Nagyvázsony és Zánka között félúton, még mielőtt beérnénk Óbudavárra, a domb tetején a balkanyarban jobbra található ez a híres liget és annak a büféje. Elképesztő kilátás nyílik innen a Nivegy-völgyre és a Balatonra, nincs mese, meg kell itt állni egy fröccsre, akár kocsival, akár biciklivel érkezik az emberfia (sofőrt hozni kell, természetesen, ha az előbbi). Már csak azért is, mert a Liget büfé az útszéli kajáldák csimborasszója. Merthogy ettől a fák alatt, különösebb cicomák nélkül megbúvó fapados (szó szerint, nem átvitt értelemben) megpihenő helytől megkapod az Üvegtigris fílinget is (toi-toi, természet, fűben leheveredés), ugyanakkor elkényeztet egy modernebb gasztronómiát nyújtó bisztró szűkös, ámde minőségi kínálatával. Kézműves hamburger, grillezett sajt saláta ágyon, csülök és a kihagyhatatlan velős pirítós, amelyre még sajtot is olvasztanak, ha kéred! Ezekhez párosulnak a helyi szörpök és a Végh borok, és mivel a szóban forgó borász igencsak ügyes, tiszta, ízletes, kevés kénnel palackozott nedűkből ihatsz fröccsöt. Ezektől tuti nem fog másnap megfájdulni a fejed…, na jó, van az a mennyiség.

A büfét üzemeltető Végh testvérek invitálására érkeztem a minifesztivál első napjára. Nagyon jó, hogy vannak ilyen helyi kezdeményezések, segítse mindenki az élő muzsikát és a zenésztársadalmat, ahogy tudja. Ilyenkor nyilván a szervezők ismeretsége, személyes ízlése is befolyásolja, ki kap lehetőséget (egyéb megfontolások mellett). Nálunk is lépett már fel céges bulin a Bikini, a Kerekes Band, most szeptemberre pedig Kiss Zolit hívtam a rock-feldolgozásokat játszó csapatával. Jelen esetben a helyiek preferenciája azonban a soul-funky és a smooth jazz irányába tolta ezt a napot. Nincs is ezzel baj, a SoulBlaster és a Smooth Jazz Brothers teljesen komfortos választás egy ilyen típusú összejövetelre, tapasztalatból azt kell mondjam, szolidan el lehet borozgatni ezek közben igencsak kellemesen.

A SoulBlaster, mint az a kezdés után néhány perccel később számomra kiderült, a Tower Of Power műsorát nyomja élőben, nagy rajongók lévén úgy gondolják, ezt az örökséget érdemes ápolni és mennél szélesebb körben terjeszteni. Azonnal felcsillant a szemem: – Szerintem róluk mi írtunk a blogon! – mondtam a páromnak, és azzal a lendülettel meg is kerestem Tartuffe recenzióit (ITT és ITT). Végh Robinak is büszkén számoltam be a szünetben arról, milyen felvilágosult rockerek vagyunk mi ám itt, a Dionysoson, mert nálunk még ilyen, stíluspreferenciától távol eső bandákról is szó esik. – Te zenéről blogolsz? – kérdezte. (Nem tudta, nem e miatt hívott.) – Akkor majd erről is írsz, ugye? – Hát persze…. Szóval így esett, hogy a Tower Of Power vonalat most én is felveszem, és tágítom az ízléseteket.

A Blasterek amúgy nagyon jól nyomják ezt az alapvetően nem európai zenét, egy csepp hiányérzete nem lehet senkinek. Ami azért nem semmi, tekintve, hogy a színpadon lévők inkább néznek ki középiskolai matektanárnak Kiskunfélegyházáról, mintsem a gettó mocskában és Louisiana párás-fülledt szubtrópusi éghajlatán tengődő kisemmizett kétkezi melósnak, vagy éppenséggel betépett hippiknek, amilyen az eredeti csapat fúvósszekciója lehetett (talán nem tévedek nagyot, ha némi gandzsát is vizionálok a hetvenes évek zenészeihez). Külön dicséret illeti a frontembert – csukott szemmel simán oda tudtam képzelni a hang mögé egy mikrofonfejű fekete énekest, pedig Török Viktor se nem mikrofonfejű, se nem fekete (annál inkább énekes). A hangulatot is jól formálta szimpatikus konferálásaival, látszólag élvezte a muzsikálást, ahogy a társai is.

A Smooth Jazz Brothers – nevével összhangban – kissé más irányba kanyarodott, legalábbis az elején. Ők egy kvázi szupergrúp, a Jazzy rádió ösztönzésére (azt hiszem) állt össze kezdetben négy, saját zenekarral rendelkező, ismert arc, hogy ennek a stílusnak a népszerűségét tovább gördítsék. A mára hat főre bővült társaság láthatóan nagyon kompetens és igen magas színvonalon űzi az ipart. Bevallom őszintén, jazzből nekem elég nagyjából annyi, amennyi Stingbe szorult, vagy amennyi beszűrődött a progresszív rockba-metalba, hosszú távon kicsit fárasztónak találom. (A Whiplash azért többször nézős.)

Idővel náluk is előkerültek funkysabb témák és ismertebb dalok instrumentális átiratai, így a szcénában kevésbé járatosak is élvezhették az előadást. Ferencz "Pete" Péter (hegedű, vokál) is meglehetősen karizmatikus frontember (már ha lehet esetükben ilyenről egyáltalán beszélni), vonzza a tekinteteket, így unatkozni nemigen kellett vizuálisan sem, bár ebben a műfajban nyilván nem jellemző, hogy az előadók felszántják a színpadot. Kellemes muzsika nagyon, azzal a felületes ismerettel, amivel én ebben a témában rendelkezem, bátran hasonlítom őket felfogásban, hangulatban a Mezzofortéhoz. Valahogy úgy roppant igényes az egész, hogy a dallamosság, popularitás is meghallható bennük. Nem könnyű vállalás ezeket összehozni egy tető alá, kitartást és sikereket kívánok nekik hozzá!

Egy szó, mint száz, remek kis nyárutós este kerekedett ezen a hűvösbe forduló pénteken, a "minőség lazán, görcsölés és rongyrázás nélkül" szellemében. Mind a helyszín, mind a muzsika és a vendéglátás tekintetében ezt a szlogent érzem találónak, szerintem evvel lehet legjobban leírni az érzést és a koncepciót, amit az esemény közvetített! Még sok ilyet, nagy szükség van erre mifelénk, úgy érzem!

Kotta