Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Sweet Oblivion feat. Geoff Tate (2019)

2019.06.04. 22:35 | Dionysos | 5 komment

y_237.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/SweetOblivionGeoffTate

Ez a frigy az égben köttetett. Itt persze Geoff Tate (Queensryche) és Simone Mularoni (DGM) párosára gondolok. Sokszor ekézem a Frontiers üzletpolitikáját, de alkalomadtán tényleg egyfajta Midász királyként változtatják arannyá azt, amihez hozzányúlnak. Tudjuk, milyen nyűglődéssel teli volt a Queensryche Chris DeGarmo utáni korszaka (ebben nyilván vastagon benne volt a grunge trutyis keze is), fájdalmas emlék Tate és a banda ronda szakítása is, nem beszélve az énekes gyönge szólólemezeiről. Ettől azonban még Tate zseniális, egyedi, sőt korszakos énekes, akit minden ép eszű ember szeretett volna végre kiváló, hozzá méltó lemezeken hallani. Hogy ennek van legitimitása, azt Tobias Sammet is bizonyította a két legutóbbi Avantasia albumon (itt és itt).

A másik oldalon ott van Mularoni, a Frontiers legújabb üdvöskéje/házi zeneszerzője, aki már többszörösen bizonyított a DGM soraiban (és egyéb projektekben), jóllehet bennem mindig ott mozgott a kisördög, hogy mi lenne, ha végre nem egy olyan fülledt, darálós, túlsűrített muzsikában villogtatná kivételes képességeit, mint a DGM. Régóta vágytam valami tagoltabb, de a progresszív metál gyökerekhez rendületlenül hűséges produkcióra tőle. És íme, megérkezett a hónapok óta türelmetlenül várt Sweet Oblivion, ahol egyszerre hallhatom Tate elragadó orgánumát és Mularoni szédületes szólóit, anélkül, hogy Tate önfejűen agyarkodna vagy művészieskedne, Mularoni pedig zeneszerzőként a sebességet tartaná a legfőbb kompozíciós szempontnak. (Úúú, ez egy kicsit szigorúnak tűnik újraolvasva, de nem alaptalan, így inkább benne hagyom.)

Minden tiszteletem a Tate-lenné vált Queensryche jelenlegi muzsikusainak (küzdenek becsülettel, mint disznó a jégen), de az övékkel szemben az én legfrissebb verdiktem (ítéletem) az, hogy a Sweet Oblivion most az utóbbi évtizedek legjobb Queensryche lemezét készítette el, ha nem is beszélhetünk tökéletes alkotásról. Szerettem volna kicsit több olyan húzós-pörgős nótát hallani, mint "True Colors" és az "A Recess From My Fate", a dallamok sem mindig bújnak be a bőr alá (mint egykor az "Operation: Mindcrime" vagy az "Empire" slágerei esetében), ráadásul, ha már rendelkeznek egy olyan billentyű-varázslóval, mint Emanuele Casali (DGM, Astra, Empyrios), nem értem, miért nem használták ki jobban.

Ugyanakkor életemben nem hallottam olyan fenomenális gitárost Tate mellett, mint Mularoni (beleértve DeGarmót is), és ez hatalmas fegyvertény. Nem tudom, hol olvastam; valamelyik külföldi kritikában: ha Tate nem is rendelkezik már a régi hangterjedelemmel és erővel, még mindig birtokában van a "kontrollnak és technikának". Ezt én sem fogalmazhattam volna meg jobban. Fogalmam sincs, hogy a dalszerzést milyen arányban osztották meg egymás között, de léleksimogató Tate hangját ilyen "kerek" zenei környezetben, ilyen fajsúlyos dalokban, ilyen virtuóz szólók kíséretével hallgatni.

A lemez egyre csak pörög a lejátszómban és ez előreláthatólag így is lesz az elkövetkezendő néhány hétben. Csak azt sajnálom, hogy a kb. háromnegyed órás anyag olyan szemtelenül gyorsan véget ér. Talán tudatos volt, talán nem, de ez az album nekem egyértelműen az "Empire" hangulatát hozza vissza. És micsoda bűvös hangulat volt az! Bár az "Empire" 65 perces hosszát is sikerült volna reprodukálni! Eddig vitathatatlanul az év egyik legjobb lemeze, talán csak a Myrath és a rövidesen megjelenő Teramaze vetekedhet majd vele.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Lucifer's Friend: Banquet (1974)

2019.06.03. 15:39 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_236.jpg

Kiadó:
Vertigo Records

Honlapok:
www.lucifersfriend.com/LFmusic.htm
facebook.com/LucifersFriendOfficial

Ha netán ismeri is valaki John Lawton nevét, biztosan úgy emlékszik rá, mint aki a drogoktól totálisan szétesett David Byront váltotta a Uriah Heep mikrofonja mögött, pedig az 1977-78 között készített három Heep album nem volt éppen az együttes csúcskorszaka, ráadásul a mai napig az az érzésem, hogy szegény Lawton kivételes képességei nem is voltak ott maximálisan kihasználva. Lawton pedig nagyszerű dalnok (ha nem is karizmatikus frontember), de ebbéli kvalitásait nem annyira Mick Box és Ken Hensely mellett tudta megvillantani, hanem egy olyan csapatban, akikről még a fanatikus ősrockerek között is alig hallott valaki.

