Kiadó:
Mighty Music

Honlap:
www.tygersofpantang.com

A Tygers Of Pan Tang a heavy metal nagymacskája, aminek, ha nem is kilenc, de legalább három élete van – ugyanis ennyiszer alakultak újjá, és ha maradunk az analógiánál, akkor a magasból zuhanásnak sem pofára, hanem talpra esés lett a vége – talán ezért is tarthatjuk őket talpraesett zenészeknek is😊.

Az persze igaz, hogy a megalakulás utáni vérzivataros évek megtépázták kissé a legénységet, úgyhogy jelen albumon már csak egyetlen eredeti tag, Robb Weir dacol az idők szavával, de ez azért nem olyan nagy gond, mivel korábban is ő volt az együttes hajtómotorja, így az sem probléma, hogy a másodgitáros helyén egy új szerencsét próbáló veterán, John Fottit próbál alkalmazkodni a főnök direktíváihoz.

Az együttes históriáját egyébként Kotta kolléga és én is elég részletesen dokumentáltuk (ITT, ITT és ITT), maradjunk hát annyiban, hogy Weir nem ódzkodott soha a változásoktól – talán ezért is a temérdek személycsere –, és az AOR-tól a power felé hajló heavy metalig minden stílust kipróbált, amit lehetett. Ez persze becsülendő, mert mindegyik irányvonal más és más kompetenciát kíván meg, az más kérdés, hogy melyiket tekinthetjük a csapat komfortzónájába illőnek – a választ pedig könnyen megtalálhatjuk, elég csak meghallgatni jelen ismertető tárgyát.

De még mielőtt nekiugranánk az elemzésnek, ha teljesen ismeretlen számodra az együttes, akkor próbálj meg a Saxon rockosabb és metalosabb időszakára gondolni, ők is hasonlóan vegyítették a lágyabb, dallamosabb etapokat a szigorúbb, fémesebb próbálkozásokkal, ráadásul akárcsak az angolszászok, a tigrisek is éppen a kőkemény időszakukat élik, úgyhogy ne tévesszen meg a zenészek életkora, mert az album első fele úgy gázolhat át rajtad, mint egy szénnel telített gőzmozdony, ahol a sebesség másodlagos, a lendület és az erőkivetítés viszont plasztikus és felér egy jól sikerült gyomrossal.

Igen, az új felállás zenei őssejtterápián eshetett keresztül, mert egy hágni készülő fiatal elefántbika dübörgésével nyitják meg az albumot: a "Rise Up!" lassú felvezetésből úgy robban ki a végletekig torzított primitív, de annál hatásosabb staccato gitárriff, mint a parlamenti béke a napi kezdet utáni első percben. A fiúk a modernnek ható ütemek ellenére azért tisztelik annyira a hagyományokat, hogy a dob és a gitárszóló ott és úgy legyen elhelyezve, ahol és ahogy azt a NWOBHM iskolában tanulni lehetett. (Bár én el tudtam volna viselni több dallamkísérő, nem szétvirgázott megoldást.)

A kezdés pedig nem csak vevőcsalogató trükk, mert máris a következő roham közepén találhatjuk magunkat, és a "Forevermore” zakatolásában ott van a már említett Saxon, de talán még a középtempós Black Sabbath hatása is, jóllehet, a dallamok eléggé tipikusan idézik a fiúk múltbeli, gyengédebb pillanatait. A szórásból a Judas Priest sem maradhatott ki, mert a "The Powers That Be" jellegzetes apokaliptikus, vijjogó riffjének eredete valahol a "papok" életművének sikeres időszakában keresendő: sajnos ehhez a megoldáshoz nem tudtak színvonalban  megfelelő refrént találni, még szerencse, hogy a gitárszóló feledtetheti a kántálós dallamokat, amiket egy révületbe esett sámán sem találna elég delejezőnek.

A lemez címadó dala zárja a képzeletbeli "A oldalt", némi groove-os hintába ültetéssel és ötletes, ütemes törzsi dobrészekkel, amit ugyan nehéz illeszteni az elektromossághoz (még ha az egy villamosszékbe ültetett elítélt érzéseiről szól, és nem pusztán az elektronok áramlásáról), de működik, és ez a lényeg.

No, de fordítsunk a bakeliten, ahol a zenészek némileg visszavesznek valamennyit a makarenkói szigorból és a dallamok nagyobb teret kapnak: különösen tetszetős a "Nail" orientális gitárvarázslata, amitől úgy érezhetjük magunkat, mint Aladdin a varázsszőnyegen, jóllehet a dal második felének begyorsítása kapaszkodásra kényszeríthet minket, hogy a sebesség miatt le ne bucskázzunk a mélybe.

Bár a gitárhangzás horzsoló jellege megmarad, a lemez további részében, mint azt az előző bekezdésben írtam, a dallamok kicsit enyhítenek a gránitkeménységen, annak ellenére, hogy például a "Dark Skies" vészjósló ütemei és tempóváltása el tudják terelni kissé a figyelmet a fülbemászó, és a "környezet" szigora miatt még nagyobb hatást kiváltó refrénről. A zárás pedig olyan jól sikerült, mint a kezdés, hiszen a "Revenge Is Sweet" igazi, vokállal megtámogatott power-lírai, csibészes visszakacsintással az AOR-próbás évekre, ám heavy metalos eszköztárral és talpig bőrruhában.

Nem hinném, hogy ebbe a hagyományokba ragadt stílusban lehet jó értelembe vett szabálykövetőbb – ugyanakkor friss hangzást produkáló –, szórakoztató és még az öreg iszapszemű rájákat is headbangre késztető albumot letenni az asztalra, és ez már azért is dicséretes, mert ha ezt az életerőt minden korosodó tigris magának tudhatná, talán Sir-Kán kalandjainak is más lett volna a vége – ez pedig talán még Kipling Nobel-díját sem veszélyeztette volna.

Garael