Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

TOP 15 (2018) – Garael

2018.12.25. 14:06 | garael | 15 komment

boldog-karacsonyi-unnepeket-a-csaladfo-nelkuli-csalad-a-fanal-katona-felszerelesben-ajandekot-kuld-cb0a_1_big.jpg
Valószínűleg történelmi magyarázata van a kialakult magyar népléleknek, ami úgy vonzódik az önsajnálathoz, mint egyszeri mágnes a vasorrú bábához. Nem véletlen, hogy bármely sorozat első nézői reakciója a "tavalyi jobb volt" mondás szállóigévé, valamint a popkultúra részévé vált, és a dicsőségnél csak a megdicsőült bukását várjuk – persze titkon – nagyobb elánnal. Különösen jól jöhet ez a szemlélet a listák készítésénél, hiszen ennek szellemében egyre kevesebb nekünk tetsző lemezről emlékezhetünk meg, így azok is jól járnak, akik kritikaírás helyett lassan csak egy már megírt kritika hivatkozását vágják be a recenzálni való alá, pedig így, a rabszolgatörvényes idők táján bőven lenne idő a mottónkká vált kukaturkálás sebességét duplájára emelni. (S hogy mennyire lehetséges is lenne ez, példa rá az egészségügy és az oktatás – ezeken a területeken a "belét kidolgozza" mondás csak azért nem érvényesül, mert a szívét is beleadta tevékenység után nehéz élve sikeres munkát végezni.)

Szerencsére mi nem foglalkozunk ilyen komoly dolgokkal, és ha a siránkozás természetes simogató érzése a heavy metalra is jellemző, legyünk hát bátrak, és búslakodó könnyek helyett magasba emelve a zászlót hirdessük: ez az év is kiválóan sikerült, talán csak egyetlen könnycseppet ejthetek – és kollégáim preferációit ismerve ebben tényleg magam vagyok –, mégpedig azért a harangkondulásért, amit David DeFeis követett el a metal operák (és David valamikori tehetsége) idén megásott sírjánál. Letargiába persze nem esek, mert a zene olyan, mint a Biblia: biztosan tudhatjuk, hogy a végén minden arra érdemes fel fog támadni, így aztán nem is kell mást csinálnom, mint türelemmel várni, és a végső zenei ítélet után ismét lubickolni kedvenc stílusom bombasztikus – naná! – újjászületésében.

De ha operából ennyi elég is volt, lett máshonnan néha jobbra érdemes (értsd: általunk felfedezett, egyébként agyonhallgatott), néha az internetet felrobbantó kivételes teljesítmény, így a bőség zavarában most is könnyebb lenne 11 két ballábas magyar futballista kiválasztása, mint 15 nekem tetsző produktumé, még akkor is, ha kritikáikat, bevallom, én is bal kézzel írtam.

1. Tomorrow's Outlook: A Voice Unheard

Siránkozunk, hogy milyen válságban van (ismét) a heavy metal, pedig talán csak kicsit jobban szét kellene néznünk és rájönnénk, siránkozás helyett inkább hálát kellene mondanunk. Talán 10 év is elmúlt azóta, hogy a válságkezelők fő professzora, Roy Z. aktivizálta magát, és kézen fogva Halfordot és Dickinsont, újra a helyes útra vezette őket. Jelenleg ugyan nem időleges vakságban szereplő zenészeket kellett terelni, de az eredmény akkor is meggyőző lenne, ha a társak csak a világtalanságban kiélesedett hallásukat tudták volna használni a végeredményhez.

2. Angra: OMNI

Néha követek el én is hibákat – talán ez is az, hogy bevallom –, de a kezdeti hőbörgés után most kénytelen vagyok elismerni, hogy a pályát módosító Angra igazán elismerendőt alkotott ezzel a progresszív-power eleggyel. De hát nincs is mit ezen csodálkozni; dzsungeljáró ősökkel nehéz tévútra tévedni.

3. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1

Ha gonosz lennék és felületes, azt mondanám, Michael Romeo maga a Symphony X. Ebben csak egyetlen személy akadályoz meg, Russel Allen, aki lovag lévén hordhat kardot, így könnyedén büntetheti az elhamarkodott kijelentéseket. Ettől függetlenül az elkészült eposz első része – zeneileg – tökéletesen illene a Symphony X diszkográfiájába, és az ismerős részek sem csalás eredményei a jól hallható zenei hivatkozás-jelölések miatt.

4. Redemption: Long Night's Journey Into Day

Nem volt egyértelmű a siker – még szerencse, hogy ez különösképpen nem szokott érdekelni. A Redemption az énekesváltással természetesen nem követett el bakit, Tom Englund releváns hangja pedig akkor is képes csodálatos dallamokra, ha nem szürkében kell felénekelni a világ összes fájdalmát.