A német, közelebbről hamburgi Lucifer's Friend – ha lenne igazság a földön – igazi legendává kellett volna kinője magát, ehelyett arra van kárhoztatva, hogy szó szerint az "elvetemült" underground obskúrus, ám kult-státuszú bandájaként legyen számontartva. A Scorpions mellett ők voltak azok, akik már a '70-es években bebizonyították, hogy a német rockzene egyáltalán nem volt reménytelenül lemaradva a brit nagyágyúkhoz (pl. Black Sabbath, Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep stb.) képest. Egy szó mint száz, mifelénk nemcsak "elfeledett" amerikai csapatoknak jár utólagos igazságszolgáltatás (ezen folyamatosan dolgozunk is oldalunkon), de egy-két európai formációnak is – mint pl. a Lucifer's Friend.

Tessék csak szépen meghallgatni az angol énekessel kiegészült teutonok bemutatkozó lemezét! Nem szabad elfelejteni, hogy ez a klasszikus hard rock album 1970-ben jelent meg, olyan korszakalkotó anyagokkal egyidőben, mint a Black Sabbath vagy a Uriah Heep debütációi, a Deep Purple "In Rock"-ja, vagy a Led Zeppelin III! Ez a kemény tónusú, olykor szinte már doomos muzsika (Keep Goin', Lucifer's Friend) nyugodtan besorolható az ős-heavy metal mérföldkövei közé. Különös ízt ad neki Lawton erőteljes, egyéni hangszíne, a (korszakhoz mérten kiváltképp) súlyos riffelés, a progresszív fölfogás és a Hammonddal fölturbózott hangzás.

Nem tudom megfejteni, hogy miért maradt el a nekik kijáró, átütő siker (akkor még büntiben voltak a németek?), de a remekbe szabott bemutatkozás után határozottan gyöngébb anyagok kerültek ki a kezük alól, majd 1974-ben (majdnem úgy, mint a Deep Purple) vettek egy éles kanyart, csak ők nem blues-funk irányba indultak el, hanem a jazz fusion felé tekerték a kormánykereket. Ebben a tekintetben (is) úttörők voltak, az ilyen merész kísérletezők minden kiszolgáltatottságával együtt. Végül ez (sem) igazán jött be nekik, pedig a "Banquet" modern füllel hallgatva is friss, innovatív anyagnak tűnik, jól fölkészült, sokoldalú zenészekkel.

A "Banquet"-en összesen öt szerzemény kapott helyett, melyek közül kettő is 12 perc körüli! A nemrég recenzált Chicago-hoz hasonló fúziós muzsikát komoly rezes és vonós szekció kíséri, a ritmusszekció is nagyon egyben van, a hangszeres szólók (Peter Hesslein gitáros és Peter Hecht billentyűs villanásai) pedig briliánsak. John Lawtonról pedig csak annyit így a végére, hogy Byron kilépése után – és ezt kevesen tudják – a Uriah Heep meghallgatásaira David Coverdale is elment, Boxék mégis Lawton mellett döntöttek.

Ez a retrospektív bejegyzés nyilvánvalóan hiánypótló igénnyel született. Talán sikerült egy-két ínyencnek fölkelteni az érdeklődését; aki a Lucifer's Friend keményebb oldalára kíváncsi, az gyorsan repüljön rá az 1970-es debütációra, aki ellenben nyitott egy kis fúzióra, nem hibázhat a "Banquet"-tel.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Wings Of Destiny: Revelations (2019)

2019.06.01. 10:24 | garael | 4 komment

wings_of_destiny_revelations.jpg
Kiadó:
Melodic Revolution Records

Honlap:
mrrmusic.com/wings-of-destiny

Milyen zenét játszhat az a banda, akik a Firewind és a Masterplan meghatározó alakjait kérik fel vendégszereplésre legújabb albumukhoz? Kitaláltad: másmilyet. Ez persze még nem gond, lehet attól jó valami, hogy reklámfaktorra csökkentjük a meghívott zenészek közreműködését, és a Wings Of Destiny éppen ezt is teszi. Mármint jót: a lemez, ha nem is többszereplős, magán viseli az európai metal operák minden vonását, síptól, dobtól, szimfonikus háttértől kezdve a folk elemeken keresztül az a capella magával ragadó hatásvadászatáig.

