Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

West Bound: Volume I. (2019)

2019.04.18. 09:48 | garael | Szólj hozzá!

westbound.jpg
Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.westboundofficial.com

Milyen hálátlannak tarthatjuk a metal közvéleményt, hogy Roy Z. aktuális megjelenéseit nem kiemelt figyelemmel kíséri, holott kétszer is sikerült neki az, aminek csak a vágyát tudja a Manowar dalaiban megfogalmazni, tetteiben nemigen: a heavy metal megmentését. No jó, lehet, hogy túlzok, de az biztos, hogy az amerikai gitáros és producer nélkül Halford vélhetően még mindig a tollboáiba gabalyodva hirdetné a szivárvány mozgalmat, Dickinson pedig útját tévesztve kóborolna a stílusok labirintusában. Erre persze lehet mondani, hogy hát ilyen kvalitású tettet nem is hajtott többet végre hősünk – bár a tavalyi, ismeretlenségbe fulladt, ám igazi gyöngyszem, a Tomorrow's Outlook fajsúlyosan jelzi Roy jelenlétét – és az is igaz, hogy a Ripper Owens és Chris Caffery társaságában elkövetett idei Spirits Of Fire lemez kínosan gyengére sikeredett, de úgy gondolom, azok lehetnek igazán nyertesei a kukaturkálásnak, akik fél szemmel tudatosan követik a zenész tevékenységét, mert ki tudja, mikor csusszan ki kezei közül valami maradandó. (Érdemes megnézni a nevéhez fűződő produkciókat: telis-tele underground sikerekkel, a Tribuzytól kezdve a Warrioron keresztül Andre Matosig, nem beszélve saját, egykori bandájáról, a Tribe Of Gypsiesről.)

Jelenlegi társa sem kisebb név, a Resurrection Kingsből ismerős énekes, Chaz West a Plant iskola kitűnő bizonyítványával rendelkező végzőse: kettejük együttműködése pedig azt a blues alapú hard rockot idézi, amiből a Zeppelin és a korai Aerosmith kettőse szülte meg az amerikai metal/hard rock nyolcvanas évekbeli hőseit. Roy Z. nemcsak remek gitáros, de kitűnő dalszerző és producer, így végül minden tényező rendelkezésre állt, hogy ígéretes lemez szülessen, hiszen West dallamérzéke hasonló vokális tehetségéhez, ráadásul rendkívüli módon érzi a blues lüktetéséből csiholható dallamokat, melyek valahol félúton állnak az említett csapatok, és a későbbi aréna bandák, vagy a Whitesnake dalszerzési metódusa között.

Van hát itt minden, mi szem-szájnak ingere – már ha szereted a hatásként felismerhető zenekarok által teremtett konyhát: a "Dance Of Life" simogatóan idézi a "Kashmir"-t, az "Ain't Gonna Drown" a "Permanent Vacation" korabeli Aerosmith-t, a "Nothing" pedig mind dallamában, mind szólójában a Deep Purple-t. Legyintésre azonban nincs ok: egyrészt, mert Roy Z. azért a mai kornak megfelelően erősebb, vaskosabb riffekkel szórja tele a dalokat, másrészt szólói vannak annyira egyediek, hogy a plágium vádját messzire űzzék.

A lemez tehát sokarcú – még szerencse, hogy nem sokkarcú –, mert ha egyes szerzeményekbe belehallod a Scorpionst, a Lynch Mobot vagy a korai európai metalbandákat – "Rool The Bones" –, akkor bizony jól ismered a metal fejlődés történetének kihagyhatatlan állomásait.

Kellemes meglepetés a "Volume I.", ami ugyan nem ér fel Roy klasszikussá érett műveihez, de az idei mezőnyben mindenképpen versenyképes formát mutat, és ehhez még dopping sem kellett, pusztán pőre tehetség.

Garael

Címkék: lemezkritika

Hardline: Life (2019)

2019.04.16. 21:04 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_229.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Ahhoz képest, hogy Johnny Gioeli sok-sok szűk esztendőn át különösebb föltűnés nélkül alibizett (mondjuk ki: pénzt keresett) Axel Rudi Pell mellett, mostanában eléggé felpörögtek körülötte az események, köszönhetően annak, hogy a nápolyi Frontiers kiadó – mellé rendelve a kedvenc udvari dalszerzőt, Alessandro Del Vecchiót – meglátta benne a fantáziát (mondjuk ki: a rentábilis befektetést). A hamvaiból föltámasztott Hardline utoljára 2016-ban jelentkezett egy felemás nagylemezzel (Human Nature), de Gioeli nem pihent, hiszen tavaly két albumot is kiadott: az egyiket Deen Castronovóval (Set The World On Fire), a másikat pedig szólóban.

