Ha olyan hosszú kritikát kellene írnom, mint amennyi értelme volt ennek a lemeznek, már rég ki kellett volna tennem a pontot, ugyanis az égvilágon semmi… – írtam ezt a hasonló felfogásban fogant "Ecliptica – Revisited" (Sonata Arctica) kapcsán. Aki figyelemmel kíséri a blogot, az tudja (?), hogy nekem a német Fair Warning nagy kedvencem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy számomra ők a No. 1 dallamos hard rock banda "ever", akik mindemellett olyan alulértékeltek maradtak, hogy a maga igazságtalanságában ez az égbe kiált. Próbáltam én ennek okait is megfejteni itt is többször, de nem jutottam dűlőre. Nincs igazság a Földön, na!
Pedig ott van velük Helge Engelke gitáros is, aki önmagában az alulértékeltség archetípusa. Minden egyes szólója megkomponált, virtuóz, dal a dalban, a speciális hangszerének köszönhetően néha a hegedű hangjára emlékeztet. És ezzel lettek ők "futottak még" a német másod- vagy harmadosztályban… – röhej. Ha a japán piac nincs, akkor már a FW sem létezne.
No, de térjünk vissza a lemezhez! A japán piac (ki más?) rávette őket, hogy szaladjanak neki újra az első három album definitív nagy slágereinek (a "definitív nagy slágert" itt egy speciális mikroklímában kell elképzelni) és mutassák meg, hogy 20-25 év távlatában miként szólalnak meg. Nagyon nem akarták ők ezt, de ha a japán piac kéri, akkor mégis, merthogy kb. mindent nekik köszönhetnek, így ráálltak. Az eredmény pedig lenyűgöző. Ahogy a Sonata Arctica esetében nagyjából semmi nem történt a revizitáció kapcsán, itt valóban újjászülettek a dalok, pedig alapvetően nem változtattak rajtuk. 11 hibátlan dallamos hard rock himnusz, elmondhatatlanul egyedi és hibátlan gitármunkával (szóló, ritmus). Ebben a stílusban a basszus általában kísérőhangszer, ha nem Billy Sheehan kezeli, de Ule W. Ritgennek sem marad szégyenkeznivalója. Csepp sem. Nincs gyenge, de még átlagos teljesítmény sem, mind a négy tagot beleértve.
Kedves olvasók, akik követnek bennünket, és kedvüket lelik a dallamos rockzenében, hallgassanak rám, adjanak egy esélyt ennek a csapatnak. Ezt a stílust ennél magasabb színvonalon képtelenség játszani.
Ez úgy látszik, a dupla albumok hete. Az új Neal Morse anyag után megérkezett az új Metallica is, amire – talán nem baj, hiszen a zenekar időközben sem ült a babérjain – nyolc teljes évet kellett várni. A 2008-as "Death Magnetic" (itt és itt) a maga módján egyfajta visszatérés volt a trás-gyökerekhez, s ezzel sok régi rajongót sikerült kárpótolniuk, akiket némileg kiábrándított a "töltögetős"-időszak és a "szent harag" által ihletett abortív kísérlet. Akinek esetleg kétsége volt a banda legenda-státuszát illetően, azt a "Death Magnetic" – ha a hivatalos kiadás gyalázatosan is szólt a túlkompresszált hangkép miatt – meggyőzte arról, hogy nem méltatlanul számít a szakmában piros betűs ünnepnek egy friss Metallica anyag megjelenése.
Mint említettem, a zenekar nem ült a babérjain, 2011-ben kiadtak egy kislemezt a "Death Magnetic"-ről lemaradt négy nótával, valamint egy kereskedelmileg és szerintem zeneileg is – hogy is fogalmazzak? – sikertelen lemezt az időközben elhunyt Lou Reedel, a bársonyos underground dörmögőjével/szavalójával (itt és itt), majd 2013-ban Antal Nimród rendezésében megjelent egy rendhagyó koncertfilmjük (Through The Never), ami nem volt olyan rossz, mint amilyen nagy bukásnak bizonyult anyagilag. Közben pedig többször végigturnézták a világot, bebizonyítván, hogy azon kiváltságos kevesek közé tartoznak, akik metál zenével a mai napig hatalmas arénákat képesek megtölteni.
Több szempontból is érthető tehát, hogy a "Hardwired..." megjelenését nagy várakozás előzte meg; ment a lázas találgatás, hogy vajon milyen lesz az új anyag, lesz-e elég puskapor egy dupla lemez valódi tartalommal való föltöltéséhez. Már az előrejelzések is azt sejtették, hogy rövidebb, direktebb, kevésbé trásos dalok várhatók, és ez a közel 80 perces dupla-album kielemzése után – el kell ismerjem – nem volt légbőlkapott, félrevezető nyilatkozat. A "Hardwired..." 12 száma közül nagyjából az első és az utolsó tekinthető igazi trás nótának (Hardwired, Spit Out The Bone), a többi inkább a fekete album középtempóit idézi, kivéve a "Halo On Fire"-t, ami jellegzetes Metallica balladának tekinthető (nem a "Nothing Else Matters" vénáján, hanem a "The Unforgiven", "Fade To Black" környékéről).
Szerintem a fekete albummal való összehasonlítás nem alaptalan, még akkor sem, ha az azóta eltelt – még belegondolni is elképesztő! – negyed évszázad nyilván nem múlt el nyom nélkül. Hetfieldék egyébként érezhetően nem egy újabb fekete albumot akartak kiadni, a tempók, a játékidők és a hozzáállás miatt mégis ez a kézenfekvő párhuzam. Talán még a hangzás is igyekszik a nagy klasszikushoz visszanyúlni, bár – és ezt képtelen vagyok megmagyarázni! – a fekete album még mai füllel is jobban szól valamivel.
Van azonban egy markáns különbség: ezen a lemezen nincsenek olyan slágerek, mint az "Enter Sandman", "Sad But True", "The Unforgiven" és "Nothing Else Matters". Azt hiszem, ez a legnyilvánvalóbb eltérés; akármilyen jó lemez is a "Hardwired..." (habozás nélkül mondom: az elmúlt két évtized legjobb Metallica terméke), nem igazán van rajta potenciálisan toplistás, rögvest hallójáratokba költöző és ott hosszútávra lakást vevő szerzemény (talán a videón mellékelt "Atlas, Rise!"?). Pedig dögös, riffgazdag, fejszaggató, ökölrázásra késztető számok egész sora szerepel rajta. Személyes kedvenceim (egyelőre) az "Atlas, Rise!", "Moth Into Flame", "Dream No More", "Here Comes Revenge". Talán a kétlemezes kiadás sem föltétlen indokolt, nem csak azért, mert a gyakorlatilag hibátlan első korong után a második CD-n érezhetően gyengébb alkotások kaptak helyet, hanem mert a teljes játékidő alig több 77 percnél, és az utóbbi időben láttunk nem egy ilyen hosszú, egy CD-s megjelenést (pl. Transatlantic "The Whirlwind").
Engedtessék meg nekem itt egy rövid kitérő; képtelen vagyok kihagyni a ziccert. Szegény Kirk Hammett még tavaly elveszítette az iPhone-ját, amire állítása szerint kb. 250 riff-ötlelét rögzítette. Kegyetlen idegesítő tud lenni az ilyesmi, szó se róla, de némileg kajánul jegyzem meg, igazán elveszthette volna a szóló-ötleteit is. Milyen jó lett volna, ha a szorult helyzetben segítséget kérnek mondjuk Alex Skolnicktól (Testament), hogy játssza már föl a szólókat a hoppon maradt Hammett helyett! Na, de nincs nekünk ilyen szerencsénk, így marad a mindent jótékonyan lefedő wah-wah pedál...
A Metallica világraszóló intézmény, égig meredő szilárd oszlop, igazodási pont, világító torony, legenda, nagy mohikán, mester, akinek lábainál számtalan tanítvány lebzsel szájtátva. Mindez nagyon patetikusan hangzik, tudom, de egyáltalán nem elrugaszkodott. Ők egy olyan jelenséget képviselnek a mai világban, amire lehetetlen nem odafigyelni, s amilyen – a zeneipar jelenlegi körülményei miatt – valószínűleg nem is lesz több. Lehet, hogy nem a szakma legképzettebb muzsikusai, a diszkográfiájuk közel sem tökéletes, voltak szerencsétlen kitérőik, sikertelen vállalkozásaik, de ez a lemez – ha nem is lesz klasszikus, ahhoz valószínűleg már túl öregek – méltó rocktörténetileg kiemelkedő munkásságukhoz.
Bátran kijelenthetem, a Hammerfall ezúttal köröket vert – naná, ekkora kalapáccsal? – az újkori üdvöskék, a Sabaton, és a Civil War, előbbi a pophoz, utóbbi a csendes kimúláshoz közelítő idei lemezeire. Ez pedig már csak azért is meglepő, mert a csapat teljesítménye kisebb megingásokkal ugyanazon a színvonalon mozgott már vagy 15 éve, és nem gondoltam volna, hogy az általuk felépített biztonsági játszma keretein belül képesek lesznek még a fénykort – és így az ifjúságomat – is idéző produkcióra.
Ez pedig több okból is öröm számomra: egyrészt, mert ők voltak talán az utolsó, a múlt évezredben alakult ismertebb együttes, akik még hagyományos értelemben vett heavy metalt játszottak, gitárszólókkal, többritmusú dobjátékkal, és a példaképektől ellesett zenei koreográfiával, másrészt mert be tudták bizonyítani, hogy ennyi év után is lehet a csikóéveket megugró lemezt kirobbantani a kreatív műhelyből.
Természetesen Joacimék nem bújtak ki a bőrükből, és igazából semmi olyan nincs a "Built To Last"-on, amit ne hallottunk volna már tőlük, talán csak most jobban érződik az ihlető csapatok hatása – itt pedig meglepetésre nem a Stormwitchre, hanem az Acceptre gondolok – mint bármely más, 2000 után legyártott lemezeiken. Természetesen biztos lesznek olyanok is, akik nem találnak semmi különbséget a (r)Evolution-hoz képest, és csak a mostani dallamok igazodnak jobban az egyéni ízlésemhez – ebben az esetben a szubjektivitás pedig nagyobb mértékű lesz, mint amit szeretnék – de hallgasd csak meg a nyitó "Bring It" Judas Priest-Accept kovácsolta riffjét és a németekre jellemző, koncert-üvöltéses egysoros refrént, vagy a "New Breed" hasonló szellemben fogant kezdését, talán dörrenni fog valami más is, mint a csapatra eddig olyannyira jellemző és kissé már unalmas fegyvertár.
A Hammerfall lényegét ugye eddig is a dallamos himnuszok jelentették, melyekből ezúttal különösen sokat tudtak a sláger-üllőn kikalapálni, amihez azért hozzátartozik, hogy bőven sikerült önmaguktól is lopni – "The Sacred Vow" –, de ezeket örömmel vagyok hajlandó megbocsátani, ha meghallom a "Dethrone And Defy" neoklasszikus gitárszólóját, vagy a "Second To None" nagyívű power-líráját. Azt azért nem állítom, hogy aki eddig nem szerette a csapatot, most rajongóvá válhat – ahhoz túl karakteres és szűkre szabott fémvilág ez – de az olyan fanok, akik elszürkülni vélték a svédek teljesítményét, azok most felkaphatják a fejüket, vagy csaphatnak egyet levegőbe, amúgy ököllel, ahogy a koncerteken szokás.
Vannak persze olyanok is, akik szerint ezt a zenét a tinédzser kor után már igen nehéz szeretni, de ha így is van – pedig nem –, azok is elismerhetik, hogy a Hammerfall kitűnő belépő csapat lehet a metál birodalom soktermes csarnokába, és ha ezt az egyszeri fiatal ezzel az albummal teszi, nem hiszem, hogy továbblépéséhez szükség lesz samplerekre, egyendobra, egysíkú ritmusgitárra, vagy westernbe oltott elcseszett csasztuskára. Ez bizony most pőre és értékeit büszkén mutogató heavy metal, úgy, ahogyan azt a példaképek megteremtették.
Neal Morse és bandája alaphangon se egyszerű, Lemmy Kilmister-féle 3 percesekben gondolkodó brigád, de egy olyan fajsúlyos dupla koncept albumnak, mint az idei, főleg meg kell adni az esélyt a leülepedésre. Ennek jegyében immár több napja folyamatosan hallgatom ezt az összetett, fordulatos anyagot (na, jó bevallom, kétszer előkerült az új Sting is), melyet Morse ezúttal egy XVII. századi angol baptista prédikátor, bizonyos John Bunyan "A zarándok útja a jelenvaló világból az eljövendőbe" című könyvének tematikájára épített föl. A könyv az angolszász irodalom egyik jelentős alkotása, kb. olyan nyilvánvaló keresztény allegória, mint C. S. Lewis "Nárnia krónikái" című regényciklusa. Akit érdekel az egyébként nem túl izgalmas történet, könnyen utána olvashat a neten. Megjegyzem: a lemezen szereplő dalok szövegei Neal Morse saját bevallása szerint csak a vaskos könyv kb. első 80 oldalát dolgozzák föl, így nem fogunk a meglepetéstől berottyantani az gatyánkba, ha idővel folytatás következik.
Mike Portnoyt ismerve már eleve azon sem lepődünk meg, hogy az örökmozgó dobos lekendezve, erős túlzásokba esve nyilatkozott a megjelenésről: "Őszintén gondolom, hogy ez a lemez karrierem lemeze. Neal és én már 18 stúdióalbumot csináltunk együtt, de a 'The Similitude Of A Dream'-et együttműködésünk abszolút kreatív csúcsának tartom. Mindig is a dupla koncept albumok voltak a gyöngém, mint pl. a Pink Floyd 'The Wall'-ja, vagy a The Who 'Tommy'-ja, és bátran mondhatom, hogy most egy olyan lemezt készítettünk, amit simán e mesterművek mellé lehet tenni. Merész kijelentés, tudom, de egy majdnem 50 albumot magában foglaló karrier után, ezt most őszintén munkásságom egyik meghatározó teljesítményének tartom." A zenét napok óta ízlelgetve, elemezve azt kell mondjam, hogy Portnoy lelkessége teljesen indokolt. Ez valóban kiemelkedő munka, és instrumentálisan talán a legszofisztikáltabb az összes Neal Morse lemez közül (ide értve a Transatlantic albumait is). Mindazonáltal ezt az "abszolút kreatív csúcs"-szöveget nem veszem be, és nem csak a tekintélyes Dream Theater diszkográfia alapján (mondjuk, a Portnoy nélkül megalkotott "The Astonishing" ehhez mérten szedett-vedett fércmunka), hanem azért sem, mert Portnoy és Morse már dolgoztak együtt dupla koncept anyagon (Testimony, 2003), és meggyőződésem, hogy a "The Similitude Of A Dream" ahhoz képest nem egyértelműen kiugró vagy lényegileg más. De említhetném itt a több mint 100 perces "Snow"-t is, Morse utolsó Spock’s Beardes lemezét (2002), ami ambíciójában, volumenében semmiképpen sem marad el ettől a vállalkozástól.
Vitatkozni vagyok kénytelen a formáció másik sziklaszilárd tagjával, Randy George basszusgitárossal is. "Nem voltunk benne biztosak," – nyilatkozta George – "hogy van egy dupla lemezre elegendő zenénk, de úgy tűnt, hogy mind a zene, mind a koncepció afelé tendált. Végül a próbák alatt annyi jó muzsikát írtunk, hogy muszáj volt két lemezesre csinálni az albumot." Szerintem meg nem olyan egyértelmű ez a "muszáj", mert a második lemez, főleg, ami annak második felét illeti (kivéve persze a bevezető alapmotívumát újrahasznosító finálét), már nincs olyan erős, mint az első. Számomra a "The Mask" című nóta az abszolút mélypont, ott úgy érzem, határozottan elvékonyodik, meg is bicsaklik az album.
Ezektől a szerintem nem elhanyagolható kiigazításoktól eltekintve valóban áll, hogy mestermű született, és ehhez a maga módján és szintjén a többi muzsikus is jelentősen hozzájárult, különösen Eric Gillette gitáros, aki szólóban is képes figyelemreméltót alkotni. Tudjuk, hogy Morse maga nagyszerű gitáros (is), de Gillette modern, bámulatosan "folyékony" játéka mégis képes szintet emelni, előidézni azt a bizonyos "Hű, Apám!"-effektust. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez az év egyik lemeze, amit überelni kegyetlen nehéz lesz. Az érdeklődők – amennyiben igazságosan akarnak eljárni – jól teszik, ha törlik a naptárból programjaikat, és minimum pár napra bezárkóznak a lemezzel a lakásba.
A franciákra általában nem jellemző, hogy jeleskednének a metál zenei "hadszíntéren". Kivételként így hirtelen most csak a sajnos hosszú ideje inaktív Adagio és Heavenly jutnak eszembe (a mostanában népszerű Gojira érdemei elismerése mellett nem az én muzsikám). Pont ezért örültem meg annyira a Coexistence nevű progresszív formáció második lemezének, bár gyorsan hozzá kell tennem, hogy a jellegzetes francia (és magyar) Achilles-sarkat, vagyis az énekesi posztot – nem meglepő módon – egy svéd fiatalemberrel, bizonyos Carl Lindquisttel sikerült megerősíteni.
Az együttes története 2008-ban kezdődik, amikor Grégory Giraudo gitáros az interneten böngészve fölfigyelt az előbb említett svéd énekesre. Kettejük "együttéléséből" (coexistence) született azután egy négy számos EP (Carrion Comfort, 2009). A pozitív visszajelzéseken fölbátorodva leigazolták Jérémy Vannereau dobost és Florent Poulhès bőgőst, akikkel immáron rendes bandaként működve jelentették meg debütáló albumukat (Flow, 2012). Valamiért akkor még nem sikerült megragadni a képzeletemet, de az új anyag már bőven az ingerküszöböm fölött szárnyal.
Carl Lindquist hangja és dallamérzéke engem nem varázsolt el annyira, mint Grégory Giraudot, viszont a gitáros teljesítménye olyan, hogy azt figyelmen kívül hagyni, elismerés nélkül hagyni oktalanság volna. Giraudo bizony tanult és technikás hangszeres, mesteri diploma lapul a zsebében muzikológiából, ami úgy ötletes, változatos kíséretéből, mint sziporkázó szólómunkájából nyilvánvaló. Az "Everlasting Scars" emellett kifejezetten jól szól: a híres svéd Fascination Street Studiosban rögzítették Tony Lindgren (James LaBrie, Paradise Lost, Kreator, Katatonia) vezetésével.
Ez az album érdekes keveréke a régi SymphonyX-féle progresszív metálnak és a tipikusan skandináv dallamos rock/hard rock muzsikának. Talán néhány gyorsabban ható, könnyebben megjegyezhető refrén jót tett volna az anyagnak, de a harmadik, negyedik hallgatás után már kezdenek hatni a dallamok, és közel nem olyan furcsa a zenei világ, mint első hallgatásra. Elismerés illeti ezeket a srácokat, de most már elérkezett az idő, hogy az Adagio és a Heavenly is bizonyítson!
Ezúttal nem instrumentális önmegvalósítás, hanem egy egyszerű szerkezetű, énekes rocknóta, de én szeretem az ilyeneket is, jólesett megírni, játszani, felvenni. Tartuffe szerint elfogadhatóan illeszkedik a magyar hard rock hagyományokhoz. Hogy ez most jó-e, vagy sem, hát...:-)
Az énekért köszönet Otrosinka Richárdnak, az OTI Blues Band énekesének.
Hogyan jön össze a spagetti western, a csasztuska és a metál? Hát úgy, ahogy a kezdetben amerikai polgárháborús imidzsben utazó Civil War kotyvasztotta össze nekünk. Hogy ez vicc? Hát kinek mi jön be a mosolyra fakasztáshoz, az azonban már egyáltalán nem nevetséges, hogy az új albumon talán ez a legjobb produkció.
A banda harmadik lemeze ugyanis tökéletesen prezentálja az "európai újhullám power metal"-jának összes buktatóját, s hogy ezt egyetlen kiadványon sikerült összehozni, elég egy gyenge tapsra, ha már egyébbel nem érdemlik meg. Nils Patrik Johanssonék először is kitágították az eddigi szövegvilágot, és jóllehet, a dallamok a korábbi forrásból táplálkoznak, elvesztették azt az azonnali hatást kiváltó lelkesítő ragadósságukat, ami a stílus zsigeri lényege. Mert hát ebben a közegben nem nagyon talál az ember virga gitárszólót, a dobos munka sem az akrobata ritmusváltásokról szól, a szerzemények pedig hajlamosak hasonlítani egymáshoz, ami annyira nem baj, ha alkalmasak arra, hogy a közönséget ökölemelgetéses riadóra buzdítsák. Ehhez azonban az kell, hogy az ösztönökre ható, azonnal csatába hívó dallamokkal rendelkezzenek, és ne kelljen a harci kürtöst ismétlésre buzdítani, hogy a katona megjegyezze, mikor fúj támadást, és mikor menekülést.
A csapat azonban, úgy látszik, ellőtte a jelenlegi puskapor-készletet – amihez talán hozzájárultak a legutóbbi album felvételénél lebonyolított tagcserék is –, mert a "The Last Full Measure" úgy fullad unalomba, hogy azon a csodás énekes sem segíthet, kinek jelenlegi dallamai a "szegény ember Civil War"-ját eredményezik, ami mint tudjuk, nem éppen hízelgő jelző. Az persze lehet, hogy a "háborús induló" készletből Johansson most a vesztes csatákét vette elő, esetleg azoknak a rohamdaloknak a kottáját, melyeket a tábornokok is a fiók mélyére süllyesztettek, és hiába hasonlítanak a dallamok az első két lemez bravúrjaira, valami hiányzik belőlük, hogy újra ott legyünk Gettysburgnél, esetleg a bukásra ítéltetett Rómánál. A stílus lineáris, szegényes eszköztára ugye nem alkalmas arra, hogy a hallgató lankadó figyelmét a gyenge ismétlésekről és az unalmas dallamokról valami más mozzanatra terelje – mint mondtam, itt nincs virtuóz instrumentális munka, vagy cseles progresszió –, így aztán a hatáskeltés egyszerűsége – amelynek eszköze, a jelen esetünkben hiányzó, lelkesítő, azonnali együtt énekeltetésre buzdító melódia – önmaga ellen fordul, és kivérezteti a produkciót.
Az is lehet, persze, hogy a Civil Warban eleve is ennyi volt, és a debüt túl erősre sikeredett ahhoz, hogy az évek során tartós minőséget produkáljon, de ha arra gondolok, hogy a Powerwolf mióta képes megélni abból a pár ötletből és dalvázlatból, ami rendelkezésükre áll, ráadásul a Sabaton odáig jutott, hogy az Acceptet speciális előzenekarnak tudják meghívni, akkor mindenképpen hibáztak a fiúk, és talán jó lenne haditanácsot tartani, hogyan tovább. Sajnálom ezeket a sorokat, mert Johansson nevéhez általában nem fűződik gyenge munka, a "The Last Full Measure" azonban arra sem elég, hogy az egyébként kiváló énekteljesítmény mentsen némi renomét a vesztes csata után: ez bizony most kudarc lett, aminek esetleges megismétlése könnyen a háború végét is jelentheti.
A Binary Creed azon kevés "pályakezdő" svéd metál formációk közé tartozik, akik nem törtek be a köztudatba mindjárt az első lemezükkel. Ennek többek között az is oka lehet, hogy elég nyíltan vállalják keresztény inspirációjukat, és teszik ezt egy olyan társadalomban, amely elvileg keresztény gyökerekkel rendelkezik, mégis mindössze 2% vallja magát gyakorló kereszténynek, miközben a muszlimok aránya lassan eléri a 10%-ot. Szép jövő elé néz Európa!!! A "Restitution " című debütáció 2014-ben jelent meg a Nightmare Records gondozásában. Rutinos "kukásként" már akkor fölfigyeltem rájuk, de azután valahogy mégsem ugrották meg az ingerküszöböm. Most azonban úgy érzem, fölszívták magukat annyira, hogy kapjanak egy rövid recenziót.
A promócióban power-prog együttesként lettek meghirdetve, de őszintén szólva nem túl sok progressziót sikerült ebben a muzsikában fölfedeznem. Ez természetesen nem lekicsinylő minősítés, hanem inkább tényszerű közlés – a tisztánlátás végett. Jellemzően skandináv heavy/power anyagként jellemezném az "A Battle Won”-t nagyjából a Tad Morose, Lost Horizon környékéről, ropogós riffekkel, vastag szinti szőnyeggel, "hősies" dallamokkal és ügyes gitárszólókkal – utóbbiért Stefan Rådlund a felelős.
Alapvetően két kifogásom van a Binary Creeddel szemben, de elismerem, hogy mindkettő ízlés kérdése. Elég idegesítőnek találom a dobok agyontriggerelt, élettelen, művi hangzását, és valahogy nem tudok megbarátkozni Andreas Stoltz hangjával sem. Nem biztos, hogy világosan el tudom magyarázni, mi a bajom vele: valahogy a műfaj által megkövetelt férfiasság hiányzik belőle, pedig az erő megvan benne és a hangterjedelem is rendben van. Na, ezért mondom, hogy ez ízlés dolga. A nyafogásom azonban nem szabad, hogy bárkit is elijesszen, a Binary Creed megérdemel egy esélyt azoktól, akik a műfajban nem csak az első vonalas művészekkel hajlandók próbát tenni. Bele kell hallgatni az olyan dalokba, mint a klipes "In A Time To Come", vagy a "Safer Than Now" és a "Black Storm".
Kiváncsi vagyok, hogy a John Roth névre hányan kapják föl a fejüket mifelénk. Valószínűleg nem sokan, pedig egy ritka jó dallamérzékkel megáldott, technikailag is kifogástalan gitárosról van szó, aki nyilván nem véletlenül került be abba Wingerbe, ahol középszerű zenészeknek eleve nincs esélyük. Mondjuk, Reb Beach mellett szegény nem sok lehetőséget kaphatott a ragyogásra. Most a Frontiers jóvoltából megmutathatja, hogy saját jogán is megérdemelné a világhírt. Ehhez a Giant nevű bandában megismert Terry Brock énekest kérte föl egy kis projektezésre, akinek kísértetiesen hasonlít a hangja Doogie White-éra (ex-Rainbow, Cornerstone). Ezt a névadó, dinamikus duót Scott Trammell dobos egészíti ki.
A RBP zenéje tökéletesen illeszkedik a Frontiers preferenciáiba, olyan mega-dallamos, kórusokkal gazdagon tupírozott hard rockot/AOR-t játszanak, amitől Serafino Perugino tenyere hirtelen viszketni/izzadni kezd (igen, a szóhasználat tudatos és szerintem meglehetősen találó). A nápolyi kiadó kiterjedt "roster"-én szereplő hasonló bandák közül talán annyiban tűnik ki az RBP, hogy ez még a szokásosnál is amerikaibb. Tudjuk, hogy a tengerentúlon mindig egy kicsit más úton járnak, mint az öreg kontinensen (vagy fordítva?). Legyen az hard rock vagy heavy metal (jóllehet ezek a műfajok tényleg univerzálisak), mindig van egy jellegzetesen amerikai verzió, ami kevésbé ismert vagy sikeres mifelénk, mint odaát (és fordítva?).
A lényeg, hogy a RBP zenéje virtigli amerikai AOR/hard rock, amúgy Foreigner, Jefferson Starship, Styx, Night Ranger módra, olyan muzsika, amit az amcsi klasszikus rock rádiók reggeltől estig sugároznak. Ráadásul ez annyira "hagyományőrző" – hogy ne mondjam retro fölfogásban fogant – hogy ki se tűnne a '70-es, '80-as évek Billboard slágerei közül. Kellemes hallgatnivaló, de – hacsak valaki valamilyen okból nem ezen szocializálódott – némileg idegen az európai füleknek (megnyugodhatunk, a Frontiersnek komoly piaca van a tengerentúlon is). Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-két nóta ne lenne kimondottan fülbemászó, mint pl. a mellékelt "Young Again", Roth játéka pedig mindig élményszámba megy...
Elsőként a promó-duma: "Ez 8 éve az első szólólemezem és kb. 25 éve a legkeményebb." A kijelentés első része vitathatatlan, objektív tény. A második már nézőpont kérdése. A most 65 éves brit rock legenda, akinek sem fizikai formáján, sem hangján nem tetten érhető az öregedés, valóban fiatalos anyaggal rukkolt elő, méghozzá olyan minőségben, amilyet tőle éppen 20 éve hallottam utoljára. Az 1996-os "Addiction" volt az utolsó olyan Glenn Hughes album, amit elejétől végig szerettem. Szerintem a "Resonate"-hez leginkább az a lemez volt fogható, amit a drogokról leszakadt, testileg-lelkileg letisztult Hughes akkor Marc Bonilla gitáros segítségével írt meg. Az "Addiction" – bár bizonyos mértékben magán viselte a '90-as évek közepén divatos zenei irányzatok nyomait – mai füllel hallgatva is hibátlan teljesítmény, és (épp itt szállnék némileg vitába az énekes-bőgős promóciós fölvezetőjével) simán van olyan kemény, sőt komorabb (!), mint az idei megjelenés.
Persze eszemben sem áll kötekedni Hughes-zal, aki iránt egyrészt óriási tiszteletet érzek, másrészt egy kicsit félek is tőle, mert szinte túlvilági az, ahogy néhány kortársával ellentétben kirobbanó formáját ma is őrzi. Inkább csak örülök annak, hogy a Frontiers kiadó jóvoltából itt van tőle egy újabb ütős és dögös hard rock lemez, amit ezúttal nem Marc Bonillával, hanem Søren Andersen dán gitáros-producerrel együtt készített. Az ő párosukhoz csatlakozott még Pontus Engborg svéd dobos és Lachlan "Lachy" Doley billentyűs, akinek ötletes és karcos Hammond-játéka – amúgy Jon Lordosan! – módfölött üdítő színfoltja az albumnak. Két nóta erejéig beszállt a "játékba" Chad Smith, a Red Hot Chili Peppers és a Chickenfoot ütőse, Hughes régi nagy cimborája (lásd a mellékelt klipes "Heavy"-t!).
Bárki is vonuljon Hughes-zal együtt stúdióba, ahhoz kétség sem férhet, hogy itt ő a főszereplő. Mindent dominál ez a kolosszális, fehér testbe szorult fekete hang, de – s erről sokan megfeledkeznek – hangszeresnek sem utolsó; sőt, akkor sem beszélnénk mellé, ha ezt az albumot alapvetően bőgő-vezérelt muzsikaként jellemeznénk. Ezzel tulajdonképpen nem is lenne baj, de azért megjegyzem, hogy a lemez "rezgéséből" nem elvett volna, hanem inkább hozzáadott volna egy kicsit bátrabb és technikásabb gitárjáték (a klipes "Heavy"-ben pl. egyáltalán nincs szóló!).
Hughes ezúttal azoknak is kedvezett, akiknek annak idején nagyon bejött a Tony Iommis "Fused", a "Flow" pl. akár azon a lemezen is szerepelhetett volna. Funky meg soul ide vagy oda, Hughesnak azért mégiscsak ez a keményebb stílus áll legjobban, bár hozzáteszem – rögtön meg is cáfolva önmagam – a könnyedebb blues-funkos "Landmines" pl. szerintem az egyik legjobban sikerült dal az albumon. Akkor egyezzünk meg inkább abban, hogy Hughes univerzális zseni, és a "Resonate" ennek a géniusznak igen szerencsés csillagzat alatt született kompendiuma!
