Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kamelot.com
facebook.com/kamelotofficial

„…[E]mellett vissza szerettünk volna csempészni a múltunkra jellemző new-ages, illetve folkos hatásokat is egy olyan albumra, amely a szimfonikus, progresszív és dallamos metal egyvelege.” – jellemezte a csapat főnöke, Thomas Youngblood az új Kamelot lemezt az Underworld magazin interjújában.

Nagy kópé ez a Youngblood, mert többször is végighallgatva a "Dark Asylum"-ot, úgy kerestem a jelzők által felvázolt jegyeket a dalokban, mint politikus a felelőst az ellenzéki pártban, de hiába, ámbár a dallamokon és néhány kósza népies rigmuson kívül azért észrevettem valamit: a csapat végre mert lépni (nem félre), igaz, nem abba az irányba, amerre az ősfanok nagy része szerette volna. Igen, ehhez is kell azért bátorság, még akkor is, ha az új direktíva a populáris vonal megerősítését tűzte céljául: ennyi közérthető, azonnal a fülbe ragadó, édes-mézes dallamot két évadnyi Táncdal-fesztivál sem tudott volna a hatvanas években prezentálni, még akkor sem, ha a Záray-Vámosi kettős, Korda György, Harangozó Teri, Koós János, valamint Aradszky László egy csapatban énekelte volna el a hivatalos kultúrpolitika "We are The World"-jét.

No, de hol marad a beígért progresszió, kiálthatunk fel, mint annak idején Palik László Damon Hillt keresve – nos, annak megtalálásához legalább egyetlen kósza, az alapokon túlmutató gitárszóló is szükséges lenne – nincs – és hát a dobra sem merem azt mondani, hogy a programozón kívül látott embert, mert az MI azonnal megsértődne, hogy is merem hasonlítani a produktumát az albumon hallható rettenethez?

S ha most azt hiszed, hogy nem tetszik a "Dark Asylum", súlyosan tévedsz: korábban már többször leírtam, hogy gyerekkoromat Szécsi Pál és a többi, hasonló stílusban ragyogó énekes lemezeinek hallgatásával töltöttem, így nem alakult ki bennem semmifajta averzió még úgy sem, hogy felnőttként a metal "másképpen" dallamos ágas-bogas rendszerének a katalogizálásával töltöttem az énidőt – most éppen a stonernél és a pszichedelikus rocknál tartok és rendületlenül haladok tovább, lehet, hogy egyszer még a thrasht is felfedezem magamnak, bár ebbe már többször is beletörött a bicskám.

A tovább- (vagy vissza-) lépéshez aztán Karevik tökéletesen megfelel, az énekes ugyanis beleszeretett a saját hangjába, így az érzelmektől túlcsorduló, modoros stílusban – aminek mértékegysége egy, azaz 1 Fabio Lione – átvette a talján mestertől a királyi koronát, és annyi hajlítást, oktáv-váltást, érzelmi-hangulati kinyilatkoztatást vitt a felénekelt sorokba, hogy ennek hallatán az olasz operaénekesek több nemzedéke is kardjába dőlhet, ráébredve arra, hogy igazából képtelenek a zenei szentimentalizmus vokális tolmácsolására.

Progressziónak tehát se híre, se hamva, viszont kapunk helyette számos vendéget, amúgy Instagram módra, mert mi lenne relevánsabb a reklámra, mint a chilei szépségkirálynő szerepeltetése, aki egyébként tényleg figyelemre méltó énekes, de kérem, biztos, hogy a számtalan bejáratott név ellenére éppen őt kellett kiválasztani? Ja, hogy hölgy létére éppen egy death banda hörgő-morgó felelőse? – hát ilyet is hallottunk már, úgyhogy ugorjunk! De várjunk csak egy pillanatot, és állapítsuk meg, hogy a változás ellenére az album minden egyes hangja előre megtervezett, itt aztán nincsenek kósza, az irányvonaltól elszabadulni vágyó improvizációs törekvések, de nem is lehetnek, mert a dalok laboratóriumban születve, fájlok ide-oda küldözgetéséből álltak össze – hol vannak már az ódonnak titulálható közös jammelések, amik annak idején begyújtották a kreativitás szikráit? Ám ne is akadjunk fent ezen, inkább szóljunk pár dicsérő szót is, ha már az elején eldöntöttük, hogy az album tulajdonképpen tökéletesen megfelel annak, aminek szánták, még akkor is, ha a régi rajongók számában keserű utóízt hagy a műanyag és hatásvadász összkép. Ennek megfelelően, ha a barátnődnek meg akarod mutatni, hogy a metal tud dallamos is lenni, amúgy szívet facsaróan, akkor nosza, rajta, ráadásul még a tempó is viszonylag fokozott, csak hogy ne kelljen legyintened a lagymatag hozzáállásra.

Biztos vagyok benne, hogy ha ezt az ismertetőt Tartuffe kolléga írja meg, tobzódhatnánk az elmarasztaló jelzőkben – én viszont felvállalom a kommersz szeretetét, majd a legközelebbi, egy önmagába forduló pszichedelikus rock-szörnyetegről szóló kritikámban megvédem önmagam. Addig is, ha Artúr király Kamelotja helyett vevő vagy a Disney hatásvadász, gyermekeket elbódító varázslatára, nyugodtan ugorj neki az albumnak, mert ez a lemez anyunak is biztos tetszeni fog.

Garael