Ha arra gondolunk, hogy közel negyven éves pályafutása alatt ez az amerikai banda összesen két lemezt adott ki hivatalosan, már sejthetjük, hogy nem jókor voltak jó helyen. Ebből a kettőből egy viszont egészen remek. Nem a zenei tudás, talentum hiánya volt tehát a sikertelenség oka valószínűleg.

Két testvér, Eric és Glenn Cook (gitár és basszus) alapította az együttest 1982-ben. Az énekesük (Tom Mallicoat) 2003-as kilépéséig aktívak voltak, 2006-tól ismét (újra összeálltak). Utóbbit nyilván megakasztotta Eric Cook 2012-es halála, hivatalosan azonban a mai napig sem oszlottak fel.

A gyakori tagcserék (már az első, saját kiadású lemezüket – "The Arrival" (1987) - újra fel kellett vegyék más dobossal annak megjelenése előtt) és az időközben kedvezőtlenre forduló zenei klíma elgáncsolta őket. Ez a korong amúgy demóként fut a hivatalos diszkográfiában, jelen recenzió tárgya az első kiadói támogatással rögzített munkájuk.

Nagyon könnyű a zenekart besorolni a Queensryche klón kategóriába. Egészen hasonló zenét játszanak, mint a Seattle-i legenda az első korszakukban. Mallicoat hangja, énekstílusa is kifejezetten hajaz Tate-ére, de Midnight is megbújik benne. Ahogy a muzsikában is – a kicsit korábban alakult, de szintén hányatott sorsú - Crimson Glory. De ki a fenét érdekel mindez, ha amúgy a produkció elsőrangú?

Hasító ikergitárok, éteri ének, tökös, technikás, enyhén progos amerikai power metal, a lemez címéhez méltó rideg, kicsit gépies hangzás. Ennyi, és nem más. Nem szeretném többnek láttatni, mint ami: egy kiváló, de nem eredeti alkotásnak. Nem kell, nem is lehet mindig megváltani a világot! Főleg, ha rosszkor vagy rossz helyen.

Kotta