Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.keemarcello.com
myspace.com/keemarcello

Kezdjük hát egy kis angolozással! A "scaling up" kifejezés magyar jelentése a következő: az arányokat megtartva fölnagyítani. Nehezen tudok elképzelni ennél találóbb címet az egykori Europe gitáros, Kee Marcello szólólemezéhez. Marcello egyfajta házi kedvenc itt nálunk, bőségesen és – azt hiszem – meglehetősen igazságosan kezeltük a Norum vs. Marcello vitát, de emlegettük az egész jól sikerült 2004-es szólóalbumot, a "Melon Demon Divine"-t is, recenziót írtunk a klasszikus Europe dalok 2012-es újraértelmezéséről, de a rettentően hervasztó "Shine On"-ról is.

Most viszont elérkezett az ideje annak, hogy Kee Marcello az arányokat megtartva nőjön hatalmasat a szemünkben. Az arányokat megtartva, mert Marcello hangszeres kompetenciája, dallamérzéke csöppet sem kopott az évek múlásával, és nagyot nőve, mert a "Scaling Up" az egykori Europe gitáros legjobb, legizgalmasabb, legváltozatosabb lemeze. Könnyedén! Ez nem jelenti azt, hogy vadonatúj dalokkal van dolgunk, állítólag többnyire eddig fiókban lapuló ötletekből állt össze az anyag, egyes részletek még a Europe-korszakig nyúlnak vissza.

Korábban már értekeztünk arról, hogy Marcello nem csak kiváló gitáros, de jó énekes is. Ennek megfelelően itt aztán tényleg minden róla szól, jóllehet két vendég is szerepel az albumon: Michele Luppi (Vision Divine, Killing Touch, Secret Sphere, Whitesnake), aki itt most nem énekesként, hanem billentyűsként dolgozik be (mint a Whitesnake-ben), valamint Mattias IA Eklundh (Freak Kitchen), aki egy irgalmatlan elborult jazzes szólóval turbózta föl a bluesos "Good Man Gone Bad" című nótát.

Évek óta szajkózzuk Túrisas cimborával, hogy ez a faszi zseniális és messze alulértékelt a szakmában. Szerintem ezzel a lemezzel sikerült is végleg kilépnie a Europe árnyékából. Aki innentől kezdve Marcellót csak úgy emlegeti, mint Joey Tempest egykori gitárosát, és nem mint olyan muzsikust, aki saját jogán is kiérdemelte a szakma és a közönség megbecsülését... nos az minimum tájékozatlan (ide kívánkozott valami vaskosabb, de inkább visszafogtam magam).

A "Scaling Up" úgy lett mozaikszerű dalcsokor, hogy közben nem esik szét amolyan egymáshoz csak lazán köthető, markánsan különböző stílusban fogant tételekre. Marcello teljes eddigi karrierjét fölöleli a válogatás: van benne kvázi-Van Halen tribute (Fix Me), David Lee Roth szólólemezeire kívánkozó nóta (Wild Child), füstös blues rock (Scaling Up), Thin Lizzy/Black Star Riders utánérzés (Scandinavia) és klasszikus hajmetál (Blow By Blow). De szerencsére van egy közös nevező is: Marcello géniusza gitárosként és dalszerzőként! Bámulatos...

Tartuffe

Kiadó:
AFM

Honlapok:
www.edenscurse.com
facebook.com/edenscurseofficial

Ezt gyorsan ki kell adjam magamból! Soha életemben nem láttam a dallamos hard rock műfajban még egy olyan bandát, mint az Eden's Curse, akik valamilyen szó szerint istenverte okból arra adták a fejüket, hogy tökéletesen műfajidegen módon zagyva és visszataszító moslékát okádják ki magukból a kereszténységet nevetségessé tevő ostoba szövegeknek. Nem tudom, mi vezérli őket, valamiféle ideológiai elkötelezettség, vagy csupán azt képzelik, hogy ez valamiért vagányul és misztikusan hangzik. Akárhogy is, rettenetesen el vannak tévedve. Innen üzenem Thorsten Köhne gitárosnak és muzsikustársainak, hogy ennél még a "Sweet Cherry Pie"-féle, mézes-mázos nyálkahártya váladékot is szívesebben hallgatom. De jó is azoknak, akik nem értik, hogy szegény Nikola Mijicnek milyen baromságokat kell énekelnie!

