Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.marillion.com
myspace.com/marillion

A Marillion csodás,  a Marillion legendás, a Marillion stílusalapító... Ez mind igaz, 2000 óta mégis botrányosan hűvös a viszonyunk, mert a kezdetben még szimpatikus Steve Hogarth depressziója teljesen rátelepedett a bandára, valamint egyfajta zenei értelemben vett rheumatoid arthritis (idült sokízületi gyulladás) hatalmasodott el rajtuk, ami minden görcsös (és elhibázott) kísérlet ellenére a modernizációra (egy kis pop, dub, electro), áporodottá, kínosan öregurassá tette őket. Még a David Gilmour-örökös Steve Rothery is elfelejtett egy időre szólózni...

Nem véletlen, hogy a blog fönnállásának immáron több mint nyolc éves történetében először 2012-ben írtam róluk, a "Sounds That Can't Be Made" album megjelenésekor. Akkor már éppen 13 éve az volt az első olyan Marillion alkotás, amit végig tudtam hallgatni, jóllehet nem voltam tőle elájulva, a klasszikusokhoz egyáltalán nem volt mérhető. Ezt figyelembe véve talán nem meglepő, hogy az új lemezt némi izgatottsággal vártam, hiszen kíváncsi voltam: vajon véget ér-e ez a roppant hosszú ideje tartó fájdalmas kínlódás, új (reménykeltő) korszak kezdődik-e az együttes történetében.

Az új anyag, ami a "F*** Everyone And Run" rövidítéseként viseli a "F.E.A.R." címet (nem túl eredeti az ötlet, ha a Van Halen 1991-es, "For Unlawful Carnal Knowledge" című lemezét vesszük alapul) úgy lett beharangozva, mint ami fölvonultatja a Marillion teljes zenei arzenálját, s ami bizonyos értelemben visszatérést jelent a zenekar korábbi (de már Steve Hogarthos) stílusához. Ez a kijelentés nem teljesen alaptalan, hiszen Rothery végre bátran szólózik, a digitális felhangok eltűntek, sőt a lemezt indító "El Dorado" elektronikus zongorája kellemes gondolati "árukapcsolás" a Pink Floyd "Animals" című klasszikusával.

A mindössze öt (így nyilván hosszabb) tételt tartalmazó "F.E.A.R" elsősorban az 1994-es "Brave"-re emlékeztet és valóban jobban sikerült közvetlen elődjénél. Mindazonáltal továbbra is úgy érzem, hogy az eredendően újhullámos szinti-pop háttérrel rendelkező Hogarth mind zeneileg, mind lírikusan teljesen átvette az uralmat a banda fölött. Erőlteti az összetettségük ellenére is kiszámítható dalszerkezeteket, a lassú tempókat, a nyavalygós, életunt hangulatot (ez a "spleen" régi hagyomány a romantikus költészetben) és a politikai agitációt, a kéretlen társadalomkritikai kommentárokat. Egy adag nyers, feszes, tempós rock n' roll jót tenne a fiúknak, kivasalná a ráncokat, fölemelné a petyhüdten lógó részeket... Nyilván nem AC/DC típusú boogie-t várok tőlük, csak egy picit több életkedvet.

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.crystal-ball.ch
facebook.com/crystalballrocks

A svájci Crystal Ball tavalyi produktuma igencsak felkeltette az érdeklődésem, egyrészt az új énekes, a Rick Altzihoz hasonló kvalitásokkal rendelkező Steven Mageney, másrészt az Accept riffekkel kevert dallamos metal miatt, amit a fiúknak a producer, Stefan Kaufmann révén – igen, ő az a bizonyos – sikerült a zenei műhelyben kikeverni. Nyerő módszeren ne változtass, így a most megjelenő album hűen követi a "Liferider" nyomvonalát: ikergitárral felvezetett, fémes riffekkel kevert dallamos metal, amúgy modernkori Jaded Heart módra, csak itt a dallamok talán még fülbemászóbbak, és többet merítenek a Hammerfall-féle himnikus megközelítésből, igaz, nem annyira lánccsörtető módon. A vastag és bika hangzás ellenére az egész lemezt áthatja egyfajta rokonszenves játékosság és életkedv, a csapat pedig büszkén vállalja az elődök – természetesen főleg az Accept és U.D.O. – szórakoztatási eszköztárát. Mindez persze elsülhetett volna avítt módon is, ám Kaufmann nagyon érzi, hogy kell némi modern ízzel felturbózni a hagyományos német riffeket, így a könnyed dallamok mellett néha meglepően súlyos groove-ok gördülnek ki a gitárosok keze alól.

