Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

  • SaviourMachine: @garael: Szent a béke! Amúgy eskü, örültem volna, ha csak annyit írsz elsőre, hogy "3 jóféle frö... (2019.06.16. 14:45) Soto: Origami (2019)
  • saszi11: @garael: csak vicceltem. szerintem amúgy kemény zenére nehezebb jól énekelni. Sotonak jól áll a ... (2019.06.16. 14:44) Soto: Origami (2019)
  • garael: @SaviourMachine: Hát legyen akkor így! (2019.06.16. 14:39) Soto: Origami (2019)
  • SaviourMachine: @garael: Nem én értettem félre, hanem nálad maradt ki egy szócska, tehát ha szerinted sincsenek ... (2019.06.16. 14:33) Soto: Origami (2019)
  • garael: @saszi11: Hehhee, azért nem pontosan, de Te is tudod, mint zenész, hogy sokszor a képzettségbeli p... (2019.06.16. 11:53) Soto: Origami (2019)
  • Utolsó 20

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Soto: Origami (2019)

2019.06.15. 10:37 | garael | 10 komment

 origami-cover.jpg
Kiadó:
InsideOutMusic

Honlap:
www.sototheband.com

Nem titok – naná, hiszen írtam is róla, legalább kétszer – hogy nem vagyok oda Soto "durvulós" lemezeiért, melyek hallatán bármely óvodás csoport üvöltve tagadja le Halász Jutka imádatát, ami lehet, hogy modern, meg "cool", de valahol elszomorító is. Sotonak ugyanis nincs szüksége arra, hogy modern agyszaggatásokkal rejtse el képzettségbeli hiányait, és szerintem dallamérzékét sem adta még el az ecseri piacon, tudjátok, "ócón", ez pedig már csak azért is érdekes, mert nem vagyok ellene a modernizációnak, persze csak akkor, ha a véres adok-kapokban nem vész el a számomra lényeget jelentő valami: a dallamok és a hintába terelő groove-ok és riffek egysége.

Hogy ez mennyire így van, szolgáljon bizonyítékul kedvenc Alice Cooper lemezem, ami nem más, mint a hasonló szellemben fogant "Brutal Planet", és ami annak idején szemplerekkel, mélyre hangolt gitárokkal és modern rifekkel rémisztette el a korai évek Stones-közeli, valamint az aréna-metal csúcsteljesítményét nyújtó "Trash-Hey Stupid"-féle slágergyárat váró fanokat.

Gyorsan lelövöm a poént, mielőtt Soto lő le engem a nagy keménykedésben – az album tetszik, nem is kicsit: nagyon. Úgy látszik, hősünknek jót tett a Sons Of Apollo-féle kaland, és jóllehet, a két színtér között semmifajta kapcsolat nincsen, a progresszív futamok közt ismét ráérezhetett a dallamok lényegteremtő képességére, melyek – láss csodát! – ilyen durva környezetben is működnek, sőt: a kemény riffek és az azokon csordogáló dallamok ambivalenciája legalább akkora feszültséget teremt, mint az egyhangú sika-mika, ahol a groove-ok közül zeneszerkesztő programmal vágnak ki minden olyat, ami dallamokra emlékeztet.

Soto tehát megtalálta azt az egyensúlyt, amit oly régóta várok tőle, így az "Origami"-tól nem kap agyf.szt egy AOR hívő sem, már ha csak a dallamokra és harmóniákra figyel, de jól járnak azok is, akik szerint a slágeresség a világ minden bajának eredője, egyébként is, a metal azért született, hogy zúzásra és ne andalgásra késztesse az emberfiát.

Az énekest kísérő csapat kis mértékben változott, hiszen David Z. basszer sajnálatos elhunytával Tony Dickinson lett az új bőgős – és mivel a Dickinson név egyébként is jól cseng a metal fanok fülében, nem is marad el az elvárásoktól. Jorge Salan öreg motoros a szakmában, így aztán nincs is mit csodálkozni a masszív gitármunkán, ami nem tolakodva, de kellő szigorral és hangsúlyos fellépéssel egyesíti magában a modern és régebbi iskolák hatásait.

A lemez másik nagy erénye – sok egyéb között – a végig egységes színvonal: a dalok szerzői nem egyes slágerekben, hanem teljes albumban gondolkodtak, aminek megvan a kellő hangulati-érzelmi és dinamikai íve, esetleg az "AfterGlow" fúvósokkal kísért témáját vehették volna kicsit funky-sabbra, és talán – nem mondom, hogy nem szubjektív módon - a "Give In To Me" refrénje idézi kissé túlságosan Michael Jackson klasszikus "Dirty Diana"-ját.

Soto végre ezen a kemény terepen is azt hozta, amit elvártam tőle, a teljesítménnyel, amivel szolgál, akár a Soto-kan nevet is kiérdemelhetné – ez ugye a keménység és lágyság egységének harcművészeti szinonimája is lehet –, de maradjunk a zenénél: az "Origami" színtiszta Soto, és ha ez nem elég, hallgass Halász Jutkát – akkor is jól jársz!

