Honlap:
alanmorse.bandcamp.com

Alan Morse bizonyos értelemben a Spock's Beard szürke eminenciása; annak ellenére, hogy mára ő az egyetlen eredeti (alapító) tag a csapatban. Szegénynek valószínűleg az egész életét mániákus testvérének, Nealnek árnyékában kellett töltenie, pedig 2 évvel idősebb nála, ráadásul ő is ugyanolyan univerzális muzsikus (gitározik, csellózik, billenytűzik és dobol). Viszont nem olyan megdöbbentően termékeny dalszerző, nincs sikeres szólókarrierje sem, a "So Many Words" is csak a második szólólemeze.

Az első albumról, a funkys/fúziós "Four O'Clock & Hysteria"-ról azért nem született oldalunkon recenzió, mert még a blog indulása előtt, 2007-ben jelent meg. Lévén, hogy én már akkoriban is "kérlelhetetlen" Beard-fan voltam, annak rendje-módja szerint beszereztem és rongyosra is hallgattam a lemezt. A "Four O'Clock..." teljesen instrumentális anyag volt, és tökéletesen szemléltette, hogy Alanbe is bőven szorult a család zenei tehetségéből, ráadásul egy sajátos stílust és hasonlóképpen sajátos (ujjal pengetéses) technikát képvisel.

Tekintve, hogy Alan eddig nem kényeztetett bennünket szóló produkciókkal, és mivel az első albumot kifejezetten szerettem, nagyon vártam ezt a kiadványt. De már az első nótánál seggre ültem, mert kiderült, hogy ez most énekes anyag, ráadásul egy kivételével ("It's never Enough" - Ted Leonard) Alan énekel, aki - mondjuk ki! - nem túl jó énekes - olyan, mintha az öccse, Neal rettenetesen megfázva, magas lázzal és eldugult orral próbálna helyt állni a mikrofon mögött... A különbség "kézzel fogható" az "In The Shadow Of The Sun" című dalban, ahol a két tesó duettben énekel.

A zenei közreműködők neve légió, ráadásul a szakma krémjét képviselik: pl. a dobok mögött olyan csákók ülnek, mint Simon Phillips, Nick D’Virgilio és Jimmy Keegan, de Dave Meros mellett ott pengeti a bőgőt a legendás Tony Levin is, akinek "jelenéseit" túlságosan hosszú lenne most fölsorolni. Ahhoz képest egyébként, hogy a lemez magánkiadásban jelent meg, a megszólalás teljesen rendben van. Sok nagykiadós banda a varangyos békát lesmárolná egy ilyen hangzásért.

A tartalom ellenben felemás. Egyrészt - annak ellenére, hogy mégiscsak egy szólógitáros lemezéről van szó - nem a gitár a főszereplő. Másrészt a majdnem pontosan egy órás lemezen hallható dalok között alig találni kapcsolatot. Olyan, mintha közel 20 év fiókban maradt ötleteit hajigálták volna egymás hegyére-hátára minden különösebb koncepció nélkül. Sajnos a színvonal is egyenetlen, az album első felében akad néhány jópofa, határozottan beardes tétel, de a második fele olyannyira érdektelen, hogy kettőnél többször nem is tudtam meghallgatni.

Nekem legalább akkora csalódás a zenei tartalom, mint a számomra tökéletesen értelmezhetetlen digitális grafikát fölhasználó borító. Ennél jóval többet vártam...

Tartuffe