Rhapsody Of Fire: Glory Of Salvation (2021)

yyyy_13.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Bár tavalyi kritikámban szépen útjára bocsájtottam a két meghatározó őstagot – Luca Turillit és Fabio Lionét – nélkülöző Rhapsody Of Fire-t, véres könnyeket hullatva, hogy a csapat által játszott zene már nem hozzám szól – vagy másként fogalmazva: az együttes legutóbbi munkái teljesen érdektelen, izgalmakat nélkülöző, panelekből összerakott rutinmunkák voltak, ahol még a paneleket is a köztudottan nem a magas színvonaláról híres olasz építőipari vállalattól vették (lásd a Colosseum romos épülete), megbízható ízlésű barátom ajánlására mégis nekiugrottam az új albumnak. Meg fogsz lepődni, mondta, amit azért fenntartásokkal fogadtam, de mit ad az ég: valóban meglepődtem. Nem is egyszer, hanem kétszer.

Először az első hat dalt meghallva, melyek egy kis jóindulattal beilleszthetőnek bizonyultak a csapat első aranykorszakába, másodszor a folytatás során, ahol a színvonal úgy zuhant, mint a Barackfával Teletelepített Népi Demokratikus Köztársaság szilvatermése az országot vasfegyelemmel uraló diktátor halála után – hiába, az ember csak egyet szeret jobban a kedvencei magasztalásánál, mégpedig csalódni bennük –, ha nem így lenne, akkor nem futballstadionok épülnének Magyarországon, hanem iskolák és kórházak, a magyar labdarugó csapatokat pedig kivezényelnék az építkezésekre, hogy az esetleges fahiány esetén saját lábukkal járuljanak hozzá az oktatás és egészségügy fejlesztéséhez.

Pedig a bandát alkotó zenészek nem kutyaütők, jóllehet a mesterségbeli tudást tekintve mind a gitáros, mind az énekes egy paraszthajszállal elmarad elődeiktől, dalszerzésben viszont egyértelmű a tehetségbeli hiátus – de hát ezt a legutóbbi recenzióban bőven kitárgyaltam. A végeredmény mégis fájóbb, mint legutóbb, hiszen az ígéretes kezdéstől fellelkesülve már fogalmaztam is a megírandó önkritikát, amivel úgy tapostam volna sárba magamat, mint az ötvenes évek elején a gimnáziumba ültetett bányászok a párttaggyűlésen, ahol a szerencsétlen áldozatoknak saját maguknak kellett elismerni, hogy már nehéz a fejük a tanuláshoz.

Az, hogy mégsem kell mellemen szétszakítani a zubbonyt az önvád hatásánál fogva, nem tölt el örömmel, hiszen milyen élvezetes lett volna egy újabb remekművel gazdagodni a stílust kibontakoztató együttestől, még akkor is, ha ez a csapat már nem az a csapat. Alex Staropoli, az egyedüli alapító zenész sajnos kiégett, de az is lehet, hogy dalírói kvalitásainak kibontakoztatásához kellett neki egy olyan társ – Luca Turilli –, aki fájdalmasan hiányzik most: enélkül a lemez epikus tétele, az "Abyss Of Pain" (amiben általában nagyot alkottak) olyan érdektelenségbe fullad, hogy az ember sírni tudna, már ha a dal bármilyen érzelmet képes lenne kiváltani. Nem értem, hogy sikerült az abumot ilyen huszárosan – bocsánat, olaszosan – kettévágni, már ami a minőséget illeti, ráadásul a második fél lett bántóan semmilyen, ha esetleg a kezdéshez külső segítséget vettek igénybe, könyörgöm, lasszóval fogják vissza, el ne menjen, de ha a kreativitás csak ennyire elég, akkor nem kell nagylemezt készíteni, én elégedett leszek sok kicsiny EP-vel is, ha azokon jól muzsikál a csapat.

Mindezeknél fogva Turillinak és Lionenek nem kell új vetélytárstól tartani, remélhetőleg, ha a régi ilyen, azért még a felnövekvő nemzedéknek lesz honnan forrást meríteni – legfeljebb nem a szekunder stílusalapítóktól.

Garael

Címkék: lemezkritika