Mindkét tavalyi megjelenés iszonyú haloványra sikeredett, az igértes Deen-Castronovo projekt jelentéktelen kis pukkanása különösen rosszul esett. Ezek után tényleg semmi okom sem volt fényes reményekkel nekifutni az új Hardline anyagnak, de úgy éreztem, meg kell adni az esélyt egy olyan fenomenális toroknak, mint Gioeli. Na és mit sodort parta a Frontiers nevű cunami? Meglepetésemre komoly energiát feccöltek (mifelénk: feccoltak) abba, hogy az általam igen nagyra tartott legelső lemez (Double Eclipse, 1992) hangulatához, habitusához visszatérjenek. Ez konkrétan azt jelenti, hogy kevesebb a balladázás, több a dögös, himnikus hard rock, Gioeli nem modoroskodik, hanem süvölt, ahogy csak ő tud, és újra vannak kifejezetten amerikás motívumok (pl. Chameleon). Hurrá!

Tök lelkesítő a dolog, mindazonáltal le kell szögeznünk, hogy a "Life" azért nem "Double Eclipse", legföljebb annak hasonló vonásokkal rendelkező, vidéki unokaöccse. Jó, a borítót nem gondolták túl, de ez mindenesetre egy olyan dalcsokor, amely végre nem méltatlan a tiszteletreméltó gyökerekhez, és amelyben Gioeli kivételes képességei is szabadon szárnyalhatnak. Az irány jó, remélem tartani tudják a jövőben.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Leverage: Determinus (2019)

2019.04.16. 10:29 | Dionysos | 1 komment

y_5.png

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.leverageofficial.com
facebook.com/leverageofficial

A Leverage – miközben semmi máshoz nem hasonlítható – virtigli finn jelenség, csak északi rokonainkra jellemző módon keveredik bennük a Stratovarius-féle szimfonikus hangulatú euro-power, a Brother Firetribe-tipusú AOR és a Status Minor vonalán mozgó, nem túl tolakodó progresszivitás. Mindazonáltal se nem szimfonikus euro-power, se nem AOR, se nem hard rock, se nem progresszív metál: ők egyszerűen Leverage, pontosabban Tuomas Heikkinen, aki egészen idáig a legapróbb részletekig megkomponálta a zenét, a többieknek csak el kellett azt játszaniuk.

Nem tudom pontosan, mi történt velük 10 évvel ezelőtt. Egy kifejezetten jól sikerült és relatíve sikeres album után (Circus Colossus) egy teljes évtizedre hibernálták magukat. Az időközben kivált Torsti Spoof gitáros csinált egy kiváló albumot bérmuzsikusokkal The Magnificent néven, azután eltűnt mint szürke szamár a ködben. Ismeretlen körülmények között megváltak Pekka Heino énekestől is, majd reaktiválták magukat egy új fölállással és egy csak digitális formában megjelent tavalyi EP-vel, "The Devil's Turn" címen.

Én, aki rongyosra hallgattam pl. a 2008-as lemezüket (Blind Fire) nagy reményekkel futottam neki a 4-számos EP-nek, de mintha citromba haraptam volna. Hosszú heteken át kerülgettem az anyagot, de csak nem tudott megtetszeni. Ez az oka annak is, hogy végül nem született róla recenzió. Abban bíztam, hogy a beígért nagylemez majd helyretesz mindent, és az óvatos beetetés utánra hagyták a finom falatokat. Sajnos nem ez történt, pedig igen biztatónak találtam, hogy Torsti Spoofot egy olyan képzett, sokat tapasztalt gitárossal sikerült pótolni, mint Mikko Salovaara, aki a Kiuas földbeállása óta leginkább gitártanárként tengette életét.

