.jpg

Vannak dolgok, melyekről szó kell essen, még akkor is, ha a blog-kollektíva ezért a területért leginkább felelős firkásza fél gőzzel (sem) működik manapság. Persze, láttunk már varjún karórát, a G3 koncertek kimaxolták a shredderek összeboronálásának majd' minden lehetőségét, amit tisztességgel dokumentáltak (CD/DVD) is a rajongóknak. Olyannyira, hogy még bennem is volt némi fásult közömbösség, amikor szembejött a hír másfél évvel ezelőtt. A létszám bővült, most öten "küzdenek", nagyjából, de azért mégsem teljesen a G3 koncertekhez hasonló koncepció mentén. Külön-külön is, majd összeillő párokban, végül együtt az "Ereszd el a hajam!" blokkban. Az összeillő párok alatt azt értem, hogy az elképzelhetetlen, miszerint kettőst lejt Yngwie és Abasi, szerencsére nem is történik meg. Valljuk meg őszintén, amennyire jó döntés volt, hogy egy újgenerációs "hero" is helyet kapott a projektben, annyira elvetélt kísérlet lett volna közvetlen egymásnak ereszteni ezt a két markáns, közös nevező nélküli világot.

De ha már a pároknál tartunk, nem tudok eléggé lelkesedni Zakk és Nuno kettőse fölött. Konkrétan szarból építenek várat. Mit várat, kristálypalotát! Adva van egy enervált, harmatosan vérszegény, szinte menthetetlen Citizen Cope dal (nyilván sláger is, én soha nem hallottam), amelyből olyan nagyívű lírát teremt újra a két ikon, hogy ezen a ponton el is döntöttem, megírom a recenziót, mert ez itt nem G3+2, nem csak végtelen szólókörökre jöttek össze a fiúk. Itt muzsika van, kérem! Nuno meg egyébként is a legnagyobb meglepetés. Az instru Extreme-medley a szólóblokkban, a szólói a közös dalokban, az éneklése, mind-mind csúcspont! Abasi talán a legkevésbé az én világom, de elismerem, amit csinál, különleges és élvezhető, abszolút helye van a premier ligában.

A többieket ismerjük, Zakk a zabolátlan őserő, szólóban egy testhezálló Allman Brothers Band nótából préseli ki a szuszt, végig a dal nyakán térdepelve, Yngwie a lemez (koncert) erejéig csapatjátékos, ami tőle önmagában is süvegelendő, cserébe viszont a hatperces szólóblokkjába tömöríti a legtöbb instrumentális dalát és az összes hangot, amit amúgy háromszor ennyi idő alatt játszana el és akkor is pokolian gyors lenne. Vai pedig a gentleman-művész, akinek köszönet az ötletért és a szervezésért, érezhetően jó mulatság, férfimunka volt, ami  visszaköszön a záró "Highway Star"-ban, amit úgy szabtak magukra, hogy mindenki magáénak érezhesse, amikor rákerül a sor.

Panaszom is legyen? Ok. Hol a CD/DVD package, you know, package!

Túrisas

Címkék: lemezkritika