Garael

Címkék: lemezkritika

Timo Tolkki's Avalon: Return To Eden (2019)

2019.06.08. 09:54 | garael | 3 komment

timotolkkisavalonreturntoedencover.jpg
Kiadó:

Frontiers music

Honlap:
facebook.com/avalonopera

Timo Tolkkinak jó éve volt 2013 – az Avalon első részével, és az Allen/Lande albumokkal azokra a csúcsokra pozicionálta – ismételten – magát, ahonnan a Helloween a Keeper duóval és Tobias Sammet az Avantasiaval bámul lefelé a világra. Ezt persze megtette korábbi anyacsapatával, a Stratovarius-szal is, de a válás utáni pályája nemcsak magaslatokkal, hanem iszonyatos buktákkal is szolgált – példa rögtön erre az Avalon folytatása (Angels Of The Apocalypse), amit még ma sem értek, hogyan sikerült annyira rosszra formálnia. (A mélypont azért még mindig a "Saana" volt, de azt elegánsan hallgassuk is el, hiszen nem metal albumnak készült.)

S hogy mi ebből a tanulság? Semmi – talán az, hogy Tolkki bármikor képes fantasztikusan jóra és fantasztikusan rosszra is, így aztán olyan fogadó-játék alapja is lehet, ahol a nyeremény egy korszakos mű, a veszteség pedig valami hallgathatatlan vacak.

Jósolni tehát nehéz, talán az adhatott támpontot, hogy általában a női énekesekkel futott lyukra – rossz az, aki rosszra gondol –, de hát az Avalon harmadik része minden gender-szakos hallgató örömére vegyes csapat, ahol ráadásul a gyengébbik nemet a méltán Tarja népszerűségi szintjén mozgó Anneke Van Giersberg képviseli – arra, hogy Tolkki képes még neki is gyenge dalt írni, példa maga az új album.

Hallgatom a dalokat, most már sokadszorra, de még mindig "TESCO light2 érzésem van – olyan a lemez, mintha a szegény ember Tolkkija írta volna, aminek mélyén ott van a lehetőség, csak a kibányászáshoz kellene annyi idő, amennyivel a mai, rohanó, digitális világban már nem rendelkezünk. De nem is, egyszerűen nem eléggé erősek a dalok, illetve azok nagy része, hiába a vendégsereg – Zak Stevens, Todd Michael Hall, Eduard Hovinga – reményt keltő csapata, hiszen Timo-t azokért a fantasztikus édes-mézes dallamokért, mondhatni himnuszokért szeretjük, melyek méltán íródtak a METAL NAGY ARANYKÖNYVÉNEK legkarátosabb lapjaira.

A himnuszok azonban elmaradnak, hiába az euro-metal minden erényét felvillantó eszköztár, talán a teljesen felesleges intro utáni "Promises" üti meg a csúcskorszak gyengébb darabjainak szintjét, a többiből egyszerűen hiányzik az a valami – nevezzük ihletnek, vagy földhöz ragadtabb módon a szívekben tüzet gyújtó dallamnak –, amit Tolkki korábban akkor is képes volt kirázni, ha a csuklóját gipsz borította.

Ettől még persze hallgatható az album, annak ellenére, hogy nem érzi az ember minden pillanatában, hogy elájul a gyönyörtől, bár azért csúnya bakiként rondít bele az egészbe az Anneke-nek adott "Hear My Call" idegesítő átlagossága, még szerencse, hogy a "We Are The Ones"-szal hősünk némileg kiköszörüli a csorbát.

Sajnálom, hogy ezt kell írjam, de úgy néz ki, jelenleg Tolkki még jobbik formájában sem képes arra, amit várnánk tőle, és ha el is kerülte a trilógia második részének csúfos buktáját, ujjongásra most sem ad okot, legfeljebb arra, hogy fogadjunk: a következő album vajon hol fog elhelyezkedni a gitáros hullámzó pályájának magasló és zuhanó ívein?

Garael

Címkék: lemezkritika

Trapeze: Medusa (1970)

2019.06.05. 18:26 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_238.jpg

Kiadó:
Threshold Records

Ritchie Blackmore nem volt (van, lesz) egyszerű figura, de a rockgitározás forradalmasításán túl azt sem veheti el tőle senki, hogy nagyszerű füllel ismerte föl a tehetséges frontembereket, és csábította el őket más bandáktól: Ian Gillant az Episode Sixből, Ronnie James Diot az Elfből, Glenn Hughest a Trapeze-ból... És már el is érkeztünk egy újabb kevéssé ismert brit együtteshez, akik kiemelkedő teljesítményük okán sokkal több hírnevet, sikert érdemeltek volna. Glenn Hughes impresszív munkásságával kapcsolatban sokszor fölmerül a Trapeze neve, mint amely a zseniális rock-torok szárnybontogatásának volt első terepe, de a muzsikájukat bizony nagyon kevesen ismerik.