Persze Nikolának – aki egy kicsit azért a miénk is – esze ágában sincs abba a fészekbe piszkítani, ahol végre otthonra talált, s ahol a nemzetközi ismertség-elismertség karnyújtásnyira került tőle. Gratulálunk neki, nagyon megérdemli a sikert! Csak remélni tudom, hogy a Dreyelands nem lesz parkolópályára téve. A lényeg, hogy a szövegek miatt igen haragszom az Eden's Curse-re, ugyanakkor zeneileg meg az egyik legszimpatikusabb jelenség a szakmában. Kevés olyan banda akad, akik lemezről-lemezre következetesen, megingások nélkül tudnak fejlődni, képesek előre lépni – mit lépni! –, ugrani! A "Bűn szimfóniája" is nagyon tetszett (na, nem a cím!), olyannyira, hogy a 2013-as toplistára is fölkerült, de a "Cardinal" minden vállalkozásomat fölülmúlta.

Ezúttal sikerült még jobb dalokat írni, egyszerre dallamosabb és keményebb ez az album az előzőnél, de talán instrumentálisan is kiforrottabb az anyag, vagy csak a vállalkozókedv volt nagyobb. Mindenesetre nagyon örülök annak, hogy Köhne helyre kis gitárszólói mellett a finn Adamantrából igazolt Christian "Chrism" Pulkkinen is fölszabadultan futtatja ujjait a klaviatúrán; sokat sikerült hozzáadnia a hangzáshoz.

Nem szoktam ezzel a jelzővel könnyelműen dobálózni, de a "Cardinal" bizony hibátlan (ebbe kis jóindulattal még a szirupos, Liv Kristine vendégszereplésével fölhabosított "Unconditional"-t is beleértem). Hibátlan, de – bocs a gyönge szójátékért! – nem kardinális munka. Most azonban még ez sem zavar, mert nem világmegváltást vártam (főleg nem ilyen mafla szövegekkel), hanem szórakoztató, arcomra mosolyt csaló, könnyed időtöltést. Pipa!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Nem is olyan régen írtam egy retrospektív cikket a Hardline immáron klasszikusnak számító első lemezéről, a "Double Eclipse"-ről, amit 2012-ben a Frontiers újra megjelentetett egy 20. évfordulós kicsomagolásban. Mint tavaly, most is sietek megjegyezni, hogy ez a Hardline már nem az a Hardline! Manapság az egyetlen eredeti tag a kivételes torokkal megáldott Johnny Gioeli, a nápolyi kiadó egy teljesen új gárdát sorakoztatott föl mögé, javarészt taljánokból.

A "Double Eclipse" egy energikus, dögös jelenség volt, a '90-es évek elején még termékeny, de egyre inkább marginalizálódó glam metal/hard rock minden kamaszos báját fölvonultatva szórakoztatta a ritkuló közönséget. Ami ennél fontosabb, hogy a fő dalszerző akkoriban a tetszetős, slágergyanús dalokból látszólag kifogyhatatlan Neal Schon gitáros volt (Journey, Bad English, Soul SirkUS), aki éppen a Hardline-ban akarta megvillantani keményebb, férfiasabb énjét. A "Double Eclipse" bizony mai füllel hallgatva is hibátlan muzsika, botlások, üresjáratok nélkül.

Aztán jött a Frontiers, és épp úgy a műfaj iránti elkötelezettségből, mint hidegvérű üzleti szempontok alapján új életet lehelt a vállalkozásba, elsősorban azáltal, hogy csatasorba állította ügyeletes kedvenc dalszerzőjét, sláger-guruját, Alessandro Del Vecchio billentyűst. Becsülöm a csákót, de nem említhető egy lapon Neal Schonnal: egy igazi kaméleon, aki nagyon ügyesen, de nem mindig hitelesen tud mások bőrébe bújni, viszont a végeredmény bennem mindig valahogy "előre kitervelt", "tervezőasztalnál szerkesztett" érzetet kelt.

