Rage: Afterlifelines (2024)
Kiadó:
SPV / Steamhammer
Honlapok:
www.rage-official.com
facebook.com/RageOfficialBand
Bár például a "Reflections Of A Shadow" is megvan bakeliten, a korai, speedster Rage-re annyira azért nem kattantam rá anno. A Terrana-Smolski korszakban szerettem meg úgy igazán őket, és ekkor fedeztem fel újra a '90-es évek második felének egyébiránt remek albumait is. A szupergrúp felállás feloszlását követően aztán megint a pálya szélére kerültek, nem is tudom, meguntam őket talán. Azok a lemezek nem voltak igazán jók, és élőben sem csavarták le a fejemet már. Azt hiszem, leginkább a visszafejlődés, a hátrafelé lépkedések zavartak igazán. Peavey alighanem elvesztette a fonalat akkoriban, újra speed metalt játszunk, várj csak, ez mégse jött be, inkább legyen a kétgitáros korszak. Hááát, rendben, de rám ebben ne számítsatok!
Ezek után egy dupla CD-t meg se hallgattam volna szerintem, ha Laci barátom nem állítja, hogy igen jól sikerült az új cucc. Ezért adtam neki egy esélyt, és igazat kell adnom neki. Fene se gondolta, hogy így összekapják magukat, és a negyvenéves pályafutásukat egy remek, pályaösszegző koronggal (pontosabban kettővel) ünneplik meg. Jean Bormann, a magára maradt gitáros (Stefan Weber személyes okok miatt szünetelteti a jelenlétét a zenekarban) csak úgy lubickol az ölébe esett lehetőségben. Mindent is eljátszik, amit a banda bármelyik korszakában képviselt, és dalszerzőként is oda tette magát rendesen. Kiderült: piszkosul érzi a Rage zenei világát, legyen szó bármelyik periódusról.
Merthogy megidézésre kerül itt minden időszakuk. A srác a kezdeti speed témákat épp olyan könnyedén rázza ki a kisujjából, mint a smolskisan rafinált riffeket, vagy a '90-es évek groove-osabb témáit. A második részen pedig felvillantják a szimfonikus világukat is. Van azért gyenge pontja a produkciónak, mégpedig Peavy maga. Nem, az énektémákat ezúttal gondosan kidolgozta, azokba belekötni nem lehet. Csak éppen az előadásukkal küzd meg piszkosul. Rendesen megkopott a hangja, hiába, az idő nagy úr. Úgy énekel itt, mintha végig náthás lett volna a felvételek alatt. De az is lehet, hogy csak nem az "End Of Illusions" magasan üvöltős témáival kellett volna kezdeni a zúzást, mert az eső benyomás mindig meghatározó, utána már hiába javul az összkép és a teljesítménye, a kezdeti rossz szájíz makacsul beragad, mint a fogak közé a friss kolbász izomrostjai.
A hangzással sem vagyok teljesen kibékülve, pedig meglehetősen organikus, és hűen adja vissza a csapat élő megszólalását. Ennek elvileg pozitívumnak kellene lennie, de sajnos valahogy megszoktuk már, hogy stúdióban mégiscsak letisztultabban, szofisztikáltabban szólnak a zenekarok, mint élőben. A szimfonikus betétek is műanyagok kicsit, de nyilván nem tudnak ma már megfizetni egy igazi klasszikus zenekart. Ezeken kívül viszont nemigen találok fogást a közel 100 perces anyagon, harmadszor pörgetem az elmúlt néhány napban, mert tényleg élvezet hallgatni (pedig ezalatt hat másik lemezt ledarálhattam volna…). Így nemigen tudok mást tenni, mint gratulálni a főnöknek ahhoz, hogy ismét kikecmergett a gödörből, és hogy méltó módon sikerült a csapat négy évtizedes pályafutásának mementót állítania! Egyúttal ajánlani egy tüdőfűleveles teakúrát (ami, mint tudjuk, a torok barátja). Hátha…
Kotta