Nagyon nehéz pontosan megfogalmaznom, hogy mi hiányzik a "Determinus"-ból. Hamisítatlan Leverage anyag, de valahogy a korábbi lemezek egységessége, polírozottsága hiányzik belőle. Stílusában kicsit még a szokásosnál is csapongóbb, a hangzás is nyersebb (ez alatt azonban nem egy keményebb, fémesebb hozzáállást kell érteni). Az konkrét kifogásom, hogy Kimmo Blom énekes (Urban Tale) egy az egyben úgy énekel, mintha elődje klónja lenne, ami azért baj, mert Heino orgánumától sem voltam igazán elájulva, ráadásul, amikor Blom ettől eltér, abban nincs sok köszönet. Iszonyatosan irritál az a gurgulázó erőlködés, amit pl. a "Tiger"-ben hallunk (és ami annak idején pl. szinte védjegyévé vált Vince Neil-nek). Salovaara pedig akármilyen jó gitáros, vele valahogy nem működik az a káprázatos adok-kapok, amit a Heikkinen-Spoof párostól már megszoktunk, kivéve talán a "Heaven's No Place For Us" középrészét (ez egyébként is messze az album legjobb dala).

Úgy tűnik, akármilyen elszántak is, a "Determinus"-ból nem lett főnix madarat megszégyenítő föltámadás, a Frontiers istállóba való visszatérés sem hozott nekik szerencsét.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A.C.T: Rebirth EP (2019)

2019.04.13. 10:03 | Dionysos | 1 komment

y_228.jpg

Kiadó:
Actworld/Marquee Records

Honlapok:
www.actworld.se
facebook.com/acttheband

Erre bizony öt szörnyen hosszú évet kell várni, plusz azt a pár hetet, amíg brutális, irreális áron fizikai valóságában is megérkezik. Addig meg kell elégednem a digitális változattal (bár ez manapság a legtöbb embernek épp elég). Ezek a sajnálatosan kevéssé ismert malmöi proggerek valószínűleg fölismerték, hogy illetlenség maroknyi rajongótáborukat tovább várakoztatni, és – hozzájuk képest formabontó módon – egy 22 perces EP-vel gondolták enyhíteni az elvonási tüneteket. Nincs is ezzel az elképzeléssel semmi baj, azt kivéve, hogy ez a 22 perc fájdalmasan gyorsan lepörög, nem kis hiányérzetet hagyva a kiéhezett közönségben. De ne legyünk telhetetlenek!

A csapat káprázatosan fölkészült zenészekből áll, jóllehet a skandináv progresszív rock/metál szcénával kapcsolatosan kiterjedt ismeretekkel rendelkező, szakértő zenekedvelők előtt legföljebb Thomas Lejon dobos neve ismerős, aki a hosszú ideje inaktív Andromeda zseniális ütőse. Az A.C.T kezdettől fogva kiváló arányérzékkel keveri a klasszikus prog-rock stílusjegyeket a Queen-szerű "zsíros" kórusokkal és a színházi jellegű, már-már komédiás hangulatokkal.

A "Rebirth" a szó szoros értelemben nem jelent újjászületést, hiszen nem érezték úgy, hogy radikális változtatásokkal újra ki kellene találniuk magukat, talán két dologban jelent újdonságot ez az EP: úgy érzem, most még a korábbiaknál is rockosabbak (hallga' pl. lemezt záró "A Broken Trust"-ot!), illetve a beszédes című "Digital Affair"-ben megjelennek határozottan elektronikus hatások (amúgy Haken módra) – bár föltételezem, hogy ez leginkább a koncepcióra és nem valamiféle zenei fazonigazításra vezethető vissza.

Rövidsége ellenére ez az 5 számos anyag nekem sokkal tartalmasabbnak, frissebbnek, invenciózusabbnak tűnik, mint pl. a tavalyi, svéd progresszív elitből verbuvált The Sea Within vontatott, unalomba fúló művészieskedése. Ezt már a 2016-os A.C.T DVD-vel kapcsolatban is megjegyeztem: van ebben a formációban valami lebilincselő, játékos muzikalitás, valami megfoghatatlan zenei humorérzék. Nagyszerű visszatérés, bár hosszabb ideig tartana (that's what she said! :))

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Zoli Band: Santa Monica (2019)