A Costa Rica-i banda nem kezdő a szakmában, jóllehet, én még egyetlen lemezükkel sem találkoztam, de a jelen teljesítménynél fogva biztos, hogy pótolom a hiányosságot, és abban is biztos vagyok, hogy Bob Katsionis, Roland Grapow, és Henning Basse sem fogja szégyenkezve visszaidézni a "Revelations"-ben alakított szerepüket. Az album egyébként koncept sztori, a szokásos dark-fantasy elemekkel és a szokatlanul erős hangulati hatással, ami úgy kergeti be a hallgatót a történet labirintusába, hogy ne legyen kedve megtalálni a kiutat. A szerzemények ennél fogva gyakran változtatják arculatukat, akár magán a számon (nem az enyémen) belül is, kissé töredezetté téve a hallottakat, de a magabiztos és a képzettséget virtuozitásba oltó hangszeres tudás – ikergitár és neoklasszikus szóló rules! – nem engedi, hogy figyelmed is úgy repedjen széjjel, mint a feszültséggel teli üvegpohár.

A fiúk egyébként nem éltek az euro-metal közönségcsalogató pajkos-mézes dallamaival, és ezért kell néhány hallgatás, hogy előbukkanjanak azok a rejtett értékek, melyek első hallásra talán nem nyilvánvalóak, de mindenki nyugodjon le a…fotelébe – a türelem ha nem is rózsát, de kellemes perceket teremthet.

Térjünk vissza egy pillanatra az opera jelleghez: Anton Darusso képes a hátán, izé, a hangján elvinni az albumot – amire a zenésztársai miatt szerencsére nincs szükség –, de úgy gondolom, David DeFeis két operát is adna azért, ha képes lenne annyi hangon rekeszteni, süvíteni, morogni, hörögni, dallamosan és még dallamosabban énekelni, mint a csapatfőnök, aki így, képletesen szólva, a szerepekhez klónozza magát, ami még a tudományban is elismerendő tény, bár zenében megvalósítani azért talán könnyebb.

A nagy megelégedések közepette egyetlen dolgot hiányolok, mégpedig egy azonnal ütő, amolyan rávezető sláger jelenlétét, mert egyfolytában végighallgatva a lemezt, lehet, hogy megfekszi az egyszeri, bohókás dallamvezetéshez szokott euro-power hívő gyomrát, főleg az olyan szerzemények esetében, mint a blast beat-tel felvezetett és black rikáccsal riogató, ám aztán "észhez térő" "Possessed".

Örülök, hogy a metal világtérképe ebben a stílusban is kiszélesedni látszik, és Brazília, valamint Argentína mellett most már egy  közép-amerikai ország is képes a "nagyokat" produktumával megidézni, s ha még mindig kételkedsz az általam állítottakban, hallgasd csak meg a Wings Of Destiny-féle "Stand And Fight"-ot, aminek ötletes "filmzenei" csavarjaitól a metal operák rajongói is becsavarodhatnak – természetesen az örömtől, hogy újabb kedvencet avathatnak.

Garael

Címkék: lemezkritika

Ügyeletes kedvenc 57. - Megadeth: Angry Again (Hidden Treasures, 1995)

2019.05.24. 18:27 | garael | Szólj hozzá!

last_action_hero.jpg
Schwarzenegger metalba öltözött! – hirdették 1993-ban az újságok az Utolsó Akcióhős c. film reklámjaiban – már amelyiknek fontos volt a mozi zenéjét összeállító korabeli első ligás együttesek akkor még ritka együttállása. A film ugyan nem érte el a korábbi Arnold bombák sikerét – furcsa egyvelege volt a paródiának, Hollywood görbe tükrének és a megszokott akció-paneleknek, de a soundtrack az bizony ütött, mint Thor kalapácsa, hiszen annyi nehézfémet tartalmazott, amennyit a természeti kincsekben szegény Japán egy év alatt sem termel ki. Az album egyébként az AC/DC kolosszális slágerével nyitva kellő súllyal alapozta meg a továbbiakat: az Anthrax, az akkor csúcson lévő Alice In Chains, a Def Leppard, vagy a Queensryche, de még az undergroundban csodát tevő Tesla is voltak annyira híresek, hogy egyedüli névként is felkeltették volna a metal-társadalom érdeklődését, együtt azonban magát a heavy metal Paradicsomot hozták el a mozikba, ahol hurik helyett vezető metal bandák húzták a talpalávalót.

Az "Angry Again" hivatalosan a "Hidden Treasures" válogatásalbumon jelent meg, bónuszként hozzácsapva a számomra legkedvesebb Megadeth albumhoz, a "Youthanasia"-hoz, így követte annak dallamosabb, thrash-től távolodó vonalát, egy olyan riffel indítva a számot, ami szó szerint lyukat égetett a filmvásznon: a többszörös robbanással startoló "mozi a moziban" főcímzenéjeként meghatározó emlékként égette mindannyiunk fejébe, hogy ki az első számú akció, izé, heavy metal hős, aki hiába dühös megint, szája szélén ott van az elégedettség felfelé irányuló görbülete.