Ennek ellenére, amikor a "Human Nature" első két nótáját meghallottam, igen földerült a lelkem, mert főleg a "Nobody's Fool" olyan szabatosan és hátborzongató intuíciós képességgel idézi meg a '90-es évek legelejének hangulatát, hogy a respekttől mindjárt a földig hajoltam megilletődöttségemben. Ez a nóta simán szerepelhetne a "Double Eclipse"-en, ehhez kétség sem férhet! Sajnos ami ezután következik (talán a "The World Is Falling Down" kivételével) már tipikus Del Vecchio termék: bámulatos stílusgyakorlat, precíz történelemidézés izgalmak és hiteles emocionális tartalom nélkül. Az arányérzék-vesztésről tanúskodó ballada cunami sem a pozitív oldalon szerepel a kritikusi jegyzeteimben. Részemről maradok a dupla napfogyatkozásnál, mert az emberi természet túlságosan kiszámítható...

Tartuffe

Honlapok:
www.x-panda.net
facebook.com/XPandaband

Az észt proggerekről utoljára 2011-ben tudósítottunk, amikor "Flight Of Fancy" című bemutatkozó lemezükkel gyakorlatilag letaglóztak minket – de engem biztosan. Azóta a debütációról szóló bejegyzésünk "kemény" tizennégy találatot produkált, következésképpen minden illúzió nélkül ültem le megírni "kritikai" véleményemet a folytatásról: most sem várok komment cunamit, de abban sem nagyon bízom, hogy a saját olvasóközönségünk keménymagján túl bárki is veszi a fáradtságot, hogy lecsekkolja ezeket a fiatal finnugor rokonokat, pontosabban a zenéjüket.

A "Reflections" egy viszonylag hosszú, ötéves periódus után született meg, amit a zenekar természetesen nem töltött tétlenül, igyekeztek szűkebb régiójukban némi renomét szerezni, de még Hollandiába is eljutottak, pl. a Progmotion fesztiválon is fölléptek. A fölállás tekintetében időközben annyi változás történt, hogy Tamar Nugis teljes egészében az énekre koncentrálhat, mert a bőgőt immár a bibliai nevű Roland Jairus kezeli (a be-nem-avatottaknak jelzem, hogy a bibliai név alatt nyilván nem a Rolandot értettem).

Azt kell mondjam, hogy a fiúk az eltelt öt év alatt sem felejtettek el muzsikálni, sőt! Megelégedésemre szolgál az is, hogy az album produkciója (ez alatt értsd elsősorban a hangmérnöki munkát) sokkal színvonalasabb. A profi hozzáállás erősödésével viszont alighanem kopott a debütáció diszkrét amatőr bája, a kezdők naivitásából eredő eredetiség és csapongó kísérletezőkedv. A "Reflection" egy érezhetően összeszedettebb, kerekebb anyag, az X-Pandára jellemző sajátos megközelítés, hangvétel sem veszett el, viszont határozottan lenyomozható hatások ütötték föl fejüket. Itt elsősorban az olyan "alternatív" prog rock formációkra gondolok, mint a Leprous. Ennek Kotta cimbora biztosan örül majd, de én nem vagyok annyira elragadtatva, ez az irány pl. konkrétan kiverte nálam a biztosítékot a Circus Maximus idei lemezével kapcsolatban.

Sok szempontból előremutató, ami az X-Pandával történt: kezdenek valódi bandaként működni, kevesebb az instrumentális szám (az "On The Way" itt jeles kivétel), ami ebben az esetben egy koncepcionálisabb hozzáállásról árulkodik. Mindazonáltal érthetetlen számomra, hogy a kivételes képességű Risto Virkhausen miért nem nyüstöli bátrabban a gitárját. De az sem világos, hogy miért nem a kétrészes címadó által kijelölt irányt követik. Szerintem a Leprous kissé neurotikus progresszióját igazán kár lenne hosszútávon erőltetni.