2019.04.06. 15:48 | Dionysos | 1 komment

y_227.jpg

Kiadó:
Edge Records

Honlapok:
www.zoliband.com
facebook.com/zolibandofficial

Előre kell bocsátanom, hogy sajátos stíluspreferenciáim miatt és minden szakmai tiszteletem ellenére nem voltam eddig elkötelezett rajongója Téglás Zoli munkásságának, talán nem véletlen, hogy ezen az oldalon egyetlen Ignite kritikát sem közöltünk. Mindazonáltal – ahogy mondani szokták – Zoli (így bizalmasan) egy jó cimbora jó cimborája, és csak olyan dolgokat hallottam róla, amelyek maximális szimpátiát ébresztettek bennem az ember és muzsikus iránt. Azután belehallgattam a Zoli Band második lemezének néhány dalába és rájöttem, hogy ezt már tényleg felelőtlenség, sőt, bizonyos értelemben tahóság lenne kihagyni.

Zoli az egészen új és teljesen magyar bandájával most egy olyan lemezt adott ki, amit elejétől végig szívesen hallgatok, ami végig leköt, s amin már én sem találok fogást. Itt nyoma sincs az Ignite-ra még jellemző punk rock/hardcore jegyeknek, egyébként is kezdettől fogva az volt a koncepció, hogy visszanyúlnak a Veresegyházról el- és visszaszármazott hanzánkfia meghatározó, fiatalkori zenei élményeihez: az Alice In Chainshez, Stone Sourhoz és a Scorpionshoz. Lehet, hogy az én vevőkészülékemben van a hiba, de én ezeket a hatásokat nem nagyon hallom (esetleg egy kis trutyit [grunge] a "Vampire"-ban), ellenben hallom pl. hogy a "Hold Me" tiszta U2, és ilyet Bono és The Edge majd' 25-30 éve képtelen írni, illetve hallom, hogy ez egy jól kidolgozott, szuperdallamos modern rock/metál lemez, melynek kiváltképp javára válik Lukács Peta (Bikini, European Mantra) elképesztő gitárjátéka és a bika megszólalás, amiért elsősorban Frank Gryner producert (Rob Zombie, A Perfect Circle, Tommy Lee) illeti dicséret.

Külön meg kell említenem a "Budapest My Love" című szerzeményt, amelyet úgy sikerült hazafiassá tenni és telepakolni egészséges nemzeti büszkeséggel, hogy nincs benne semmi erőltetett, ideológiailag vezérelt, bértollnoki vagy dagályos (lásd Desmond Child újrahasznosított ömlengését!). Oly sokan próbálkoztak már hasonlóval, de szerintem még egyik sem érdemelte meg annyira, hogy enyhén ittas magyarok más nemzet nem-kevésbé kapatos fiaival összekapaszkodva a kocsmában teli torokból üvöltsék...

Ezért lehet, hogy néhány hazai zenész meg fog orrolni rám, de nekem csakazértis az a véleményem, hogy ez az album pont azért jó, mert Zoli hozott bele valami határozottan amerikásat (s ezt most úgy értem, mint a provinciális, a mucsai "kánon" és a külföldi példák majmolása ellentétét). Petőfit pl. pont nem szeretem, de a "Kocsmárosné" földolgozása is úgy tud megkérdőjelezhetetlenül magyar lenni, hogy közben egy "világpolgár" is magáénak érezheti.

A lemezzel kapcsolatos egyetlen hiányérzetem abból fakad, hogy az erős, tempós és kimondottan dögös kezdés után sorjáznak a lassú, balladás, meditatív szerzemények. Egyedül a "Like A Lady" pörgeti föl egy kicsit a hangulatot, de "dramaturgiailag" talán már túl későn. Ez élőben úgysem fog föltűnni, ezért mindenkinek a leghatározottabban ajánlom, hogy a napokban induló európai turné két magyar állomásán (április 20-án az A38 Hajón, április 25-én pedig a debreceni Roncsbárban) ne szalassza el a lehetőséget az együttes megtekintésére/meghallgatására.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Yngwie Malmsteen: Blue Lightning (2019)

2019.04.03. 10:18 | Dionysos | 6 komment

1553700441_front.jpg

Kiadó:
Rising Force Records

Honlap:
www.yngwiemalmsteen.com

Igazából csak az röhögött cinikusan Yngwie blues-lemez ötletén, aki gitárilag teljesen fogalmatlan és tényleg nem lát tovább a Mester szemére hányt leegyszerűsítő kliséken, amelyet a "lélektelen, eszetlen tekerés" hívószavakkal lehet leginkább kifejezni. Viszont aki kicsit is hajlandó volt objektíven közelíteni az elmúlt 35 évben a munkásságához, annak pontosan hallania kellett, hogy ha van kivezető út a saját maga építette labirintusból, az éppen a blues...