Garael

Címkék: ügyeletes kedvenc

Chicago: In Chicago DVD (2014)

2019.05.23. 17:28 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_235.jpg

Kiadó:
Wienerworld

Honlapok:
www.chicagotheband.com
facebook.com/Chicago.Official

Már meg sem tudom mondani, pontosan mikor, de bizonyosan évekkel ezelőtt többé-kevésbé módszeresen elkezdtünk bemutatni olyan amerikai rock bandákat, akik itthon (értsd: az öreg kontinensen és közelebbről hazánkban) kevésbé ismertek, pedig az egyetemes rocktörténelem igazi mérföldkövei. Ebbe a sorozatba többek között olyan legendás csapatok tartoznak, mint a Styx, REO Speedwagon, Night Ranger, Grand Funk Railroad, The Doobie Brothers és persze a Chicago. Ebben a bejegyzésben az utóbbi kettőről lesz majd szó, hiszen a DVD egy Chicago-i Chicago koncertet rögzít, ez egy The Doobie Brothers-szel közös, 2012-es buli emléke, amelynek utolsó három nótájában mindkét együttes muzsikusai fölléptek.

A Chicago 1967-ben alakult meg és nevüket nyilvánvalóan a szülővárosuk iránti tiszteletből választották. A '70-es és '80-as évek amerikai toplistáinak állandó és előkelő szereplői voltak, pedig a zenéjük minden emészthetősége, slágeressége ellenére igazán igényes és ízléses fúziója volt a pop, rock, jazz és funk stílusoknak. Ez így leírva nem tűnik olyan vonzónak vagy sikeres receptnek, de ők minden papírformát meghazudtolva többszörös "platinum-selling" művészeknek bizonyultak, akik sikeresen integrálták a rockzenét és a fúvósokat, és más tekintetben olyan pop-rock óriásoknak kövezték ki az utat, mint pl. a Toto.

A magyar közönség szempontjából az is különös jelentőséggel ruházza föl a Chicagot, hogy ők mutattak irányt a magyar rockzene méltán legendás formációjának, az LGT-nek. Távol álljon tőlem, hogy a hazai zenei élet öregjeinek (egyébként elévülhetetlen) érdemeit kicsinyítsem, de azt azért vegyük tudomásul, hogy annak idején - miként is fogalmazzam? - a magyar muzsikusok szabadon merítettek ihletet a nyugati példaképek dalaiból, lemezeiből. Az ország elzártsága miatt minimális volt az esélye a lebukásnak, ráadásul abban az időben még más szemmel tekintettek az ilyesmire. Legyen annyi elég, hogy pl. az LGT helyenként erős Chicago (és Gino Vanelli) hatásokat mutat, melynek bizonyító erejű lenyomata a kicsit talán pimasz "mash up"-ja a Chicago "Dialogue Parts 1 & 2"-jának és az LGT "Szól a rádió"-jának.

Akárhogy is (közvetetten vagy közvetve) a Chicago hatással volt a hazai zenészekre és általuk a magyar közönségre is. Ennek elismerése bizonyos értelemben valamelyest megkésett igazságszolgáltatás a Chicagonak. A lemaradást úgy lehet kiválóan pótolni, hogy az ember jól megnézi ezt a vagány helyen rögzített és kifejezetten jól fényképezett koncertet, amely a zenekar teljes, négy évtizedet meghaladó pályafutásának kívánatos gyümölcseiből szemezget. Mondjuk a nagylelkű mecénás hölgy színpadra szólítása, és a tény, hogy az "If You Leave Me Now"-t ő énekli hamisan és egérhangon, kicsit kiverte nálam a biztosítékot, de a gesztus érthető (csak nem mikor a kamerák is "forognak").

Nem állítom, hogy a DVD hibátlan, Jason Scheff bőgős éneke nekem néha határeset, Keith Howland gitáros hangszere pedig halkan és tompán szól, de amúgy a hangzás teljesen korrekt, az előadás feszes és a koncert jó hangulatú. Ismétlem, aki régi rajongó, vagy éppen új "beszállóként" ismerkedni szeretne egy mifelénk nem érdemeihez méltóan ismert és elismert rocklegendával, jól teszi, ha megnézi ezt a koncertet (félénken megjegyzem: a mellékelt youtube linken az egész megtekinthető).

Tartuffe

 

Címkék: dvd

Neal Morse: Jesus Christ The Exorcist (2019)

2019.05.23. 13:45 | Dionysos | 4 komment

y_234.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Fábry Sándor visszatérő poénja, hogy Beethoven a zene Mozartja. Az viszont egyáltalán nem tréfadolog, hogy lassan Neal Morse válik a progresszív rockzene Mozartjává. Ezzel nem képességeket akarok összemérni (apples and oranges, ahogy a művelt orosz mondja), hanem azt a szinte emberfölötti termékenységet, amit Morse esetében sem magyarázhatunk másként, csak istenáldotta tehetséggel, egyfajta izgágasággal vagy vérmességgel és – nem szabad elfelejteni – döbbenetes munkaetikával. Az elképesztő volumenű Morse-életmű meglepően egyenletes színvonalat képvisel, ez persze nem jelenti, hogy minden egyes kiadványa a "szakos" kategórián túllépve a "zseniális" tartományba tartozik.

