Kiadó:
Mascot/Music Theories Recordings

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Előre kell bocsátanom, hogy miközben Paul Gilbert régóta az egyik kedvenc gitárosom, mindig is tudtam, hogy amolyan jámbor őrült (értsd: hajlamos a dilis humorra és az excentrikus magatartásra), másrészt a múlt évtized közepe óta (tehát nagyjából éppen tíz éve) olyan dolgokat csinál, amikkel nem igazán sikerült a szívemhez közel férkőznie. Voltak földolgozások: egy katasztrofális Dio-album meg egy spontán karácsonyi örömzene, de főleg felejthető szólólemezek, melyek közül az egyiket például teljesen egymaga játszotta föl (ez a halálom).

Amikor megnéztem az új lemez beharangozóját, nem ébredtek bennem nagy remények. Gilbert 18. századi gúnyában, ún. tricorne-kalappal a fején bohóckodott és bejelentette, hogy egy illemtan-könyvet zenésített meg. WTF? Hogy pontosan miről van szó? A 16. század végén létezett egy fiatal fiúknak szánt tankönyv, amit francia jezsuiták írtak az iskoláikban nevelkedő diákoknak (Bienséance de la conversation entre les hommes). Ezt egy Francis Hawkins nevű kamasz lefordította angolra 1640-ben, majd George Washington (az USA első elnöke) 1740-ben, 16 évesen kimásolta (vagy büntetésként, vagy szépírás-gyakorlatként, ki tudja?) egy saját füzetbe, ami azután "George Washington's Rules of Civility and Decent Behavior in Company and Conversation" néven híresült el. A "WROC" ennek rövidítése kezdőbetűkkel (Washington's Rules of Civility). Aki akarja, ITT mind a 110 illemszabályt elolvashatja (angolul).

Szóval úgy tűnik, Gilbert hajthatatlan tréfamester (vagy felelősségteljes szülő?). Szerencsére a zenében nyoma sincs komolytalanságnak, csak könnyedségnek, lazaságnak és játékosságnak. Hál' Istennek Gilbert ezt a közel egy órás lemezt most nem egyedül játszotta föl, hanem Doug Rappoport gitárossal, Timmer Blakely basszerrel és Nick D’Virgillio dobossal (Spock's Beard, Big Big Train), akivel a Mr. Big búcsúturnéján haverkodtak össze, és aki vokálozik is az albumon. A számokat - ahogy már egy ideje - most is "élőben", egy kvázi-stúdiókoncert keretében rögzítették. Ez külön kölcsönöz az anyagnak némi közvetlenséget és üdítő őszinteséget.

Nekem minden furcsasága ellenére is bejön az anyag, egyrészt mert énekes számok sorjáznak rajta, másrészről mert kevésbé jellemző rá Gilbert újdonsült hóbortja a "vokális dallamvezetésű gitártémák" erőltetésére. A viselkedéskultúra 13 szabályának megzenésítése alapvetően jól sikerült, bár prozódiailag azért nem lehetett egyszerű a dolgot tető alá hozni. Nem is minden darab ül, főleg nem első hallgatásra. Viszont minél többször leforog, annál szimpatikusabb az egész derűje, oldottsága, fesztelensége, a megfelelési kényszer és a görcsös fontoskodás teljes hiánya. Gilbert itt csak játszik: egy igazi homo ludens, aki úgy tud laza lenni, hogy közben egy pillanatra sem flegma. Ez bizony erény; lehetne akár a George Washington-féle etikett 111. szabálya...

Tartuffe