Ez most olyan fele-fele anyagnak tűnik, persze nincs kizárva, hogy sok-sok hallgatással, ismerkedéssel, barátkozással az én véleményem is pozitív irányba fog elmozdulni. Azért azt még gyorsan jelzem, hogy a "szülővárosukban", Tartuban rögzített bő félórás, látványelemekben gazdag koncertjüket mindenképpen érdemes megnézni a youtube-on (be is illesztem ide izibe'!). Állat!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.sonataarctica.info
facebook.com/sonataarctica

Hallgatva a Sonata Arctica legújabb albumát, felbuzog bennem az indulat szülte "Puzsérizmus", és legszívesebben hangosan zihálva kiáltanám a világba: mi ez az alpári gagyi? S nem azért, mert a metál kamu indikátor elpirulás helyett hangos sercegéssel kapna lángra, hiszen a pop műfajában is lehet szórakoztatót alkotni, hanem mert egész egyszerűen ennyire rossz, amit Kakkoék összebűvészkedtek.

Egyetlen mentség van a dologban, hogy ezúttal nem hablatyoltak össze-vissza mindent a gyökerekhez való visszatérésről – ez így is van, mivel a korai, és a mostani csapatnak zeneileg annyi köze van egymáshoz, mint Marxnak a tízparancsolathoz, de azért elvárná az ember, hogy ne legyen az az érzése, ami szerint egy lemezen belül is többször meg kell hallgatnia ugyanazt a számot. De ez még hagyján, és ha nem támad hányingered ettől a musical utánzatú, giccses művi világtól, még élvezhetnéd is a dolgot, mint a csapat előző lemezének esetében, de jelen esetben úgy folynak egybe a szerzemények egymással, mint az egyszeri kopasz rohamaktivistának a könnyei a Casablanca film utolsó mondata alatt, bár utóbbi alkotásban legalább megvan az a művészi faktor, ami a kilencedik órából teljes mértékben hiányzik.

Persze vádolhatnának azzal, hogy minek keresek én valamiféle értéket egy Sonata albumban – és ez így igaz – de akkor legalább szórakoztatnia kellene, amihez az én esetemben nem kell sok: egy-két jól eltalált dallam a hozzájuk rendelt ügyes gitárszólóval és Kakko hangja – ez mondjuk megvan, mert tudatom mélyén vonzódom a pátoszhoz és a modorossághoz, de nem ilyen mértékben. De bocsánat, a pátosz hiányzik is a lemezről, helyette valami érzelgős, geil, színpadias világot találunk, ami torz reinkarnációja lehetne Meat Loaf rosszabb pillanatainak, de színvonalában odáig sem ér fel. Kakko számára úgy érzem, fontosabb lett a százszor elcsócsált  mondanivaló, mint maga a zene, ami a maga sablonosságában, és a sokadik lemezen felhasznált eszköztárral ezúttal nem találta meg a helyes mértéket, ráadásul nem sikerült azokat a ragadós refréneket sem elhelyezni a számokban, melyek mentenék a menthetőt – négyszeri hallgatás után sem tudok egyetlen épkézláb dallamot felidézni abból, amit hallottam.

Nem is tudom, hogy Kakko véleményéhez miért választotta a metált, hiszen a gitároknak és a doboknak csak annyi szerepük van, hogy valami zenei hangulatot fessenek alá az unalmas dallamoknak – ehhez pedig elég lett volna egy jobb szintetizátor is. Tudom, vádolhatnak azzal, hogy a most felsorolt hibák megvoltak a korábbi albumokon is, de azokon mindig találtam olyan momentumokat, melyek sikerrel mentették meg a csapatot az unalmasság tényétől, és a modoros, hatásvadász eszközöknek is találhattam megfelelő szerepet, amit jelen albumon azonban az öncélúság váltott fel, a jellegtelenségről nem is szólva.

Kakkoék tehát elkövették azt a hibát, hogy a két évvel ezelőtti lemez 10 perces művi zenei világát vitték tovább, ám azon jellemzők nélkül, melyek ha nem is izgalmassá, de legalább szórakoztatóvá tették volna a "The Ninth Hour"-t. Bágyadt, kiégett, önmaga pillanatait is ismétlő album került ki ezúttal a csapat műhelyéből, ami zsákutcát eredményezett: úgy gondolom, hogy a váltás elkerülhetetlen lenne, már ha az együttes pozíciót tartva akar a metál világ részese maradni.