A "Jézus Krisztus, az ördögűző" nem Morse első dupla, két óra körüli anyaga, mindazonáltal újdonságnak minősül abban a tekintetben, hogy ez az első sokszereplős, klasszikus értelemben vett rockoperája, amivel – ha úgy tetszik – átlépi a szokásos műfaji határokat, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről a progresszív rock esetében. Ezen a projekten Morse kb. 10 éve dolgozik, a dalok nagyobb része még 2008-2009 körül született, majd a tavalyi Morsefest készületei közben az egészet újraírta. Alapvetően a tőle már megszokott, régről ismerős (néha túl ismerős) dallamokat és dalszerkezeteket kapjuk, csak most még dagályosabb, még teátrálisabb formában, határozott Broadway musical elemekkel.

A gitárt és szintit kezelő Morse mögött a zenekar gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Neal Morse Band törzsgárdájával. Két szignifikáns különbség akad csupán: Mike Portnoy vagy nem ért rá, vagy túlságosan, rajongóan vallásosnak ítélte a témát, így helyette Eric Gillette – igen, Eric Gillette, a Neal Morse Band gitárosa! – dobolta föl a lemez(eke)t. Miközben meg kell süvegelnünk ennek az univerzális tehetséggel megáldott muzsikusnak a (multi)hangszeres kompetenciáját, nekem azért hiányzik Portnoy, úgy stílusban, mint hangzásban. Szerintem itt nagyon világosan kiütközik egy jó dobos és egy zseniális ütős közötti különbség. Mivel Gillette a pengetőt dobverőre cserélte, helyette Morse és a 2007-es "Sola Scriptura"-ról ismerős Paul Bielatowicz osztották meg maguk között a gitárszólókat. Megint azt kell mondjam, nyilván jól teljesítenek, de Gillette-tel jobban jártunk volna.

A rockopera szereplőit 12 énekes formálta meg, köztük olyan ismert és kiváló fazonokkal, mint pl. a Krisztus szerepét játszó Ted Leonard (Enchant, Thought Chamber, Spock's Beard), Nick D'Virgilio (Spock's Beard) és Jake Livgren (Proto-Kaw), aki nem más, mint a legendás, ős-Kansasből ismert Kerry Livgren unokaöccse. A többi, kevésbé ismert énekes is kiváló munkát végzett szólóban és vokálozásban egyaránt.

Az mindenképpen meglepő, hogy míg korábbi lemezeit Morse általában a saját kiadóján, a Radiant Recordson keresztül dobta piacra, ennek az anyagnak gondozását az olasz Frontiers vállalta magára. Elképzelhető, hogy így több pénz jutott a produkcióra (nem hiszem), illetve a terjesztés is olajozottabban zajlik (ebben sem vagyok biztos), de az bizonyos, hogy ennél a témához illően egy nagyobb szabású, grandiózusabb hangzást vártam. Kicsit bántó, hogy az orkesztrálás a Spock's Beard korai lemezeihez hasonlóan műanyag (értsd: szemplerekkel, szintivel lett megoldva), egy valódi kamarazenekar és egy tisztességes kórus sokat dobott volna az anyagon.

Természetesen fölmerül a hallgatóban Andrew Lloyd Webber nagy klasszikusával, a Jézus Krisztus Szupersztárral való összehasonlítás. Webber darabja zeneileg sokkal direktebb, fókuszáltabb, hatásosabb és színpadiasabb (ahogy az egy igazi musical szerzőhöz illik), Morse műve azonban érezhetően ihletettebb (amennyiben személyes és mélyen gyökerező keresztény hitből fakad) és teológiai értelemben sokkal pontosabb, hitelesebb. Egyrészt Krisztus és nem Júdás az igazi főszereplő, másrészt nem az emberi jellemek, sorsok, döntések drámája, hanem Krisztus emberiséget megváltó isteni szeretete és hatalma áll a középpontban. Nagyon szeretném, ha a vallásos könnyűzene inkább ebbe az irányba fejlődne mifelénk is, nem pedig a 3-4 akkordos, olcsó gitárokon előadott, elavult anti-liturgikus beatzene, vagy a rossz prozódiával megírt, ATV-n öltönyben ugrálós, vásári mutatvány irányába.

