Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Queensryche: The Verdict (2019)

2019.03.04. 17:08 | Dionysos | 8 komment

yy_25.jpg

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.queensrycheofficial.com
facebook.com/QueensrycheOfficial

Abszolút fölöslegesnek tartom, hogy újra részleteiben végigjárjuk a Queensryche nyilvános botrányoktól és pereskedésektől sem mentes, hosszú évekig elnyúló döglődésének egyes állomásait. A véletlen, a csillapodni nem akaró versenyszellem, vagy éppen a kölcsönös ellenszenv úgy hozta, hogy a kettészakadt legendás együttes sokkal kevésbé legendás "utódpártjai" (az újkori Queensryche és a Tate-féle Operation: Mindcrime) 2013-ban és 2015-ben is szinte egyszerre jelentette meg a lemezeit. Akkoriban ezt mi egy lehangoló 0:0-val, majd 1:1-gyel értékeltük, és ehhez máig ragaszkodunk.

Időközben – hál' Istennek! – végetért a lehangoló, Tate-féle Operation: Mindcrime trilógia (Tate manapság inkább egy retró műsorral koncertezik), de a Queensryche is közel állt a teljes összeomláshoz: először Scott Rockenfield dobos hagyta ott őket gyakorlatilag szó nélkül, hogy a családjára tudjon koncentrálni, utána pedig a Pledge Music sikkasztotta el az új album finanszírozására összekoldult adományokat. Kemény kezdés után, nem kevés nehézség árán sikerült megszülniük a "The Verdict" című albumot, amit Rockenfield elbujdosása miatt az énekes, Todd La Torre dobolt föl.

Ezeket a körülményeket figyelembe véve azt kell mondjam, hogy az új album nem sikerült rosszul. Egyrészt kimondottan jól szól, másrészt La Torre csatlakozása óta egyértelműen ez a legélettelibb, legqueensryche-osabb anyaguk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fikarcnyit is közelebb sikerült kerülniük a DeGarmo-Tate éra teljesen megérdemelt sikereihez, de jó hallani, hogy mindössze két alapítótaggal is képesek valami önazonosat megalkotni.

Engem nem idegesít a tény, hogy La Torre egyértelműen Tate-klónként énekel, egyrészt mert marha jól csinálja, másrészt pedig azért, mert élőben régi dalokat is játszaniuk kell, ami Tate jellegzetes orgánuma nélkül nagyon furcsán venné ki magát. Az már sokkal inkább zavar, hogy továbbra sincs egy jó szólógitáros a csapatban (DeGarmo se volt egy Steve Vai, de legalább jellegzetes, dallamos szólói voltak), illetve hogy dallamalkotásban képtelenek megugrani a régi színvonalat. Az pedig egyenesen gáz, hogy a 2015-ös "Guardian" után, a "Light-years" első taktusaival megint sikerült a Dream Theater "Home"-jának jellegzetes riffjét újrahasznosítani (jóllehet egy kicsit lassabban).

Sajnos a sokadik hallgatás után sem tapad meg bennem semmi ebből a muzsikából, és az is beszédes tény, hogy az előbb említett "Light-years" magasan a legjobb nóta az albumon. A legtöbb lemez a közepe felé szokott ellaposodni, itt viszont épp a "derékhadat" képviselő 3-4 dal sikerült leginkább. Lehet, hogy ez a La Torre-éra eddigi legjobb lemeze, de összességében még mindig "fényévekre" a régi szép időktől.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Darkwater: Human (2019)

2019.02.28. 19:18 | Dionysos | 11 komment

y_219.jpg

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/darkwaterofficial

Markus Sigfridsson svéd gitáros-zeneszerző kivételes muzikalitásának alapvetően három outlet-je (kivezető csatornája?) van: a Harmony, a 7Days és a Darkwater. Ezek közül nekem talán épp a Darkwater a legszimpatikusabb, pedig a Harmony "Chapter II: Aftermath" című lemeze sem volt gyönge, és a Darkwater debütációja annak idején nem taglózott le igazán. A 2010-es "Where Stories End" azonban mindent vitt, azóta is rendszeresen előkerül (pedig ez másfél ezer CD-nél már elég nagy szó).

Egyébként férfiasan bevallom, fogalmam sem volt, hogy a Darkwater új lemezt készül kiadni, jócskán megleptek vele. Vagy nagyon "suttyomban" folytak a munkálatok, vagy pedig a gyakorlatilag eseménytelenül eltelt 8-9 év ringatott mély álomba, amiből most szinte megzavarodva vagyok kénytelen fölocsúdni (emberi dolog). Hát – nem mondom – elég súlyos az ébredés, hiszen nem éppen slágerorientált dalokból álló, 70 perc játékidő fölé nyúló, masszív anyagról van szó, ami bizony nem adja meg magát első hallgatásra.