Mielőtt azonban a zenéjükről szó esne, mindenképpen meg kell emlékeznünk arról, hogy a Trapeze nem csak Hughes miatt érdekes, hiszen itt az a Dave Holland dobolt, aki azután a Judas Priest klasszikus lemezeivel vált igazán ismertté, valamint az a Mel Galley gitározott, aki később csatlakozott a Whitesnake-hez, és társszerzője volt az idén 35. évfordulóját ünneplő "Slide It In" (1984) hatalmas slágereinek (pl. Gambler, Love Ain't No Stranger, All Or Nothing).

Ez a kiváló csapat alkotta meg a "Medusa" című albumot, mely a formáció második lemeze volt (Terry Rowley billentyűs távozása után immár trióvá soványodva). A legfeketébb hangú fehér énekes, az erős blues-funkos hatások egészen egyedi hangzást kölcsönöztek a híresen feszes ritmusszekciót fölvonultató együttesnek. Talán nem is olyan nagy meglepetés, hogy a Trapeze nem is annyira Európában, hanem Amerikában, közelebbről az USA déli államaiban aratta leghangosabb sikereit.

A "Medusa"-t hallgatva senki sem csodálkozhat azon, hogy a nyughatatlan Blackmore a Deep Purple második fölállásának széthullása után mindent megtett, hogy Hughes-t leigazolhassa, hiszen (Coverdale mellé) kellett neki egy bazi jó énekes, egy dögös stílusáról ismert bőgős, egy tehetséges dalszerző, és nem utolsósorban egy színpadra termett, seggig érő rőzsét lobogtató Adonisz. Hihetetlen izgalmas időszaka (axiális periódusa) volt a '70-es évek a rockzenének, ezért érdemes szemezgetni retrospektív jelleggel még az olyan bandák lemezeiből is, akikre ma már alig emlékszünk.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Necromandus: Orexis Of Death (1973)

2019.06.05. 17:12 | Dionysos | Szólj hozzá!

y.JPG

Kiadó:
Vertigo

Pár napja a Lucifer's Friend recenziómban megemlítettem, hogy nemcsak amerikai bandák tűntek el méltatlanul és szinte nyomtalanul az európai rocktársadalom emlékezetének szürke ködében, hanem bizony olyanok is, akik az öreg kontinensen (vagy a közvetlen mellette fekvő szigetországban) születtek, éltek és tevékenykedtek. Ezek közé tartozik egy igazi kuriózum is, az észak-angliai Cumberlandben, 1970-ben alakult Necromandus. A tehetséges formáció sikertelenül próbált lemezszerződéshez jutni mindaddig, amíg 1972-ben Tony Iommi, a Black Sabbath gitárosa föl nem fedezte őket. Iommi menedzselni és producerelni kezdte a csapatot, így 1973-ban maga a doom atyja irányíthatta a bemutatkozó anyag fölvételeit.

Sajnos még a megjelenés előtt kilépett a karizmatikus gitáros, Barry Dunnery, így kiadójuk, a Vertigo fiókba tette a szalagokat, melyek csak egy hosszúra nyúlt Csipkerózsika-álom, egy förtelmesen méltánytalan lappangás után, 1999-ben kerültek elő újra, hogy több mint negyed évszázados késéssel lássanak napvilágot. Az album, ha időben jelenik meg, biztosan hangos siker lesz, de legalábbis komoly visszhangra talál a kritikusok között, így azonban csak az ügyesen rejtőzködő, megveszekedett gyűjtők verik föl a kevés elérhető lemez árát a börzéken.

Az "Orexis Of Death" hossza az akkoriban szokásos, bakelitekhez mért 40 perc alatt van, de egészen különleges zenét tartalmaz, amely igazán érdekfeszítő keveréke a Sabbath-os doomnak, a Yes-féle progresszív rocknak (billentyűk nélkül) és a '70-es évek közepére jellemző Rush hangzásnak (2112, A Farewell To Kings, Hemishpheres). A muzsika dallamvilágában és hangzásában teljesen egyedi, amihez erősen hozzájárul Bill Branch énekes kitűnő, olykor Tobias Janssont (Saffire) idéző orgánuma (ld. Nightjar).