Morse egy-két témát azért nagyon elkapott, a "The Madman of the Gadarenes" finoman ellenpontozó kánonja pl. tökéletes megjelenítése a légiónyi gonosz lélek által gyötört megszállott alakjának. Ugyanakkor a "Gethsemane", bár jól érzékelteti az eljövendő szörnyű kínok gondolatára vérrel verítékező Krisztus zaklatott lelki állapotát, Webber azonos című tételének cipőfűzőjét sem oldhatja meg. Összességében ez egy zeneileg igényes, szép hitvallás, de sajnos nem tartozik Morse lehengerlően zseniális lemezei közé. Azért nyilván meg fogom vásárolni a dupla albumot, föltéve, hogy a Frontiers nem árazza be szemtelenül (ahogy mostanában szokta).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

All Things Fallen: All Things Fallen (2019)

2019.05.20. 19:29 | Dionysos | 2 komment

y_233.jpg

Kiadó:
Blackoak Records

Honlap:
facebook.com/allthingsfallen

Nem tudom, mi a titka, talán a literszámra fogyasztott kávé vagy energiaital, vagy még valószínűbb, hogy az ihlet csalóka forrásának hirtelen fölbuzdulása, de Markus Sigfridsson gitáros-zeneszerző-producer több éves hallgatás után az idén már a harmadik lemezen villogtatja gitártudását és kompozíciós képességeit. Kezdődött Lance King szólólemezével, amelyből Sigfridsson is komoly részt vállalt, folytatódott az évek óta áhított Darkwater albummal, most pedig különösebb hírverés nélkül megjelent új projektjének, az All Things Fallennek bemutatkozása. Elég jól értesültnek számítok ebben a szakmában, de erről az anyagról én is most hallottam először.

Tekintve, hogy az "All Things Fallen"-en mindössze hat nóta kapott helyet és egyik sem dicsekedhet epikus hosszal (hacsak a vastagon 9 perces "Introspection"-t nem soroljuk ide), inkább egy 40 perces régi vágású LP-vel, vagy egy modern értelemben vett EP-vel van dolgunk. Sigfridson a dobokon kívül minden hangszer kezelését magára vállalta, a bőrök mögé a Pain Of Salvation dobosát, Leo Margaritot ültette, énekesként pedig azt az Erik Tordssont (End Of September) nyerte meg, aki – Thomas Vikström és Christian Rivel mellett – a legutóbbi 7Days lemezen is epizódszerepet kapott.

Sigfridsson már a Harmony és a Darkwater kormánykerekénél is bizonyította, hogy félelmetesen jó érzékkel navigál a progresszív metál hullámzó tengerén. Ugyanakkor a 7days nevű formációval kiadott két lemezét nem tartom csúcskategóriás teljesítménynek. Ezt egy interjúban egyszer maga is elismerte. Hangszeresen akármilyen jól össze vannak pakolva azok az albumok, a zene valahogy mégsem elég ihletett: szögletes, komor és dallamszegény anyagok azok.

Sajnos azt kell mondjam, hogy az évek alatt fölgyülemlett dalokkal telepakolt "All Things Fallen" ugyanebbe a kategóriába tartozik. Már az sokat segített volna, ha egy rendes billentyűs dolgozik velük és nem Sigridsson szöszmötöl a programozással és kíséri a dalokat egyszerű akkordozgatással. Erik Tordsson kiválóan énekel, de hiába a kitűnő orgánum, ha nincsenek emlékezetes dallamok. A dobok szintetikusan dübörögnek, a gitárok pedig mélyre hangolva hangolnak bennünket, hallgatókat is egyre lejjebb. Meglepetésemre helyenként a szólók is összeszedetlennek tűnnek, amit véleményem szerint súlyosbít a koszos, szinte már irritáló gitár sound.

Szinte hihetetlen, hogy Sigridsson egykor a skandináv keresztény metál üstököseként jelent meg a komor északi égbolton. Ez a zene már majdnem doomos, olykor kifejezetten depresszív, misztikus, sötét hangulatba szippantó erejű. Nem tudom mi történhetett (ha történt egyáltalán valami) Sigridssonnal, de igen morcos kedvében van mostanában. Megmondom a frankót, nekem ez a lemez most nem jött be igazán, az idei Darkwatert sokkal-sokkal jobb anyagnak tartom. Ez kicsit olyan (mennyiségre és minőségre is), mint egy fönséges lakoma után pár nappal fölszolgálni a maradékot.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Astral Doors: Worship Or Die (2019)

2019.05.18. 09:59 | garael | 1 komment

astral_doors_worship_or_die.jpg
Kiadó:

Metalville Records

Honlap:
www.astraldoors.com

Az Astral Doors megjelenésekor egyöntetű ovációt váltott ki a Dio/Black Sabbath (szigorúan Tony Martin és Dio érás) rajongókból: mind a zenei világ, mind az énekes, Nils Patrik Johansson sikeresen idézte fel a mestert és tevékenységét akár szólóban, akár a kultikus együttes keretében. Az első két album nekem is tetszett – naná, az éhség nagy úr, még a zenei is, és az elém tálalt elfogyasztandó kritikán felül állt, talán ezért nem is írtunk róla, hehe –, de aztán kissé egysíkúvá merevedtek a következő lemezek, és jóllehet mindegyiken volt egy-két figyelemreméltó szerzemény, egészében fogva azonban túlságosan homogénnek bizonyultak, ráadásul jó pár korábban felhasznált megoldás is gyakorta visszaköszönt: ez az az udvariassági forma, ami a való élettel szemben a zenében csak ritkán kívánatos.

