Kiadó:
Majestic Mountain

Honlapok:
www.nephilamusic.com
facebook.com/swenephila

"Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt…"

Nos, a Nephila nemcsak álmodta, hanem meg is valósította ezt, egy olyan koncepció elővarázsolásával, ami több érzékszervet stimulálva misztikus utazással kecsegtet. A hetvenes évek pszichedelikus, blues alapú, de a hard rock elemeit is magába foglaló zenéjük mellett az erős vizualitással és "dupla" élménnyel "rohamozó" formáció valóban komolyan veszi azt, amit a promó szövegben ígérnek, hiszen az álarcos zenészek mellett két, a boszorkány vagy szirén szerepét játszó énekesnő fűzheti egymásba a dallamok fonalát, varázslatos mintázattal borítva el az instrumentális alapokat.

"A Huldra egy olyan konceptalbum, ami a skandináv mitológia és a nordikus folklór egyik legismertebb alakja, a csalóka erdei szellem (skogsrå / huldra) köré épül." A zenei világ hűen tükrözi ezt a témát: "a kritikusok szerint a dalok hallgatása olyan, mint egy misztikus, kísérteties utazás a sötét svéd erdők mélyén", a lemez alaphangulata ebből eredően tipikusan azt a panteisztikus, természet-uralta, a kereszténység előtti történelmi tudatot transzformálja zenévé, ami még mindig annyira jellemző az északi nemzetek világfelfogására, melyben a koboldok, varázslók, boszorkányok és tündérek segítik vagy hátráltatják az emberek munkáját, és ahol a környezet nem legyőzésre váró ellenfél, hanem a személyiség integráns része, ebből fakadóan pedig az individuum végtelenségbe oldó közege.

De hagyjuk is ezt a kissé zavarosra sikerült metafora-láncolatot, jóllehet a koncepció megvalósításában tényleg érezni némi földöntúli hangulatot, amit az énekesek kissé fátyolos, ezzel együtt hipnotikus előadásmódja tesz teljessé, és ha valami hasonló zenei reprodukciót próbálnék keresni, akkor a doom elemektől megfosztott Avatariumot, a korai Black Sabbath bluesos/pszichedelikus oldalát és a Jethro Tull folkcentrikusságát említeném, de ha az idősebb hallgatóknak a Fleetwood Mac is eszébe jut, szerintem nem tévednek nagyot.

A muzikális elképzelés ettől függetlenül válhatott volna bazári mutatvánnyá, de nem: a fő alkotóelem, a roppant plasztikus, megragadó, egyben elillanó atmoszféra mellett sikerült olyan emlékezetes dallamokat elővarázsolni az alkotóműhely boszorkánykonyhájából, amik úgy tudnak instant hatást elérni, hogy abszolút nem paneles, ezerszer hallott elemeket tartalmaznak.

Ahogy a kezdő "Mother Of The Woods" orgonával felvezetett énekdallama néhány hang segítségével azonnal fel tudja vázolni a lemez hangulati arculatát, az tényleg bámulatra méltó, az említett zenei stíluskomponensek egymásba illesztése pedig tökéletesre sikeredett, ráadásul azonnal magukkal képesek ragadni – ez pedig talán tényleg boszorkányság, vagy pragmatikusan gondolkodva, egyszerű tehetség műve? – ezt döntse el mindenki.

Nem szeretném egyenként elemezni a dalokat, mert a lemez igazából egységében tudja kiváltani a kívánt hatást, inkább pár szót az instrumentális munkáról. A hipnotikus ütemeknek, groove-oknak központi szerepet szánó hangzás alapja a blues-orientált basszusjáték és a Hammond simogató szőnyege, amit a gitárok pszichedelikusan tekergő dallamkísérése egészít ki, a retró híveit boldoggá tevő analóg "melegséggel".

Ritkán hallani ennyire kitalált, ám mégis természetes koncepció-megvalósítást, ami ráadásul a két roppant tehetséges énekesnő révén egyedi is tud lenni: aki tehát magamhoz hasonlóan szeret elmerülni a hetvenes évek trendalkotó zenei folyamába, az bátran próbálkozzon, mert ebben az esetben a süllyedés nem halált, hanem örömteli álmot ígér, még ha nem is pontosan azt, amit az EDDA is megtalált annak idején.

Garael