A lemez immáron (2005 és 2010 óta) bónuszolt változatban is elérhető (demókkal és élő fölvételekkel kiegészítve), már annak, aki hajlandó érte kiadni az irreális vételárat. Aki csak bele szeretne hallgatni, annak is szolgálhatok egy jó hírrel, elérhető az egész a belinkelt videón (egyelőre, amíg valaki jogi okok miatt le nem tiltatja).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Sweet Oblivion feat. Geoff Tate (2019)

2019.06.04. 22:35 | Dionysos | 5 komment

y_237.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/SweetOblivionGeoffTate

Ez a frigy az égben köttetett. Itt persze Geoff Tate (Queensryche) és Simone Mularoni (DGM) párosára gondolok. Sokszor ekézem a Frontiers üzletpolitikáját, de alkalomadtán tényleg egyfajta Midász királyként változtatják arannyá azt, amihez hozzányúlnak. Tudjuk, milyen nyűglődéssel teli volt a Queensryche Chris DeGarmo utáni korszaka (ebben nyilván vastagon benne volt a grunge trutyis keze is), fájdalmas emlék Tate és a banda ronda szakítása is, nem beszélve az énekes gyönge szólólemezeiről. Ettől azonban még Tate zseniális, egyedi, sőt korszakos énekes, akit minden ép eszű ember szeretett volna végre kiváló, hozzá méltó lemezeken hallani. Hogy ennek van legitimitása, azt Tobias Sammet is bizonyította a két legutóbbi Avantasia albumon (itt és itt).

A másik oldalon ott van Mularoni, a Frontiers legújabb üdvöskéje/házi zeneszerzője, aki már többszörösen bizonyított a DGM soraiban (és egyéb projektekben), jóllehet bennem mindig ott mozgott a kisördög, hogy mi lenne, ha végre nem egy olyan fülledt, darálós, túlsűrített muzsikában villogtatná kivételes képességeit, mint a DGM. Régóta vágytam valami tagoltabb, de a progresszív metál gyökerekhez rendületlenül hűséges produkcióra tőle. És íme, megérkezett a hónapok óta türelmetlenül várt Sweet Oblivion, ahol egyszerre hallhatom Tate elragadó orgánumát és Mularoni szédületes szólóit, anélkül, hogy Tate önfejűen agyarkodna vagy művészieskedne, Mularoni pedig zeneszerzőként a sebességet tartaná a legfőbb kompozíciós szempontnak. (Úúú, ez egy kicsit szigorúnak tűnik újraolvasva, de nem alaptalan, így inkább benne hagyom.)

Minden tiszteletem a Tate-lenné vált Queensryche jelenlegi muzsikusainak (küzdenek becsülettel, mint disznó a jégen), de az övékkel szemben az én legfrissebb verdiktem (ítéletem) az, hogy a Sweet Oblivion most az utóbbi évtizedek legjobb Queensryche lemezét készítette el, ha nem is beszélhetünk tökéletes alkotásról. Szerettem volna kicsit több olyan húzós-pörgős nótát hallani, mint "True Colors" és az "A Recess From My Fate", a dallamok sem mindig bújnak be a bőr alá (mint egykor az "Operation: Mindcrime" vagy az "Empire" slágerei esetében), ráadásul, ha már rendelkeznek egy olyan billentyű-varázslóval, mint Emanuele Casali (DGM, Astra, Empyrios), nem értem, miért nem használták ki jobban.

Ugyanakkor életemben nem hallottam olyan fenomenális gitárost Tate mellett, mint Mularoni (beleértve DeGarmót is), és ez hatalmas fegyvertény. Nem tudom, hol olvastam; valamelyik külföldi kritikában: ha Tate nem is rendelkezik már a régi hangterjedelemmel és erővel, még mindig birtokában van a "kontrollnak és technikának". Ezt én sem fogalmazhattam volna meg jobban. Fogalmam sincs, hogy a dalszerzést milyen arányban osztották meg egymás között, de léleksimogató Tate hangját ilyen "kerek" zenei környezetben, ilyen fajsúlyos dalokban, ilyen virtuóz szólók kíséretével hallgatni.

A lemez egyre csak pörög a lejátszómban és ez előreláthatólag így is lesz az elkövetkezendő néhány hétben. Csak azt sajnálom, hogy a kb. háromnegyed órás anyag olyan szemtelenül gyorsan véget ér. Talán tudatos volt, talán nem, de ez az album nekem egyértelműen az "Empire" hangulatát hozza vissza. És micsoda bűvös hangulat volt az! Bár az "Empire" 65 perces hosszát is sikerült volna reprodukálni! Eddig vitathatatlanul az év egyik legjobb lemeze, talán csak a Myrath és a rövidesen megjelenő Teramaze vetekedhet majd vele.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Lucifer's Friend: Banquet (1974)

2019.06.03. 15:39 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_236.jpg

Kiadó:
Vertigo Records

Honlapok:
www.lucifersfriend.com/LFmusic.htm
facebook.com/LucifersFriendOfficial

Ha netán ismeri is valaki John Lawton nevét, biztosan úgy emlékszik rá, mint aki a drogoktól totálisan szétesett David Byront váltotta a Uriah Heep mikrofonja mögött, pedig az 1977-78 között készített három Heep album nem volt éppen az együttes csúcskorszaka, ráadásul a mai napig az az érzésem, hogy szegény Lawton kivételes képességei nem is voltak ott maximálisan kihasználva. Lawton pedig nagyszerű dalnok (ha nem is karizmatikus frontember), de ebbéli kvalitásait nem annyira Mick Box és Ken Hensely mellett tudta megvillantani, hanem egy olyan csapatban, akikről még a fanatikus ősrockerek között is alig hallott valaki.

A német, közelebbről hamburgi Lucifer's Friend – ha lenne igazság a földön – igazi legendává kellett volna kinője magát, ehelyett arra van kárhoztatva, hogy szó szerint az "elvetemült" underground obskúrus, ám kult-státuszú bandájaként legyen számontartva. A Scorpions mellett ők voltak azok, akik már a '70-es években bebizonyították, hogy a német rockzene egyáltalán nem volt reménytelenül lemaradva a brit nagyágyúkhoz (pl. Black Sabbath, Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep stb.) képest. Egy szó mint száz, mifelénk nemcsak "elfeledett" amerikai csapatoknak jár utólagos igazságszolgáltatás (ezen folyamatosan dolgozunk is oldalunkon), de egy-két európai formációnak is – mint pl. a Lucifer's Friend.

Tessék csak szépen meghallgatni az angol énekessel kiegészült teutonok bemutatkozó lemezét! Nem szabad elfelejteni, hogy ez a klasszikus hard rock album 1970-ben jelent meg, olyan korszakalkotó anyagokkal egyidőben, mint a Black Sabbath vagy a Uriah Heep debütációi, a Deep Purple "In Rock"-ja, vagy a Led Zeppelin III! Ez a kemény tónusú, olykor szinte már doomos muzsika (Keep Goin', Lucifer's Friend) nyugodtan besorolható az ős-heavy metal mérföldkövei közé. Különös ízt ad neki Lawton erőteljes, egyéni hangszíne, a (korszakhoz mérten kiváltképp) súlyos riffelés, a progresszív fölfogás és a Hammonddal fölturbózott hangzás.

Nem tudom megfejteni, hogy miért maradt el a nekik kijáró, átütő siker (akkor még büntiben voltak a németek?), de a remekbe szabott bemutatkozás után határozottan gyöngébb anyagok kerültek ki a kezük alól, majd 1974-ben (majdnem úgy, mint a Deep Purple) vettek egy éles kanyart, csak ők nem blues-funk irányba indultak el, hanem a jazz fusion felé tekerték a kormánykereket. Ebben a tekintetben (is) úttörők voltak, az ilyen merész kísérletezők minden kiszolgáltatottságával együtt. Végül ez (sem) igazán jött be nekik, pedig a "Banquet" modern füllel hallgatva is friss, innovatív anyagnak tűnik, jól fölkészült, sokoldalú zenészekkel.

A "Banquet"-en összesen öt szerzemény kapott helyett, melyek közül kettő is 12 perc körüli! A nemrég recenzált Chicago-hoz hasonló fúziós muzsikát komoly rezes és vonós szekció kíséri, a ritmusszekció is nagyon egyben van, a hangszeres szólók (Peter Hesslein gitáros és Peter Hecht billentyűs villanásai) pedig briliánsak. John Lawtonról pedig csak annyit így a végére, hogy Byron kilépése után – és ezt kevesen tudják – a Uriah Heep meghallgatásaira David Coverdale is elment, Boxék mégis Lawton mellett döntöttek.

Ez a retrospektív bejegyzés nyilvánvalóan hiánypótló igénnyel született. Talán sikerült egy-két ínyencnek fölkelteni az érdeklődését; aki a Lucifer's Friend keményebb oldalára kíváncsi, az gyorsan repüljön rá az 1970-es debütációra, aki ellenben nyitott egy kis fúzióra, nem hibázhat a "Banquet"-tel.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Wings Of Destiny: Revelations (2019)

2019.06.01. 10:24 | garael | 4 komment

wings_of_destiny_revelations.jpg
Kiadó:
Melodic Revolution Records

Honlap:
mrrmusic.com/wings-of-destiny

Milyen zenét játszhat az a banda, akik a Firewind és a Masterplan meghatározó alakjait kérik fel vendégszereplésre legújabb albumukhoz? Kitaláltad: másmilyet. Ez persze még nem gond, lehet attól jó valami, hogy reklámfaktorra csökkentjük a meghívott zenészek közreműködését, és a Wings Of Destiny éppen ezt is teszi. Mármint jót: a lemez, ha nem is többszereplős, magán viseli az európai metal operák minden vonását, síptól, dobtól, szimfonikus háttértől kezdve a folk elemeken keresztül az a capella magával ragadó hatásvadászatáig.

A Costa Rica-i banda nem kezdő a szakmában, jóllehet, én még egyetlen lemezükkel sem találkoztam, de a jelen teljesítménynél fogva biztos, hogy pótolom a hiányosságot, és abban is biztos vagyok, hogy Bob Katsionis, Roland Grapow, és Henning Basse sem fogja szégyenkezve visszaidézni a "Revelations"-ben alakított szerepüket. Az album egyébként koncept sztori, a szokásos dark-fantasy elemekkel és a szokatlanul erős hangulati hatással, ami úgy kergeti be a hallgatót a történet labirintusába, hogy ne legyen kedve megtalálni a kiutat. A szerzemények ennél fogva gyakran változtatják arculatukat, akár magán a számon (nem az enyémen) belül is, kissé töredezetté téve a hallottakat, de a magabiztos és a képzettséget virtuozitásba oltó hangszeres tudás – ikergitár és neoklasszikus szóló rules! – nem engedi, hogy figyelmed is úgy repedjen széjjel, mint a feszültséggel teli üvegpohár.

A fiúk egyébként nem éltek az euro-metal közönségcsalogató pajkos-mézes dallamaival, és ezért kell néhány hallgatás, hogy előbukkanjanak azok a rejtett értékek, melyek első hallásra talán nem nyilvánvalóak, de mindenki nyugodjon le a…fotelébe – a türelem ha nem is rózsát, de kellemes perceket teremthet.

Térjünk vissza egy pillanatra az opera jelleghez: Anton Darusso képes a hátán, izé, a hangján elvinni az albumot – amire a zenésztársai miatt szerencsére nincs szükség –, de úgy gondolom, David DeFeis két operát is adna azért, ha képes lenne annyi hangon rekeszteni, süvíteni, morogni, hörögni, dallamosan és még dallamosabban énekelni, mint a csapatfőnök, aki így, képletesen szólva, a szerepekhez klónozza magát, ami még a tudományban is elismerendő tény, bár zenében megvalósítani azért talán könnyebb.

A nagy megelégedések közepette egyetlen dolgot hiányolok, mégpedig egy azonnal ütő, amolyan rávezető sláger jelenlétét, mert egyfolytában végighallgatva a lemezt, lehet, hogy megfekszi az egyszeri, bohókás dallamvezetéshez szokott euro-power hívő gyomrát, főleg az olyan szerzemények esetében, mint a blast beat-tel felvezetett és black rikáccsal riogató, ám aztán "észhez térő" "Possessed".

Örülök, hogy a metal világtérképe ebben a stílusban is kiszélesedni látszik, és Brazília, valamint Argentína mellett most már egy  közép-amerikai ország is képes a "nagyokat" produktumával megidézni, s ha még mindig kételkedsz az általam állítottakban, hallgasd csak meg a Wings Of Destiny-féle "Stand And Fight"-ot, aminek ötletes "filmzenei" csavarjaitól a metal operák rajongói is becsavarodhatnak – természetesen az örömtől, hogy újabb kedvencet avathatnak.

Garael

Címkék: lemezkritika

Ügyeletes kedvenc 57. - Megadeth: Angry Again (Hidden Treasures, 1995)

2019.05.24. 18:27 | garael | Szólj hozzá!

last_action_hero.jpg
Schwarzenegger metalba öltözött! – hirdették 1993-ban az újságok az Utolsó Akcióhős c. film reklámjaiban – már amelyiknek fontos volt a mozi zenéjét összeállító korabeli első ligás együttesek akkor még ritka együttállása. A film ugyan nem érte el a korábbi Arnold bombák sikerét – furcsa egyvelege volt a paródiának, Hollywood görbe tükrének és a megszokott akció-paneleknek, de a soundtrack az bizony ütött, mint Thor kalapácsa, hiszen annyi nehézfémet tartalmazott, amennyit a természeti kincsekben szegény Japán egy év alatt sem termel ki. Az album egyébként az AC/DC kolosszális slágerével nyitva kellő súllyal alapozta meg a továbbiakat: az Anthrax, az akkor csúcson lévő Alice In Chains, a Def Leppard, vagy a Queensryche, de még az undergroundban csodát tevő Tesla is voltak annyira híresek, hogy egyedüli névként is felkeltették volna a metal-társadalom érdeklődését, együtt azonban magát a heavy metal Paradicsomot hozták el a mozikba, ahol hurik helyett vezető metal bandák húzták a talpalávalót.

Az "Angry Again" hivatalosan a "Hidden Treasures" válogatásalbumon jelent meg, bónuszként hozzácsapva a számomra legkedvesebb Megadeth albumhoz, a "Youthanasia"-hoz, így követte annak dallamosabb, thrash-től távolodó vonalát, egy olyan riffel indítva a számot, ami szó szerint lyukat égetett a filmvásznon: a többszörös robbanással startoló "mozi a moziban" főcímzenéjeként meghatározó emlékként égette mindannyiunk fejébe, hogy ki az első számú akció, izé, heavy metal hős, aki hiába dühös megint, szája szélén ott van az elégedettség felfelé irányuló görbülete.

Garael

Címkék: ügyeletes kedvenc

Chicago: In Chicago DVD (2014)

2019.05.23. 17:28 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_235.jpg

Kiadó:
Wienerworld

Honlapok:
www.chicagotheband.com
facebook.com/Chicago.Official

Már meg sem tudom mondani, pontosan mikor, de bizonyosan évekkel ezelőtt többé-kevésbé módszeresen elkezdtünk bemutatni olyan amerikai rock bandákat, akik itthon (értsd: az öreg kontinensen és közelebbről hazánkban) kevésbé ismertek, pedig az egyetemes rocktörténelem igazi mérföldkövei. Ebbe a sorozatba többek között olyan legendás csapatok tartoznak, mint a Styx, REO Speedwagon, Night Ranger, Grand Funk Railroad, The Doobie Brothers és persze a Chicago. Ebben a bejegyzésben az utóbbi kettőről lesz majd szó, hiszen a DVD egy Chicago-i Chicago koncertet rögzít, ez egy The Doobie Brothers-szel közös, 2012-es buli emléke, amelynek utolsó három nótájában mindkét együttes muzsikusai fölléptek.

A Chicago 1967-ben alakult meg és nevüket nyilvánvalóan a szülővárosuk iránti tiszteletből választották. A '70-es és '80-as évek amerikai toplistáinak állandó és előkelő szereplői voltak, pedig a zenéjük minden emészthetősége, slágeressége ellenére igazán igényes és ízléses fúziója volt a pop, rock, jazz és funk stílusoknak. Ez így leírva nem tűnik olyan vonzónak vagy sikeres receptnek, de ők minden papírformát meghazudtolva többszörös "platinum-selling" művészeknek bizonyultak, akik sikeresen integrálták a rockzenét és a fúvósokat, és más tekintetben olyan pop-rock óriásoknak kövezték ki az utat, mint pl. a Toto.

A magyar közönség szempontjából az is különös jelentőséggel ruházza föl a Chicagot, hogy ők mutattak irányt a magyar rockzene méltán legendás formációjának, az LGT-nek. Távol álljon tőlem, hogy a hazai zenei élet öregjeinek (egyébként elévülhetetlen) érdemeit kicsinyítsem, de azt azért vegyük tudomásul, hogy annak idején - miként is fogalmazzam? - a magyar muzsikusok szabadon merítettek ihletet a nyugati példaképek dalaiból, lemezeiből. Az ország elzártsága miatt minimális volt az esélye a lebukásnak, ráadásul abban az időben még más szemmel tekintettek az ilyesmire. Legyen annyi elég, hogy pl. az LGT helyenként erős Chicago (és Gino Vanelli) hatásokat mutat, melynek bizonyító erejű lenyomata a kicsit talán pimasz "mash up"-ja a Chicago "Dialogue Parts 1 & 2"-jának és az LGT "Szól a rádió"-jának.

Akárhogy is (közvetetten vagy közvetve) a Chicago hatással volt a hazai zenészekre és általuk a magyar közönségre is. Ennek elismerése bizonyos értelemben valamelyest megkésett igazságszolgáltatás a Chicagonak. A lemaradást úgy lehet kiválóan pótolni, hogy az ember jól megnézi ezt a vagány helyen rögzített és kifejezetten jól fényképezett koncertet, amely a zenekar teljes, négy évtizedet meghaladó pályafutásának kívánatos gyümölcseiből szemezget. Mondjuk a nagylelkű mecénás hölgy színpadra szólítása, és a tény, hogy az "If You Leave Me Now"-t ő énekli hamisan és egérhangon, kicsit kiverte nálam a biztosítékot, de a gesztus érthető (csak nem mikor a kamerák is "forognak").

Nem állítom, hogy a DVD hibátlan, Jason Scheff bőgős éneke nekem néha határeset, Keith Howland gitáros hangszere pedig halkan és tompán szól, de amúgy a hangzás teljesen korrekt, az előadás feszes és a koncert jó hangulatú. Ismétlem, aki régi rajongó, vagy éppen új "beszállóként" ismerkedni szeretne egy mifelénk nem érdemeihez méltóan ismert és elismert rocklegendával, jól teszi, ha megnézi ezt a koncertet (félénken megjegyzem: a mellékelt youtube linken az egész megtekinthető).

Tartuffe

 

Címkék: dvd

Neal Morse: Jesus Christ The Exorcist (2019)

2019.05.23. 13:45 | Dionysos | 4 komment

y_234.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Fábry Sándor visszatérő poénja, hogy Beethoven a zene Mozartja. Az viszont egyáltalán nem tréfadolog, hogy lassan Neal Morse válik a progresszív rockzene Mozartjává. Ezzel nem képességeket akarok összemérni (apples and oranges, ahogy a művelt orosz mondja), hanem azt a szinte emberfölötti termékenységet, amit Morse esetében sem magyarázhatunk másként, csak istenáldotta tehetséggel, egyfajta izgágasággal vagy vérmességgel és – nem szabad elfelejteni – döbbenetes munkaetikával. Az elképesztő volumenű Morse-életmű meglepően egyenletes színvonalat képvisel, ez persze nem jelenti, hogy minden egyes kiadványa a "szakos" kategórián túllépve a "zseniális" tartományba tartozik.

A "Jézus Krisztus, az ördögűző" nem Morse első dupla, két óra körüli anyaga, mindazonáltal újdonságnak minősül abban a tekintetben, hogy ez az első sokszereplős, klasszikus értelemben vett rockoperája, amivel – ha úgy tetszik – átlépi a szokásos műfaji határokat, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről a progresszív rock esetében. Ezen a projekten Morse kb. 10 éve dolgozik, a dalok nagyobb része még 2008-2009 körül született, majd a tavalyi Morsefest készületei közben az egészet újraírta. Alapvetően a tőle már megszokott, régről ismerős (néha túl ismerős) dallamokat és dalszerkezeteket kapjuk, csak most még dagályosabb, még teátrálisabb formában, határozott Broadway musical elemekkel.

A gitárt és szintit kezelő Morse mögött a zenekar gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Neal Morse Band törzsgárdájával. Két szignifikáns különbség akad csupán: Mike Portnoy vagy nem ért rá, vagy túlságosan, rajongóan vallásosnak ítélte a témát, így helyette Eric Gillette – igen, Eric Gillette, a Neal Morse Band gitárosa! – dobolta föl a lemez(eke)t. Miközben meg kell süvegelnünk ennek az univerzális tehetséggel megáldott muzsikusnak a (multi)hangszeres kompetenciáját, nekem azért hiányzik Portnoy, úgy stílusban, mint hangzásban. Szerintem itt nagyon világosan kiütközik egy jó dobos és egy zseniális ütős közötti különbség. Mivel Gillette a pengetőt dobverőre cserélte, helyette Morse és a 2007-es "Sola Scriptura"-ról ismerős Paul Bielatowicz osztották meg maguk között a gitárszólókat. Megint azt kell mondjam, nyilván jól teljesítenek, de Gillette-tel jobban jártunk volna.

A rockopera szereplőit 12 énekes formálta meg, köztük olyan ismert és kiváló fazonokkal, mint pl. a Krisztus szerepét játszó Ted Leonard (Enchant, Thought Chamber, Spock's Beard), Nick D'Virgilio (Spock's Beard) és Jake Livgren (Proto-Kaw), aki nem más, mint a legendás, ős-Kansasből ismert Kerry Livgren unokaöccse. A többi, kevésbé ismert énekes is kiváló munkát végzett szólóban és vokálozásban egyaránt.

Az mindenképpen meglepő, hogy míg korábbi lemezeit Morse általában a saját kiadóján, a Radiant Recordson keresztül dobta piacra, ennek az anyagnak gondozását az olasz Frontiers vállalta magára. Elképzelhető, hogy így több pénz jutott a produkcióra (nem hiszem), illetve a terjesztés is olajozottabban zajlik (ebben sem vagyok biztos), de az bizonyos, hogy ennél a témához illően egy nagyobb szabású, grandiózusabb hangzást vártam. Kicsit bántó, hogy az orkesztrálás a Spock's Beard korai lemezeihez hasonlóan műanyag (értsd: szemplerekkel, szintivel lett megoldva), egy valódi kamarazenekar és egy tisztességes kórus sokat dobott volna az anyagon.

Természetesen fölmerül a hallgatóban Andrew Lloyd Webber nagy klasszikusával, a Jézus Krisztus Szupersztárral való összehasonlítás. Webber darabja zeneileg sokkal direktebb, fókuszáltabb, hatásosabb és színpadiasabb (ahogy az egy igazi musical szerzőhöz illik), Morse műve azonban érezhetően ihletettebb (amennyiben személyes és mélyen gyökerező keresztény hitből fakad) és teológiai értelemben sokkal pontosabb, hitelesebb. Egyrészt Krisztus és nem Júdás az igazi főszereplő, másrészt nem az emberi jellemek, sorsok, döntések drámája, hanem Krisztus emberiséget megváltó isteni szeretete és hatalma áll a középpontban. Nagyon szeretném, ha a vallásos könnyűzene inkább ebbe az irányba fejlődne mifelénk is, nem pedig a 3-4 akkordos, olcsó gitárokon előadott, elavult anti-liturgikus beatzene, vagy a rossz prozódiával megírt, ATV-n öltönyben ugrálós, vásári mutatvány irányába.

Morse egy-két témát azért nagyon elkapott, a "The Madman of the Gadarenes" finoman ellenpontozó kánonja pl. tökéletes megjelenítése a légiónyi gonosz lélek által gyötört megszállott alakjának. Ugyanakkor a "Gethsemane", bár jól érzékelteti az eljövendő szörnyű kínok gondolatára vérrel verítékező Krisztus zaklatott lelki állapotát, Webber azonos című tételének cipőfűzőjét sem oldhatja meg. Összességében ez egy zeneileg igényes, szép hitvallás, de sajnos nem tartozik Morse lehengerlően zseniális lemezei közé. Azért nyilván meg fogom vásárolni a dupla albumot, föltéve, hogy a Frontiers nem árazza be szemtelenül (ahogy mostanában szokta).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika