Kiadó:
Blue Canoe Records

Honlapok:
www.lyleworkman.com
facebook.com/lyleworkman.musician

Úgy számolom, ez a bejegyzés nagyjából egy tucatnyi megtekintésre tarthat számot. Ez lehetne az egyik példamondata annak az alaptételnek, hogy ez a világ nem igazságos, valódi és teljes igazságszolgáltatásra csak a túlvilágon számíthatunk – az egyéni és közösségi ítélet után, amikor ez a világ már elégett a kénköves tűzben. Lyle Workman ugyanis korszakos zseni, az előző, "Harmonic Crusader" című lemezéről 2009-ben írtam is recenziót – akkor (és azóta) kemény 18 megtekintést generálva ezzel. Engem azonban az ilyen lehangoló eredmények sem riasztanak el attól, hogy írjak. A Nagy Pompeius szállóigévé vált kijelentését némileg fazonra igazítva mondom: scribere necesse est… - írni márpedig szükséges…

Szóval adott egy parádés (egyébiránt autodidakta) gitáros fenomén és sokoldalú zeneszerző, az abszurd nevét magyarra lefordítva: Munkásember Sziget, aki már több hollywoodi sikerfilm zenéjét szerezte (Superbad, 40-Year Old Virgin, Yes Man, Knocked Up, stb.), ráadásul kapós bérzenész, aki olyan hatalmas sztárokkal turnézta már végig a földgolyót, mint Beck, Sting, Norah Jones, Bryan Adams stb., mégis relatíve ismeretlen: sem a kortárs komolyzene, sem a jazz, sem a rock világában nem kapja meg a neki kijáró hírnevet.

Az mondjuk igaz, hogy utoljára 12 éve adott ki saját szólóalbumot, mint ahogy az is, hogy a stílus, amelyben alkot, nem éppen rádióbarát, komolyzenei-jazz-rock fúzió lévén aligha vonz tömegeket. Hiába a két legendás Steve, tudniillik Vai és Lukather folyamatos és lelkes dicsérete, ez a muzsika megmarad rétegzenének, a réteg pedig, amelyet kiszolgál, olyan vékony, mint benzinkutas szendvicsben a Pick szalámi. Steve Vai ajánlása nem is olyan meglepő, ha megfontoljuk, hogy bizonyos értelemben Vai egykori fölfedezőjének és nagymesterének, Frank Zappának örökségét látszik ápolni mindaz, amit Workman muzikalitása képvisel. Itt nincsenek műfaji határok, megfér a jazz, blues, rock, funk, komolyzene éppúgy, mint a nagyzenekar, a big jazz band, a rockosan torzított Telecaster (mondjuk a mellékelt klipen épp egy Stratót és egy hollowbody Gibsont nyüstöl), a marimba és a countrys hangulatú lap steel gitár.

"Ez az album összefűzi mindazon szálakat, melyek engem zenészként jellemeznek. Négy éven keresztül készült, de valójában egy egész zenei karrier összegzése." Amikor Workman ezt nyilatkozta, kivételesen nem esett a muzsikusokra olyannyira jellemző túlzásba. A korábbi lemezein még legtöbbször szemplerekkel oldották meg az "orkesztrális" részeket, most azonban megalkuvásmentesen egy teljes nagyzenekarral vonult a híres Abbey Road Stúdióba – na meg olyan bizonyos körökben hangzatos nevekkel, mint Vinnie Colaiuta, Tim Lefebvre, Jeff Babko és a többiek.

Ezek a dalok nyilvánvalóan nem a Poptarisznyába készültek, nem fogják ostromolni a Billboard listák csúcsait, de ettől még varázslatos betekintést engednek abba, amit vétkes egyszerűséggel csak Zenének nevezünk – így, nagy betűvel. Tagadhatatlan, hogy kell hozzá egyfajta műfaji nyitottság, kifinomult ízlés, pillanatnyi hangulat – de annak a tucatnyi olvasónak, aki majd veszi a fáradságot, hogy elolvassa ezt a cikket, fönntartások nélkül ajánlom. Egy próbát biztosan megér.

Tartuffe