Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.shakra.ch
facebook.com/ShakraBand

Nem, nem a Battle Beast vagy a Beast In Black volt a hibás, hanem a Nightwish, aminek "Oceanborn" című lemezén találkoztam először ezzel a rettenettel, bár akkor nem gondoltam volna, hogy a major bandánál feltűnő jelenség egy egész alstílus dobosainak kreatív energiáit köti gúzsba, otromba főhajtással felkínálva azt a terepet, aminek elemeit a svungos, groove-os, dzsesszes, fineszes zenészek meghatározó játéka fektetett le, a betonnál is biztosabb többkomponensű alapnak.

Az addig csak a technoból ismert "tuc-tuc" ritmizálás tűnhetett akkor egy érdekes kísérletnek – viccnek nem, mert Tuomas még önmagát is túl komolyan veszi –, de aztán vírusként szabadult rá az európai power metal újhullámára, a dobprogramok, majd az AI legnagyobb örömére, már ha tulajdonítunk valamiféle digitális személyiséget az ember nélküli entitásoknak.

E kis bevezető után gondolom, nem ér senkit sem váratlanul a Shakra új albumának már az első dalától kirobbanó személyes averzió, annak ellenére, hogy a továbbiakban aztán észhez térnek a srácok, és jóllehet, továbbra sem bonyolítják túl a dolgot, a muzikális fakopácsot visszakergetik a metal zene poklának hetedik, legmélyebb bugyrába. Ez már csak azért is fontos, mert a csapat korábbi fő értékének a súlyos, metalos, groove-os alapozást tartottam, amire aztán az európai ízű mézédes dallamok úgy telepedtek rá, mint a Windows Update a legrosszabb pillanatra.

A három évvel ezelőtti lemezről ugyan nem született oldalunkon kritika, de Tartuffe kolléga azért eléggé rajta tartotta a szemét a svájciakon, így különösebben nem kell bemutatni az együttest: aki mégis most találkozik először velük, bátran "lapozza fel" a korábbi ismertetőket, vagy válassza a könnyebb utat, és a youtube-on az egész diszkográfiával megismerkedhet.

Szerencsére a felvezető bekezdésemben említett jelenség csak néhány dalban játszik szerepet, bár abban biztos vagyok, hogy nem ez lesz a progresszivitást kedvelő hallgatók kedvenc albuma. A Shakra megmaradt annak az egyszerű, Tartuffe kolléga által is kiemelt, az AC/DC eszköztárát felhasználó instant dallamgyártónak, ami mindig is volt, ráadásul ezúttal talán még fülbemászóbbak lettek azok a bizonyos refrének – ennél csak akkor lehetne nagyobb hatást elérni, ha egyenesen mézzel kenegetnénk kedvenc hallószervünket, bár a ragadósság ilyen formájú előidézése nem biztos, hogy megkönnyítené a fülhallgató használatát, de hagyjuk a fenébe az akadékoskodást és folytassuk a lemez elemzését.

Mint azt már sok kritikámban kifejtettem, számomra eléggé meghatározó az énekesek teljesítménye, nos, Mark Fox hangjának szembe- illetve fülbetűnő romlása a valamikori ráspolyos orgánumot mostanra kis túlzással egy jobb képességű varjú károgásává változtatta, amit az sem ment meg a kínos pillanatoktól, hogy a "Left Outside Alone" című dalban egy számomra ismeretlen hölgyet –  Seraina Telli – is segítségül hívtak. Ez a körülmény ugyan kissé megkeseríti a dalok élvezeti értékét, de aki túl tud jutni ezen, az igazán kellemesen szórakozhat.

Személyes kedvencem  a groove-os "Lost Generation", ami annak ellenére, hogy egy Nickelback dal pofátlan lenyúlása, annyi energiával rendelkezik, amennyivel pótolni lehetett volna az elmúlt nyár paksi reaktor kiesését, de ha már "ihletről" beszélünk, akkor muszáj megemlíteni a "New Tattoo"-t is, ami már gitárhangzásával is a példakép AC/DC-t idézi, dallamaival és riffjeivel pedig tulajdonképpen a "You Shook Me All Night Long"-ot dolgozza fel, csak forrásmegjelölés nélkül.

Az album nagy dobását azonban a végére tartogatták: a Shakrára igazán nem jellemző, nyolc percen is túlnyúló "Screaming Silence"-ben minden felvonultatnak, amiért szeretni lehet a fiúkat. A lassú, de impulzív kezdésből kibontakozó dallamtéma már a meghallgatás után úgy cirkulál a fejedben, ahogy az egy slágertől elvárható, a félakusztikus váltás a dal közepén pedig tökéletesen készíti elő a remekül felépített gitárszólót, amúgy hagyománytisztelő módon, feledtetve a lemez kezdetének ostoba módon egyszerűsítő metódusát.

S mégis, befejezésül mit is írhatnék? Hát a tetemes elmarasztaló megjegyzés ellenére is dicsérő összegzést. A Shakra a biztonsági játékot félretéve olyan örömzenével ajándékozott meg bennünket, amiben, jóllehet, bőven találunk ismerős sémákat, mégsem érezzük magunkat becsapva. Ez pedig olyan paradoxon, amit a "zene-fizikusok" bátran vehetnek górcső alá.

Garael