Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.nightmare-metal.com

A metal alapvetően maszkulin műfaj. S hogy most a gótikus-szimfonikus csapatok rajongóinak tömegei fognak hangos anyázásba? Kérem, ha korunk politikai életében az aktívak részére megengedett a kognitív disszonancia, nekem miért is lenne tiltott? Persze aztán könnyedén kap tockost az ember, ha kizárja saját, meggyőződéséből adódó világából mindazt, ami nem passzol oda, és az én fejem is zúg attól a hangos pofontól, amit egy hölgy adott a Nightmare révén – kész rémálom – a realitás ignorálásáért.

Itt van hát egy érdekes nevű női énekes –  Magali Luyten  –  (Tartuffe kolléga is utal rá az Eternal Idol kritikájában), aki a bennfentesek részére még az Uli Kusch-féle Beautiful Sinből lehet ismerős – ahol a Pagan’s Mind tagjai is bizonyították, hogy nem csak a progresszív metálban kiválóak –, s aki képes annyi tesztoszteronnal szolgálni, mint a nyolcvanas évek akció-film hősei együttvéve.

A Nightmare tehát jól választott, ami már csak azért is meglepő, mert francia eleganciával eltávozott ex- énekesüket nem gondoltam volna, hogy ilyen huszárvágással képesek pótolni: Joe Amore ugyanis nem csak hangban, de kinézetben is igazi Dio-klón volt, aki amolyan replikáns brandként tudta az együttes létét beleégetni a metal köztudatba. Nincs információm, mi lehetett az oka Szerelem Józsi kiválásának, hiszen Now Or Never nevű új bandájában tulajdonképpen ugyanazt játssza, mint egykor itt, de ez most a kritika szempontjából nem is érdekes.

És most jöjjön a lényeg: valószínű, hogy Magali érkezése okozta a kreatív csapok megnyitását, de a "Dead Sun" messze a legjobb albuma a csapatnak, ami a tekintélyes diszkográfiát nézve nem lebecsülendő teljesítmény. Bár eddig sem a könnyedebb megközelítésű euro-metal terepén bolyongtak, ám ami az új albumon tapasztalható, az inkább áll közelebb a Nevermore sötét-súlyos világához, mint amit eleddig bármikor produkált a banda: ez a kompromisszummentes, groove orientált fémzene már néha túl is mutat a power keretein, még akkor is, ha az ikergitáros megoldások a klasszikus stílusokat is felidézhetik a hallgatóban.

Magali pedig mindent megtesz, hogy bizonyítsa a nők jelenlétének jogosságát a súlyosabb muzikális vizeken, s bár odáig nem megy el, mint kolléganői az Arch Enemy-ben, de rekedtes, bömbölő hangjához néha extrém színeket is társít. Igazi vadmacska, mondhatnánk, de jobban illik ide az oroszlán szó, illetve illene, ha egy oroszlán képes lenne olyan fülbemászó dallamok prezentálásra – melyek a kemény riffek és ikergitáros reszeldék között még jobban ütnek –, amitől olyannyira emészthetővé válnak a gyakran gonoszkás instru-elemek. Most persze legyinthetnek az ortodox keménykedők, akik szerint az emészthetőséget hagyjuk meg a gasztronómiának, és a dallamok csak arra valók, hogy elpuhítsák a true rockert, de itt messze nem erről van szó. Hallgasd csak meg a nyitó "Infected" refrénjét, vagy a záró, echte Nevermore slágert: nem hiszem, hogy a lejátszottak hallatán egy csinos fruskával eltöltött bájcsevej, vagy a popzene jutna az eszedbe. Hatásvadászatról talán csak a gyermekkórust felvonultató "Seeds Of Agony" esetében beszélhetünk, bár úgy gondolom, ha egy lemezen egy ilyen dal képviseli az érzelmi  térdrogyasztót, akkor nem szégyen rápillantani gyermekünk fotójára, esetleg visszagondolni az általános iskolára, ahol bárcsak ilyen kórusműveket kellett volna előadni úttörő dalok helyett (bár azok is jók voltak).

Nem hinném, hogy a Nightmare ismertebb lesz ettől a lemeztől – sajnos –, de ha már csak annyit elértek, hogy néhány Dionysos Rising olvasó megjegyzi a nevüket, már megérte ezt az ajánlót megírni. És nem csak a hölgyekkel szemben tanúsítandó udvariassági okokból.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eternalidol.it
facebook.com/eternalidolband

Egy újabb projektet (bandát) köszönthetünk a Frontiers kiadó rosterén, amelynek kreatív magját Nick Savio képezi egy személyben. Savio, aki zeneszerző, gitáros és billentyűs egyszerre, hosszú évekig próbálkozott (nem sok sikerrel) egy Hollow Haze nevű bandával, majd "meglovasította" Fabio Lionét a Rhapsody Of Fire-ből (szegény Alex Staropolira nagyon rájár a rúd mostanság), hogy a női énekes, Giorgia Colleluori mellé legyen egy férfihang is a bandában. Előttem még nem tiszta, hogy az Eternal Idol Savio számára csak projekt, vagy egy teljes értékű, stabil formáció, de ez a végeredményt (mármint a recenzió tárgyát képező CD-t) tekintve gyakorlatilag lényegtelen is.

Kíváncsi voltam, hogy Savio az új csapattal milyen irányt céloz meg zeneileg, a Hallow Haze progosabb fölfogása, vagy a Lione által képviselt szimfonikus trapp-metál kerekedik fölül. Végül kiderült, hogy rossz helyen keresgélek, mert a muzsika leginkább annak a Secret Sphere-nek új irányvonalát követi, ahonnan a bőgőst Andrea Burattót igazolták. Erre az alapra építkezik a két énekes: Colleluori (a hölgy) képes hozni a szokásos csajos metál áriákat, de szerencsére van benne Magali Luyten (Beautiful Sin, Ayreon, Nightmare) érdes, ráspolyos bődületéből is; ami pedig Lionét illeti, mézédes orgánuma, simulékony stílusa adott, de itt – hál’ Istennek! – inkább a legutóbbi Angra lemezen mutatott formáját nyújtja (a folyamatos, agyonvibrátózott művi rockoperázás helyett).

Az Eternal Idol kevésbé őszinte, mint a Hallow Haze, kevésbé összetett, mint a Rhapsody Of Fire, nekem mégis jobban tetszik mindkettőnél, s ennek oka alapvetően a ragadós jókedvében és jellegzetesen talján dallamérzékenységében rejlik. Eredetiség, mélyenszántó zeneiség (ún. "wow-faktor") nem sok van benne, erősen biztonsági játéknak tűnik a vállalkozás, de tagadhatatlanul szórakoztató. Az alapvető probléma nem is ez, hanem hogy a lemez egy erősebb kezdés után a második felére erősen megszürkül, a dalok belassulnak, kevésbé megkapóak; valahogy belesimul a műfaji sémákba. Ha Colleluori kisasszony többet vállalna a Magali Luyten-féle szálkásításból, ha a hangulat nem ülne le (komorodna el) a végére, az egész sokkal jobban működne. Persze lehet, hogy csak a téli depresszió beszél belőlem… :)

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dariomollo.com
facebook.com/mollodario

Dario Mollonak bármihez köze van, én azt csípőből megcélzom, és rögvest beszerzem. Nem egyszerűen jó gitáros, hanem – ami ennél bizonyos értelemben még fontosabb – remek zeneszerző, ráadásul modern hangszeres játéka ellenére ordít róla, hogy ugyanúgy a '70-es évek nagy hard rock legendáin (Deep Pruple, Rainbow, Black Sabbath) szocializálódott, mint én. Mind a Glenn Hughes-os Voodoo Hill, mind pedig a Tony Martinos The Cage alapvetés nálam, kötelező darabok a CD gyűjteményemben. A Frontiers most rávette, hogy egy újabb formációval próbálja ki magát, ahol nem a fönt említett legendák énekelnek, hanem az a Carl Sentance, akit olyan bandákból kellene ismernem, mint a Nazareth, Don Airey Band, stb., de – bevallom – mindeddig sikerült elkerülnie a figyelmem.

A Crossbonest hallgatva ez utólag nem is bánom. Sentance objektíve nem rossz énekes, valószínűleg akadnak is rajongói, de én az ilyen vékony, magas hangoktól általában rosszul vagyok (pl. Mark Boals-t is csak sok szódával vagyok képes fogyasztani). Eddig Mollo ennél sokkal jobb énekesekkel dolgozott együtt, nem igazán értem, hogy miért engedett a Frontiers nyomásának. Nyilván egyfajta nosztalgia vezérelte, hiszen Mollo karrierje a Crossbones-szal indult még a ’80-as évek elején. Azért az a nyilatkozat, miszerint Sentance könnyedén az egyik legjobb énekes, akivel valaha szerencséje volt dolgozni… nos, a fönt említett nevek ismeretében enyhén túlzó.

A másik dolog, ami kifejezetten idegesít ebben a megjelenésben, hogy a producerként (is) dolgozó Mollótól teljesen szokatlan egy ilyen aránytalanul megszólaló anyag kiadása. A dob sound kriminális, és az egész olyan, mintha túl lenne vezérelve (vagy a Metallica "Death Magnetic"-jéhez hasonlóan túl lenne kompresszálva). A legnagyobb baj mégis az, hogy gyengécskék a dalok; egy-két kivételtől eltekintve (pl. a "Red", vagy az enyhén rap-rockos "Rock The Cradle") fércmunkának tűnnek, mintha a korábbi lemezekről lemaradt tölteléknótákat tárazták volna be a Frontiers parancsára. Vannak persze jó pillanatok, főleg Mollo szólói, de ez még kevés ahhoz, hogy a lemezt "cakkumpakli" jónak minősítsük.

Ítéletem a következő: ez a lemez méltatlan Mollo eddigi munkásságához. Gyanítom, hogy megint a Frontiers kiadói ösztönzése sült el visszafelé. Világos, hogy jót akarnak nekünk (s közben persze keresni egy rakat pénzt), de ez a nyomulás olykor erőltetett, tartalmatlan, kiforratlan projektekhez, a kellő ihletet nélkülöző iparosmunkákhoz vezet. Remélem, hogy Dario lelkes ígérete ellenére ennek így, ilyen formában nem lesz folytatása.

Tartuffe

Kiadó:
Loud & Proud

Honlapok:
www.extreme-band.com
facebook.com/extremeband

Az Extreme-nek már van egy koncert DVD-je, amiről Túrisas kolléga annak idején (pontosabban 2010-ben) megírta a maga igen pozitív értékelését. A "Take Us Alive" egy minden sallangtól mentes, 2009-es hazai (bostoni) föllépést rögzített, ahol a legtöbb régi sláger terítékre került, de a 2008-as "Saudades de Rock" album sem volt alulreprezentálva (lévén, hogy ennek turnéján készült a film). Ez a Frontiers által kiadott DVD azóta elég drága lett (az Amazonon kb. 25-30 fontért mérik), ráadásul a színpadi látvány se volt éppen lenyűgöző; alapvetően mégsem ez indokolta egy új DVD megjelentetését, hanem a legsikeresebb albumuk 25. évfordulója.

Az Extreme 1990-ben a "Pornograffitti"-vel robbant be a köztudatba, az album dupla platina lett, két nóta is a top 5-be került a Billboard Hot 100 listán. Jellemző, hogy már akkor sem a nyilvánvaló és valóban reprezentatív remekművek szerepeltek a listákon, vagy kaptak folyamatos adásidőt az MTV-ben, mint pl. a "Decadence Dance" vagy a "Get The Funk Out", hanem a lemez alapvető stílusától, hangulatától, tematikájától eléggé eltérő ösztrogén-kompatibilis ballada, a "More Than Words", és a folkos hangvételű kakukktojás, a "Hole Hearted". Vannak dolgok, amik a zeneiparban és a média világában nem változnak...

A "Pornograffitti" egyébként egy lazán koncepcionális album, ami az első és felületes benyomások ellenére nem a hajbandáktól megszokott élvhajhász "sex, drogs, rock n' roll" baromságot promotálja, hanem arról szól, hogy az amerikai (ergo: minden fogyasztói) társadalom kéjsóvár és anyagias kilengései mennyire kihasználják, lealjasítják, kiüresítik az embert. Itt jegyzem meg, hogy aki az Extreme-et automatikusan a glam rock, hajbanda kategóriába sorolja, óriásit téved, ez már zeneileg sem állja meg a helyét, de tematikusan is jelentősen eltértek a kor tipikus előadóitól. Ennek másik briliáns bizonyítéka a "III Sides To Every Story" (1992) bizonyos értelemben még komolyabb koncepciója, még "progresszívabb" muzikalitása közel 80 percben! Személy szerint jobban is örültem volna annak, ha ezt az anyagot örökítik meg élőben, annak teljes terjedelmében, de nyilván megértem, hogy mégiscsak a "Pornograffitti" a legismertebb, legsikeresebb albumuk. Szerencsére a DVD-n (az audio CD-vel ellentétben) helyet is kapott a punkos "Play With Me" a legelső lemezről, valamint a "Cupid's Dead" (sajnos csak a stáblista alatt).

A csomag egyébként kimondottan rajongóbarát, hiszen tartalmaz egy audio CD-t, egy régiókód nélküli DVD-t és egy Blu-ray változatot. Az extrákkal azonban most sem törődtek igazán, booklet nuku, a kb. másfél órás "documentary" is főleg koncertjelenetekből áll idegesítően kevés ismeretanyaggal és korabeli emlékkel. A legszebb pillanatokat Brian May (Queen) és Steven Tyler (Aerosmith) nyilatkozatai rejtik, akik régi jó barátként és igazi rajongóként beszélnek az Extreme-ről. Ez azért is érdekes, mert a kritikusok kezdettől fogva ezt a két bandát nevezték meg Cherone-ék legmeghatározóbb hatásai között. Az is szép pillanat, amikor Brian May a legnagyobb tisztelet hangján szól Nuno Bettencourt kivételes tehetségéről (pl. soha sem lennék képest azt eljátszani, amit ő), és a "Get The Funk Out" szólóját betorzult arccal léggitározva analizálja: számomra ez a tökéletes példája annak, hogy milyennek kell lennie egy szólónak, ez mérföldkő a rock történelmében! Azért May szájából ezek nagy szavak ám! Az biztos, hogy Nuno a zenészek körében elismert "szakinak" számít, a köztudatban valahogy mégsem igazán vert gyökeret a meggyőződés, miszerint a legnagyobb legendák (pl. Randy Rhodes és Eddie Van Halen) között a helye.

Ami a fényképezést illeti, a Las Vegas-i színpad nagyobb, komolyabb látványélményt nyújt, mint a bostoni, a hang kifogástalan (elérhető stereóban és 5.1 dolby surround változatban), a hangszeres és vokális teljesítmény pedig lehengerlő. Ezek után elképzelni sem tudom, hogy igazi rockerként milyen ürüggyel lehetne kibújni a sürgős beszerzés lelkiismereti kötelessége alól.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound

Honlapok:
www.enbound.rocks
facebook.com/enbound

Milyen lenne egy Daniel Heimann vezette power csapat, ha a tulajdonképpen szigorú metal riffek felett Heimann AOR-ba csomagoltan sikoltaná elő dallamait? Hát ilyen. S ha kicsit zagyvának is tűnik a nyitó mondat stílus-behatárolási kísérlete, hidd el, erről van szó. A párhuzamhoz persze elsősorban egy olyan énekes kell, aki képes megközelíteni a példakép hangterjedelmét, és valószínűleg rongyosra hallgatta annak idején a Heed formáció egyetlen, ám csodálatos lemezét, lelkébe égetve a jellegzetes dallamokat. Ez azonban nem elég – hiszen a lemez tulajdonképpen csak körítésében idézi a Heimann-i szigort, és ha a kétlábdob meghatározóan is tereli a power irányába a szerzeményeket, az embernek végig az az érzése, hogy itt valami másképp szól. Lee Hunter ugyanis annak a Work Of Art-nak az énekese, ami a svéd AOR-liga első osztályában focizik, így van olyan rutinos játékos, hogy a leheletfinom megoldásokat és az eleganciát – nem, most nem Albert Flóriról írok – integrálja a power metal ridegebb közegébe.

Öt év telt el a debüt óta, de a stílus és a megközelítés nem változott, sőt – és ezt örömmel jelenthetem ki – a produkció színvonala sem. Azt nem tudom megjósolni, hogy ez a furcsa stílus-kavalkád működik-e, de ha a glam csapatok meg tudják lovagolni a heavy metal riffeket, akkor az Enbound is tehet nyerő lóra, és ez bizony most versenyző fajta. Az ex-Zonata tag dobos, Mike Force nagyon érzi a crossover lényegét, bár az anyagon talán a dobhangzás van leginkább hátulra szorítva, aminek kissé erőteljesebb volta nagyot dobna az X szigor faktoron, ami még így is túlmutat – és most keressünk egy hasonló megközelítéssel dolgozó együttest – az utóbbi évek Kamelot izmozásán. (Bár az Enboundból úgy hiányzik a romantikus mélabú, mint reality show-kból a jó ízlés és az intelligencia.)

Az azonban mindenképp a fiúk számlájára írható, hogy nem esnek az AOR lemezek számomra végzetes csapdájába, és a rengeteg dallamos metal himnusz mellett csak egy szerzemény képviseli a lírai oldalt – ez nekem bőven elég, ha sírni akarok, akkor megnézem újból a Casablanca-t. Itt viszont nincs idő itatni az egereket, már a nyitó "Falling" is olyan érzéssel tépi le a fejed, mint a zombi apokalipszis idején a rémmé változott valamikori barátnőd. A folytatás sem piskóta, a "Give Me Light" a stadion-rockos refrént levéve egy echte groove-okkal megpakolt power bomba ... lenne, ha meghökkentő módon nem törné meg a málházós ütemeket némi zongorás ellágyulás, ami tiszta agylágyulás, de a fiúknak ez is jól áll.

A szigoron túl azonban nem mehetünk el a humorérzék mellett, ami Helloween-módra hoz be óvodai refréneket a bőrszegecses riffek közé – de miket is beszélek, ilyen dallamok hallatán, mint amit a "Holy Grail"-ben elkövetnek, a középsősök már csak legyintenének, ha nem tűnne fel a dalban néhány taktus erejéig a Queen szelleme is, a szellem pedig nem éppen az óvodák jellemző színtere, még a mesékben sem.

Lehet azon vitatkozni, hogy az Enbound  nem fog-e a rengeteg dallamos metal anyag között elsikkadni, hiszen az igazi metal arcoknak túl dallamosak, az AOR fanok pedig köztudottan úgy irtóznak a kétlábobtól és a szaggatott riffeléstől, mint a modern történészek az osztályharc-szemlélettől, de ha a tehetség képes utat törni magának, akkor a "The Blackened Heart" most nagy reccsenéssel fog az éves listámra ugorni. Kitűnő!

Garael

Kiadó:
Foxtrot Records

Honlapok:
reverbnation.com/kaipadacapo
facebook.com/groups/kaipadacapo

Szinte hihetetlen, de a Kaipa története visszanyúlik egészen a '70-es évek elejéig.  A bandát Hans Lundin billentyűs és Tomas Eriksson bőgős alapította az akkor még csak 17 éves Roine Stolttal (The Flower Kings, Transatlantic). Az alapötlet az volt, hogy fúzionálják a klasszikus brit progresszív rockot (Yes, Pink Floyd, Genesis, King Crimson, Camel, Caravan) a "viking" népzenei hagyományokkal, ezért kezdetben (és most újra) svédül énekelnek. A formáció elég sok személyi változáson esett át, egyedül Hans Ludin billentyűs képviselte a folytonosságot ... egészen mostanáig. Ez a Kaipa ugyanis nem az a Kaipa, pontosabban az, de másképp, és bizonyos értelemben inkább, mint amaz, bár jogilag a helyzet fordítva áll. (???) Elmagyarázom.

A folytonosságot képviselő Kaipa Hans Ludinnal továbbra is létezik, sőt, szinte új életre kélt Per Nilsson gitáros (Scar Symmetry) és Jonas Reingold bőgős (The Flower Kings, Karmakanic) közreműködésével. Ez a "modernizált" változat olyannyira elnyerte szerkesztőségünk tetszését, hogy két legutóbbi lemezük (Vittjar - 2012, és Sattyg - 2014) kiemelt "igazgatói dicséretben" részesült nálunk. Na, most jön a bonyodalom! Talán enyhe lefolyású féltékenységtől hajtva (bár erre nincsenek rászorulva), vagy egyszerűen csak nosztalgiából néhány korábbi Kaipa tag (Roine Stolt, Tomas Eriksson, Ingemar Bergman) 2014-ben úgy határozott, hogy koncerteket adnak a három legelső album anyagával. Ez – elmondásuk szerint – annyira jól sikerült, hogy elkezdtek egy teljesen új közös  anyagon dolgozni Max Lorentz billentyűssel és Roine Stolt Michael nevű tesójával, aki gitározik és énekel.

A formáció a Kaipa Da Capo (Kaipa a legelejétől) nevet viseli, amit remélhetőleg leegyeztettek Hans Ludinnal, máskülönben hamarosan egy kellemetlen peres ügy kellős közepén találhatják magukat. Persze föltételezem, hogy a régi zenésztársak ma is jó kapcsolatot ápolnak egymással, mindenesetre kívülállóként elég barátságtalan lépésnek tűnik a dolog. Főleg azok után, hogy Roine Stolt azt nyilatkozta, a mai Kaipa (Hans Ludinnal) csupán stúdiózenekar, modern technokrata hangzással. Áúúú! Ez fájt.

Egyébként el kell ismerjem, hogy Stolt azért nem beszélt teljesen a levegőbe, a Kaipa Da Capo valóban régisulis, ma divatos (idegen) szóval élve "vintage" jelenség Hans Ludin (anya-)bandájához képest. Egyrészt az egész lemezt közös lekvározgatás (jammelgetés) közben írták, és egy az egyben, élőben rögzítették a stúdióban, ráadásul törekedve a '70-es évek analóg hangzásának megőrzésére (kialakítására?, utánzására?). Zeneileg a KDC kétségkívül hívebben őrzi a '70-es évek nagy példaképeinek stílusát, kísérletezőkedvét, Stolt pedig (bár alapból nem kedvencem annyira) itt igen változatosan penget, néha szívet melengetően Gilmourosan játszik (úgy a "Dark Side..." és "Wish You Were Here" környékéről).

Azoknak, akik ezt a stílusirányzatot (például az anyabandát) kedvelik, mindenképpen ajánlom a lemezt, de egyben felhívom a figyelmet, hogy a legelső Kaipa lemezekhez hasonlóan itt is svédül énekelnek. Nekem ez alapvetően nem okoz gondot, de biztosan akadnak olyanok, akiknek ez szokatlan, vagy egyenesen irritáló.

Tartuffe

Kiadó:
Eleven Seven Music

Honlapok:
www.sixxammusic.com
facebook.com/sixxammusic

Magam sem gondoltam volna, hogy a blogunkon eddig még nem szerepelt a Mötley Crüe basszerének, Nikki Sixxnek egyetlen olyan lemeze sem, amit Sixx:A.M néven DJ Ashba gitárossal és James Michael énekessel készített. Ez már csak azért is meglepő, mert a 2007-ben megjelent "Heroin Diaries…" óta nagy figyelemmel és egyáltalán nem kényszerű elismeréssel hallgatom őket. Sixx egyébként Ozzyhoz hasonló figurája a szakmának, nem éppen mai gyerek (közel 60 éves), ráadásul évtizedeket töltött alkohol és drogmámorban, mégis döbbenetesen fiatalos, mind a fizimiskáját, mind pedig a muzsikához való hozzáállását illetően. Ebben, mondjuk, vastagon benne van pár stylist, orvos és plasztikai sebész keze, de akkor is elképesztő.

A Sixx:A.M amolyan oldalági projektként indult a Mötley Crüe mellett, mert Sixx úgy érezte, meg kell "énekelnie" a heroin-függőségből való megszabadulásának súlyos elégiáját. A "Heroin Diaries…" egy brutálisan őszinte hard rock opera lett, amelyben James Michael olyan változatosan énekel, hogy szinte észre sem vesszük: itt nem egy többkarakteres sztoriról van szó. A lemez sikere után úgy döntöttek, hogy együtt maradnak, de a következő két album (This Is Gonna Hurt – 2011 és Modern Vintage – 2014) nem hozta a debütáció színvonalát, elég felemásra sikeredett.

Ezután nagyon összekapták magukat, és az idén egy dupla lemezzel rukkoltak elő, amelynek első része (Prayers For The Damned, Vol. 1) áprilisban jelent meg, a második (Prayers For The Blessed, Vol. 2) pedig november 18-án. Bár nem volt tudatos, utólag úgy látom, szerencsés fejlemény, hogy ezt a két, összefüggő anyagot együtt értékeljük. Ez az "Imádságok…" ciklus Sixxék valódi csúcsteljesítménye, a két rész együtt közel 100 perc muzsikát tartalmaz meglepően kevés üresjárattal. Persze ízlés kérdése, hogy ez valakinek mennyire jön be: egyrészt jellegzetesen amerikai produktum, másrészt el kell ismerni, hogy panelekből építkező, eléggé hatásvadász pop-rock slágerek gyűjteménye, talán leginkább a "popcorn hard rock” műfaji megjelölés illene rá.

Mindez azonban semmit nem vesz el abból, hogy kb. 100 percnyi fülbemászó slágerekkel telepakolt anyagot tettek le az asztalra, amit kiváló vokális és hangszeres teljesítmény, tökéletes hangzás, valamint a rock zenében szokatlanul tartalmas szövegvilág jellemez. Nekem az első rész egyértelműen erősebbnek tűnik, sőt hibátlannak, míg a második korong csúnyán megbicsaklik a nyolcadik nótánál, ami nem más – igen, ez nem elírás! –, mint a Mariah Carey által "halhatatlanná" tett (valójában a Badfinger által 1970-ben megírt) "Without You". Innentől kezdve a "Prayers For The Blessed" sajnos érezhetően lejtmenetbe kapcsol.

Csak itt a végén merem megjegyezni, hogy DJ Ashba (aki, hál’ Istennek, nem Disc Jokey, hanem Daren Jay) nekem nagyon bejön (természetesen csak úgy, mint gitáros); a második albumot indító "Barbarians" szólója szerintem modern, technikás, dallamos, jó érzékkel fölépített remekmű, a "Catacombs" pedig a neo-klasszikus gitározás hőskorát idéző pajkos főhajtás a Vinnie Moore és Tony MacAlpine-féle mesterek előtt. Ezt azért csak félve írom le, mert ügyeletes gitárszakértőnk, Túrisas kolléga egyszer mintha úgy nyilatkozott volna magánban, hogy DJ szerinte nem kiemelkedő gitáros. Nekem kifejezetten szimpatikus a stílusa.

Nem akarom meggyalázni a Mötley Crüe legendás emlékét, de minden érdemük elismerése mellett azt kell mondjam, a Sixx:A.M nekem jobban tetszik (bár ebben óriási szerepe van Vince Neil iránti múlhatatlan ellenszenvemnek). Ez még akkor is igaz, ha készséggel elismerem, a Sixx:A.M bizony kommersz, piacorientált kaliforniai slágergyár…

Tartuffe

Ahogy megszokhattátok, néha a T. Szerkesztőség hangszeres szekciója is közreadja itt saját dolgait. Most sincs ez másként. Mádi Norbi kolléga legújabb dalához kívánok "fehér" füleket, jó szórakozást!

Honlapok:
nickjohnstonmusic.com
facebook.com/NickJohnstonOfficial

Kétség nem fér hozzá, hogy napjaink egyik legtudatosabban építkező gitárosa Nick Johnston, aki idén jelentette meg negyedik stúdió albumát. Saját elmondása szerint minden téren sikerült előrelépnie, jobbak lettek a dalok, jobb lett a megszólalás, és érettebbnek értékeli saját játékát is. Hogy mindebből mi igaz, azt döntse el a kedves hallgató, annyi viszont biztos, hogy a bel- és kültartalom is világszínvonal.

Jelen példa jól mutatja a tálalás fontosságát, a csupán jó dal, vagy jó gitározás nem elégséges, a webes megjelenés, a design, az egyediség mind-mind hozzátesznek a teljes képhez. Nick régóta tudatosan építi ezt a poszt-apokaliptikus, földöntúli, nem evilági miliőt; ez a hangulat nem csak a zenében, hanem természetesen az online felületek arculatában is megjelenik. Szóval, ha láttok egy csókát űrszkafanderben, aki egy stratocasteren tolja, akkor tudni lehet, hogy ő Nick Johnston. Ha már stratocaster, akkor itt megemlíteném, hogy a Schecter sem véletlenül hozott ki egy signature Johnston hangszert, ők is látják a potenciált a fiatalemberben.

A "Remarkably Human" ízig-vérig Nick lemez, az első hang felcsendülésétől lehet tudni, hogy ő játszik. Lemezei közül ez sikerült a legdepresszívebbre, helyenként kifejezetten sötétre. Meglepő, de a szerző állítása szerint a dalok nagy részét zongorán szerezte, egyben ez az első albuma is, ahol a billentyűs hangszer megjelenik. Két dialógus foglalja keretbe a lemezt; az első dalban egy hölgy meséli el a harmadik típusú találkozásáról szóló sztoriját, ami lényegében maga az album, majd a történet végén már az orvosok beszélgetnek a páciensről.

Nem igazán tudok dalt kiemelni, nagyon egyben van az egész, nincsenek stílusban kilógó alkotások sem, mint a korábbi lemezeken. Egyébként ez az egységesség lehet talán az egyetlen megfogalmazható kritika is, helyenként azért monotonná, önismétlővé válik a korong. Az ismétlést nem csak a lemezen belüli dalokra értem, nagyon sok áthallás van a korábbi szerzeményekkel is a harmóniameneteket tekintve.

A megszólalás valami parádés, a legkultikusabb hangszerek és erősítők mind-mind hallhatóak az alkotásokban, a keverés is szép arányos, a mastert Jens Bogren készítette. A session zenészek listája is elég elképesztő, a dobon Gavin Harrison játszik (Porcupine Tree, King Crimson), a basszustgitáron Brian Beller szerepel (Guthrie Govan, Steve Vai, Joe Satriani stb.), a zongorajátékot Luke Martin nevéhez köthetjük. Hogy miből futja mindezekre Nick barátunknak, arról sejtelmem sincs. Nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy hátradőljünk és élvezzük ezt a roppant egyedi atmoszférával rendelkező alkotást.

Jack Rose

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.fair-warning.de
facebook.com/FairWarningMelodicRock

Ha olyan hosszú kritikát kellene írnom, mint amennyi értelme volt ennek a lemeznek, már rég ki kellett volna tennem a pontot, ugyanis az égvilágon semmi… – írtam ezt a hasonló felfogásban fogant "Ecliptica – Revisited" (Sonata Arctica) kapcsán. Aki figyelemmel kíséri a blogot, az tudja (?), hogy nekem a német Fair Warning nagy kedvencem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy számomra ők a No. 1 dallamos hard rock banda "ever", akik mindemellett olyan alulértékeltek maradtak, hogy a maga igazságtalanságában ez az égbe kiált. Próbáltam én ennek okait is megfejteni itt is többször, de nem jutottam dűlőre. Nincs igazság a Földön, na!

Pedig ott van velük Helge Engelke gitáros is, aki önmagában az alulértékeltség archetípusa. Minden egyes szólója megkomponált, virtuóz, dal a dalban, a speciális hangszerének köszönhetően néha a hegedű hangjára emlékeztet. És ezzel lettek ők "futottak még" a német másod- vagy harmadosztályban… – röhej. Ha a japán piac nincs, akkor már a FW sem létezne.

No, de térjünk vissza a lemezhez! A japán piac (ki más?) rávette őket, hogy szaladjanak neki újra az első három album definitív nagy slágereinek (a "definitív nagy slágert" itt egy speciális mikroklímában kell elképzelni) és mutassák meg, hogy 20-25 év távlatában miként szólalnak meg. Nagyon nem akarták ők ezt, de ha a japán piac kéri, akkor mégis, merthogy kb. mindent nekik köszönhetnek, így ráálltak. Az eredmény pedig lenyűgöző. Ahogy a Sonata Arctica esetében nagyjából semmi nem történt a revizitáció kapcsán, itt valóban újjászülettek a dalok, pedig alapvetően nem változtattak rajtuk. 11 hibátlan dallamos hard rock himnusz, elmondhatatlanul egyedi és hibátlan gitármunkával (szóló, ritmus). Ebben a stílusban a basszus általában kísérőhangszer, ha nem Billy Sheehan kezeli, de Ule W. Ritgennek sem marad szégyenkeznivalója. Csepp sem. Nincs gyenge, de még átlagos teljesítmény sem, mind a négy tagot beleértve.

Kedves olvasók, akik követnek bennünket, és kedvüket lelik a dallamos rockzenében, hallgassanak rám, adjanak egy esélyt ennek a csapatnak. Ezt a stílust ennél magasabb színvonalon képtelenség játszani.

Túrisas