5. Ghost Ship Octavius: Delirium

Nem tudom, hogy a szellemek mennyire tudnak zenélni, de egy kísértethajó legénységébe tömörülve minden bizonnyal. Ráadásul immár másodszor bizonyítják, hogy a sziréneken kívül a szellemek is tudnak földöntúli minőségben delíriumba csalogatni.

6. Saffire: When The Monsters Dwell

Érdekes, hogy a nagy retro láz idején a Saffire-t nem helyezték a hetvenes évek rajongói trónra: úgy látszik, hogy a demokrácia – legalábbis itt, a zenében – hajlamos a királyi hőstetteket hétköznapi ismeretlenséggé változtatni.

7. Powerwolf: The Sacrament Of Sin

Igen, tudom, a rossz ízlés nem ismer határokat, ráadásul rendelkezik azzal a tulajdonsággal is, hogy nagy tömegeket szólítson meg, a Powerwolf csahosaira azonban nem tudok úgy tekinteni, mint az ízléstelenség négy lovasára. Egyébként is, farkasok lovon? Ki látott már ilyet?

8. Lords Of Black: Icons Of The New Days

Szerénytelenségemben nem győzöm hangsúlyozni, hogy a csapat énekesét előbb fedeztem fel, mint Blackmore mester, aki azonban még az azonnal leigazolt énekessel sem tudott olyan színvonalú produkciót nyújtani, mint amilyet Romero – igaz, a mai korra igazítva – saját csapatával. Ez pedig, úgy gondolom, tapsra illő teljesítmény.

9. Collibus: Trusting The Illusion

Ez az év a női énekesek éve volt, legalábbis itt, a blogunkon, ahol a "girl power" úgy pottyantott a macsó szellemre, mint a Vajna TV a magas kultúrára. Persze utóbbiban segített a vállalkozók nagy száma, no meg a közízlés genetikailag meghatározott többsége.

10. Mike LePond's Silent Assassins: Pawn And Prophecy

Amennyiben LePond csak a lemez utolsó, 20 percen felülre nyúló stílus kavalkádját írja meg, akkor is felkerült volna a listára, ha a többi 40 percet magyar nóta tölti ki, Magyar Rózsa műzenei előadásában.

11. Stryper: God Damn Evil

Van úgy, hogy a keresztényi jámborságnak is vége szakad egyszer, és a kenyeret osztó kézbe kemény furkósbot kerül. Vannak, akik szerint az együttes ezzel saját híveit kenegette el, de nekem, mint katonaember, határozottan tetszett ez a harcos kiállás.

12. Random Eyes: Grieve No More

Elégedetten nyugtáztam, hogy végre annak a Palinak is megfelelő zenei anyag került a birtokába, akit gyakran inkább játszani vágyó kisgyermeknek véltek. Ez a lemez azonban, ha az Index internetes portálon szerepelne, biztos, hogy a kockahas rovatban hirdetné a macsó kiállást.

13. Brainstorm: Midnight Ghost

A NAGY NÉMET IZOMVERSENY-ben végül is a Brainstorm győzött, hiszen a Primal Fearrel ellentétben idén is sikerült rákerülniük az éves listámra. Így váltak azzá a csapattá, amelyik eddig mindegyik lemezével elnyerte az adott éves kitüntető rokonszenvemet.

14. Bonfire: Temple Of Lies

Akik a Bonfire-re amolyan könnycsalogató balladagyárosra emlékeznek, azok most nagyon csodálkozhattak a ráncfelvarrásból adódó energia kitörésen. Ennyi szögletes német riffvasat utoljára a jelenlegi erőemelő világbajnok gurigatott egyik sarokból a másikra, természetesen a csapat zenéjének erőmotiváló ritmusaira.

15. The Unity: Rise

Bár az eklektika maradt, ezúttal nem sikerült a legnagyobb slágergyáros versenyén győzni. Ettől függetlenül a kicsiny visszafogottság is elég volt ahhoz, hogy a surranópályán becsúszva említésre kerüljenek, és még az sem baj, ha utolsóként.

Magyar fronton ezúttal nem igazán találtam az ízlésemnek megfelelőt – lehet, hogy metal operával és a euro-power galoppozással illegalitásba vonultak –, talán csak Paksi Endre születésnapjára összetrombitált válogatott szereplése és a Wall Of Sleep "BZ"-s felbukkanása volt képes arra, hogy megdobogtassa a szívem nemzeti érzületű részét.

És a végére mit is kívánhatnék? Hát hogy Magyarország gazdasági segélyben részesítse Amerikát, a Brunei-i szultán pedig ide járjon nyaralni a turizmus színvonala miatt – de talán akkor is elégedett leszek, ha egy ideihez hasonló listával tudok jövőre is jelentkezni.

Garael

Címkék: toplisták

Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt Kívánunk Mindenkinek!

2018.12.24. 09:33 | Dionysos | Szólj hozzá!

cautioussarcasticgalapagoshawk-max-1mb.gif

Szerintünk egyáltalán nem ciki, ha néha a metál szívek is meglágyulnak – és mikor máskor, ha nem éppen karácsonykor! Minden olvasónknak azt kívánjuk, hogy egészségben, tisztes polgári jólétben, testi-lelki békességben tölthesse az ünnepeket szeretteivel, családja körében és egy nagy rakat lemezzel a karácsonyfa alatt! Az idén Eric Claptont választottuk ki, hogy ő szolgáltassa jókívánságainknak a zenei hátteret. Az októberben megjelent "Happy Xmas" nem lett túl erős anyag (a borító is erősen véleményes), de azért akadnak rajta szép pillanatok.

REO Speedwagon: Live At Moondance Jam CD/DVD (2013)

2018.12.22. 18:29 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_207.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.reospeedwagon.com
facebook.com/REOSpeedwagon

Az olvasó hiába is várná el tőlem, hogy egy minden tekintetben kimerítő, részletes ismertetőt írjak az amerikai dallamorientált rocklegenda, az REO Speedwagon munkásságáról. Egyrészt erre való a Wikipédia, másrészt nem enciklopédikus igénnyel kívánok szólni róluk, hanem csak mintegy ötletet adni a karácsonyi ajándékvásárláshoz. Több alkalommal írtunk már olyan amerikai előadókról, akik az óceán túlsó oldalán szupersztárok voltak és ma is rendszeres szereplői a klasszikus rock rádiócsatornáknak. Többen közülük – hál' Istennek! – ma is aktívak. A nyilvánvaló csapatok mellett, mint pl. a Journey és a Kansas, akad olyan is, akiket végképp kevesen ismernek mifelénk: talán nem tévedek nagyot, ha ide sorolom a Grand Funk Railroad, Chicago, Styx, Night Ranger, The Doobie Brothers alkotta exkluzív csoportot. Bizony vastagon ide tartozik az REO Speedwagon is, pedig talán mind közül őket ismerjük mi, magyarok a legkevésbé.

Ha az egyszeri magyar rocker meghallja véletlenül a "Can't Fight This Feeling"-et valahol, persze azonnal rávágja, hogy ezt tuti hallotta már korábban, de tartok tőle, csak kevesen tudnák pontosan beazonosítani a "forrást". Annak ellenére alakult ez így nálunk, hogy az Illinois-i Egyetemen a '60-as évek végén életre hívott kvázi-amatőr banda az USÁ-ban végül hangos sikereket ért el. Az 1980-as "Hi Infidelity" például a Billboard 200 listán meg sem állt a csúcspozícióig, és négy Top 40 slágerrel büszkélkedhet.

Az alapító tagok közül ma már csak Neal Doughty billentyűs van meg a bandában, körülötte viszonylag sokan kicserélődtek, jóllehet a jelenlegi fölállás a '80-as évek legvége óta változatlan. Az ősrajongók talán belekötnének ebbe a kijelentésembe, de én úgy látom, hogy ez a társaság az együttes eddigi legjobb, legütőképesebb, legösszeszokottabb verziója. A Bryan Hitt dobos és Bruce Hall bőgős által alkotott ritmusszekció halál pontos és kimondottan groove-os húzást ad a daloknak, Dave Amato pedig technikás, vérbeli modern fölfogású gitáros, aki olykor a "csikorgatásoktól" sem riad vissza.

A CD/DVD egy 2010-es fesztiválkoncertet örökített meg. A fölvételek a Minnesota állambeli Walkerben évente megrendezésre kerülő, Moondance Jam nevű klasszikus rock fesztiválon készültek, ahol többek között a Lynyrd Skynyrd, Sammy Hagar and the Wabos, Pat Benatar, Jonny Lang és a Cinderella is föllépett. Kb. 30.000 ember nézte végig a "hangversenyt", ennek megfelelően a színpad is tágas, megannyi reflektor és egy led kivetítő fal is növeli a látvány élvezhetőségét. Manapság sajnos sok a rosszul, kapkodva fényképezett és az idegesítően "spuris" vágással agyonvágott koncertfilm, de ez szerencsére nem tartozik közéjük, és a hangzás is 10-ből 10 pontos.