Garael

Kiadó:
AFM

Honlap:
www.iron-mask.com

Úgy látszik, Diego Valdez tehetsége átjuttatta őt az óceánon innenre is, és ha van igazság a Földön, talán felváltja a jóval szerényebb képességű Rick Altzit a vándormadár-énekesek ügyeletes posztján – ami mellett remélhetőleg tovább viszi a szépreményű Helkert is.

A belga Iron Mask-et vezető Dushan Petrossi az utóbbi évek alatt nem tudott mellényúlni – ez egy gitárvirtuóztól egyébként sem lenne elfogadható –, no persze itt az elkészült produktumokra gondolok, mert hősünk instrumentális képességét nem hiszem, hogy bizonygatnom kell, nem kell más, csak két fül, sőt, Petrussi  tálentumának felismeréséhez elég egy is… Nem gondolom, hogy lelövöm a poént, de az új album Valdezzel együttműködve borítékolva hozhatta a sikert, hiszen az argentin-belga vérvonalból csakis jó születhet, ha nem hiszel nekem, kérdezz meg egy genetikust, de persze olyat, aki szereti a metált.

A stílus természetesen nem változott, mint ahogy Petrussi dallamérzékenysége sem: talán ez az a pont, ahol leginkább különbözik példaképétől, hiszen Dushan melódiái sokszor már közelednek a pophoz – a "The First  And The Last" akármelyik aréna-AOR  banda vezető slágere lehetne – ráadásul olyan egyéb hatások is tükröződnek az új albumon, amit a svéd mágustól nem várnánk. Lehet, hogy nem adtok igazat, de én a "Diabolica" szerzeményeiben gyakran felfedezni vélem az aranykorát élő – és nem a mostani – Running Wild  jellegzetes dallamfordulatait, elég csak meghallgatnod a lemez záró eposzának instrumentális részét, és egyből érteni fogod, mire gondolok. Természetesen Dushan félkézzel maga mögé utasítja a féllábút, ráadásul  az ismerős momentumokat bőven öntözi arpeggios-barokkos fordulatokkal, de ha Kasparek legjobb lemezein nőttél fel, lehet, hogy téged is meg fog csapni a kalóz-tengerek szele.

No persze, mint minden euro-power alapú muzsikánál, itt sem mehetünk el szó nélkül a Helloween/Gamma Ray mellett, a fantáziadús címmel ellátott "All For Metal" olyan jellegzetes himnusz, amitől a mindig jókedvű Hansen szeme is könnybe lábadna – a gyönyörtől. Ez az a szerzemény, ami szövegében ki is lóg kicsit az albumból, hiszen társai ennél jóval komorabb témákat járnak körül, sőt, a "March 666"-ben maga Hitler szólal fel – emlékeztek, ebből pár évvel ezelőtt milyen botrány keveredett az egyik Stratovarius lemez esetében? – és hát Faust, vagy Twist Oliver története sem a romcomok világába illik.

Valdez pedig – mint az idei Assignment esetében – képtelen hibázni, epikus hangja úgy illik ehhez az epikus zenéhez, mint egyszeri falusi kocsmához az odatámasztott bicikli, a gitár és a hang orkánerejű versenyében néha azt érzem, jómagam is ezen kellemes vihar áldozatává válok. Petrussi egyébként szereti a folkos-keleti elemeket beemelni a zenébe, a "Galileo" történelmi hangjai, vagy az "Ararat" releváns alaptémája színes – és egyáltalán nem progresszívnak szánt – mozaikként simulnak a zenébe. Ez utóbbi szám talán az egyetlen, amit én kissé túlnyújtottnak érzek, – ráadásul a riff eléggé emlékeztet a Zeppelin ismert klasszikusára – de a többi üt, mint a népszava kalapács. Szórakoztató, egyben a virtuozitástól sem mentes, több oldalról is klasszis produkciót nyújtó album a "Diabolica", és aki nem a progresszív oldalát szereti ennek a stílusnak, az minden bizonnyal úgy fog szórakozni, ahogy én.

 Garael

Kiadó:
Timstone Records

Honlap:
www.andytimmons.com

Noha Andy Timmons a karrierjét a Danger Danger nevű glam bandában kezdte, manapság aligha lehetne távolabb attól a műfajtól. Ettől még a Danger Danger köszöni szépen, jól van, napjainkban is turnézik, sőt a jelenlegi gitáros, a varázslatos Rob Marcello még egy jól sikerült Frontiersos projektben, a The Defiantsben is megmutatta, hogy ez a muzsika alkalomadtán a mai fiatalokat is meg tudja szólítani. Timmons azonban továbblépett, inkább instrumentális triójával fedezi föl a blues alapú gitározás nyújtotta szinte végtelen lehetőségeket. Amikor pedig egy kis jazz rockhoz van kedve, csatlakozik a Totóból nem is olyan régen kilépett Simon Phillipshez, hogy közös "Protocol"-t követve nyűgözzék le az olyan rajongókat, mint pl. én.

Timmons korábban már kétszer is szerepelt nálunk, egyszer az ügyeletes kedvenc rovatban egy igen remekbe szabott elégiával (Gone), majd a The Beatles klasszikusának, a "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band"-jének igen egyedi, instrumentális földolgozásával (2011). Saját anyaggal meglehetősen régen, éppen 10 éve jelentkezett. Ha jól számolom, a "Theme..." a nyolcadik szólóalbum, s mint ilyen, nyilván Timmons egy érettebb, higgadtabb, kisimultabb, hogy ne mondjam, öregesebb oldalát mutatja meg. A gitáros maga nyilatkozta, hogy nem érezte mindenáron szükségét a látványos villantásoknak, a dalok teljesen dallamorientáltak; akad olyan tétel, amiben a szó szoros értelmében értendő gitárszóló nincs is.

Nem csak a zenei koncepció, de a hangzás tekintetében is törekedtek egyfajta egészséges egyensúly megteremtésére a modern, naprakész arculat és a vintage '60s, '70s sound között. Ebben nincs is semmi új vagy különleges, hiszen Timmonsnak ez már régóta védjegye; nem véletlen volt a 2002-es válogatás címe is "That Was Then, This Is Now". A lemez nem túl hosszú, mindössze 10 igen tömören megfogalmazott nótát tartalmaz, még sincs hiányérzete az embernek, egyszerűen azért, mert ebből pont elég ennyi. Nem állítom, hogy unalmas, de elég egynemű a fölhozatal; a dallamok varázslatosak, érzelmesek, de a tempó, a hangzás gyakorlatilag mindig ugyanaz. Ez a lemez akkor ül igazán, amikor fix hangulatban, mindenfajta külső zavaró tényező nélkül, teljes nyugalomban tud nekiülni az ember.

Tartuffe

Kiadó:
Gentle Art Of Music/
Soulfood Music

Honlapok:
www.blind-ego.com
facebook.com/blindego

Nem hiszem, hogy a "Blind Ego" név sokaknak lenne ismerős. De ha azt mondom, ez lényegében Kalle Wallner saját projektje, akkor sem igazán vagyunk előrébb. Pedig Wallner igen jó gitáros és a Pink Floyd tribute-ként indult német neo-prog RPWL meghatározó figurája. Ráadásul a "Liquid" nem is az első album ezen a néven, hiszen 2007-ben "Mirror", majd 2009-ben "Numb" címmel már jelent meg nagylemezük. Most majdnem 7 év pihenő után vehetjük kezünkbe (már aki) a legújabb CD-t.

Wallner előzetesen azt ígérte, hogy a "Mirror" borús, erősen melankolikus hangvétele és a "Numb" szinte metálos keménykedése után az új anyag a két korábbi megközelítés keveréke, zenei szintézise lesz. Ez nagyjából így is van, a "Blind Ego" következésképpen kicsit skizofrén lemez lett, amelyen váltakoznak a lassú, gondolkodós tételek és a szigorúbb, feszesebb hard rock dalok. A közös nevező Wallner összeszedett, technikás, de nem magamutogató szólómunkája, amit mindig élvezet hallgatni.