Az unalommal úgy látszik, nem voltam egyedül, mert Johansson is sorra vállalta az egyéb munkákat, a Civil War, majd a szólólemez, most meg a Lion's Share újraélesztése arról tanúskodik, hogy az énekesnek is vérfrissítésre volt szükség ahhoz, hogy újra ihletet kapjon. Ez mondjuk a vártakkal ellentétben nem töltött el teljes elégedettséggel, mert a tényleg csodálatosan induló Civil War legutóbbi lemeze abszolút ötlettelenségről árulkodott, a szólóalbumról meg inkább ne beszéljük, szidtam azt eleget a róla írt kritikámban.

Szerencsére pesszimizmusom ismét téves következtetésekkel szolgált, mert az Astral Doors új lemeze, Nils Civil War-ból hozott egyértelmű hatásaival ezúttal tényleg úgy sikerült, ahogy azt eddig is elvártuk volna. Nem véletlenül említem a Civil Wart: mind az indulósabb jelleg – ami szimbiózisban az epikus témakibontással csodás elegyet alkot –, mind a szövegvilág olyan doppinggal növelte a csapat teljesítményét, ami jelenleg nincs a tiltólistán.

Hallgasd csak meg a nyitószám harcba hívó, mindent elsöprő robogását, vagy a "Marathon" könnyeket és izomlázat fakasztó epikus tolmácsolását és riffjeit, egyből érezni fogod, miről is beszélek, és úgy érzem, ezúttal a dallamok is gömbölyűbbé formálódtak a zenei műhelyben a korábban néha nehézkesen gördülők helyett.

Johansson énekstílusában is kissé keményebbre vette a figurát – lehet, hogy a fogorvosa miatt lett ennyire mérges –, az állandó rekesztés azonban nem illik ide, és ki merem jelenteni, hogy igen, egy Dio epigon maradjon is az, már ha ilyen tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Lehet persze, hogy a kissé harciasabb jelleg ragadtatta el hősünket, ennek esetén képes vagyok megbocsátani, akkor is, ha jobban szeretem, mikor simogat, vagy történelmi érzésekkel szíveket zokogtat ez a hang, de ez legyen az én bajom.

A korábbiakkal ellentétben most nem érzem, hogy töltelékdal is lenne a lemezen – ami korábban, mint írtam, gyakran előfordult –, és ha a "Desperado" Black Sabbath-os nyitányát meghallod, egyből kényszert érzel rá, hogy újra az első két lemez korában találd magad, amikor még minden szép és jó volt.

Örülök, hogy csapat nem ragadt bele a szürkeségbe, és a saját keretei között képes volt megújulni, remélem, hogy Johansson munkamániája a Wuthering Heights-ra is ki fog terjedni: jelen lemez okozta örömnél talán csak ez tudná még jobban feldobni zenehallgatós napjaimat.

Garael

Címkék: lemezkritika

Paul Gilbert: Behold Electric Guitar (2019)

2019.05.13. 18:42 | Dionysos | 1 komment

y_232.jpg

Kiadó:
Music Theories Recordings

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Nagyon csípem ezt a (Gilbert) Palit, a 2012-es "Vibrato" a mai napig megkérdőjelezhetetlen alapvetés nálam, de azután a 2014-es "Stone Pushing Uphill Man"-nel kicsit léket kapott a lelkesedésem, ami az "I Can Destroy" (2015) albummal egyenesen átment frusztrációba. Biztos vagyok benne, hogy ő nem osztozott ebben a frusztrációban, de most mégis úgy tűnik, hogy némileg rápihent a dolgokra és minden igyekezetét bevetette, hogy valami frissel rukkoljon elő.

Jelen esetben azt találta ki, hogy gyakorlatilag ismeretlen (de ettől még nagyon is kompetens) muzsikusokkal lényegében élőben rögzíti az anyagot, ráadásul úgy, hogy helyet hagy az improvizációnak. A "külső fül" ebből a spontaneitásból nem hall sokat, hiszen annyira egyben van a csapat, Gilbert pedig annyira összeszedett, hogy az egész olyan lett, mintha az utolsó hangig minden előre meg lett volna komponálva. Persze mielőtt megnyomták a fölvétel gombot, azért alaposan begyakorolták a darabokat, ez nem kérdés.

A beszédes címet viselő "Behold Electric Guitar" tulajdonképpen végig instrumentális lemez, egyedül az "A Herd Of Turtles"-ben verselget Gilbert enyhén erőltetett akcentussal. Azt mindenképpen üdvözlöm, hogy a "Vibrato"-hoz hasonlóan – ahol Pali bájos felesége működött közre – itt is komoly szerepet kapnak a billentyűk. Asher Fulero kísérete és szólómunkája üde színfoltja az albumnak.