Nem tudom, hogy a dallamokért ki volt a felelős, de az biztos, hogy remek munkát végzett: talán emiatt is titulálta néhány szaklap "hard rock"-ként a lemezt, ám azért ennél keményebbek a fiúk, bár mostanában a glam csapatok körében is nagyon dívik a heavy metal alapok használata. (Ettől függetlenül a glamhez nincs sok köze az együttesnek, bár – mint írtam – a könnyedség és a lazaság általános jellemzője az egész albumnak.)

Vokális duettet ezúttal sajnos nem találunk – emlékeztek a "Liferider"-en Noora Louhimoval a Battle Beast énekesnőjével előadott párbajra? –, de Mageney élvezetes teljesítménye kárpótol:  a "Dr. Hell No"-ban felvezetett megtámasztott sikoly minden ortodox európai metalhívőnek mosolyt csalhat az arcára.

Amiben viszont úgy látom, nem erőltették meg magukat a fiúk, az az ebből a stílusból egyenesen következő gitárszóló centrikusság, és a dob sem variálja meg az általánosan egyenletes tempót: a lényeg a dallamokon, és az összképen – illetve összhangzáson – van, ami viszont kiválóan sikerült.

Nem valószínű, hogy a svájci-gárda voodoo szeánszot vezetett volna le az eredmény érdekében, ám úgy gondolom, karibi bűbáj nélkül is sikerült a tavalyi színvonalat hozni, ami számomra bőven elég. Még tűszúrások nélkül is.

Garael

Honlapok:
facebook.com/enigmaticinfinity
enigmaticinfinity.bandcamp.com

Tombor Nándor (szinte) egyszemélyes projektjének debütáló lemezéhez aligha választhatott volna találóbb címet. Ugyanis azt tudni kell, hogy aki olykor 17 percet is meghaladó, progresszív rock/metal stílusban megírt kompozíciókban gondolkodik, az (befogadó-fogyasztó szempontból legalábbis) magányosságra ítéltetik, akármilyen minőségi anyagot is tett le az asztalra. Semmi okom feltételezni, hogy ezt Nándor ne tudná, sőt szerintem nagyon is, ezért részemről külön virtuális vállveregetés jár az írásos dicséret mellé, ugyanis mindig nagyobb bátorság kell az árral szemben úszni, mint azzal vitetni magunkat. Nyilvánvalóan megvan a képessége, hogy trendi legyen (mondjuk jó nagy szakállal és mocsárszaggal, esetleg a mostanában kötelező retro-feelinggel), de érezhetően totálisan önazonos ez a tört ritmusú, modern, 7 húron riffelős és kifejtős, itt-ott kissé magába forduló, depresszív progresszív metal világ, amelyben szinte egy személyben megalkotta ezt a lemezt. Csupán az énektémák megszólaltatásához csatlakozott Horváth Máté (Rumproof), jobbára középtartományban mozgó, de megbízható, tiszta énekhangjával.

A minőséget tekintve objektíve nézve teljesen rendben van a lemez, kiváló hangszeres felkészültséggel, igazából gyenge pont nélkül, minden más pedig ízlés kérdése. Van, aki nem szereti ezt a túl steril megszólalást, nekem személy szerint semmi bajom vele. Nándor kiválóan kezeli a gitár mellett a (programozott) billentyűs hangszereket is, amelyek bőven teret is kapnak a szerzeményekben, ez számomra megint csak pozitívum. Nem szívesen élnék párhuzamokkal, ahogy itt Tartuffe is kifejtette korábban, unalmas már állandóan előjönni a Dream Theater hasonlattal, hiszen azon túl, hogy nyilván ők szinte minden mai progger mögött felsejlenek, mint megkerülhetetlen hatás, itt is sokkal jobban érezni Tombor Nándor saját zenei világát.