Szerettem volna, ha egy az egyben ott folytatják, ahol annak idején (immár kilenc éve) a "Where Stories End"-del abbahagyták, de a fiúk más utat választottak. A dalok összetettsége, elnyújtott instrumentális betétei, rádiócsatornákat elriasztó hossza (átlagban 8-9 perc körül) inkább az első albumra emlékeztet, a hangzás és az összeszedettebb, koncentráltabb hozzáállás viszont már inkább nekem kedvez. A hangszeres teljesítmény természetesen most is kimagasló, Sigfridsson gitárszólói és Holmerg billentyű-varázslatai élményszámba mennek, csak a fogósabb, emlékezetesebb énekdallamok hiányoznak egy kicsit; most egy ideig még rágódnom kell ezen.

Már az első belehallgatások során világossá vált előttem, hogy az anyagban komoly potenciál rejlik, ennek kiaknázásra azonban időt és energiát kell szánni. Az már most egyértelmű, hogy jól döntöttek, amikor nem siették el a folytatást. Nem darálták föl magukat a kétéves stúdió-turné rotációban (mint egyesek). Ez egy alaposan átgondolt, sok-sok törődéssel kiérlelt, izmos produkció, amiről végleges ítéletet majd csak talán hónapok múlva merek mondani. Egyelőre meg kell elégednünk annyival, hogy finom, sűrű, gazdagon tálalt rágcsálnivalót kaptunk a svédek konyhájáról, és egyáltalán nem lepődnék meg, ha az év végi összesítésben valami előkelő helyen végezné.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Marco Sfogli: Homeland (2019)

2019.02.28. 17:35 | Dionysos | 1 komment

y_218.jpg

Kiadó:
JTC Records

Honlapok:
www.marcosfogli.com
facebook.com/marcosfogli80

10 év alatt ez a casertai olasz gitárhős harmadik szólólemeze (az elsőről ITT, a másodikról ITT), noha ilyen-olyan formációkban (James LaBrie, Creation's End, IceFish stb.) hallhattuk őt játszani, sőt epizódszerepeket máshol is szívesen vállalt (Soul Secret, Virgil Donati, Lalu stb.). Most egy kicsit hosszabbra nyúlt a várakozási idő, mint legutóbb, de – szokás szerint – megérte. Ugyan ezúttal is éppen csak 40 perc fölé ér a játékidő, de a sokféle hangulat, stílus, műfaj és persze a lehengerlő technika és dallamérzék bőven kárpótol minket.

Többször leírtam már, hogy a nagy shredder generáció klasszikus lemezeinek rongyra hallgatása után valamelyest alábbhagyott az instrumentális lemezek iránti lelkesedésem, de akadnak előadók, akiket mindig érdeklődve hallgatok. Közéjük tartozik Marco Sfogli, aki már sokszor és sokfelé bizonyított, valamiért egyelőre mégsem jegyzik a legnagyobb nevek között, pedig játékának, kompozícióinak nincs olyan aspektusa, amiben lemaradna, vagy szégyellnivalója lenne – mondjuk – egy Steve Vai-jal vagy Joe Satrianival való összehasonlításban. Nyilván nem első – sőt, még csak nem is második – generációs shredder, talán a stílusa sem olyan azonnal beazonosíthatóan egyedi, mint az "öregeké", érdemei viszont tagadhatatlanok.

Engem az sem zavar, hogy a rövidke lemez mindössze kilenc nótája eléggé csapongó, meglehetősen sokfelé kalandozik el a jazz, rock, metál és más műfajok egyébként is egyre inkább összemosódó határvonalai között. Van itt progos agymenés (The 12th Hour), fúziós kiruccanás (Get Away With It - Simon Phillips-szel a dobok mögött), Satrianit idéző ballada (Dawn), hangulatában a '80-as évekre támaszkodó stílusgyakorlat (Homeland), mi szem-szájnak ingere. Ami ezt az albumot kiemeli a kicsit zsúfolt instrumentális színtér más darabjai közül, az egyértelműen Marco virtigli talján dallamérzéke és kivételes hangulatteremtő ereje. Nem akarom a die-hard Dream Theater fanokat megsérteni, de nekem ez lazább, változatosabb, "inspiráltabb", mint amit Petrucci csinál szólóban (voltam ám a pozsonyi G3-on!), vagy éppen a DT újabb keletű lemezein.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Candlemass: The Door To Doom (2019)

2019.02.27. 17:28 | garael | Szólj hozzá!

candlemass-the_door_to_doom.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.candlemass.se

A doom az a metal stílus, ahol a búcsúzás és a veszteség érzése legalább olyan fontos, mint a születésé: a fájdalom a zene egyik lényegi eleme, s az, hogy mégsem pusztán mazochisták, vagy depresszióba esett emberek hallgatják, valahol onnan származik, ahonnan a horror-fanok rajongása a természetfeletti rémségek vagy a félelem iránt. Ennélfogva kezdhetném egy nagy össznépi hurrával is a kritikát, hiszen a Candlemass albuma a karrier végét is jelenti – ezt csak azért nem teszem, mert ha a búcsúzás meg is volt, lehetett volna ennél jóval emlékezetesebb, és ha a csapat születését vizsgáljuk, az akkori fájdalom bizony jóval sokrétűbb volt, mint a mostani, ami olyan, mint gyakorló mazochistának a ezredik korbácsütés: rossznak rossz, de azért mégsem az igazi!

