Jöjjön hát a szokásos "kutyafüle", alibilista, kinek, hogy tetszik, csak a rend kedvéért megjegyezve, hogy nálam már régóta nincs "TOP akárhány", mert lassan tizenéves távlatból sem érzek késztetést ezeket összegyűjteni. Folyamatosan veszem ugyan a hanghordozókat (többnyire B-r/DVD, kevés CD), de új zenék csak elvétve nyűgöznek le, ha igen, akkor azok a régi kedvencek új megjelenései.

Ez nem valami kényes ízlés és "bezzeg régen"-attitűd, hanem egyszerűen öregedő, kiábrándult zsémbes, kákán csomót kereső f@sz lettem, azok minden okoskodó, megkeseredett, tudálékos jellemzőjével. Merthogy objektíve tényleg vannak jó zenék nyilván, csak valahogy - a fenti okok miatt - engem ritkán szólítanak meg.

Az elmúlt év mindezzel együtt kimagasló volt, valóban. Itt is leírtam részletesen a bulik kapcsán, most csak összegzek, de mennyire időutazás már, rendesen odaverve a trendeknek, hogy Yngwie fullra megtölti a MOM színháztermét, és ugyan kisebb helyen, de legalább megtörténik, hogy Kiko Loureiro is koncertezik nálunk, egy objektíve nem létező műfaj képviselőjeként. Ezen a vonalon továbbhaladva, és ez már akkor a harmadik történés, Patrick Rondat instru anyaga is baromi jó, nagyon megvenném!

Jelentsük akkor ki mégis, hogy a TOP 3 élmény az idén, az instrumentális gitár tündöklése, azzal a megjegyzéssel, hogy reneszánszról, feltámadásról persze szó nincs, a minőségi gitárjátéknak mindig is megvolt a számosságát tekintve szerény, de kitartó és lelkes tábora, az idén pedig valahogy minden összejött nekünk ezen a fronton. Sőt, az amúgy ezer sebből vérző Yngwie koncertanyagot is (a DVD-nek menüje sincs pl.) idesorolom - nagyon sokszor megnéztem az elmúlt hónapokban. A hangszeres tündöklés pedig nem ér véget, hiszen megjelent a Dream Theater "Parasomnia" című albuma, majd a turné kép-és hanganyaga is. Persze, hogy már mindkettő a polcon figyel.

Glenn Hughes is egészen elképesztő, és bár nagyon úgy tűnik, hogy ő valahogy kivonta magát az öregedő rock ikonok egyre népesebb táborából, Kotta aggodalma teljesen jogos. Jó lenne megnézni utoljára a 80-hoz közelítő, azt betöltő (ezt valahogy nehéz kimondani, nem könnyű szembesülni vele...) hőseinket, mert nyilvánvaló, hogy a legutolsó kör(öke)t futják... Ha nem írásban, hanem élőszóban adnám ezt elő, akkor itt most elhallgatnék és tartanék egy néhány másodperces szünetet...

Kedves Mindenki! Fel lehet azt ép ésszel fogni, hogy az életünket végigkísérő "örökfiatal" alapbandák (Deep Purple, Maiden, Scorpions) belátható időn belül leteszik a lantot? Hát nehéz, nagyon nehéz. El fog veszni valami, ami évtizedeken keresztül az életünk (fiatalságunk) egyik igazodási pontja, néha menekülési útvonala volt. Kinek, milyen személyes emléke van a koncertekről (BS, MTK pálya stb.), fel tudja-e pontosan idézni, hol és mikor hallotta meg pl. a "Somewhere In Time" nótát, a borítót böngészve, vagy a "Still Loving You"-t, vagy amikor sokadjára tekerte vissza a szalagot, hogy valamelyik Blackmore szóló újra és újra elvarázsolja, kicsit kiemelve őt a szürke szocialista hétköznapokból, itt a keleti blokkban?

Nekem ezek megvannak és szerintem Tartuffe, Gari, Kotta hasonlóan érez. Igen, rajtuk keresztül a saját időnk végességével is szembesülni vagyunk kénytelenek. Ezzel együtt is öröm, hogy mindezt mi valós időben megélhettük, mert ezek a zenekarok és dalok örökre beírták magukat a zenetörténelembe.

Túrisas