A lemez egyszeri meghallgatásra nagy falat, de ez semmit nem von le a minőségéből és értékéből, hiszen nem is könnyen emészthető dalcsokornak szánták, ez nyilvánvaló. Én azért annyit elárulok, hogy nekem leginkább éppen a 17 percet is meghaladó címadó a kedvencem. Új és minőségi magyar progresszív anyag született, semmi, de semmi más nem számít.

Túrisas 

Honlapok:
facebook.com/fractalcypher
fractalcypher.bandcamp.com

Olykor időt, energiát nem kímélve közszolgálati feladatokat is vállalnunk, s ez nem kis dolog, mert a magyar írott és elektronikus rocksajtó rajtunk kívül nem igazán dicsekedhet ilyen pedigrével. Nem akarom (bár nem teljesen fölösleges) itt fölsorolni, hogy hány bandát "fedeztünk föl" mi a magyar zeneértő rajongók megelégedésére, okulására (akik közül azóta többen is a közönség, vagy a kritikusok kis kedvenceivé avanzsáltak).

Az külön öröm, hogy most egy olyan fiatal zenekar kerül terítékre, akik az Amerika nevű szuperkontinens északi részéről származnak, ami manapság progresszív metál szempontjából kietlen, terméketlen sivatagnak számít. A Fractal Cypher nevű, francia-kanadai csikó banda a mai napig kiadó nélkül, nem éppen kedvező zenei közegben vívja szélmalomharcát. Én rettenetesen szurkolok nekik, mert az utóbbi idők egyik legjobb, legkiforrottabb progresszív muzsikájával leptek meg (legalábbis arról a vidékről).

Az csak egy dolog, hogy a hangszeres teljesítmény lenyűgöző, különösen a billentyűs Ludovick Daoust és a gitáros Vincent Bruneau brillíroznak, de ami talán még ennél fontosabb: úgy játszanak "hagyományos" progresszív metált, hogy közben sikerült szervesen beépíteniük néhány modernebb elemet: pici hörgés, jelzésértékkel thrash, leheletnyi djent, érintésnyi groove, stb. Ebben a tekintetben a tavaly meglepetésszerűen toplistás The Paralydium Project és Chaosbay adhat támpontot.

Ahhoz képest, hogy az album saját produktum (süketek a kiadók tehetségkutatói Észak-Amerikában?), elég süti a hangzás, egyedül Simon Lavoie énekes fátyolos hangjával kell még barátkoznom. Elsősorban Scar Symmetry, Dream Theater, Periphery, stb. rajongóknak ajánlom. A kilenc hosszú tételből biztosan találnak maguknak valami "fülrevalót", ha más nem, az instrumentális részekben biztosan.

Tartuffe

Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.running-wild.net

Jóllehet, a Running Wild nem volt arra képes, hogy nyolcvanas években megalkotott "brand"-jét az Accepthez hasonlóan az új évezredre is átmentse – sőt, nem hiszem, hogy a fiatalok körében az elmúlt 15 évben tudott volna új híveket toborozni –, zenei érdemei a színtéren elévülhetetlenek. A mára már inkább csak Rolf Kasparek és alkalmi kísérőbandájaként létező csapat – és itt kénytelen vagyok visszautalni Sabaton kritikámra – ugyanazt a bevezető szerepet töltötte be 30 évvel ezelőtt, mint a jelenlegi New Wave Of Europian Heavy Metal (NWOEHM) gárdája. Megfelelő, a kamaszok és fiatalok azonosulására alkalmas image, fogós dallamok, a csapatépítő technikák mára már tankönyv példázatú megmozdulásai, látványos színpadi show: minden adott volt, hogy a Running Wild olyan dinoszaurusz bandává váljon, amiről az embereknek a tisztelet és nem az evolúciós zsákutca jut az eszébe.

Sajnos a zenekar karrierének megtorpanását paradox módon éppen a hajtómotor, vagyis a főnök, Kasparek hajthatatlan természete okozta, aki Malmsteenhoz hasonlóan úgy gondolja, a zenekari kreativitás egyenlő a főnök akaratának teljes elfogadásával, egyébként meg csak akadályozza a munkát. Az nem vitás, hogy Rolf tehetséges muzsikus és zeneszerző, de egoista természete nem engedte meglátni azt, amit a vak is láthatott – helyesebben a süket is hallhatott: vagyis az újabb és újabb albumok színvonalának meredek lejtmenetét, és a tovasuhanó évek megváltozott igényeinek természetét. Pedig volt olyan időszaka, amire – persze nem a mai értelemben –, még némi progresszív jelleg is rásüthető: a "Death Or Glory"-val például évekkel előzte meg a történelmi koncept témájú, epikus heavy metal csapatokat, és az is igaz, hogy a kilencvenes évek grunge-érájában sem húzta le a dicső Roger-lobogót.