Hiába hát a vendégszereplő Tony Iommi, ha a dal, amelyben szerepel, nem üti meg sem a Sabbath, sem a Candlemass jobban sikerült darabjainak szintjét, és ha hiányzik innen valami, vagy valaki, akinek jelenléte minden bizonnyal emlékezetesebbé, de ki is mondom, egyszerűen jobbá tehette volna az albumot. Persze, tudom, hogy a Candlemass Edling gyermeke, de a csapatban mindig is rendkívül meghatározó volt az énekes jelenléte: az, hogy Levénnek egy svédcsavarral távoznia kellett az együttes első énekese miatt, lehet, hogy jó ötletnek tűnt, megvalósításában azonban legalább három pontot rontott a végeredmény értékelésén (már ha értékelnénk az albumokat.)

A doom őszinte stílus, így legyünk mi is őszinték: Johan Langqvist valahol hat láb mélyen hagyta valamikori érdekes, lebegtetős hangját, és ha nem tudom, hogy ő énekel az albumon, fel sem ismertem volna – ez bizony nem az a szerencsés reunion, mint ami a Metal Churchnél zajlott le, és ha zokogni kezdünk, azt nem az utolsó harc hangulatáért tesszük. Az idő itt most bizonyíthatóan otthagyta lábnyomát, méghozzá jó porosan, és szegény Johant inkább egy faiskolában tudnám elképzelni énektanárnak, ahol a csemeték nem kapnak egyest, ha fahangon énekelnek, ráadásul a közönség, botfülű lévén, lelkesen tapsol.

De ne varrjunk mindent szegény Langqvist nyakába, és legyünk ismét őszinték: az album bizony a kiégés vagy elfáradás jeleit mutatja – ez utóbbiról szerencsétlen Edlingnek még orvosi papírja is van, de míg ez idáig a zenész munkáin nem mutatkoztak a betegség jegyei, most bizony messziről észrevehetőek. Kár, hogy a két mini album és az Avatarium után éppen a búcsúzásra nem maradtak meg azok a jellegzetes riffek, amikkel Edling mindig is az élvonalban tartotta a csapatot, és azt sem értem, hogy ha már a kezdetre akarnak utalni, miért nem tértek vissza annak panteisztikusabb, drámaibb hangzásához. Lehet persze, hogy a csapatban most ennyi volt, és a búcsú meghatottsága nem csak a szemeket, hanem a füleket is könnyekkel borította (dugaszolta) el, vagy esetleg belátták, hogy Langqvist képességeivel nem tudnák a kellő hatást elérni, ám az bizonyos, hogy ezúttal olyan emlékezetes fekete-himnusz nem született a korongon, és az egyetlen közepesnél jobb pillanatot már elsütötték egyszer 2018-ban, a "House of Doom"-mal.

Sajnálom, hogy a csapat némileg méltatlanul búcsúzik – azért ezt a méltatlanságot tegyük idézőjelbe –, talán nagyobb robbanás lett volna, ha az összes, eddig a bandában szerepelt énekest megszólítják – bár lehet, hogy Messiah Marcolint már nem lehet kirobbantani saját sértődöttségének falai közül. Akkor talán felépíthették volna a távozás ünnepélyes teátrumát – mindig is volt valami színpadiasság a zenéjükben –, és emlékezetesebb módon játszhatták volna el a természet körforgásából származó kezdet és vég zenei előadását.

 Garael

Címkék: lemezkritika

Rhapsody of Fire: The Eighth Mountain (2019)

2019.02.22. 18:28 | garael | 9 komment

the_eighth_mountain.jpg
Kiadó:

AFM

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Nulla. Ennyi dallam maradt meg bennem, miután először meghallgattam a Rhapsody Of Fire (hogy melyiket, azaz melyik csapatot, arra még visszatérek) új lemezét. Meghökkentem kissé, nem így szokott ez lenni az itáliaiak produkcióinál, de biztos, ezúttal kissé rafináltabbra vették a dolgot, vigasztaltam magam, ami kifogott a szögegyenes melódiákra számító hallásomon, úgy, hogy végig pörgettem még egyszer, majd megint, ismét, elvesztve lassan minden reményt arra, hogy csak egy, egyetlen kiemelkedő momentumot is hallani fogok, aztán... Aztán rájöttem, nem bennem van a hiba. Ez a Rhapsody már rég nem az a Rhapsody, amit megszerettem, majd megpróbáltam szeretni, mert megérdemelték. Nem, ez a Rhapsody nem érdemli meg, hogy esélyt adj neki, mert egyszerűen lapos, mint a magyar róna, és annyi izgalom sincs benne, mint egy Csehov drámában. (Elnézést az orosz dráma óriásának kedvelőitől, de annak idején gimnazista korunkban az unalom mértékegységeként használtuk szegény Anton Pavlovicsot, bár a mai nemzedék lehet, hogy nem is hallott róla. Nekik: az író műveiben nem éppen egy mai akciófilm pörgő ritmusával bontakoztatta ki a a cselekményt, talán erre is érzett rá a fantasztikus Alfonzó (maiaknak: Tar Béla), aki a Három nővér paródiájában még a két lélegzet közti szünetet is az izgalom csúcspontjává tette.)

Tehát: az Alex Strapoli vezette Rhapsody leszármazás hiába egyenes ági örököse a valamikori Turilli-Lione-féle csapatnak, tehetség dolgában a cipőfűzőjüket sem köthetik meg hírnevet kivívó elődnek, és hiába az egyébként kiváló énekes, a Voice Of Italy-t is megjárt Giacomo Voli, akinek a hangja valóban figyelemre méltó, ám sajnos, egyetlen épkézláb, megjegyezhető dallamtéma kifaragására sem képes, csakúgy, ahogy képtelen a zenekar múltjában oly jellemző érzelmi csúcs- és mélypontokkal hintába ültetni a hallgatót. Mert a csapatnak mindig is ez volt a védjegye: a hisztériába, vagy mélabúba folyó, talán kissé giccses dallamalkotás, amiben ott volt az olasz operairodalom metálba oltott öröksége; az a ragadósság, amit ha anyagiasítani lehetne, a ragasztóiparnak felesleges lenne tovább kísérleteznie az univerzális csodaszer feltalálásán.

Itt van hát ez a dalcsokor, ami külsőségeiben magán viseli a Rhapsody jegyeit, de igazából csak egy rosszul sikerült replikáns, akinek (vagy aminek) elég kinyitnia a száját, és rögtön bukik a mutatvány, szinte érezni lehet az izzadtságszagot, ahogy megpróbál eredetéhez idomulni: hallgasd csak meg a záró "Tales Of A Hero's Fate"-et, az egyetlen megjegyezhető dallamfoszlányt is a kettes számú lemez csodálatos "Symphony Of Enchanted Lands"-éből lopták, ami igazán nem szép dolog, ráadásul hiteltelenné teszi az egész rosszul sikerült mutatványt.

Sajnálom egyébként a zenészeket, mert egyenként kiválóan teljesítenek, csak hát az együttes már nevéből eredően is több, mint az azt alkotó  egyének random összeállása. Ha nincs meg az összhang, esetleg egy biztos kezű vezér, aki megfelelő mederbe tudja terelni az ötleteket, akkor megette a fene az egészet, bár én itt nem is egy producer, hanem a dalírási tehetség hiányát sejtem, azon pedig nem segít semmi, legfeljebb a külső dalszerzők bevonása, ami szintén lutri: lásd a Frontiers kiadó profi dalíró istállóját, ahol egy rakat zenész tevékenysége ad muníciót a kritikai szörnyülködéshez, esetleg az unalom zenei szinonimájának meghatározásához.

Azt hiszem, a lemez lélekharangként zárja le a Rhapsody (Of Fire) működését, legalábbis nálam. Úgy gondolom, hogy a figyelmemet érdemesebb inkább a Turilli-Lione-féle búcsúra irányítani, hadd maradjanak meg ők utolsónak a csapattal kapcsolatos emlékeimben.

Garael

Címkék: lemezkritika

Soen: Lotus (2019)

2019.02.21. 12:05 | Dionysos | 4 komment

y_217.jpg

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.soenmusic.com
facebook.com/SoenMusic

Súlyos mulasztást kell bepótolnunk ezen az oldalon, méghozzá azért, mert kezdettől fogva egyfajta preferenciával kezeltük a progresszív metál/rock műfajt, egy sajátos arculattal rendelkező, kiemelkedő minőségű, ha nem is meghatározó formációt mégis méltatlanul mellőztünk itt, ez pedig nem más, mint a svéd Soen. Egy ideje már "ülök" ezen a recenzión, egyrészt az előbb vázolt mulasztás okozta szégyenérzet miatt, másrészt azért, mert a Soent kezdettől fogva egyfajta Tool utánérzésként emlegették a kritikusok, a Tool pedig minden érdeme mellett sem tartozott soha a kedvenceim közé. Ezt a helyzetet egyrészt árnyalta (de nem írta át gyökeresen) a Tool "10,000 Days" (2006) című nagy sikerű albumának érdeklődő újrahallgatása, másrészt az időközben bekövetkezett változások a Soen háza táján alapvetően pozitív irányba mozdították el a hozzáállásomat.