Beszéltem olyanokkal, akik a '70-es évek óta többször is látták a csapatot élőben, de egyöntetűen azon az állásponton voltak, hogy soha ilyen dögösen nem hallották még szólni őket. Én is széles mosollyal az arcomon nézem/hallgatom végig az anyagot, hatalmas a buli, a "Wagon" pedig rácáfol azokra, akik nyálas AOR csipogásként aposztrofálják őket; a nevükhöz méltó elánnal robognak át a lelkes tömegen. Ha a sors kegyeltjeként nem töltök összesen négy évet az USÁ-ban, lehet, hogy én sem rendeltem volna meg a lemezeket, de a klasszikus rock rádiócsatornák jóvoltából rendelkeztem kellő háttérismerettel ahhoz, hogy ezt a ziccert ne hagyjam ki. Ideális ajándék rocker apunak a karácsonyfa alá!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika dvd

Jason Becker: Triumphant Hearts (2018)

2018.12.21. 14:02 | Dionysos | 4 komment

jasonbecker_c.jpg

Kiadó:
Music Theories

Honlapok:
www.jasonbecker.com
facebook.com/jasonbeckerofficial

Ha van szív, amely minden értelemben győzedelmes, akkor az kétség kívül a már 25 éve teljesen mozgásképtelen Jason Becker testében dobog. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy az akaraterejével, puszta élni akarásával meddig volt képes eljutni, holott mindehhez fizikai segítséget, azon a "győzedelmes szívén" kívül csak a mozgásra még egyedül képes szemgolyói adtak...

Ahogy készültem a kritikára és fogalmaztam a gondolatokat, megnéztem a lemezről már megjelent írásokat. Az általunk szakmailag az egyik legjobbnak tartott Shock! Magazinban olyan kritikára leltem Danev György tollából, amelyhez bármit hozzátenni egyszerűen képtelenség. Lényegileg ugyanezt tudnám csak leírni, csak kevésbé jól, kevésbé ihletetten. Esetleg még saját élményként azt a pillanatot, amikor 1996-ban Amszterdamban egy CD üzletben először hallottam meg a "Perpectives" lemezéről az "End Of The Beginning" című kompozícióját, és ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ez a dal nekem életem végéig az egyik legfontosabb dal marad. Húsz év elteltével is így gondolom, sőt egyre fontosabb.

Tehát bevállalva azt is, hogy Tartuffe komám nyersen, szimpla tróger lustaságként fogja nevesíteni ezt a "kritikát", ajánlom a Shock! recenzióját, mert az lényegileg ugyanaz, de tartalmasabb és jobb, mint amit én írtam volna. Természetesen az éves toplista magasan első helyezettje. (A videó pedig legyen az dal, ahol Jason gitárjátéka is hallható...)

Túrisas

Címkék: lemezkritika

Presto Ballet: The Days Between (2018)

2018.12.15. 10:53 | Dionysos | 2 komment

y_206.jpg

Kiadó:
Rat Pack Records

Honlapok:
www.prestoballet.com
facebook.com/PrestoBallet

Fogalmam sincs, hogy Kurdt Vanderhoof miért úgy időzítette a dolgait, ahogy... Nekem személy szerint egy kicsit sem hiányzott a Metal Church, viszont borzasztóan ki voltam éhezve egy új Presto Ballet anyagra. A legutóbbi anyag óta hat hosszú év telt el, és bár időről-időre kerengtek a neten kósza pletykák arról, hogy már a kanyarban van az új album, valójában a megjelenés derült égből a villámcsapásként ért, minden komoly előzmény nélkül egyszer csak bevillant a virtuális látóterünkbe.

Szóval, fogalmam sincs, hogy Kurdt Vanderhoof miért úgy időzítette a dolgait, ahogy... Miért egyszerre jelent meg a Metal Church Mike Howe-hoz köthető reinkarnációjának és a Presto Ballet sokadik line-upjának új lemeze. Ha az volt a cél, hogy egy amolyan blitzkrieggel letarolják a zenepiacot, akkor nem sok realitásérzékük lehet, hiszen egyik formáció sem ver nagyobb hullámokat, mint egy kisebbfajta molnárka... A Metal Churchre még talán egy-két ős power-fan fölkapja a fejét, de a '70-es évek progresszív rock muzsikáinak bűvöletében alkotó Presto Ballet már tényleg a "láthatatlan", vagy "inkonzekvens" kategória.

Mondom mindezt úgy, hogy a szó legtipikusabb és legnemesebb értelmében rajongok ezért a vintage stílusgyakorlatért, még akkor is, ha sokak szemében esetleg giccsesnek tűnik. Teljesen levesz a lábamról, ahogy a brit ős-prog bandák (legfőképpen a Yes) és az amerikai hiperdallamos "alakmásai" (elsősorban a Kansas és a Boston) stílusát ötvözik, és úgy tudnak retrók lenni, hogy nem lengi be az egészet nagymama moly-gyilkos naftalin golyóinak kellemetlen, szúrós szaga.

Ezzel a dalcsokorral is csak annyi a gondom, hogy túl sokat kellett rá várni, és ehhez képest a 40 perces játékidő fájdalmasan diétás. Igaz, a fizikai CD-n van egy bónusz szám (The Man With The Plastic Face), egy letöltési kóddal pedig még egy (Brand New Minute) szösszenethez juthatunk hozzá. A "The Days Between" ugyan nem fogható az első két, minden porcikájában hibátlan albumhoz, de a kiéhezett ember úgy érzi, hogy ízlelőbimbói még egy tescós virslitől is rögtön fölrobbannak. S ezzel nem azt akartam mondani, hogy ez az album olyan, mint az olcsó húsipari tömegtermék...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

The Kee Marcello Band: Live From The 3rd Rock - DVD (2017)

2018.12.11. 13:03 | Dionysos | 3 komment

 

keemarcello-livefromthe3rdrock.jpg

Honlap:
facebook.com/keemarcello

Nem hiszem, hogy az egyre töpörödő rockzenei színtéren sok zenebarátot foglalkoztat a John Norum vs Kee Marcello kérdéskör, ennek ellenére szerintem izgalmas és tanulságos megvizsgálni, hogy miként válik valakiből gitárhős. A puszta technikai fölény csupán egy, noha messze nem elhanyagolható szegmense a felépített "brand"-nek.

A történeti áttekintést ezen az oldalon talán szkippelni lehet. Lényeg, hogy miután Norumnak elege lett a hajlakkból, átadta helyét az akkor már szupersztár státust elért Europe zenekarban a tökismeretlen svéd gitárosnak, Kee Marcellonak. Megjelent az "Out Of This World" (1988) lemez, ami elviekben folytatta a kitaposott utat, a korszellemnek megfelelő hangzással, (akkoriban még) rádiós slágerekkel. Mondom, elviekben. Gitárosok és nem gitáros vájt fülűek viszont megroggyant térdekkel hallgatták, hogy ez a svéd ismeretlen milyen gitárjátékkal/ szólókkal pakolta tele a lemezt. Igen, a "Superstitious", a "More Than Meets The Eye", "Ready Or Not” gitárszólója kis túlzással újradefiniálta a szólógitározást. Egyszerre ennyire dallamosan és virtuóz módon könnyedén, addig sem, nagyon azóta sem sokan kezelték a gitárt. Nézzük csak meg bármelyik mostani felvételen, hogy szegény Norum, mint disznó a jégen küzd (és marad alul estéről-estére..) a mai napig műsoron tartott "Superstitious" szólójával. És mégis. Norum lett a gitárhős, aki folyamatosan nagy színpadokon játszik, Kee pedig tulajdonképpen a szakmán kívül szinte névtelenül tűnt el, amíg a Frontiers kiadó a közelmúltban ki nem olvasztotta a stockholmi jég alól, És nem véletlen utaltam arra, hogy a technikai tudás nem minden, hiszen nem állítom, hogy a jelenlegi rangsor igazságtalan lenne. Norum szólóban is sikeres tudott maradni, van íze, egyéni arca a játékának, ömlik belőle a zene, a Europe hiteles hard rock bandává másodvirágozta magát, míg Marcello szerényen klubozik és a koncert emlékezetes, nagy pillanatait természetesen a két általa felgitározott Europe lemez slágerei jelentik,

A „szerény klubozás” képi definíciója pedig ez a DVD, ami nem is került kereskedelmi forgalomba, a honlapján keresztül lehet hozzájutni, ha szerencsénk van, talán még ő maga is postázta és nyalta rá a bélyeget… Nem akarom ekézni szegényt, mert ha valakinek, hát nekem nagy idolom és ezt az angliai koncertet is sokadjára nézem végig lelkesen, de lehet hogy valamit mégis ő ronthatott el, hogy egy ekkora lehetőség után, amit ugyan rendesen ki is használt, mégis itt tart. Van hangulata az anyagnak, eléggé testközeli (Tartuffe szerint telefonnal vették fel…), amit ebből a low budget megközelítésből ki lehetett hozni, azt tulajdonképpen korrekt és élvezhető módon kihozták, de ahhoz képest, hogy mit tett hozzá személyesen a szólógitározás művészetéhez, ez akkor is méltatlan.

Túrisas

Címkék: dvd

Metal Church: Damned If You Do (2018)

2018.12.11. 10:09 | garael | 3 komment

metal-church-damned-if-you-do.jpg
Kiadó:

Rat Pak Records

Honlap:
www.metalchurchofficial.com

A reuniont követő általános éljenzésbe bevallom, nem folytam bele: most is meggyőződésem, hogy a visszatérés ténye legalább annyit nyomott a "XI" megítélésében, mint a produktum színvonala. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az album rossz lett volna, de kicsit úgy érzetem magam, mint a STAR WARS sorozat esetében az Ébredő Erőnél, ami ugye nem volt más, mint a korábbi best of pillanatok jól sikerült remakje, és a nosztalgia elvitt a hátán minden olyan esetlegesen negatív tényezőt, melyek befolyásolták volna a nagy népi hurrá hangulatot.

Jelen esetben azonban az emlékezés diszkrét bájáról nem beszélhetünk, jóllehet, a csapat megpróbálta a legutóbbi album eszköztárában maradt elemeket újrahasznosítani: sajnos azonban már csak olyanokat találtak, melyek nem véletlenül lettek annak idején mélyen, a sarokba helyezve.

Hogy mi is a bajom az albummal? Először is az erőltetett megfelelési kényszer, az a fajta keménykedési attitűd, amivel magyarázni lehet, miért is az amerikai heavy metal az igazi power. Ebben persze nem lenne hiba, mert alapvetően én is szeretem a stílust, de a riffek és a groove-ok közül sajnos sikerült kihagyni azokat a dallamokat, melyek karaktert adtak a csapatnak, így nem sikerült megteremteni azt a fájdalmas, kissé révedező, ugyanakkor szilárd hangulatot, amivel az együttes felépítette oly sajátos, nagyepikai világát, és amihez hasonlót talán a Savatage, esetleg a Crimson Glory tudott összebűvészkedni, amivel aztán magas tornyú templomként kongathatták ki a tehetség hírét.

Lehet, hogy tévedek, de az európai ízek hátraszorulásával sikerült elhagyni a furfangot is, a szemtől-szembeni adok-kapokban pedig nem ők a legjobbak. Horzsolnak a riffek, dübörögnek az ütemek, az ember szinte látja, hogy szétesik alattuk a színpad, de akármilyen keményen nyomják is le a torkunkon a mondanivalót, az leginkább csak fullaszt, ahelyett, hogy táplálna. A viszonylag rövidre vett szerzemények nem engedik kibontakoztatni a már említett "mágikus világot", a dallamokat pedig egy OKJ-s alapfokú munkadal-tanfolyamon is tanulhatták volna, amibe az a baj, hogy azokat maguk a munkások sem szeretik, mert a munka és a művészet nemigen fér meg egymással. (Ritka és ihletett pillanat, amikor a kettő szimbiózisából tényleg valami örömteli nagyszerűség kerekedik kifelé.)

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy hiába a gitárok és a dobok eszelős munkája, hiába a terpeszálláshoz hozzáadott szájzáras vicsorgás, ha nincs olyan ellenpont, ami igazából megadná a súlyát a folyamatos hirignek, esetleg olyan zenei elemként szolgálna, amire aztán fel lehet fűzni a koncepció nélküli agressziót.

Sajnálom, hogy nem sikerült megérintenie az albumnak, mert kevés amerikai power csapat képes azokra a dallamokra, mint a Metal Church, amikkel a szívet két oldalról – simogatás és lelkesítés – is támadni lehet.  A dalok egyenkalapálva zúgnak el mellettem, a refréneket pedig a primitívség gyűri maga alá, de nem lendületet, hanem türelmetlenséget sugározva. Nem tudom, hogy tudatos volt-e ez a szigorodási koncepció, vagy csak az ötletek hiányoztak a kellő rafinériához, az eredmény szempontjából úgyis mindegy. Ez most fiúk, nem a sikerültebb misék ideje lett, háborús időket meg legalább a templomokban ne kelljen élni.

Garael

Címkék: lemezkritika

Enemy Inside: Phoenix (2018)

2018.12.07. 18:10 | garael | Szólj hozzá!

enemy_inside_phoenix.jpg
Kiadó:

Rock Of Angels Record

Honlap:
www. enemy-inside.com

Úgy látszik, ez az év a nők éve (is) a metalban, sőt, a blogunkon, hiszen még a saját maga szerint is macsó beállítódású (a jelző kizárólag az énekesek személyére értendő) Tartuffe is kénytelen volt elismerni, hogy a gender elméletnek nem csak ideológiai gyökerei léteznek, és vannak olyan nők a metalban, akik távolabbra tudnak pisilni, mint a férfiak. Állva.

Itt van példának az abszolút az ismeretlenségből jött Enemy Inside üdvöskéje, aki ha hangjában nem is, de a játszott zenei stílusban ott focizik, ahol Floor jansen az általunk is recenzált Northwarddel. No jó, azért hiányzik mellőle egy olyan gitáros, mint Jorn Viggo Lofstadt, de ha modern megszólalású, furcsán kifacsart riffeléssel próbálkozó, keményebb kötésű, sötét hangulatú hard rockra vágysz, jó helyen tapogatsz (kérem félre nem érteni!).

Az alig két éve létező német rohambrigád mert kilépni a nemzeti kötődésű, hagyományos euro-speed-metal kötelékei közül, és más söröskocsmák tájékán szerencsét próbálni. Progresszívnak nem mondanám őket, de a riffek mélye és a dalszerkezetek tartalmaznak némi furfangot, és a dallamok egy részébe is bele lehet hallani némi orientális jelleget: elég csak meghallgatni az örvénylő groove-val megáldott "Lullaby"-t, egyből észbe kaphatunk, hogyan sikerült ilyen altatókkal 1001 éjszakán keresztül ébren tartani a szultánt.

