Lonely Robot: An Ending (2026)

Kiadó:
White Knight Records

Honlapok:
www.johnmitchellhq.com
facebook.com/johnchristianmitchell

Aki kicsit is ismeri a brit neo-prog világát, világosan látja, hogy a '90-es évek közepe óta John Mitchell a műfaj megkerülhetetlen óriásává nőtte ki magát. Munkásságát olyan formációk fémjelzik, mint az Arena, Kino, Frost*, It Bites, The Urbane stb., ráadásul nemrég az Asia gitárosaként is turnézott, tavaly pedig a Karmakanic új énekeseként mutatkozott be (aminek én történetesen nem örültem annyira, de alapvetően nem Mitchell teljesítményével volt bajom, hanem ezen a poszton Göran Edmant érzem pótolhatatlannak).

A Lonely Robot története 2015-ben indult Mitchell szerelemgyermekeként. Vérbeli szóló projektről van szó, ahol - a dobokat kivéve - a gitáros/énekes játszott minden hangszeren, és totális kreatív kontrollt gyakorolt a produkció fölött. A brit neo-prog rock nagy rajongójaként az elején még tök lelkes voltam (2017 és 2019), de azután az űrben ragadt asztronauta agymenéseit "dokumentáló" lemezek egyre unalmasabbá, modorosabbá, mesterkéltebbé és gitárszegényebbekké váltak.

Bár azt hittem, hogy ebben a projektben max. egy trilógia van, ez már a 6. Lonely Robot album (a címéből ítélve talán az utolsó?). Úgy érzem a hajrában Mitchell egy kicsit fölszívta magát, és az "An Ending" újra az első 2-3 lemez minőségét tudja hozni. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a legendás dobosnak, Craig Blundellnek (Steven Wilson, Frost*, Steve Hackett stb.) valóban köze van a végeredményhez.

Kissin' Dynamite: Kissin' Dynamite (2026)

Kiadó:
Kissin' Dynamite Records

Honlapok:
www.kissin-dynamite.de
facebook.com/Kissindynamiterocks

A Kissin' Dynamite kemény munkával jutott el idáig, és a kemény munka dandárját Hannes Braun énekes, fő dalszerző végezte, ami meg is viselte az egészségét. A turnézás teljesen kiszívta minden életerejét, egyes bulikon érződött, látszott is a küzdelme. Ennek következménye, hogy Braun bejelentette: egészségügyi okokból visszavonul az élő föllépésektől. Szerencsére a dalszerzésben és a produceri munkában továbbra is részt vesz, így - a banda 2022-es kiadványának címét idézve - ez nem az út vége. Az persze még kérdés, hogy ki lép a helyére, illetve képes lesz-e a Braun helyén tátongó űrt kitölteni (nem fizikai értelemben).

A kvázi cím nélkül megjelent lemez tehát az utolsó olyan stúdióalbum, amelyen Hannes Braun énekes hallható. A stúdióalbum kifejezés talán indokolatlan, de mindenképpen túlzó ebben az esetben, hiszen valójában csak 6 teljesen új dal kapott rajta helyet, valamint tartalmaz 7 újrarögzített régi sikerdalt az együttes első két lemezéről kicsit frissebb hangzással.

Mivel az utóbbi néhány évben igencsak a szívemhez nőttek, kíváncsian várom, hogy mi lesz e tehetséges csapat sorsa. Ezt ugyan nem nevezném valódi sorlemeznek és az új dalok sem föltétlenül sikerültek a legjobban, de Braunnak méltó búcsú, nekünk pedig bizakodásra okot adó megjelenés. 

Paul Laine: The Long Road Back (2026)

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/paullaineofficial

A kanadai énekes, Paul Laine annak idején azzal tűnt föl, hogy a jobb sorsa érdemes Danger Dangerben elképesztő kompetenciával pótolta Ted Poley-t a mikrofon mögött. Manapság elvileg újra Ted Poley a Danger Danger frontembere, de az együttes létezése számomra nem bizonyított (fiktívnek tűnik), hiszen valódi aktivitást nem mutatnak, Poley is inkább szólólemezeket ad ki.

Laine karrierjét a Frontires kiadó karolta föl újra, "alászerveztek" egy piszkosul erős csapatot Bruno Ravel basszerrel és a briliáns Rob Marcelloval szólógitáron. A tény, hogy Laine most 30 év után saját szólólemezzel jelentkezik, nekem azt sugallja, hogy ez a The Defiants néven futtatott sztori alighanem a végére ért (sajnos). Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy a "The Long Road Back" őrzi a folytonosságot, és - miként az album borítója is sugallja - tökéletes kísérője lehet egy több száz vagy ezer kilométeres roadtripnek. Tipikusan az a muzsika, amit szívesen hallgatsz hosszú utakon a kocsiban.

Bruno Ravelnek ebben is benne van a keze; nemcsak a bőgőt kezeli, de ő a producer is. Andrew Oye gitáros is kimondottan jó munkát végez, bár nem akkora zseni, mint az általam Vito Bratta szellemi örököseként nyilvántartott Rob Marcello. Ez a lemez mindenesetre - visszafelé vezető útként - egyenesen a fiatalkoromig kalauzol vissza. Lehet, hogy a mai kamaszok már értetlenül állnak előtte, nekem tömény nosztalgia.

Tartuffe