A Soen tulajdonképpen az extrémebb műfajok felől érkező muzsikusok progresszív/art rock projektje, kb. mint a Wolverine és a Swanö testvérek által életre hívott Nightingale, melyek – érdekes egybeesés! – ugyancsak svéd csapatok. Az Opeth régi ütőse, Martin Lopez által megálmodott Soen mindig is kategorikusan elutasította a rájuk erőltetett Tool-epigon státuszt, de a tagcseréket követően, főleg Lars Åhlund billentyűs csatlakozása után az együttes tényleg kezdett ebből a skatulyából tudatosan kitörni. Nekem nagyon szimpatikus, hogy a Soenben fele annyi koszosság, depresszió sincs, mint a nyomasztó elborulásra hajlamos Toolban, noha a súlyos és merengős részek jó arányérzékkel megáldott keverése náluk is meghatározó ismertetőjel. Én dallamosabbnak, fölszabadultabbnak, szellősebbnek érzem ezeket a svédeket, és ez még soha nem volt olyan tetten érhető, mint épp ezen a lemezen.

A "Lotus" nem elsőre letaglózó, "ragadós" alkotás, megköveteli az osztatlan figyelmet, a hosszabb ideig tartó "tutujgatást", de meghálálja. Jól kitalált recept szerint váltakoznak a lüktető groove-ok és a már-már Pink Floyd-szerű lebegős részek, nagy figyelmet fordítanak arra, hogy megközelíthető, tetszetős dallamokkal lazítsák az összképet (pl. Lotus, Lunacy), nehogy – amúgy Tool-osan – belefojtsanak (vagy újabban már belefolytsanak? – ú, de nagyon ciki ez, Kedves Ágnes!) minden életörömöt az emberfia megszorult mellkasába.

Kell hozzá hangulat, nem mondom, de a "Lotus" eddig az év egyik legjobb, legérdekesebb prog muzsikája, és szörnyű fejleménynek tartom, hogy a turné nemcsak Magyarországot kerüli el, de még csak a régiónkat sem érinti.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Avantasia: Moonglow (2019)

2019.02.18. 18:44 | Dionysos | 10 komment

yy_24.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.tobiassammet.com

De rég volt, amikor a tinédzserkorból éppen kilépett, hosszú hajú, farmerdzsekis srác, akit a feltörekvő német Edguyból ismerhetett néhány undergroundban járatos személy, egy új, euro-metal alapokon nyugvó kifejezési formát hozott létre a többszereplős operák mintájára, olyan minőségben, hogy attól a Helloween éppen gyászos időszakát élő rajongói a bánat után rögtön örömkönnyekre fakadtak. Wunderbar, harsogott a német, majd az európai metal média, ami nem csak a zenei produktumnak szólt, hanem annak a csodának is, amivel a kurvalétet mindaddig messze elkerülő Kiske kiváltotta a bárcát, és rögtön a lemez elején tudatosította az alattvalókkal, hogy a király élt, él – és lehet, hogy élni fog.

Az évek múlásával aztán sok minden változott – a hagyományos bőrdzsekit és farmert felváltotta a porondmesteri ruházat, a színpadot a váltószereplős cirkusz, a zenét pedig a Meat Loaf-Trans-Siberian Orchestra tengelyen mozgó nagyszabású – metal elemeket is tartalmazó – kissé geil, musicales, néha terjengős heavy rock. Hogy ezt aztán hogyan élték meg az ősrajongók, azt pontosan tudom, mert én is közéjük tartozom: bevallom, a legutóbbi két lemezből már csak a hagyományosan Kiskére hagyott speed vágtákat hallgatom, annak ellenére, hogy szeretem azt is, amivé az Avasntasia vált – pusztán ebben az új műfajban nem éreztem olyan erősnek a dalokat (egyet-kettőt kivéve), mint az első etapot, amivel tulajdonképpen Tobias megírta a "Keeper O fThe Seven Keys II" zenei folytatását.

Azt persze dőreség lenne várni, hogy a húsz évvel idősebb Sammet visszatér a gyökerekhez, csak mert pár iszapszemű rája átkokat szór "rája", ráadásul talán most van az a pillanat, amikor Tobias barátunk megkapta a mestervizsgát ebből a műfajból is: a projektből az enyhe mesterkéltség mellett süt a profizmus biztos öntudata – talán éppen ez korlátozza be kissé az egyébként sokszínű világot –, és hát ki ne hallgatná meg a metal színtér válogatott énekeseit újra és újra; még akkor is, ha a dallamok bizony néha már ismerősen csengenek, és a műfaj sémái többedszeri körüket futják a zenei megoldások között.