Kasparek persze maga is érezte, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné, ezért pár évvel ezelőtt feloszlatta a csapatot – mondhatnám azt is, hogy saját magát, de ez nem egy hentelős horror-sztori –, ám a kalózszív pár hónap után ismét a színtérre űzte a veterán harcost. A visszatérés nem ment zökkenőmentesen, a 2012-es és 2013-as albumok azt hitették el az emberrel, hogy Kasparek kalózjelmezét a faláb mellett egy fafüllel egészítette ki – legalábbis a két produkció vérszegény hangzása, és a dalok iránytévesztett jellege – a "Shadowmaker" valami elfuserált hard rock lemez lett, a "Resilient"-ről pedig jobb nem is beszélni – erre engedett következtetni.

Kasparek azonban volt olyan makacs, hogy ne adja fel, és jóllehet egészségügyi problémái hátráltatták a munkát, három év múlva csak elkészült a "Resilient" folytatásának beharangozott új album. Szerencsére a folytatás nem a minőség vérszegény voltára vonatkozik: véleményem szerint a "The Brotherhood" óta nem készült ennyire összeszedett és a Running Wild pozitív erényeit kidomborító lemez, annyival kiegészítve, hogy a hangzás még mindig ósdi, és a dobos továbbra is három chipből tanult a hangszerén játszani. Azt nem mondom, hogy nem került fel pár töltelék nóta, de a jellegzetes, kaspareki harcias és lelkesítő elemek végre ismét régi fényükben ragyognak, csak az a baj, hogy ez ma már kevés. Mert hiába is sikerült a régi sztenderdeknek megfelelő albumot készíteni, ha ezek fölött már eljárt az idő, és így ez csak annyira elég, hogy a mai negyvenes korosztály lelkében felébresszen némi nosztalgikus érzést. Nem tudok mást írni, hiába is szeretnék, a tanítványok és forrásmerítők – lásd és halld a NWOEHM csapatait – jobban ismerik, és alakítják a célcsoport ízlését, amihez megvan az az eszköztár is, mellyel Kasparek nem rendelkezhet, hiszen egy-vagy kétszemélyes zenekarként nehéz lenne a ma már elvárt bombasztikus vagy "zenei CGI" jelleget produkálni. Ezek nélkül pedig, úgy érzem, ez a hajó elment, bár nyomát még sokáig meg fogják őrizni a hullámok.

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.orphaned-land.com
facebook.com/OrphanedLandOfficial
facebook.com/OfficialAmaseffer

Aki rendszeresen olvassa blogunk bejegyzéseit, tudhatja, hogy (szó szerint!) a kezdettől fogva magunkénak tekintjuk az orientális rock/metál műfaj népszerűsítését. Nincs igazán nehéz dolgunk, hiszen ez a stílus az évek során jó néhány remekbeszabott zenei élménnyel kedveskedett nekünk, köztük is kiemelkedő két izraeli banda, az Orphaned Land és az Amaseffer. Elképzelhető, hogy ezek után mennyire belelkesültem, amikor (hozzáteszem: minden előzmény nélkül) szembesültem azzal, hogy e két együttes, pontosabban a két zenei agy, Kobi Farhi és Erez Yohanan, közös lemezt készített.

Az orientális progresszív rockoperaként reklámozott projekt – minő meglepetés! – bibliai ihletésű: Ábrahám atyánk vándorlását, élményeit dolgozza föl Kánaán földjén. Ugyan a CD-n 13 tétel szerepel, a "Kna'an" nincs 40 perc hosszú sem! Ebből már sejthető, hogy a dalok túlnyomó többsége a nyúlfarknyi szösszenet kategóriába tartozik. Talán túlzás, de nem föltétlen igazságtalan azt állítani, hogy a szerzemények jelentős része befejezetlen, kiforratlan fércmunkának tűnik. Nem igazán értem, hogy két olyan figura, mint Kobi és Erez (vagy éppen a Century Media kiadó!) miként adhat ki egy ilyen anyagot a kezei közül! Nem állítom, hogy nincsenek jó pillanatok a lemezen, de lehetetlen megszabadulnom attól az érzéstől, hogy ezen bizony még kotlani kellett volna pár hónapot (vagy évet?).

