Kiadó:
Epic

Honlapok:
www.dangerdanger.com
facebook.com/DangerDangerFB

Az én koromban már nincs semmi csodálnivaló azon, ha visszafelé tekinget az ember. Főleg akkor, ha a klasszikus értelemben vett hard rock muzsika - ahogy azt az ún. hajbandák prezentálták - éppen csikóévei alatt élték fénykorukat. Ez a stílus beette magát a bőröm alá, és nincs az a lézeres technika, amivel el tudnák onnan távolítani. Persze akkoriban kis hazánk zenei élete még az állampárt, illetve egy-egy helytartója irányítása alatt állt, és szerencsénk volt, ha néhány lemezt Göczey Zsuzsa jóvoltából fölvehettünk a rádióból, vagy netán "jugó" kiadásban megvásárolhattunk bakeliten.

A helyzet sokat javult a '90-es évek elején, ami ráadásul egybeesett a CD-k megjelenésével, de a digitális korongok eleinte iszonyúan drágák voltak - kb. annyiba kerültek, mint most, csak éppen akkoriban "kicsit" többet ért a magyar fizetőeszköz. És akkor hirtelen jéghideg, metsző szelek kezdtek el fújdogálni Seattle-ből... Ezt a sirámot most nem kezdem újra. A lényeg, hogy a paradigmaváltásnak volt nem kevés áldozata - akadt, aki érdemtelenül és akadt, aki megérdemelten...

Abban a zavaros időszakban ilyen-olyan okok miatt lemaradtam néhány bandáról és megjelenésről, amelyek egyébként illeszkedtek volna a stíluspreferenciámba. Az ilyen mulasztásokat utólag, évtizedek távlatából igyekszem pótolni; ez is volt az egyik motivációm a "retrospektív" rovat (illetve címke) létrehozásában.

A Danger Danger karrierjéről voltak homályos ismereteim, hiszen recenzáltunk itt olyan lemezeket, amelyekhez köze volt a New York-i banda egykori tagjainak. Előfordult nálunk kritika az egykori énekes, Ted Poley szólóalbumáról, beszámoltunk a The Defiants Frontiersnál megjelent munkáiról, márpedig ebben a formációban szó szerint 3 korábbi Danger Danger tag muzsikál, de tavaly például az egyik gitárosuk, Andy Timmons instrumentális kiadványa lett a toplistám 11. helyezettje.

A "Screw It!" úgy került a látóterembe, hogy belefutottam neten a 2022-es Rock Candy Records által remaszterelt újrakiadásba. Nem nagyon hiszek ezeknek a "remaszterelt" változatoknak, de úgy tűnik, ez tényleg jól sikerült, ha a különbség még így sem ordító. Mivel ezt az anyagot még Andy Timmons gitározta föl - nem is akárhogyan; elég meghallgatni a nyúlfarknyi instrumentális interlűdöt (Puppet Show) -, nem volt kérdés, hogy adnom kell neki egy esélyt.

Az akkori szokásokhoz képest meglepően hosszú (közel órás) albumot, amely az utolsó volt Ted Poley-val a mikrofonnál, gyakorlatilag a Bruno Ravel (bőgő) és Steve West (dobok) páros szerezte, és a floridai Fort Lauderdale-ben, a New River Studiosban rögzítették. Nem lett sikeres, a klipes "Monkey Business" csak a UK Singles Chart 42. helyéig tudott fölkúszni, és ezzel nagyjából ki is fújt a dolog. A kritikusok meglehetősen kritikusak voltak, a fő kifogásuk az volt, hogy a pufihajú fejrázás és a fősodratú rádiópop között nagyjából a földre ültek vele.

Én utólag nem ezt érzem, sőt kifejezetten jó dalokat hallok menő gitárszólókkal, éppen úgy, ahogy a műfaj annak idején megkövetelte. Nem állítom, hogy ellenállhatatlan slágergyűjtemény, nyilván közel sem olyan ékköve az 1991-es esztendőnek, mint pl. a Van Halen "F.U.C.K.", a White Lion "Main Atraction", az Ozzy "No More Tears", a Mr. Big "Lean Into It", a Guns 'N' Roses "Use Your Illusion I-II." vagy éppen a Metallica fekete albuma!

Azért talán mégsem akkora baromság azt gondolni, hogy a "Screw It!" akár jobb helyezést is elérhetett vagy nagyobb figyelmet is kaphatott volna, ha történetesen 1991 egyúttal nem az az év, amikor napvilágot lát a Nirvana "Never Mind", a Pearl Jam "Ten", a RHCP "Blood Sugar...", a Soundgarden "Badmotorfinger" című albuma.

Az olyan vissza-visszatekingető, nosztalgikus vén rockereknek, mint amilyen én is vagyok, ez a lemez igenis tud szerezni néhány kellemes pillanatot. Mondjuk a lemezt záró "Yeah, You Want It!" botrányosan szar fehér rapje és a "Dfns" 51 másodperces idétlen gajdolása kapufa, de a többit bármikor szívesen hallgatom, mert kordokumentum.

Tartuffe