S én milyennek találom az új albumot? Hát olyannak, amilyennek az együttesek szószólói új lemezeik megmosolyogtató promóciós szövegeiben: a dallamos részek még dallamosabbak, a kemény részek pedig még keményebbek lettek – vagy inkább jobban sikerültek, így aztán fedni tudják némileg a túlírást (ami az irodalomban mondjuk Stephen Kingre jellemző), és a kissé nárcisztikus hangjegyhalmozást, ami a rokokóból könnyen giccsbe fordíthatja az eredményt. (Bár a borító inkább a gótikát idézi, de abból annyi van a lemezen, amennyi metszéspont a párhuzamosok között.)

A meghívott dalnokokon persze nem múlik semmi, már ami a sikeresség esélynövelését illeti, sőt, a megszokott arcokon túl berendelt Hansi Kürsch és a szigorúbb stílusokat, illetve énekelni nem tudókat reprezentáló Mille Petrozza úgy keménykedi végig a lemez legvadabb és szerintem legjobb tételét, hogy arra csakis talpig páncélban lehet táncolni. Nem tudom, egyébként, hogy mi Tobias módszere, de ha úgy vesszük, Dickinsonon és Halfordon kívül minden prémium kategóriájú ismertebb énekes megfordult már barátunk csili-vili cirkuszában. (Meg most már prémium alatti is, köszönhetően a Kreator-dúvadnak, és ha már itt tartunk, milyen érdekes lenne egy thrash metal opera, ahol lehetne versenyezni, ki tud nagyobb falsot rúgni a hangjegyekbe…)

A hangulat és a zenei megoldások – az izmosodáson és dallamosodáson kívül – tehát lényegében a megszokott vonalon mozognak, olyannyira, hogy a "The Raven Child"-ban Lande – aki a kiváló vendégénekesek ellenére is a hátán viszi el a vokális részeket – újraénekli a "The Scarecrow”" egyes dallamait. No, de kicsire ne adjunk! Úgy gondolom, aki eddig szerette az Avantasia darabjait, az most sem fog csalódni, sőt, talán friss szellőként éli meg a kissé bepállott szobában – aki meg nem, az… az talán ha teljességében nem is, de egyes aspektusaiban találhat neki tetsző momentumot – este, holdfényben is akár.

Garael

Címkék: lemezkritika

Dream Theater: Distance Over Time (2019)

2019.02.17. 13:08 | Dionysos | 13 komment

y_216.jpg

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

A Dream Theater legutóbbi, enyhén szólva is megosztó produktuma és az általa kiváltott komment-, vélemény-, és indulat-cunami után alighanem jó adag félsszel kellene nekiállnom ennek a recenziónak. Pedig semmi ilyesmi sincs bennem. Akármilyen szenvedélyesen szerettem az első DT albumokat, akármilyen szenvedéllyel tudtam gyűlölni, amikor alulmúlták magukat (az utóbbi időben egyértelműen ez volt a jellemző), ma már túl vagyok ezen; egyfajta szenvtelen szakmaisággal (bár valószínűleg számos tudatalatti fixációval) igyekszem kiértékelni a legújabb anyagot. Ez természetesen közel sem jelenti azt, hogy nincs markáns véleményem, vagy hogy egykori "viharos szerelmünk" nem árnyalja, színezi – bizonyos értelemben hitelesíti, más szempontból pedig megkérdőjelezi – a kritikai ítéletemet.

Van egy jó hírem, meg egy rossz. Bár ez szokás szerint nézőpont kérdése. A "Distance Over Time" lényegesen jobb lemez a megdöbbentő (lásd: Astonishing) fiaskónál, ellenben a nyilatkozatok alapján várható visszatérés az "Images & Words"-höz nem több szintetikus állagjavítókkal habosított marketing-mesénél. Ennek a lemeznek nincs több köze az 1992-ben megjelent legendás, stílusalapító albumhoz, mint bárminek, amit tőlük Mike Portnoy kilépése óta hallhattunk. Ez egy teljesen tipikus Rudess-Mangini érás DT dalcsokor, annak minden egyenetlenségével, instrumentálisan kiemelkedő, de dallamokban, szövegvilágban, hangzásban világosan tetten érhető ellaposodásával. Ami itt nézőpont kérdése – és ezt már többször leírtam – az, hogy egy ilyen albumért világszerte sok-sok együttes különösebb gondolkodás nélkül kötne mefisztói alkut a kénköves kipárolgásoktól bűzlő, ős-hazug patással.

Bár 2016-ban azt az ókori Rómától kölcsönzött szakrális büntetést állt szándékomban kimérni a DT kesze-kusza, nyáltól csöpögő, "gamer"-orientált rockoperájára, amit latinul damnatio memoriae-nek neveznek, most a történelmi folytonosság szellemében kénytelen vagyok egy kurta visszautalás erejéig megjegyezni, hogy a "Distance Over Time" – közvetlen elődjével szöges ellentétben – újra kerek, egész dalokban, alapvetően progresszív metálban és húzósabb, "ütemesebb" dalokban gondolkozik. Ez a koncepció csak pillanatokra bicsaklik meg: a LaBrie-re jellemző nyálas-romantikus "Out Of Reach"-ben, illetve az albumot záró, a DT-től merőben szokatlan rock n’ roll "hintázásban" (Viper King), amit föltehetőleg (legalábbis ösztönszerűen) a Deep Purple "Lazy"-je ihletett.