Az itt szereplő dalcsokor izmos és ízléses keveréke a különböző stílusoknak: akad a lemezen boogie (Love Is The Saddest Thing), blues (Blues For Rabbit), funky (A Herd Of Turtles) és mindezek csak Gilbertre jellemző keveréke. A tucatnyi nóta közül egyedül az "I Love My Lawnmower"-t vagyok kénytelen ugratni, egyébként elejétől végig nagyon hallgattatja magát. A releváns oldalakon egyelőre csak amerikai turnéállomásokat látok, de fölöttébb csalódott lennék, ha nem kanyarodnának el mifelénk. Ha jönnek, én megyek! Az tuti!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Asphalt Horsemen: Halld, amit mondok! (2019)

2019.05.10. 18:16 | garael | Szólj hozzá!

asphalt_horsemen_halld_amit_mondok.jpg
Kiadó:

GrundRecords

Honlap:
www.asphalthorsemen.com

Kissé csodálkozom azokon a kritikákon, melyek Lőrincz Karcsiék hiányosságának a "seregeket vezérlő" sláger hiányát róják fel, hiszen jelen albumon többé-kevésbé még mindig a "régi nóta szól", vagyis az öt új szerzemény mellett a maradék az első két album terméséből szemezget, most már magyar nyelven, és hát mit mondjak (persze, amit hallok): a "Halld, amit mondok"-on legalább 10 olyan sláger szerepel, ami a postások és inasok szájára kívánkozik, esetleg Mari néni rádiójába, hogy legyen mire rázni főzés közben. Hogy mit beszélek, kilenc szám van a lemezen? Ja, biztos elragadott a lelkesedés, mert legutoljára a Mobilmániánál éltem át ennyire telitalálat, töltelékdal nélküli audio-élményt.

Nem hiába említem Zefferék nevét, mert annak ellenére, hogy Kariék  –  a nevükből adódóan is – rengeteg southern hatással játsszák a rock n' roll-t, én bizony számos hasonló vonást találok a két banda produktumai között, főleg most, hogy a dalok magyarul szólalnak meg. Nem közvetlen azonosságokról beszélek, inkább a dalalkotási metódusban, a refrének vezető szerepében, és hát az énekesek tehetségében megnyilvánuló szinkron tehet róla, hogy a Mobilmánia neve felmerülhet, mert egyébként az alapvető hatások más bugyorból csapnak az égre. Aszfaltbetyárékról süt a stílus nagy öregjeinek szeretete – nem másolása! –, tehát aki szereti mondjuk az origónak nevezhető  Lynyrd Skynyrd-et, a méltatlanul elfeledett Zodiac Mindwarp-ot kevésbé "zsíros" svungokkal és a sexcentrikus szövegek mellőzésével, vagy – és most kalandozzunk vissza Magyarföld múltjába – a Southern Special "Fogom a fejem" hard rockosabb verzióját, az nem fog csalódni Kariékban, bár míg a dallamok mélyén a fehér kígyó tekerődzik, addig a ’Mánia, inkább a Deep Purple-Rainbow tengelyen keresi az ihletet.

A stílusnak tehát megvan a maga magyar eredettörténete is – a Sex Actiont még meg sem említettem –, jóllehet, ugyanúgy perifériára szorultan, mint akárhol itt, Európában – ez bizony alapvetően amerikai hagyományokkal és rajongói bázissal rendelkező műfaj, amit már csak azért sem értek, mert az egyszerű, négynegyedes, boogie-ra ingerlő  alapok internacionalistán hatnak az ösztönökre, talán még a teljesen eltérő zenei kultúrával rendelkező Ázsiában is megmozdulhatnak a lábak, ha a fülek meghallják a genetikailag táncra ingerlő ritmusokat.

Sajnálom, hogy csak öt új szerzeményre futotta, de tudjuk be a lemezt egy amolyan piacfelmérésnek, bár nem hiszem, hogy a magyar szövegek ki fogják emelni az undergroundból a csapatot – igaz, ne feledjük, Fonogram-díjas bandáról beszélünk –, ez bizony rétegműfaj, még akkor is, ha ez a világ egyik legnagyobb igazságtalansága – a rajongók szerint.

Az öt új darab egyébként nem lóg ki a régiek közül, sőt: a nyitó "Még lélegzel" akkora sláger, hogy Táncdalfesztiválon lehetne indítani, a női vokállal megtámogatott "Te vagy a levegő" pedig olyan blues n' roll, amire Rejtő Jenő mocskos világában az „úri közönség” minden bizonnyal táncolni kezd, ráadásul a hangzással is sikerült bebizonyítani, hogy a minőséghez nem kell feltétlenül pénzhalom. De hogy ne csak ömlengésből álljon jelen írás: én talán egy kicsivel több koszt, stenket, groove-ot is elbírtam volna, hiszen ez az a stílus, ahol egyenesen elvárás "lemenni kutyába", és itt nem a primitívségre, vagy közönségességre gondolok – azt egyébként is csak szövegileg lehetne prezentálni –, de talán éppen a szondázási jelleg nem engedte ki Kareszékből igazán az állatot, természetesen egy, a naplementébe hasító Harley Davidson képében.

Garael

Címkék: lemezkritika