A Nastassja Giulia vezette csapat, bármennyire is fiatalok, nem sietik el a dolgot, hagynak elegendő időt a dalok kibontakozásához, de ha kell, mernek játékosan is lenni: az "Angel's Suicide" alapvetően komor riffje felett – ami akár származhatna a Paradise Lost heavy metalosabb korszakából, vagy az Evergrey dalos fiókjának mélyéről – kibuggyanó dallam akár egy nagycsoportos óvodás kör délutáni hangulatba hozását is szolgálhatná – persze más szöveggel. A "Death Of Me2 pedig egy-egy felvilágosultabb arab háremből is származhatna, ha mondjuk Aladdin úgy kívánná a dzsinntől, hogy a sah feleségei szeressék a metalt.

A dalokat hallgatva persze felmerülhet az Evanescene neve is, de az Enemy Inside nem bonyolódik bele a saját maga alkotta "modernkedő2 skatulyába, és a dallamok tudnak annyira markáns világot teremteni, hogy önálló produktumnak tekintsük őket, innen vagy onnan lopott ihlet nélkül.

A hangzás szerencsére jól idomul a teremtett hangulathoz, a gitárok meglepő morcossággal dörögnek az énekesnő hangja alá, sőt, néha talán háttérbe is szorítják azt: Nastassja vagy tapasztalatlan, vagy a tehetsége nem elegendő ahhoz, hogy "uralja a teret", esetleg nagyot vágva az asztalra tudatosítsa, hogy ki a főnök.

Ezen csekély negatívum mellett úgy gondolom, az Enemy Inside-nak nem kell ahhoz sok ellenséggel megküzdeni, hogy felfigyeljenek rájuk, a belül fészkelő Alient meg gyorsan agyon kell csapni, és kész.

Garael 

Címkék: lemezkritika

Marius Danielsen's Legend of Valley Doom – Legend of Valley Doom Pt. 2 (2018)

2018.11.30. 14:07 | garael | 3 komment

mdlegendsofvalleydoompt2.jpg
Kiadó:

Crime Records

Honlap:
www.mariusdanielsen.com

Az általam olyannyira szeretett metal operák hosszú agónia utáni lélekharangját David DeFeisnek sikerült megkongatni, akinek trilógiájából három szám meghallgatásáig jutottam: mert értem én a művészi célt, csak nem mindig szeretem, és ha egy megjelenő albumon éneklés helyett egy horror- és pornófilm nyögéseit, fejhangjait, hümmögéseit és mormogásait hallom, nem kíváncsi leszek, legfeljebb dühös, vagy szomorú. Annak persze, aki a földhözragadtabb tényekre kíváncsi, csak annyit, hogy még a legmélyebb kuka alján sem találtam a jelenlegin kívül egyetlen klasszikusnak vehető metal operát sem, úgy látszik, Sammet szelleme már bejárta egész Európát és sikerült kiszellőztetni minden zeneszínházra fogékony hajlamot.

Éppen ezért örültem meg annyira, mikor megtaláltam Marius barátunk 2015-ben megkezdett történetének folytatását, mert bár magát, a főhősünket továbbra sem sikerült megismernem, a lemezre összeverbuvált zenészek nevét olvasva úgy éreztem magam, mint az egyszeri lottózó, akinek kihúzták az ötösét: Michael Kiske, Tim Ripper Owens, Blaze Bayley, Olaf Hayer, Michele Luppi, Daniel Heiman, Mark Boals,  Mathias Blad, Diego Valdez, csak néhány szereplő azok közül, akik vállalkoztak felénekelni eme vokál-válogatott non plus ultráját, kár, hogy csak a markukat dobták a közösbe, és nem a szívüket.

Tudjátok, van az a mondás, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek, nos, a listát olvasva mindent megkapott a szem, de a fül annál kevesebbet – a nagy elváráshoz általában olyan igények járulnak, aminek vége könnyen a seggre ülés lehet, esetleg az indulatosabb hallgatók esetében a szerző seggbe rúgása. Marius ugyanis hiába próbálta minden sémáját előgurítani a metal operáknak, vagy a gyengébbeket találta meg, vagy az olyanokat, amikre a "Made in China" van bélyegezve és természetesen abszolút eredetiek, csak a tartalom hiányzik belőlük. Nem értem egyébként, hogy ilyen csapattal hogyan lehetett ennyire középszerűt összehozni, hiszen ha Marius csak betereli őket egy sarokba, és hagyja őket ötletelgetni, akkor sem jöhetett volna létre sokkal gyengébb termék, de úgy látszik, a fiúk magukra hagyták Danielsent, rosszabb esetben maga Danielsen kérte erre őket, hiszen ismerünk túlméretes egokat a színtéren, így aztán járjuk a völgyeket a számok során, de sajnos csúcsokból keveset találunk. Nem hinném, hogy lenne egyetlen olyan eredeti megoldás is a lemezen, amire felkapnád a fejed, pedig ennél a stílusnál az eredetiség csak sokadik tényező a fontossági rangsorban. Én megelégedtem volna pusztán jó számokkal, olyan himnuszokkal, melyekkel a világ metalistáit egyesíteni lehetne, bár azt a Manowar már megtette jó, tíz évvel ezelőtt.

Sajnálom az elhalasztott esélyt, hiszen az "Angel Of Light"-féle ötletben ott pislákol a lehetőség – nem véletlen, hogy ebben vette fel ismét a bárcát mindenki szeretett metal kurvája, Kiske is –, mert ha nem is lehetett volna újralobbantani a metal operák fáklyáját, azért egy-két gyertya meggyújtására elég lett volna a darab. Így viszont csak bosszankodhatunk, és bámulhatjuk a sötétséget.

Garael

Címkék: lemezkritika

Marillion: All One Tonight 2DVD (2018)

2018.11.28. 16:47 | Dionysos | 3 komment

y_205.jpg

Kiadó:
ear Music

Honlapok:
www.marillion.com
facebook.com/MarillionOfficial

A Marillionnak nem ez az első DVD-je, még csak nem is az első dupla koncert DVD-je. Nekem pl. megvan a gyűjteményemben a '89-'90-es turnén rögzített "From Stoke Row To Ipanema" (2003), ami szerintem a Hogarth-éra hőskorszakának nélkülözhetetlen alapdokumentuma, bár a látvány nem lehengerlő. De megvan a "Brave" zseniális, de legalább annyira nyomasztó DVD változata is, ami szerintem a Pink Floyd "The Wall"-ja mellett a műfaj egyik kiemelkedő koncepcionális zenés filmje (ez ugyanis nem koncert DVD). Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy – noha az együttessel a viszonyom az "Anoraknophobia" (2001) óta közel sem felhőtlen – az "All One Tonight"-ot is be kell szerezni, hiszen egy nagyon is reprezentatív, két DVD-s koncertet kapok, amit ráadásul a gyönyörű Royal Albert Hallban rögzítettek, spéci színpadképpel, kamarazenekarral stb.

Attól már korántsem voltam elragadtatva, hogy egy három órás összegző, legnagyobb slágereket tömörítő buli helyett, a legutóbbi "F.E.A.R." (2016) fullos előadását kapom az első korongon, a másodikon pedig egy olyan gyűjteményt, amiből (a "Man Of A Thousand Faces"-t kivéve) gondosan kigyomláltak minden pattogósabb, életigenlőbb nótát. Erről folyt már itt vita a kommentekben, de engem hosszútávon irritál az a véget nem érő, belassult, öreguras, halvérű, már-már szuicid nyűglődés, amibe Hogarthék közel két évtizede beleragadtak. Minden lemezüket szeretem a "Marillion.com"-mal bezárólag, de utána a kapcsolatunk – úgy látszik, helyrehozhatatlanul – megromlott. Hogy ezért ők a felelősek, vagy én, vagy mindkét oldal, nem tudnám pontosan megfogalmazni. Azért hajlok rá, hogy őket hibáztassam, mert a régi lemezeiket ma is rendszeresen hallgatom, a műfajt azóta is csipázom, csak éppen az utóbbi hét (hét!!!) Marillion nagylemez untat halálra.

Persze a két utolsó stúdióalbum (amiről itt és itt írtunk) tulajdonképpen nem volt rossz, sőt a korábbiakhoz képest javuló tendenciát mutatott, mégsem ugrotta meg az ingerküszöböm. Minden előítéletemet megpróbáltam levetkőzni, amikor a "F.E.A.R" teljes anyagát tartalmazó első lemezt betettem a lejátszómba. Így, a legendás színpaddal, a káprázatos fénytechnikával, a szemet gyönyörködtető fényképezéssel még élveztem is, de amikor betettem a második DVD-t szinte föllélegeztem. Igen, ez az! Pedig ez az élmény sem volt 100%-os. Semmi a Fish-es korszakból (ezt talán még megértem), de a klasszikus Hogarth-lemezekről is csak szó szerint egy-egy pőtyögös darab (kivéve a két számmal képviselt "Season's End"-et).

Azt kell mondjam, hogy a DVD-t nem a szetlista miatt volt érdemes megvenni, hanem a tökéletes hangzás és a legalább annyira tökéletes látvány miatt. Akinek ellenben bejön az, amit az együttes az utolsó kb. 17 évben művel, egyszerűen nem hagyhatja ki ezt a komoly költségvetésű, rajongóbarát csomagot.

Tartuffe

Címkék: dvd