Igen, az elvetélt neoklasszikus vokalizálásával ellentétben, ehhez még a hangja is tökéletes. Koncertjein rendre megszólal egy-egy klasszikus blues dal, ráadásul óriási feelinggel (G3 – "Red House", megvan?), de az "Inspiration" lemezén is bizonyította, hogy az ő ösztönös neoklasszikus világa, bizony, a blues-ból szökkent szárba.  

Egy szó, mint száz, nekem egyértelmű volt, hogy abból a teljesen ellaposodott zenei labirintusából, amelyben nagyon régóta csak magának, ám ahol a szimpatizánsok és drukkerek nagyrészének is (szinte) teljesen értelmezhetetlenül önmegvalósít, most teljes dicsőségben kisétál. No, persze, azt nem vártam, hogy ezt mindenki felismeri, de legalább mi, akik tényleg mindig és mindig adunk egy újabb esélyt, most végre azt kapjuk, amire ebben a zenei közegben képes. A maximumot. 

"Lószart, mama!" – hogy klasszikusokat idézzünk! Csak sikerült most is a gólvonalon lassan érkező labdát mellédurrantani! Az eszem megáll! Valaki, aki tényleg ekkora érzéssel képes bluest játszani, jót röhög magában és folytatja az eddigi utat, de előtte még deklarálja, hogy ez most blues lemez lesz... Merthogy ez nem lett blues lemez. Ez egy ócsított "Inspiration 2" – extra light(ning), olyan dalokkal, mint a "Smoke On The Water", "Paint It Black"... Nooooormális? De most tényleg! 

Miért, de miért nem lehet jobban átgondolni ezeket a megjelenéseket, és tényleg érdekel, hogy milyen gondolatmenet végén jut arra, hogy a valóban blues  "Blue Jean Blues" (pedig milyen jó ez!!!) dalok csak mutatóban lesznek a korongon? Hogy nem ezeket, hanem egy kisvárosi tehetségkutatón is már ciki-kategóriás feldolgozásokat kell újrahasznosítani. Egyetlen kérdésem maradt; a "Paranoid" és az "Enter Sandman" miként maradhatott ki? Az utolsó esély is elszállt.

Túrisas

Címkék: lemezkritika

Manowar: The Final Battle – Part I. (EP)

2019.03.31. 13:32 | garael | 2 komment

y_226.jpg

Kiadó:
Magic Circle Music

Honlap:
www.manowar.com

A Manowar új cirkuszi előadásában együtt van a tragédia és a fertelmes parasztvakítás: bohócoknak pedig minket néznek, elvárva, hogy mindezt hangos kacajjal kajáljuk be. Pesze a Manowart szeretni igazából már hitbeli kérdés, nélkülözi a racionalitást és kizár minden olyan momentumot, ami nem támogatja a banda klasszis státuszát – bár jó lenne (jó lenne?), ha az együttes rajongói szembe néznének önmagukkal, esetleg nyitott füllel hallgatnák azt a mutatványt, amitől már a mi metal kamu indikátorunk is túlságosan elszíneződött.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legutolsó Manowar stúdióalbum nem tetszett, az viszont igaz, hogy a "rendezői változat" kiadás már az olyan olcsó hülyének nézés kategóriájába tartozott, amitől az ember felemelt ökle nem csak a zene ritmusára lendül, hanem legszívesebben bele is csapna annak az orrába, aki ilyet kitalál. Aztán most itt van az utolsó turné esete, amit a fanok képébe röhögve cáfolnak meg, ott van Karl Logan gyermekpornós förtelme, amiről persze nem a csapat tehet, de ott van David Shankle daganatos megbetegedése is, amitől az egész még gyomorforgatóbbá válik – a "The Final Battle" elnevezés pedig a tragédia árnyékában újabb és újabb jelentéstartalommal bír.

