Kiadó:
Gibson Records

Honlapok:
www.slashonline.com
facebook.com/Slash

Garael kollégával - aki az első Slash feat. Myles Kennedy and the Conspirators albumot recenzálta - tökéletesen egyetértünk abban, hogy Slash tövises modorú énekes kollégájával ellentétben igazi csapatjátékos, és Myles Kennedy kétségkívül esszenciális tartozéka ennek a muzsikának, ezért - most először - kiírom a csapat teljes nevét, pedig nem kifejezetten praktikus ezt a mérföldes nevet sem kimondani, sem begépelni. Ez már csak azért is dukál, hogy világossá tegyük, ez markánsan különbözik a Slash márkanévvel ellátott korábbi termékektől, legyen az a simán "Slash" címmel kiadott szólóalbum (2010), vagy a "Suhintás és a kígyóverem" elnevezésű projekt (1995 és 2000).

Sohasem titkoltam, hogy Slash minden poszt-Guns N' Roses próbálkozása közül messze ezt szeretem legjobban. Az "Apocalyptic Love" (2012) szerintem simán Guns N' Roses szintű belépés volt (mondjuk, volt is rajta visszautalás rendesen), a "World On Fire" (2014) pedig maratoni hossza ellenére gyakorlatilag hibátlan munka. Sajnos ez a trend némileg megbicsaklott a harmadik albummal, a "Living The Dream" ugyanis - bár tartalmazott több igazán pofás nótát - a kifulladás jeleit mutatta. A "4"-től tehát nem is vártam semmi különöset, főleg annak tudatában, hogy Slash nyilatkozata szerint max. két-három nótát írtak a pandémia időszaka alatt, a lemez nagy része a korábbi turnékról, próbatermi munkából származó "maradék".

A "4"-nek az is különlegessége, hogy Slash saját hangszeres istállója, a Gibson cég által létrehozott új kiadónál jelent meg, valamint most először a country fővárosában, Nashville-ben vették föl a lemezt egy vérbeli country producer, Dave Cobb irányítása alatt. Az eljárás a jól bevált, régi módszer szerint zajlott, azaz lényegében a teljes anyagot élőben rögzítették, még a hibákat is benne hagyták, legföljebb a kórusokba nyúltak bele utólag. Kennedy egy interjúban még arra is fölhívta a figyelmet, hogy a lemezt indító klipes nótában hallani, hogy betegsége miatt bedugult orral énekelte föl a számot, a szokásosnál is nazálisabb eredményt produkálva. Hát, nem tudom. Szeretnék én így énekelni, bedugult orr ide vagy oda.

Érdekes pofa ez a Slash. Talán nem mindenkinek tűnik föl, de meglehetősen konzervatív gitáros, negyven éve ugyanazokon a hangszereken, ugyanazzal a hangzással, ugyanabban a stílusban játszik. Mondjuk, ez még önmagában nem lenne olyan különös (sokan vannak ezzel így), de az esetleges retorziók és fölháborodott kommentek ellenére is leírom: Slash nem kifejezetten innovatív gitáros, sőt technikailag sem tartozik a legképzettebbek közé, dallamérzéke, sajátos stílusa mégis az igazi legendák közé emeli. Ez nem jelenti azt, hogy nem tud hibázni, a lemezt záró "Fall Back To The Earth" vezérmotívuma pl. eszméletlenül elcsépelt és szentimentális - nagyjából úgy, mint az előző album mélypontját képviselő lakodalmas stílusú "The Great Pretender"-ben.

Összegzésképpen elmondható, hogy a "4" sajnos pipiskedve sem éri el az első két album színvonalát. Nekem a hangzás sem annyira meggyőző (noha az élő stúdiófölvétel ötlete önmagában szimpatikus); főleg a dobokkal, sőt, magával a dobossal van bajom. Hangsúlyozom, nem vagyok ütős, de Brent Fitz játéka nekem néha nagyon iskolásnak tűnik, eléggé izgalommentes (kivéve talán a "Whatever Gets You By"-t). Az is furcsa, hogy (talán a stúdió és a producer miatt) némi country behatást is érezni vélek egy-két számban, bár megjegyzem, hogy épp ezek a nóták (Actions Speak Louder Than Words, Fill My World) az album jobban sikerült tételei közé tartoznak. Végül, a borító mellett sem tudok szó nélkül elmenni. Mit mondjak? Nem gondolták túl...

Tartuffe