Egyébként az előzetes nyilatkozatokban – alaptalanul – hivatkozott "Images & Words" helyett több helyen is a "Falling Into Infinity" kandikál ki a "takaró" alól (pl. az "At Wit’s End"-ben, ahol viszont az elhalkulás után visszatérő próbatermi hangzású lezárás megint eszméletlenül irritáló). Legerősebbnek egyértelműen az epikus "Barstool Warrior"-t érzem és a furcsa című "S2N"-t, ahol az általam már korábban dicsért Rushra emlékeztető témák dominálnak. Az utóbbi dalban (2:53 és 4:02 között) olyan instru kiállást hallhatunk, ami simán szerepelhetne a "Working Man" című fantasztikus Rush tribute albumon. Ha engem megkérdeznének (mint ahogy nem fognak), azt ajánlanám, hogy ezt a vonalat erőltessék.

Végül – némileg kilépve a beígért szenvtelenségből – továbbra is az a véleményem, hogy gyökeres és abszolút értéken mérve is pozitív változást az egyre nyálasabb LaBrie nyugdíjazása és Rudess radikális visszametszése jelenthetne. Persze mindkettő csak teoretikus, hiszen LaBrie hangja marker-jellegű alapeleme a DT muzsikájának, Rudess pedig Petrucci mellett a banda fő dalszerzője. Annak azért kimondottan örülök, hogy itt Rudess sokkal kevesebbet kütyüzik/vértyog/bárzenél – mintha önmérsékletet tanúsítana. Petrucci továbbra is káprázatos, bár szólói már korántsem olyan ikonikus, hallójáratokat kísértő, egyedi mesterművek, mint a klasszikus lemezeken, és szerintem – itt csatlakoznom kell Lovrek Krisztián szakmai véleményéhez – a korábbi prémium-kategóriás, védjegyszerű JP hangzás is egyre távolabb kerül a régi dimenzióitól. Ami pedig Manginit illeti, hiába értetlenkedik, acsarkodik Petrucci a net különböző felületein: amilyen tökéletes technikailag ez a fickó, annyira nem tud hangzásban, egyéniségben fölnőni elődjéhez.

Ezt a lemezt bizony be fogom szerezni, még ha nem is lesz tekintélyes gyűjteményem legmegbecsültebb darabjaival együtt számontartva – még a DT diszkográfián belül sem. A régi szikra már kialudt, a régi szerelem már elhalványult, de a Rudess-Mangini érában ehhez maximum a valójában ön-nem-definiáló "Dream Theater" (2013) volt fogható.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Beast In Black: From Hell With Love (2019)

2019.02.08. 17:57 | garael | 2 komment

beast-in-black2019-315x315.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
beastinblack.com

Bár a The Night Flight Orchestra kimaxolta a felfutóban lévő "diszkó-metal" hullámot, tevékenységükben a direkt szereteten kívül mindig is éreztem némi gúnyos kikacsintást, a Beast In Black azonban bestiálisan komolyan gondolja, hogy a metal sárkány annyira tetszik diszkó királynőnek, hogy frigyükből életképes utód születhet. Születhet? Születhet! Itt a bizonyíték, hiszen Kabbe(BattleBeast)nen, bocsánat Kabanen már második albumán győzködi a röhögni készülő jó népet szándéka komolyságáról, méghozzá dupla csavarral: a csapat központjában ugyanis egy  hangilag nemi identitását vesztett énekes áll, aki egyszerre próbálja a szép és szörnyeteg kettősét a nagyérdemű elé tárni.

Bevallom, én eleinte kissé idegenkedve fogadtam ezt a katyvaszt, még akkor is, ha a gitáros munkája elismerésre méltó, de meg kell valljam, mostanra már nem tudom utálni őket, pedig annyira szeretném. (A kritikusnak is könnyebb dolga lenne egy gúnytól csöpögő recenziót írni, amit a "Grease" rocker bőrdzsekijét, és a "Szombat esti láz" fehér diszkó nadrágját viselő Travoltának ajánlhatna.) Nem, kérem, mert szeretem azt a fajta dallamvilágot, amit a csapat képvisel, pedig még azt is lopták: jó néhány riffet és rímet hallottam már a Lordi korai időszakában, csak míg az újdonság volt, addig ez inkább nosztalgiát ébreszt az emberben, de oda se neki.