A megjelenés tehát minimum el lett sietve. Külön fájdalmam azonban, hogy a hangzás is erősen kifogásolható. A hang és gitársávok nagyjából rendben vannak, de a ritmusszekció kritikán aluli; úgy szól, mintha programozott lenne az egész, vagy valamit kegyetlenül elszúrtak volna a stúdióban. Jót tett volna a "Kna'an"-nak, ha több népi hangszer szerepel rajta (azaz, jobban, gazdagabban hangszerelik) vagy néhol az Orphaned Land egyébként jól képzett zenészei egy-egy szólóra ragadtatják magukat. Nekem rettenetesen hiányzik a bájos izraeli énekesnő, Shlomit Levi is; nem tudom, kik énekelnek a "The Burning Garden - Sarah and Abraham" című tételben, de – cáfoljanak meg a vájt fülű zenészek! – nekem az egyik hölgy helyenként pöttyet hamiskásnak tűnik.

Amilyen lelkes voltam akkor, amikor a megjelenésnek hírét vettem, olyan csalódott vagyok most, a sokadik próba után. Annyira szerettem volna "jóra hallgatni" a lemezt, de nem sikerült. A "Kna'an" az év eddigi egyik legnagyobb csalódása... Kár... Nagyon kár...

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.michaelsweet.com
facebook.com/TheMichaelSweet

A Stryper diszkográfia sem smafu, de ki gondolta volna, hogy a keresztény, darázscsíkos fémszívűek énekes-gitárosának, Michael Sweetnek ez már a hetedik szólóalbuma!? Persze ebben a szólókarrierben azért akadt ilyen is, olyan is (inkább olyan), de a "One Sided War" már az első hírek alapján reménykeltő új állomásnak ígérkezett az impresszív életművön belül. Sweet azt ígérte, hogy ez lesz a legkeményebb, legsúlyosabb lemeze, amiben már-már thrashes hatások is megjelennek. Ez utólag túlzásnak hangzik, de az biztos, hogy még az anyabandához, a Stryperhez, valamint a tavalyi, George Lynch-csel közösen készített projekthez képest is szilajnak tűnik az anyag (ez utóbbit "magánban" ugyan halálra dicsérte Túrisas kolléga, de írni már nem volt ideje róla).

Eredetileg az volt a terv, hogy Sweet egyedül gitározza föl a lemezt, riffeket, szólókat, az egész hóbelebancot. Ez egyáltalán nem légből kapott ötlet, hiszen tudjuk, hogy Sweet legalább annyira kiváló gitáros, mint amilyen jó énekes (jóllehet magas, már-már nőies hangja megosztó jelenség). Végül két gitárost is fölkért az együttműködésre, a tavaly ütős szólólemezzel jelentkező Joel Hoekstrát (Night Ranger, Whitesnake) és a mifelénk kevésbé ismert izraeli-amerikai Ethan Brosht. A méltán híres Berklee School of Musicon végzett klasszikus értelemben vett gitárhős olyan muzsikusokkal játszott már együtt, mint Greg Howe, George Lynch, Joe Stump és Mike Mangini.

Eddig is tudtuk, hogy Sweet igen termékeny dalszerző, de egészen elképesztő, hogy röpke két éven belül három lemeznyi anyagot képes volt megírni, ráadásul egyik album sem sikerült rosszul. Ebbe beleértendő a "One Sided War" is, bár nekem a Stryper "Fallen"-je jobban tetszett. Nagyon aprólékosan összepakolt kis produktum ez, de valahogy nem válik el elég markánsan az anyabandával megjelentetett legutóbbi albumtól. Itt is dominálnak a rájuk kezdettől fogva – manapság pedig különösen is – jellemző Iron Maiden, Van Halen hatások – talán csak a kissé hatásvadász kórusokból akad itt kevesebb.

Számomra végleg eldőlt, hogy Sweet a rocktörténelem egyik igazi súlypontjává vált, még akkor is, ha ezt vajmi kevesen ismerik el. Itt főleg a "hivatalos" amerikai rocksajtóra gondolok. Milyen szégyen már, hogy a Deep Purple csak 2016-ban lett beiktatva a Rock & Roll Hall of Fame-be – akkor is csak Lars Ulrich többéves, kitartó kampányolásának következtében!? Én ezzel mit sem törődöm: mutassanak nekem még egy ilyen csákót, aki zeneszerzőként, gitárosként és énekesként (53 éves!!!) folyamatosan, több mint 30 éve ilyen szinten teljesít!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.kingcompanyband.com
facebook.com/kingcompanyofficial

Volt egyszer egy fantörpikus finn progresszív metál zenekar, úgy hívták őket, hogy TunnelVision, volt egy majdnem olyan jó kis power metal banda, a Kiuas, és még ma is létezik a Warmen, illetve a Thunderstone. Ezek közül néhányat megjárt az egyik kedvenc dobosom, Mirka "Leka" Rantanen (TunnelVision, Warmen, Thunderstone, Kotipelto, stb.), aki a Frontiers Records által fölkarolt King Company alapítója. Az elképzelése az volt, hogy muzsikustársaival a kedvenc dallamos hard rock együtteseinek megidézi még ma is kísértő szellemét. Ehhez szerencsére olyan frontembert talált névrokonának, a nemrég "visszatért" Pasi Rantanennek (Thunderstone) személyében, akinek stílusa és orgánuma – lévén, hogy nagyon hasonlít a fiatalkori Coverdale-hez – ideális megfejtés ehhez a műfajhoz.

A lemezt hallgatva – amihez sikerült egy igen sablonos és minden értelmezhető tartalmat nélkülöző borítót készíteni – az a vélemény alakult ki bennem, hogy a csapat elég ütősre sikeredett, bár Jari Pailamo billentyűs (Kiuas, Ponies To Kill) túl sok esélyt nem kap a villantásra, míg a Warmenből ismert Antti Wirman, bár vitathatatlanul technikás gitáros, talán nem képes a kellő fílinget, bluesos koszosságot kölcsönözni ehhez az alapvetően blues és hard rock gyökerekből táplálkozó muzsikához.

Ha kapaszkodót akarnék keresni, talán akkor járnék legjobban, ha a King Company-t egyfajta finn (kiterjesztett értelemben tahát skandináv) válaszként értelmezem a német Voodoo Circle kihívására, azzal a különbséggel, hogy a King Company hatásai talán kevésbé egyértelműek, vagy lenyomozhatók, főleg ha a Voodoo Circle legutóbbi albumát, a "Whiskey Fingers”-t veszem alapul, ami elég nyilvánvaló Whitesnake tribute (nyúlás?) benyomását kelti.

Mirka Rantanen illusztris társasága alapvetően a '70-es évek hard rock óriásaiból (Rainbow, Whitesnake, Dio) merített ihletet, de egy egészen modern köntösbe (hangzásba) csomagolva, s így (a szerves fejlődés elméletét véve alapul) egyúttal éltető nedveket szívott a '80-as évek pufihajú hard rock klasszikusaitól is. Az eredmény egy kifogástalanul megdörrenő, jópofa, ízléses múltidézés lett, amit bármikor szívesen hallgatok sörözés közben, de kitörölhetetlen nyomokat azért biztosan nem hagy bennem. Döbbenet, hogy egy ilyen szórakoztató, ugyanakkor hangszeresen és produkcióját tekintve kifogástalan vállalkozást a finn tesók a kisujjukból kiráznak! Le a kalappal!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Az idén eddig kevés olyan album akadt, amit olyan türelmetlenül vártam, mint az olasz prog-metal királyainak, a DGM-nek új lemezét. Nem egyszerűen azért, mert az évek során nagyon megszerettem őket, vagy mert a Mularoni-Casali páros igazából páratlan (tudom, hogy ezt már egyszer elsütöttem, de ami jó, az jó). Nem, az izgatott várakozás valódi oka az volt, hogy a megjelenést beharangozó hírek szerint a DGM ezúttal (mintha olvasták volna korábbi cikkeimet és a bennük megfogalmazott ajánlásokat) nem egy újabb adrenalin-vezérelt, kérlelhetetlenül súlyos vágtát készül levágni, hanem egy kvázi-koncept lemezzel jelentkezik, ahol a muzsika kicsit tagoltabb, változatosabb a korábbiaknál. Na, erről van szó! Ezt ugatom évek óta!

Természetesen stílusváltásról szó sincs, pl. a klipes "Fallen" azonnal meggyőzi az aggodalomtól kezüket tördelő rajongókat, hogy kedvenc együttesük továbbra is ragaszkodik minden eddig jól bevált, bejáratott stíluselemhez: a gyilkos tempóhoz, a zakatoló kétlábgépes dobmunkához, a súlyos riffekhez, a váltogatott gitár- és billentyűszólókhoz,  és a már-már popos dallamokhoz. Ami némileg mégis újszerűnek tűnik az előző anyagokhoz képest, hogy a "The Passage" igyekszik kevésbé egynemű képet mutatni. Hogy ez mennyire sikerült, azért azon lehetne vitatkozni. Akad ugyan itt két ballada is (Disguise, In Sorrow), de ezek szerintem a leggyengébb szerzemények a lemezen. Valahogy Mularoni kezéből, agyából inkább a SymphonyX-re hajazó szélsebes és agyas riffek pattognak, ezek is állnak jobban az együttesnek. Nekem úgy tűnik, hogy az ígért új hozzáállást sajnos csak az albumot indító, két részre bontott "The Secret" képviseli – ez is a "The Passage" legjobb pillanata (pontosabban közel 16 perce!).

A 2013-as "Momentum"-on szerepelt két vendég is (Russell Allen és Jorn Viggo Lofstad), ezt alighanem egyfajta hagyománnyá akarják tenni, hiszen az új albumon is van két közreműködő, méghozzá Tom Englund, aki jellegzetes orgánumával azonnal tipikusan Evergreyessé varázsolja a "Ghost Of Insanity"-t, valamint (milyen meglepő!) Michael Romeo a SymphonyX-ből (Dogma). Mindig nagyon szívesen hallgatom Romeo mestert, de tekintve, hogy Mularoni szinte mindent tőle tanult, nem igazán lett karakteres a végeredmény. Ha nem tudnék a vendégszereplésről, nem biztos, hogy föltűnne a dolog. Ettől persze a szóló még zseniális.

Szóval, mindent egybevetve mi is a végítélet? Az kérem szépen, hogy a "The Passage" az eddigi talán legjobb DGM album lett (ennek örülünk nagyon!), de nincs sok nyoma a promóciós dumában emlegetett változatosságnak, tagoltabb zenei fogalmazásnak (ennek meg nagyon nem örülünk!). Még gyorsan megjegyzem, én Casali egyes számokban alkalmazott modern digi-kütyüzésétől sem vagyok elragadtatva, erről sürgősen le kellene szokni.  A "The Passage" megjelentetésével a DGM-nek tehát nem sikerült sebességet váltani (sem szó szerint, sem képletesen), ennek ellenére ez egy kiváló lemez, a "The Secret" pedig nagyon jó iránymutató – errefelé kellene elmozogniuk.

Tartuffe

A szép utazások megihletnek és az emlékeim egy dallá formálva őrzöm meg magamnak. Így történt ez Skóciában és így történt az idén Finnországban is.

Ahogy Skócia, úgy Finnország is gyönyörű, főleg annak az embernek, aki nem igazán a forró nyár nagy barátja... A finneknél azonban a sok szépség mellett van egy másik fontos dolog, ami rockerként nem elhanyagolható. Jelesül, hogy a rockzene valóban a mindennapok része. Ahogy a videón is látszik, magától értetődő dolog, hogy a legtöbb háztartásban az evőeszközök mellett hangszerek is találhatók, és esténként simán kipattanhat egy spontán csapatás, csak úgy, minden rákészülés nélkül. A két házzal arrébb lakó szomszéd a Mad Professor pedálok (pl. Twisted Sister, Children Of Bodom, stb.) atyja volt, a lakhelyünktől öt perc autókázás után pedig a Ruokangas gitárok (Uriah Heep, Stratovarius, stb.) készítője és műhelye várt bennünket egy kis bemutatóra. Na, ilyen hely ez a Finnország, ahol a ROCK él és virul...

Túrisas