Az első albumon még lényegében a brit neo-prog legenda, az Arena muzsikusaival dolgozott együtt, most viszont már inkább szűkebb pátriájára, a német prog szcénára szorítkozott toborzó tevékenysége. Arno Menses (Sieges Even, Subsignal) pl. három nótában énekel, köztük a csatolt klipes "Blackened"-ben, a többi dalban Erik EZ Blomkvist (Dreamscape) tölti be a frontember szerepét.

Nekem több szempontból is jobban tetszik a Blind Ego munkássága, mint az RPWL, ami sokszor tűnik egy csöppet modorosnak, mesterkéltnek, sőt, vontatottnak, és gyanítom, hogy ezért nem Wallner, hanem inkább Yogi Lang énekes a felelős. Ugyanakkor el kell ismerjem, a Blind Ego pedig kevesebb önálló arculattal rendelkezik, a szólókat nem számítva elég "blend" a végeredmény. Tudom, hogy megint a blőd kategóriát súrolom a megjegyzéssel, de a Menses-szel folytatott új keletű együttműködés kapcsán az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha Wallner otthonra találna a Subsignalban, ahol viszont nagyon elkelne egy ilyen technikás, keményebb stílusú szólógitáros.

Tartuffe

Kiadó:
7hard records

Honlap:
silverbulletofficial.com

A Silver Bullet "Screamworks" albuma az a lemez, amire azok az "ortodoxiára" hajlamos fanok is csettintenek, akik számára csak a múlt képviselhet értéket, és az olyan bandák, melyek már önmaguk sem tudják reprodukálni saját kultikussá avató műveiket.

A finn csapat nem kevés tehetséggel csípte meg azt a gonosz, netán sejtelmes hangulatot, ami mindig is sajátja volt a Judas Priestnek, a korai, epikus Manowarnak, a King Diamondnak, vagy a borongós korszakát élő Savatage-nak. A Silver Bullet nem akar hozzád bújni, magához ölelni, ám képes elővarázsolni azt az esetleges kényelmetlen érzést, ami egy jó horror film nézése közben fog el, és amit tulajdonképpen olyannyira szeretsz. Ahogy meghallgatod a "The Rite" bevezető kórusát, muszáj emlékezned az Omen filmzenéjére, akkor is, ha a hátborzongató dallamok előbb Savatage-szerű regélésbe, aztán Judas Priest-féle zakatolásba kezdenek, melyet a Mercyful Fate szelleme vált fel. Ehhez persze kellenek a megfelelő eszközök is: elsősorban az eddig számomra ismeretlen, fantasztikus produktumot nyújtó Nils Nordling énekes, aki hangjában ott hordozza Halford, King Diamond és Dickinson tehetségét, valamint az ikergitáros páros, akik elképesztő szólóikkal úgy játszanak az idegszálainkon, hogy annak csakis örömteli borzongás lehet a vége.

Nem tudom, hogy van ez messzi Finnországban, hogy a vodka ilyen tehetségeket szül – a barackpálinka miért nem? –, de a Screamworks olyan debüt album, aminek szinte minden emberi szegmense többéves tapasztalatot sejtet: a gitárosok szólómunkája, a számok összetett hangulata, amiben ott van az epikus doom vonulós fensége, a power dübörgése és zakatolása, valamint az a csipetnyi színpadiasság, ami annyira plasztikussá teszi a lemezt. Ez utóbbi eszköztárát remekül használják ki a zenészek, a "The Resurrected" elejének sírásó hangjaitól szinte összerezzen az ember, amit a melodikusabb dallamtéma sem old fel. A hangzás persze lehetne kissé bombasztikusabb, ami főleg a filmszerű vokál részeknél hiányzik, de aki túl tud ezen lépni, az tényleg egy olyan moziba ülhet be, ami dolby 5.1-es hangzás nélkül is leviszi a fejedet, ráadásul zombi módjára el is játszik vele.

Nem igazán találok töltelék számot az album dalai között, mert mindegyik tartalmaz valami csipetnyi érdekességet, ami egyrészt a szerzemények összetettségéből, másrészt a remek vokális és instrumentális megoldásokból adódik: ez a fajta progresszió úgy tud élvezetes lenni, hogy nem válik öncélúvá, ugyanakkor képes a historikus, a tábortűz mellett emberöltőkön keresztül ismételt ősi rémtörténetek hangulatskáláját végigpörgetni a lelkedben.

Nem könnyű album, nekem is kellett néhány hallgatás, hogy a dallamok körülöleljék az agyamat, de ha áldozol rá egy kis időt – nem késsel –, akkor biztos vagyok benne, hogy elcsíped azt a megfelelő tudatállapotot, amiben élvezni tudod a félelmet, és ettől még a gagyi borító se ijesszen el.

Garael

Kiadó:
ModeMusic

Honlapok:
www.lindbergmusic.com
facebook.com/jonaslindbergotherside
jonaslindbergtheotherside.bandcamp.com

Íme, a bizonyíték, hogy az alkalmi trollkodások ellenére van értelme engedélyezni a kommenteket oldalunkon. Kialakult itt egy kis "virtuális közösség" olyan zenerajongókból, akik igényes zenék után kutatnak a szájbertérben, és "találmányaikat" előszeretettel ajánlgatják hasonszőrű sorstársaiknak. Nagyjából a blog létrehozásának is ez volt a fő motivációja. Nincs persze tökéletes egyetértés (miért is lenne?), de azt, hogy Jonas Lindberg első teljes stúdióalbuma most terítékre kerül, nagyjából lesliedawn nevű olvasónknak köszönhetjük. Már vagy két hete kerülgettem az ígéretes, de első "ránézésre" nem túl karakteres anyagot, végül egy kommentben érkezett "oldalba bökés" elégnek bizonyult arra, hogy lustaságomat és – őszintén szólva teljesen alaptalan – érdektelenségemet legyőzzem.

Ez a Lindberg gyerek (mert hozzám képest tényleg az) végtelenül tehetséges, sok-hangszeres, vájt fülű viking Stockholmból, aki gyakorlatilag óvodás kora óta a progresszív rock szerelmese, és két lazább, AOR-osabb EP után elhatározta, elkészíti barátaival azt a lemezt, amit mindig is szeretett volna: A Spock's Beard, a The Flower Kings és Sting által kitaposott csapáson haladva szerez magának nevet a szakmában. Azt kell mondjam, Lindberg jó helyre született, mert "szűk" régiójában olyan legendás csapatok alkotnak ebben a műfajban, mint a Kaipa, Karmakanic, Hasse Fröberg & Music Companion, Astrakhan, Magic Pie, A.C.T és sorolhatnám még. Ezzel lényegében be is lőttem, hogy Jónásunktól és a többiektől milyen muzsikát várhatunk.

Bevallom, többek között azért is halogattam a "Pathfinder" kiértékelését, mert az első belehallgatáskor nem igazán tetszett Jonas Sundqvist énekes hangja. Egyszer Steve Millerre, máskor Stingre emlékeztetett, ami kicsit furának hatott ebben a közegben. Azután megszoktam a dolgot, különösen, amikor rájöttem, hogy a stinges beütés nagyon is szándékos: a címadó és a "Leaving The World Behind" pl. már-már kényelmetlenül szorosan igazodik a "Fullánk" stílusához. Még szerencse, hogy hatalmas rajongója vagyok.

A közel egy órás, nyolc tételből álló lemez kiválóan szól, és a fiatal zenészek teljesítményét is illik szépen megsüvegelni. Ami engem illet, az egyetlen kritikai észrevételem az, hogy talán koncepciójában még nem százalékig kiforrott a dolog, persze a stílusok, hatások örvénylő kavarodása ebben a műfajban egyáltalán nem szokatlan.

A lemez egyébként magánkiadásban jelent meg, Lindberg saját cégének, a ModeMusicnak kezelésében. Remélem, a közeljövőben valami komoly kiadó fölfigyel majd ezekre a srácokra; igazán megérdemlik. Addig is (sajnos), a CD-t teljes fizikai valójában csak a muzsikus honlapjáról lehet megrendelni borsos, 18 Euro + postaköltség áron. Hogy szegény Robin Williams-et idézzem a "Mork & Mindy" című sorozatból: Shazbat!!!

Tartuffe