Kiadó:
Atlantic

Elképesztő, hogy 40-50 év távlatából is képes az ember fölfedezni olyan dolgokat, amelyek vagy elkerülték a figyelmét annak idején (az már más kérdés, hogy nem föltétlenül saját hibájából), vagy a zeneipar "bontógolyója" temette el tehetséges zenekarok álmainak több méteres törmeléke alá. Visszatekintésünk alanya most (megint csak) egy rövid életű, de jobb sorsra érdemes csapat: a Streets. Nem hallottál róla? Nyugi gumicukor! Én is csak egyszer, de már arra sem emlékszem.

A Streets eredettörténete ott kezdődik, hogy a Kansas 1980-as, a kritikusok által szétcincált albuma (Audio-Visions) után Steve Walsh énekes-billentyűs kilépett a bandából, állítólag Kerry Livgrennel folytatott vitái miatt (aminek oka vagy zenei nézeteltérésük volt, vagy Livgren megtérése - erről megoszlanak a vélemények). Walsh még ugyanabban az évben kiadott egy szólólemezt (Schemer Dreamer), amin Tim Gehrt dobos játszott - őt Walsh Glenn Hughes bandájából ismerte, akivel a Kansas akkoriban együtt turnézott. Walsh és Gehrt elhatározták, hogy alapítanak egy saját együttest, és az akkoriban - főleg a Journey hangos sikereinek köszönhetően - divatos, sokkal direktebb hangvételű, rádióbarát rockzenét célozzák meg.

Gehrt hozta magával Billy Greer bőgőst, aki hozzá hasonlóan keresett szessönzenész volt Atlanta környékén, s aki ezután közel 40 évet lehúzott a Kansasban is. A gitárost, Mike Slamert egy meghallgatáson választották ki - ő éppen akkoriban költözött Angliából az Egyesült Államokba, mert a szigetországban akkoriban gyakorlatilag senki sem játszott olyan "amerikás" zenét, amilyet ő akart. Slamer végül nagyon is fontos tényezője lett a Streets hangzásának, modern szellemű, virtuóz gitárjátéka ma is simán megállja helyét. Aki nem hiszi, hallgassa meg az Andrew Freemannel kiadott közös albumát (Devil's Hand, 2018), amely szerintem abszolút méltatlanul sikkadt el a Frontiers-dömpingben!

A meglehetősen fantáziátlanul "1st"-nek elnevezett debütáció nincs 40 perc, de ez a (bakelit)kor szokásaival teljes összhangban van. Megítélésem szerint a 9 dalból mindössze egy "ugratós"; a "Lonely Woman's Cry" szörnyű szenvedés, de a többi javarészt pörgős, életvidám nóta tetszetős gitárszólókkal, csúcsformában éneklő Walsh-sal és persze az elhagyhatatlan, '80-as évek elejére jellemző, "újhullámos" sounddal. Ez utóbbi egyébként nem gáz, főleg úgy, hogy a Rock Candy kiadó 2013-ban megjelentette remaszterelve is.

A kérészéletű formáció még egy albumot megjelentetett (Crimes In Mind, 1985), de azzal sem lettek sikeresek, így Walsh Greerrel (és Steve Morse-szal) együtt szépen visszakullogott a Kansasbe. A Streets nem örökzöld, inkább érdekes kordokumentum. Zeneileg nem is annyira az akkoriban csillagászati sikereket arató Journey lehet hivatkozási alap, hanem - meglepetésemre - a Joe Lynn Turneres Rainbow, főleg a "Bent Out Of Shape" (1983). Mindenesetre a két lemez anyagából egy modern hangzással megdörrenő Las Vegas-i koncertet bármikor bevállalnék - innék hozzá néhány hektó Samuel Adams sört csapolva, de lehet, hogy utána még a rulettasztalhoz is leülnék egy kicsit.

Tartuffe