Kiadó:
H-Music

Honlap:
facebook.com/wallofsleep

A zenei históriások szerint a legjobb gitárosok egyetlen húrpengetésükből felismerhetők, (a pesszimisták szerint pedig kettőből): nos, valahogy én is így vagyok Bátky Zoltán énekessel, akinek dallamai annak idején már az "Angelo Salutante"-n is teljesen kész és jellegzetes karakterrel ruházták fel a dalokat – ezt pedig egyetlen stílus szigorúbbnál szigorúbb törvényei sem tudták kordában tartani, legyen szó progresszív metalról, hard rockról, vagy szabad – bocsánat, Sabbath – stílusú doom/epikus metalról.

Jóllehet, a Wall Of Sleep eszköztárát ólommal írják a zenei szabálykönyvekbe, a Füleki Sándor vezette doomlegenda sem tudta "elkerülni sorsát”, még akkor sem, ha a dalok vázának nagy részét maga a gitáros írta – biztos vagyok benne, hogy dallamok nélkül ezek a keretek sokkal inkább közelítettek a tradicionálisabb, Ozzy-féle Black Sabbath nyomasztóbb, földhöz (föld alattihoz) ragadt stílusához, amiben a riffek katonás fegyelmezettséggel húzzák le a hallgatót a mélybe – bár ha jelen EP ütemeit, groove-jait megvizsgáljuk, a lemez ezen aspektusában is találunk némi elmozdulást a heavy/pszichedelikus/epikus metal felé. De álljunk meg egy pillanatra, és ne legyünk igazságtalanok, főleg ne egy metalzenei blogon: Kemencei Balázs gitárszólói meg tudták valósítani a lehetetlent, vagyis BZ dalmainak a kiegészítését, olyan hangulati többlettel megtöltve azokat, amitől az elkészült dalok rögtön más dimenzióba kerülnek.

A "Monolith" – ami egy, a huszonöt éves felállást ünneplő ajándék a zenészeknek és a rajongóknak – nem is lehetne találóbb cím, még akkor sem, ha az ortodox doom-hívők szemöldöküket ráncolhatják néhány zenei fordulat hallatán, ráadásul olyan kriptaszagú riffből, amitől a hátadon elindul a hideg verejték, most jóval kevesebbet találunk, és én ilyet igazából csak a "When The Times Comes"-ból  – micsoda találó cím, micsoda szívszorító szöveg! – hallottam ki, bár azt is sikerült a jellegzetes dallamokkal körbepárnázni, amitől aztán a stílus-alapvetés jóval távolabbi zenei vidékekre is ki tudja nyújtani csápjait.

De ugorjunk vissza a kezdéshez, illetve BZ-hez, aki ezúttal is úgy a maga képére formálta az albumot, hogy az jellegzetes legyen, ugyanakkor meghagyja az alapvető tartalmi, hangulati értékeket, melyekből a stílus életet nyer. A lemez ettől függetlenül igazi csapatmunka eredménye, amiben minden egyes elemnek megvan a maga helye és szerepe, akár egy olyan krimiben, ahol a szereplők jelentéktelennek tűnő megnyilvánulásai a regény végén tökéletes, aprólékos magyarázattá válnak, megvilágítva az olvasót tévútra vezető csavarokat.

S hogy miben is más a mostani Wall Of Sleep, mint a húsz évvel ezelőtti poroszka-brigád? Hallgasd csak meg a 2007-es "Stabat Mater" újravett verzióját, és azonnal tudni/érezni fogod: az alapvetően az anyai fájdalomra épült siratóének hangulata olyan keleties ízekkel ad többletet jelentő érzelmi tartalmat, ami kultúrákon átívelő dimenzióba helyezi a dalt, amelyben a billentyűk dús hangzása sem rogyasztja meg a valamikori tradicionális vázat.

Mint soraimból kiderült, tetszik az album, nem kicsit, de legalább nagyon. Indokként aztán írhatnék még számtalan olyan összetevőt, melyek bizonyítékként találhatnak utat más hallgatók lelkébe: a nyolc percen is túlnyúló, epikus, Tony Martinos ízekkel felvértezett "Abyss"-t, ami a címe ellenére inkább a felhők fölé röpít (ahol ugye cigarettázó angyalokkal találkozhatsz), Matláry Miklós és Bob Macura, a másik magyar doom legenda Nevergreen tagjainak vendégszereplését, amiben a zenészek a számukra legtökéletesebb  szerepet játszhatják, a parádésra sikerült, kéténekes felállást újraélesztő Gary Moore feldolgozást, vagy akár a "The Killing 25" kezdéseként felcsendülő gitárharmóniát, de minek – ha meghallgatod a nagylemeznek is beillő EP-t, magad is megbizonyosodhatsz róla, hogy még az olyan "vaskalapos" stílusnak, mint amiben a WOS alkot, számtalan olyan, integrálható hatása, zenei eszköze, értéktöbbletet adó eleme létezik, melyek feltárásához elég pár tehetséges zenész alázattal teli, ám progresszívnek is mondható munkája. Ettől pedig még a monolit is képes embermértékűvé zsugorodva perszonálissá válni, hogy bárhová magunkkal vihessük, akár a zsebünkben, akár a lelkünkben.

Garael