Kiadó:
EX1 Records

Honlap:
www.kkspriest.com

KK Downing számára ez az album egyfajta bizonyságtétel. Bizonyságtétel arról, mekkora szerepe is volt a Judas Priest hangzásának kialakításában: egyfajta zenei folytatása nemrégiben kiadott könyvének, amivel tökéletesen alá tudja támasztani mindazokat az állításokat, melyek amúgy keserédes ízt hagytak mind az író, mind az olvasó szájában. Ez az album – még ha hősünk a társait amolyan anti-Malmsteen módjára hagyja is érvényesülni – tökéletesen az övé, a riffek, szólók több évtizedes tapasztalatának "bőrbe" és "fémbe" öltöztetett egysége, egy olyan hangzáskép, amely azt is prezentálni tudja, ami szavakkal nem írható le.

Tudom, nem illik, de már rögtön az elején lelövöm a poént: a lemez alapján Downing szerves, integráns részét jelentette anyacsapatának, annak az apokaliptikus, vijjogó, fenyegető játékmódnak, amitől felesleges "vagdalkozás" nélkül is az egyik legátütőbb csapatává váltak a heavy metal világának.

Ezzel együtt azonban azt is ki kell jelenteni: a Judas Priest nem csak Downing – tudom, ez olyan nyilvánvaló kijelentés, amit talán le sem kellett volna írnom, de hát itt most bizonyításról van szó –, és hiába a remek társgitáros, A. J. Mills, az egyenrangú – és nem alájátszó szerepet játszó – basszeros, Tony Newton, valamint az autentikus Judas hangzásba besegítő Tim "Ripper" Owens, ha mégis hiányzik valami… valami, amit könnyű és nehéz is megragadni, mondatokká formálni úgy, hogy az prózában is nyilvánvaló legyen.

Downing remek gitáros, de hát ezt tudjuk már évtizedek óta, és a belengetett visszavonulást cáfoló új albumnál nem is lehetett volna kiválóbb eszköz arra, hogy a zenészt újra feltehessük a Nagy Heavy Metal Térképre. Ugyanakkor – és leírva talán nem fog összedőlni a világ – sokkal kevésbé jó dalszerző, amiben az egyébként kiváló teljesítményt nyújtó Ripper sem tud segíteni. Évek óta figyelve az énekes munkásságát, egy kezemen meg tudnám számolni, hány megjegyezhető dallamot tudott prezentálni ezen idők alatt. (És igen, szerintem a "Jugulator" valamint a "Demolation Man" sem ütötte meg a Halford-éra átlagos színvonalát, bár ezt felesleges pusztán Tim nyakába varrni.) Mindezek mellett – elismerve kvalitásait – hajlamos a manírok felvételére, ami jelen album esetében a Downing riffek feletti kántáló ütemezést jelenti, ugyanakkor a refrének kidolgozása is úgy maradt el, ahogy a magyar fociválogatott mennybemenetele a legutóbbi vilábajnoksá(gok)on. Ennek persze megvan az előnye, mert a lemez első fele painkillleri keménységbe torkollik (és itt szerintem a Judas rajongók mintegy 90%-nak húzódik széles mosolyra a szája) – bár azon azért voltak jó megjegyezhető dallamok –, stilisztikailag bele-belekapva az US powerbe is. Lásd, illetve halld például az amerikai Cage-et!

Downing gitárjátéka, mint írtam, úgy hatja át a lemezt, hogy teret hagy társainak is, aminek keretében a basszust kezelő Newton sem puszta unterman, hanem a riffek és groove-ok tömörítésének egyenrangú társa, így aztán több dudás is meg tud férni ebben a csárdában, kár, hogy Ripper még valószínűleg nem hallott dallamos dudaszólót, úgy minden bizonnyal könnyebb lett volna a sorozatos verzék helyett egy normális refrént is írnia (a tempók és a hangzás variálása még nem az!).

Mindezek mellett bátran kijelenthetjük, hogy KK stílusa a markánsság mértékegysége, nem véletlen, hogy a lemez szerzeményei között van egy-két már korábbról ismert riff vagy dallamtéma – ez rendben is van, egy ilyen életműnél megbocsátható a múltidézés, de hogy mi szükség volt az album egyik "nagyepikájának", a "Metal Through And Through"-nak a kezdőriffjeit és dallamát – illetve szinte az egész számot – a Manowar "Warriors Of The World United"-jétől kölcsönvenni, igazán nem értem. Ráadásul a másik bő lére eresztett dalfolyam, a címében és riffjében is visszamutató "Return Of The Sentinel" szakaszai közt sem érzek olyan folytonosságot, ami átgondolt, vagy inkább tehetségből fakadó komponálási metódust mutatna.

Most persze mindenki azt gondolhatja, hogy elégedetlen vagyok a lemezzel, pedig nem: Downing annyi életet, helyesebben fogalmazva vadságot és szenvedélyt hozott a dalokba, amennyit a Judasnak az utóbbi két lemezén együttesen sem sikerült, visszaidézve azt az ereje teljében lévő csapatot, amelyik a "Painkiller" idején mutatta meg a fiatalabb nemzedéknek, hogy korai még leírni az "öregeket".

KK nem habozott visszanyúlni a korábbi évtizedekhez mind erő és lendület, mind a jól bevált fénykori hangzás tekintetében, ami a sok pozitívum mellett okozott néhány kisebb botlást is: amennyiben dalszerzés tekintetében fel tudnak nőni a riffteremtés színvonalához, akkor az új KK’s Priest albumot is ugyanolyan izgalommal fogjuk várni, mint régi kedvenceinkét.

Garael