Az album egyébként tökéletes folytatása a debütnek, még azt az átkozott szintetizátort sem sikerült kicserélni, amin annak idején az Alphaville játszott – oké, tudom, ez a koncepció és alaphangzás része, de hát ez akkor is egy metal album, na! Most pedig én is belekeveredtem saját mondandómba, mert mint mondtam, nem tudok hupililát hányni attól, amit hallok, ami már csak azért is érdekes, mert a már említett és a kritikai sajtóban is egyöntetűen dicsért Orchestra nem igazán tudott elkapni, a bestiákat azonban akár kétszer is képes vagyok végigpörgetni, pedig a dallamok már első hallásra belesütik magukat a fülbe, úgyhogy hosszú időt nem jósolok az albumnak a lejátszóm aktuális listáján. (A Rocky IV. betétdalának, a "No Easy Way Out"-nak a feldolgozásáért azonban jár a nagy piros pont.)

(Nagy kár, hogy annak idején a MEX nevű, hasonló koncepcióban utazó magyar csapat annyira megelőzte korát – hallgassátok meg az "Őrülj +" című albumukat, zeneileg van olyan jó, mint bármelyik mostani pop-metal horda, ráadásul a szövegek Romhányi szintű rímhányást produkálnak, ami azért elég ritka ebben a műfajban. Talán ez is lehetett a nemzetközi sikertelenség titka, mert megnéztem volna azt az angol fordítót, aki képes ékes brit nyelvbe  oltani Závodi Gábor humoros, kvázi költői szövegi képeit.)

Nem bánom, hogy a Battle Beast-tel együtt így dupla adagban kapjuk meg ugyanazt, mert a lemez a maga módján szórakoztató, és még mindig szívesebben elhallgatom, mint a Sas kabaré aktuális poénjait. Ezen legalább tudok röhögni, még akkor is, ha nem tudom, hogy nő, vagy férfi viccel.

Garael

Címkék: lemezkritika

Ribozyme: Argute (2019)

2019.02.08. 17:26 | Dionysos | 1 komment

y_215.jpg

Kiadó:
Indie Recordings

Honlapok:
www.ribozyme.no
facebook.com/ribozyme
ribozyme.bandcamp.com

Ha valaki most rám parancsolna, hogy márpedig azonnal definiáljam a norvég Ribozyme stílusát, elég nagy bajban lennék. Csak tanácstalanul vakargatnám a fejemet, mert ezek a srácok egészen fiatalos, modern alternatív metált játszanak, pedig valójában öregfiúk: 1998 óta folyamatosan aktívak. Alternatív vagy progresszív, indie vagy mainstream, rock vagy metál? Alighanem maguk is bizonytalanok a kérdésben, hiszen honlapjaikon ekképpen elmélkednek: "A mi zenénket osztályozták már úgy, mint ami sötét, de nem gótikus; haragos, de nem erőszakos, szomorú, de nem könnyfakasztó, nem kemény, mégis súlyos." Ezt magam sem fogalmazhattam volna jobban.

Az alkalmi tagcserék ellenére az együttes 1998-as alapítása óta power-trióként működik, de most a hangzás kövérítése érdekében Thomas Lønnheim személyében fölvettek egy második gitárost is. A lemez ennek megfelelően kellően zúz, hasít, dübörög, és akik a kezdetektől fogva figyelemmel kísérték karrierjüket, azt mondják, hogy mind produkciós, mint kompozíciós szempontból ez az album eddig a csúcsteljesítményük. Kénytelen vagyok hinni nekik, hiszen gyakorlatilag semmit sem tudok a banda korábbi munkásságáról. Így lényegében szűz füllel hallgattam bele az anyagba, és meg kell mondjam, kifejezetten tetszett, amit hallottam.

Van ebben valami az azóta sajnos földbe állt (és szerintem sokkal többre hivatott) Urbanduxból, az ausztrál Voyagerből, de főleg a rokonlelkű skandináv pályatársakból: a Leprousből, illetve az oldalunkon valamiért méltatlanul agyonhallgatott Soenből (akik épp a napokban jelentkeztek egy új, "Lotus" című anyaggal). Ha Kotta kolléga nem vonult volna "nyugdíjba", most ő pótolhatná ezeket a mulasztásokat, és fedhetné le oldalunk e némileg szégyenletes fehér foltját. Így megmarad nekem az a feladat, hogy amennyire tudom, pótoljam azt, ami ugyan teljesen méltó a kitüntetett figyelemre, mégsem illeszkedik pontosan saját zenei preferenciáimba.

Ez a rövidke, kb. 35 perces lemez igazi progresszív/art rock "tour de force", bivaly hangzással, elvont, de megközelíthető dallamokkal, lankadást nem ismerő, feszes energiákkal. Alapvetően tényleg nem az én zeném, de nem tudok nem az elismerés hangján szólni róla. Ha nem lennék kopaszodó, megcsontosodott, konzervatív öreg rocker, lehet, hogy még rá is cuppannék, mint a New York-i maffia a szemétgazdálkodásra.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika