Kiadó:
Butler Records

Honlapok:
www.knightarea.com
facebook.com/knightarea

Rendhagyó módon most egyazon együttes két albumát fogom egyszerre ismertetni, ennek oka pedig az, hogy már a címekből is jól láthatóan tematikusan összetartoznak (a második világháborúról, s azon belül is a D-napként elhíresült normandiai partraszállásról szólnak), másodsorban pedig valahogyan megesett az a csúfság, hogy az én főleg progresszív rockra élesített radarom korábban éppen úgy nem érzékelte a holland formációt, mint ahogy a Zágrábban lezuhant Tu-141 Sztrizs vélhetően orosz felderítődrón is észrevétlenül repülhetett át a magyar légtér teljes hosszán. Há' mi, há' hogy?

Magam is meglepődtem, de a holland proggerek gyakorlatilag már 20 éve aktívak, a két D-Day anyag pedig már a 7. és 8. lemezük. Az együttes alapítója és motorja Gerben Klazinga billentyűs volt, és néhány éve pár olyan változás állt be náluk, ami miatt egyszerűen érthetetlen, miért nem kerültek föl korábban a "térképemre". 2013-14-ben csatlakozott hozzájuk először Peter Vink bőgős (Ayreon), majd Mark Bogert gitáros, végül 2018-ban megváltak korábbi énekesüktől, Mark Smittől, akinek helyére a szinte már metálosan karcos hangú Jan Willem Ketelaers érkezett. Ezzel Klazinga boszorkánykonyhájában összeállt egy nagyon robbanékony vegyület, amely a D-Day lemezekkel bizony produkált is egy komoly detonációt - pontosabban kettőt.

Az első etap a normandiai partraszállás 75. évfordulójára jött ki, és az eredeti terv az volt, hogy majd jól megturnéztatják. Azután jött a tetves COVID, ami tétlenségre ítélte a csapatot; ők viszont ahelyett, hogy babérjaikon ültek volna, vagy az ülepüket vakargatták volna otthon, inkább írtak még néhány számot, pontosabban hetet, amit megfejeltek egy akusztikus dallal (az előző lemezről származó "Freedom For Everyone" átdolgozásával), illetve egy "Orchestral Compilation" című álszimfonikus kvázi-meddleyvel. A két album így összesen 90 (55+35) percnyi anyagot tesz ki, amelyben a folytonosság érezhető, nemcsak a tematika, de a zenei megoldások, dallamok ismétlődése, egybefűzése miatt is.

Nem is érdemes ezeket külön-külön hallgatni, még kevésbé dalokra szétszedni, a dolog így, egyben, mondhatni rockoperaként működik igazán; egy későbbi időpontban talán egy csomagban is kiadhatnák a két lemezt, ez nemcsak praktikus lenne, de gazdaságos és rajongóbarát megoldás is. Én tuti vevő lennék rá. A muzsika nagyjából olyan, mintha a klasszikus brit neo-prog (pl. Arena) keveredne a skandináv progresszív rockkal (pl. Astrakhan). Külön ki kell emelnem Jan Willem Ketelaers énekest és Mark Bogert gitárost, akiknek hangja, illetve szólói miatt az egész sokkal dögösebben, harapósabban szól. Innentől kezdve nincs mese, figyelni kell rájuk; ez bizony egy nagyon ütős kis formáció!

Tartuffe