Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

A Stryper gyermekkorom vallási élményekben gazdag éveinek meghatározó alakulata volt, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a heavy metalhoz - egyébként meggyőződésem szerint nem szervesen - kötődő boszorkányos, szörnyes vagy nyíltan sátánista világon túltegyem magam. Akkor ez nagyon fontos volt számomra, de úgy gondolom, ezzel rajtam kívül sokan voltak még így - főleg a nálunk, európaiknál jámborabb amerikai rockrajongók.

Azt is leírtam már párszor, hogy az ősfanokkal ellentétben nekem az erősen vanhalenes és egyesek ízlésének nem eléggé kegyeskedő "Against The Law" (1990) hangvétele nagyon tetszett. Persze ha azon a nyomvonalon haladtak volna tovább, ugyanúgy belebuknak a '90-es évek elején hódító útjára indult grunge (magyarul: trutyi) offenzívába, de legalább nálam fölkerültek volna a legfelsőbb polcra.

Ehhez képest az újjáalakulás után inkább a klasszikus lemezek stílusát tolták, illetve az európai ikergitáros heavy metal csapatok (Iron Maiden, Judas Priest) ihletét szívták magukba. Személy szerint sajnálom ezt a fejleményt, és a mai napig csóválom a fejem az "újkori" lemezek rettenetesen retró hangzása hallatán. Ez azután azt eredményezte, hogy ügyeletes Stryper-felelősből szenvtelen bámésszá lettem, aki a legutóbbi album recenzióját már boldogan engedtem át tanult kollégámnak, Garaelnek. A retrográd attitűd dominanciáját egyébként maga Michael Sweet is megerősítette egy interjúban: "Ez az old school metálosoknak szól. Egy kis 1985, egy kis 1991, a tetejére pedig egy csipetnyi 2026."

A csapat előtt mindazonáltal minden őszinte metálos arcnak tisztelettel meg kell hajtania a fejét. Elképesztő kitartásról, hogy ne mondjam: konokságról tanúságot téve emelik magasra a stílus zászlaját - immár több mint négy évtizede. Teszik mindezt úgy, hogy rémes egészségügyi problémák nehezítik a pályájukat. Nemrég visszatért Michael Sweet daganatos betegsége, Oz Foxot pedig olyan súlyos vérnyomás-bajok sújtják, hogy most először minden gitártémát (a szólókat beleértve) Michael Sweetnek kellett följátszania. Még szerencse, hogy piszkos jól kezeli a hangszert...

Úgy érzem, ez a lemez (talán a hosszabb pihenő miatt) egy hangyányival jobban sikerült, mint a közvetlen elődei. Főleg azok a nóták jönnek be, amelyek kevésbé a NWOBHM hagyományokra építenek, inkább az amerikai hard rock tupírozott hajú korszakát idézik meg: Falling, Hollywood, Beautifully Broken, és főleg az Ashes To Roses (ez nálam a lemez dala!). Nem kiugró minőségű sorlemez, de egy lépés a - szerintem - helyes irányba.

Tartuffe