Ilyen körülmények között jelent hát meg az újabb, három részre vágott lemez első darabja. Az, hogy mi a valódi oka a három részre tördelésnek, nem igazán mozgat meg, ám az már igen, hogy ha így, szétdarabolva jelentetik meg az újabb albumot, miért nem töltik meg legalább az első etapot némi tartalommal. Mert természetesen az EP-nek kikiáltott "The Final Battle I." körülbelül negyede büszkélkedhet némi értékelni való tartalommal, a többi pedig kukába hajítandó szemét, kezdve a műanyag, álszimfonikus nyitánnyal és befejezve a Joey DeMaio hat percen keresztül egyetlen dallamot ismételgető, kínos vánszorgásával, aminek hallatán már én sajnálom a fanokat, akik izzadva próbálják jóra hallgatni a monoton, szövegelős ötlettelenséget.

A fennmaradó két szerzeményből az egyik egy szokásos – és jó – standard Manowar himnusz, a "Blood And Steel" – bár ezen a címen azt hiszem David Defeis már adott ki darabot –, és a dallamok is igazából random módra kiválasztott dallamminták egyvelege a régi klasszikusokból, de még mindig jobb, mint az a féllírai "Sword Of The Highlands", aminek nyitányát már annyian eljátszották, hogy újabb meghallgatásába a halhatatlan Highlander is belehalna.

Nem azzal van a baj, hogy nem tudom komolyan venni az együttest, hanem azzal, amivel ilyen körülmények között is a haszonlesés a fő mozgatórugójuk, amivel természetesen azokat rúgják seggbe, akik fenntartják ezt az egész freakshow-t. Most pedig megyek egyet hányni.

Garael

Címkék: lemezkritika

A New Revenge: Enemies & Lovers (2019)

2019.03.29. 17:25 | garael | Szólj hozzá!

a_new_revenge-cover-2019.jpg
Kiadó:

Golden Robot Records

Honlap:
www.anewrevenge.com

Idén ez már a harmadik lövése Tim "Ripper" Owens-nek – legalábbis amiről tudok, mert lehetséges, hogy jó szokásához híven egy-egy szám erejéig beszállt valami névtelen banda lemezébe, hogy ezzel is segítse szerencsétlen pályakezdőt, ha már családi támogatással nem tud. Azt azonban sajnos hozzá kell tennem, hogy az említett lemezekből kettő baklövésnek bizonyult, legalábbis nálam: a "The Three Tremors", amelyet nyugodtan el lehetett volna nevezni a klasszikus horror-sorozat után Sikoly 3-nak, számomra értelmezhetetlennek bizonyult, mert ha dallam nélküli sikolyáradatot akarok hallgatni, akkor inkább megnézek egy pornófilmet, abban legalább mindig van élvezet, a Roy Z producerkedésével készült "Spirits Of Fire" pedig annyira átlagosra sikerült – ráadásul kutyaütő hangzással – hogy egyből megkívántam valami szélsőséges muzsikát, pedig ez rám igazán nem jellemző.

Hiába van hát remek hangja hősünknek, igazából csak egy-két metal-operabeli ténykedését tudom becsülni – ahol olyanok írták neki a számokat, akik számára nem a sikoly-ária a központi téma – és bevallom, még Judas-beli ténykedésért sem vagyok oda, bár az vesse rám az első követ, aki a Ripper-féle korszakot sikertörténetnek tartja.

Owens tehát azon remek hangú, ám komponálási – bár ez a szó itt talán eufemizmusnak hat – dallamformáló képességeiben gyenge énekesek hadát bővíti, akiktől mindig jobbat vár az ember, és ha tényleg azt kapja, akkor nagyon tud örülni. Márpedig most én is nagyon örülök, mert az "Enemies & Lovers"-en végre sikerült értékelhető dalokkal előrukkolni, sőt, még talán túl nagy is volt a váltás, helyesebben fogalmazva: ehhez a dallamvilághoz már "kevés2 Ripper erő-vokalizálása, ami akár egy házat is el tud söpörni, de érzelemformáló képessége elveszik a nagy izmozásban. De hogy is van ez? Abban tehát biztos vagyok, hogy hősünk szerelmes dalokkal nem tudna megríkatni egyetlen leányzót sem, legfeljebb egy-két amazont, akiknek a csatadal felér egy egész rózsacsokorral, mert hiányzik belőle az a játékosság, rétegzettség, amihez nem hangterjedelem kell, hanem sokszínűség, esetleg a személyiségnek egy olyan darabja, ami képes érzelmeket átadni és átvenni.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy az A New Revenge lemeze lírai,  AOR szellemben fogant, de ez a rock 'n' roll alapú, alapvetően harsány és optimista világ – amiben benne van a boogie – talán nem ennyire merev és kissé egyoldalú vokalizálást kívánna, aminél a mosoly helyetti vicsor olyan, mint Terminátornak a nevetés… Bár miket is beszélek, úgy látszik, én is beleestem azok hibájába, akiknek semmi sem jó – dehogynem, nagyon is, mert a dalok végre olyan refrénekkel büszkélkedhetnek, amivel egy más hangszerelésben táncdalfesztivált lehetne nyerni, mondjuk 1967-ben – halld a szentimentalizmusba fulladó "Only The Pretty Ones"-t –, és a piciny, punkos attitűd, ami ott bujkál a dalokban, olyan kikacsintás a hallgatóra, ami eddig igazán nem volt jellemző Ripperre.

A zenésztársak szerencsére tudják a dolgukat – naná, ezek a nevek (Keri Kelli, Rudy Sarzo, James Kottak) talán jelentenek némi garanciát – és jókedvűen nyomják a Ripper talpa alá valót, aki hallhatóan élvezi az egészet – nem véletlen, hogy a csapatot nem projektként, hanem működő zenekarként mutatta be a sajtónak – ezt majd persze hiszem, ha hallom.

Owens tehát végre megmutatta, hogy nem csak a merev-vas keménységű mondókák elsikítására alkalmas – még egy-két ilyen lemez, és talán úgy kinövi a "kemény macsó" imidzsének megfelelő vokalizálási technikát, hogy őt fogják felkérni az Ifjú Werther szenvedései megzenésített darabjának címszerepére, már ha lesz ilyen. Ahhoz pedig a jegyek mellé bizony szükséges lesz egy csomag a könnyek felitatására alkalmas papírzsepikből is.

Garael

Címkék: lemezkritika

Lance King: ReProgram (2019)

2019.03.28. 17:52 | Dionysos | 1 komment

y_225.jpg

Kiadó:
Nightmare Records/Sony Music

Honlapok:
www.lancekingvox.com
facebook.com/LanceKingVoxOfficial

Manapság Lance Kinget inkább lemezkiadóként, a Nightmare Records atyjaként ismerjük, pedig elsősorban énekes, ráadásul nem is átlagos adottságokkal. A Balance Of Power és a Pyramaze frontembereként sok elismerést gyűjtött be, de ezeken kívül még egy rakat formációban szerepelt (pl. Avian, Shining Star stb.). 2011-ben azután kipróbálta magát szólóban is, az "A Moment In Chiros" című lemezéhez – talán éppen kiadói tevékenysége folytán – olyan neves vendégeket sikerült toboroznia, mint Jacob Hansen (Beyond Twilight, Anubis Gate), Michael Harris (Darkology, Thought Chamber), Tore St Moren (Jorn), Fred Colombo (Spheric Universe Experience), Markus Sigfridsson (Darkwater, Harmony, 7days), Kevin Codfert (Adagio), Elyes Bouchoucha, Malek Ben Arbia, Anis Jouini (Myrath).

King kicsit nazális orgánuma egészen sajátos, szinte azonnal fölismerhető, jóllehet érezhető rajta megannyi kiváló rocktorok hatása: gyerekkorában egészen biztosan sok Rob Halfordot és Bruce Dickinsont hallgatott, de ott bujkál benne Geoff Tate és Tobias Sammet szelleme is. Ami a szólólemezek zenei oldalát illeti, ott King munkapartnere, szerzőtársa és hangmérnöke, Jacob Hansen miatt jól beazonosítható skandináv prog-power védjegyeket fedezhetünk föl, elsősorban az Anubis Gate, a Pyramaze és a direktebb hangvételű Pagan's Mind vonalán.

A zeneszerzésben ezúttal is olyan nagy nevek siettek King segítségére, mint Kim Olesen (Anubis Gate), Markus Sigfridsson (Darkwater, Harmony, 7days) és Rich Hinks (Aeon Zen, Annihilator). Rajtuk kívül más is hozzájárult az anyaghoz egy-egy gitárszólóval, pl. az elragadóan elborult Mattias IA Eklundh (ld. Wide Open). A hangzással – csakúgy, mint az első album esetében – az a gondom, hogy egy kicsit szintetikus (főleg a dob), illetve – erre még nem találtam jobb szót – zajos (túltelített?), ezért kimondottan jól esnek az olyan nyugodtabb, "csöndesebb", letisztultabb betétek, mint amit pl. a "Technology" közepén hallunk Kim Olesen kiváló szólójával.

A New Age-től a kereszténység felé forduló, majd újabban jedi lovagként pózoló King "celestial metal"-ként definiálta a dalok stílusát, bármit jelentsen is ez. A társadalomkritikus szövegekről nincs különösebb mondanivalóm, az ilyesmivel kapcsolatban kevés szimpátia él bennem, ezért inkább hallgatok. A lemez majdnem pontosan 60 perces játékideje nem tűnik túl hosszúnak, bár lehet, hogy az anyagnak jót tett volna némi tudatos kurtítás, gyakorlott kezű visszametszés. A kritikusok úgy tűnik, javarészt pozitív fogadtatásban részesítették a régen várt albumot. Ami engem illet, nem látok lényegi változást a debütációhoz képest, az erős, fölső középosztályból King csak fülbemászóbb dallamokkal és szellősebb zenei fogalmazással emelkedhetne ki. A "ReProgram" nem programozott újra semmit, a programkód lényegében ugyanaz maradt, de azért egész süti kis hallgatnivaló.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Appearance Of Nothing: In Times Of Darkness (2019)

2019.03.24. 10:34 | Dionysos | 1 komment

y_224.jpg

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.appearanceofnothing.com
facebook.com/AppearanceOfNothing

Egykori kollégánk, Kotta már 2011-ben fölfedezte ezt a svájci progger csapatot, nekem csak 2014-ben sikerült megismerkednem velük az "A New Beginning" című lemezükkel. A toplistámra ugyan nem kerültek föl, de a "figyelemreméltó megjelenések" kategóriában bérelt helyük volt, mert a kicsit szögletes, germános megközelítés ellenére (vagy mellett) egy teljesen egyéni arculatot képviseltek a dallamos prog-rock és a hörgős metál által képviselt pólusok között.

A 2014-es album óta azért történt némi változás a helvét brigád háza táján, Pat Gerber gitáros és énekes kikerült a formációból, így vokalistaként maradt egyedül az alapító Omar Cuna basszusgitáros, aki maga mellé két fiatal bárdistát igazolt, Manuel Meinent és Albert Ibrahimaj-ot (utóbbi a bostoni Berklee College of Music-on végzett). Ennek a fejleménynek alapvetően örültem, hiszen az előző anyag értékelésekor is megjegyeztem, hogy a muzsika lehetne erősebb gitárszólókban. Ibrahimaj tényleg szerencsés "adalék", bár képességei továbbra sincsenek maximálisan kihasználva, köszönhetően valószínűleg annak, hogy az AON zenéje elsősorban atmoszférát teremteni törekszik, nem pedig egyéni teljesítmények villogtatására.

A csapat időközben átigazolt a Prog Powertől az Escape Musichoz (nem túl nagy a különbség a két törpekiadó között), a maszterelést pedig ezúttal a nagynevű hangmérnök, Jens Bogren végezte. A hangzástól – mondjuk – nem vagyok elájulva, mert az én ízlésemnek továbbra is kicsit száraz, az új ütős, Ronnie Wolf pergője meg úgy szól, mintha 100-as szögeket verne kemény fába egy bazi nagy kalapáccsal.

Az "In Times Of Darkness"-t kicsit lazábbnak, kevésbé metálosnak érzem elődjénél. Egy pár, nyúlfarknyi hörgést most is lehet hallani, de ezt nagyban ellensúlyozza egy érzelmes hangú hölgy, Anna Murphy (Cellar Darling, ex-Eluveitie) alkalmi éneke és Devon Graves (Psychotic Waltz, The Shadow Theory) egy számos vendégszereplése (Disaster [Sweetest Enemy]). Egyáltalán nem zavar, hogy most többet hallani Omar Cuna sokszor David Gilmourra emlékeztető, éppen ezért erős Pink Floyd hangulatot árasztó énekéből (ezt a csatolt klipes nótában megtámogatja Ibrahimaj gitárszólója is). Mindazonáltal ezt most összességében egy hajszálnyival vékonyabbnak érzem a 2014-es lemezüknél, bár a figyelemreméltó megjelenések kategóriában most is bérelt helye lesz.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika