Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Schubert In Rock: Commander Of Pain (2018)

2018.07.18. 18:18 | garael | Szólj hozzá!

schubert_in_rock.jpg
Kiadó:
Pure Steel Records

Honlap:
facebook.com/SchubertInRock

Nem, ez nem Falco popba öltött Amadeusának analógiájára gyártott rock-förmedvény, hanem egy osztrák gitáros nosztalgikus-retro projektje, ami lehet, hogy nem jövőbenéző, de hogy a múltat tökéletesen megjeleníti, arra a pennámat teszem.

A projekt megalakulásának körülményeire most nem térnék ki, azt tökéletes részletességgel foglalta össze CsiGabiGa kolléga a legutóbbi lemez kritikájában – a körülményekben pedig pusztán annyi a változás, hogy az énekesek egy újabb hadával sikerült rögzíteni a lemezt – mindenki, vagyis legalább az én megelégedésemre: Marc Storace (Krokus), Don Airey (Deep Purple), Jennifer Batten (Michael Jackson, Jeff Beck), Carl Sentance (Nazareth), Jeff Scott Soto (Sons Of Apollo, Journey Trans-Siberian Orchestra), Doogie White (Rainbow, Michael Schenker), Michael Vescera (Yngwie Malmsteen, Loudness), Dan McCafferty (Nazareth) és egy rég elfeledett ismerős, a regionális haver, Ewald "Leveletkaptamlife" Pfleger (Opus).

A meghívottak névsora tehát impozáns, és jelzi az osztrák klasszikus hard rock erejét – kíváncsi lennék, hogy mondjuk Schuster Lórinak sikerülne-e egy legalább megközelítő kvalitású nemzetközi brigádot felsorakoztatni, ami a vasfüggönyön innenről persze lehetetlen lett volna – de ezt hagyjuk most az elengedésre szoruló elmélkedések ködébe veszni; az is lehet, hogy Schubert barátunk egyedül képviseli a sógorok említésre szoruló releváns zenészeit, de azt kiváltképp impozáns módon.

Térjünk hát rá a zenei anyagra, ami kissé különbözik a debüt Schenker/Rainbow-hatású összképétől: a jelenlegi anyag sikeresen mozdul el a Uriah Heep-féle dallamok megtartása mellett a Led Zeppelin és a korai Ted Nugent pszichedelikusabb, örvénylőbb világába, ami lassú témakibontásaival avíttnak tűnhet a mai rohanó, gyorsfogyasztó korban, de könyörgöm, ne a divat diktálja az esztétikát!

Mert ha van egy kis türelmed, és hajlandó vagy kétszer-háromszor átpörgetni a lemezt, odafigyelve az apró részletekre, és nem türelmetlenkedve várva a katarzist, akkor egy olyan csemege-gyűjteménnyel találkozhatsz, ami képes az "ősrock" színe-javát felszolgálni. Van itt hát minden, ami a színteret a hetvenes években jellemezte, de elsősorban az epikusabb vonalról: ez bizony itt nem a gyorsan elrángatott tuc-tuc gitárszólók ideje, amiket a mai bandák legszívesebben el is hagynának, mert kell a hely a modernebb felfogásnak – nem, mert itt minden apró gitárhangnak megtervezett és fontos szerepe van. Az anyag ennek ellenére sem hat kiszámítottnak, és bőséggel ontja ránk a jammelések kreativitást teremtő, vagy feltételező hangulatát. Ahogy a záró, monumentális, Dio-fémjelezte, Black Sabbathban tocsogó "My Name Is Judas"-ban folkos tempót váltanak, attól könnybe lábad a hard rock szeretők szeme, de a kavargó-örvénylő "It's Our World" refrénje is azonnali slágerlistás szereplést kíván, már ha egy nyolc percen felüli opusz alkalmas lenne erre.

Biztos vagyok benne, hogy a remekül kimunkált orgona-gitárpárbeszédek, a precízen építkező, örvénylő, többrétegű szólók, a fülbe égő dallamok és hát a prezentáció olyanokat is meg tudna szólítani, akik nem is ismerik mai kedvenceik hatásainak életművét – mivel az említett elemek olyan komponensei bármilyen fajta rockzenének, amiket ignorálni lehet, csak hát nem érdemes, mert akkor éppen a lényegét veszik el az egész dolognak. (Éppen ezért tartom némiképp depriváltnak a modernség oltárán gyakran minden játékosságot feláldozó mai metal mainstream részét.)

De ha nincs is helye azoknak az értékeknek, amiket jelen album képvisel, mi akkor is értjük és ismerjük a titkot – és most kacsintsunk egymásra! – azon pedig ne bánkódjunk, ha tudjuk, szűk körnek vagyunk a részesei. Talán, ismétlem, talán, a divat ciklikusságának megfelelően pár év múlva a zenében is részesei leszünk egy olyan paradigma-váltásnak, ami helyére teszi a mi kis titkos dolgainkat, és nem csak egy nosztalgiahullám rövidke, underground idejéig és erejéig.

Garael

Címkék: lemezkritika

Haken: L-1VE 2CD+2DVD (2018)

2018.07.18. 11:38 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_4.png

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.hakenmusic.com
facebook.com/HakenOfficial

Igyekszem röviden, velősen fogalmazni. Aki lelkesedik a Haken muzsikájáért, melyben ötvöződik a Dream Theater-féle amerikai progresszív metál virtuozitása, a brit ős-prog bandák kísérletező szelleme és az ugyancsak Nagy-Britanniához köthető neo-prog rock vonal hangzásvilága; mindez nyakon öntve némi '80-as évekhez köthető nosztalgiával kevert hipermodern – mondhatnánk – édes-savanyú szósszal, már veheti is a cókmókját, vagy el is kezdhet böngészni az online áruházakban, mert a "L-1VE" beszerzése gyakorlatilag kötelező. Elismerem, hogy nem hibátlan anyagról van szó, de egyrészt ez az első ilyen kiadvány, másrészt a 2CDs és 2DVDs csomag "zsíros" tartalmához képest kulturált áron beszerezhető.

Az első CD+DVD egy 2017. április 13-án, Amsterdamban rögzített kis klubkoncertet örökít meg, amely értelemszerűen a kiváló "Affinity" album (2016) turnéjának volt fontos állomása. Ezt a koncertet pár nappal korábban volt szerencsém látni Budapesten, az A38 gyomrában. Akkor persze nem szólt ilyen jól (ami fölveti, sőt fönnhangon hirdeti az utólagos munkálatok extenzív voltát), de a látvány (zsúfolt színpad, nem kevésbé zsúfolt nézőtér) annyira hasonló, hogy szinte beleborzongtam. A kameráknak már alig maradt hely, így szemet gyönyörködtető beállításokról, professzionális fényképezésről sajnos szó sem lehetett. A látványelemek hiányát pótolja viszont a hibátlan muzsika, amit nem csak a tagadhatatlan utólagos belenyúlások magyaráznak, hanem az a tény (a kijelentés tényszerűséget személyes tapasztalatom igazolja), hogy ezek a zenészek valóban ilyen jók élőben. Kiváltképp Ross Jennings énekes teljesítménye káprázatos, aki a Hakenre jellemző, egyáltalán nem könnyű dallamokat hibátlanul, egyetlen megbicsaklás és vendéghang nélkül prezentálta.

Annak ellenére, hogy már ismerjük a georgiai Atlantában évente megrendezésre kerülő ProgPowerUSA alatt rögzített koncertek színpadképének zavaró sivárságát, a második CD+DVD-n hallható/látható 2016. szeptember 10-i koncert nekem sokkal jobban tetszik, és ennek alapvetően két oka van: itt nincs túlzsúfolva a színpad, tágas a tér és következésképpen jobban élvezhető a látvány, ami nem kelt bennünk klausztrofóbiás érzéseket. A másik – és ez a döntőbb – itt elhangzik minden idők legjobb Haken szerzeménye, a "Restoration" EP magnum opusa, a "Crystallised". Ez a 20 perc bizony végig merő libabőr, amit még meg is fejel a csapattal közeli barátságot ápoló Mike Portnoy epizódszerepe egy gong társaságában.

Ismétlem, a képi anyag nem hibátlan (sőt!), de a hangzás tűéles, így minden hiányossága ellenére is nyugodt szívvel ajánlom a rajongóknak. El kell fogadnunk, hogy ebben a műfajban, egy ilyen zenekarnak – akármilyen szemtelenül tehetségesek is! – aligha lesznek forrásai jobb, látványosabb koncertanyag rögzítésére. Ez a mai zeneipar (és emberi természet) szomorú realitása.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika dvd

Mystery: Lies And Butterflies (2018)

2018.07.16. 19:12 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_173.jpg

Kiadó:
Unicorn Digital

Honlapok:
www.therealmystery.com
facebook.com/mysterysound

Talán akad még olyan olvasónk, aki emlékszik a kanadai neo-proggerek két korábbi albumáról írt recenziónkra. Talán. Ha van ilyen, jelentkezzen a szerkesztőségünkben, mert olyan ritka őskövületnek számít, mely után bármelyik paleontológiai intézet két kézzel kapkodna. A tréfát félretéve: biztos vagyok benne, hogy a Mysteryt bazi kevesen ismerik errefelé, s ez alatt nem csak a blog olvasóközönségét értem, hanem nagyjából az egész megvénült és elkurvult kontinenst. A Québecben őshonos anglicizált (és nem anglikanizált!) franciákból álló Mystery minden kétséget kizáróan a lényegileg brit eredetű neo-prog rock legtehetségesebb képviselője Észak-Amerikában. Én is csak a 2012-es "The World Is A Game" apropóján ismerkedtem meg velük, de azóta árgus szemekkel figyelem a szokásos internetes forrásokat, hátha belefutok egy jutányosan árazott példányba. Sajnos sem ezt, sem a 2015-ös folytatást (Delusion Rain) nem szoktam látni "kicsi pénzért".

Ne ijesszen meg senkit, hogy az albumon csak hét dal kapott helyett, a Mystery megtartotta azon szokását, hogy kevés, de annál tartalmasabb nótát rögzít egy lemezre, melynek játékideje így is jóval 60 perc fölött van. Az első tétel mindjárt egy 17 perces opusz, és a többi sem a tipikus 3 perces rádiósláger kategóriába tartozik. De ez nem is az a műfaj! Itt lassan hömpölyögnek a fokozatosan, késleltetve kibontott atmoszferikus témák.

Nem vitás, hogy a zeneszerzésért felelős gitáros Michel St-Père gyerekkora óta a Pink Floyd bűvöletében él, de az is tagadhatatlan, hogy nagy hatást gyakorolt rá a Yes és más brit progresszív rock zenekarok is. A zeneiparból (és a Yesből!) kiábrándult Benoît David helyére érkező Jean Pageau énekesnek a "Lies And Butterflies" már a második Mystery lemeze. Tökéletesen beilleszkedett ebbe a pszichedelikus zenei környezetbe, utólag talán már azt is hajlandó vagyok elismerni: kevésbé metsző és magas orgánuma még jobban is tetszik, mint Davidé.

Nincs mit cifrázni ezen, a Mystery három év után (immáron hetedik alkalommal) újabb neo-prog rock mesterművet készített, amit simán oda lehet tenni a náluk sokkal ismertebb és elismertebb hasonszőrű európai zenekarok (Marillion, Pendragon, IQ, Arena, Kino stb.) anyagai mellé. Nagyon fincsi hallgatós, bejövős muzsika!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Gioeli-Castronovo: Set The World On Fire (2018)

2018.07.16. 18:21 | Dionysos | 1 komment

y_172.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.deencastronovo.net
facebook.com/johnnygioeliofficial
facebook.com/DeenCastronovoOfficial

A valaha-volt rock n' roll hősök döglődő karrierjének föltámasztásával szisztematikusan és üzletszerűen foglalkozó Frontiersnak nem most jutott először eszébe, hogy két kiváló énekest összepárosít egy projekt erejéig. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ez az Allen-Lande lemezekkel indult el annak idején, ahol először Magnus Karlsson, majd – abortív kísérletként – a nem éppen top formában lévő Timo Tolkki szolgáltatta a zenei hátteret. A Gioeli-Castronovo projekt leplezetlenül követi a már bevált receptet, a különbség csak annyi – mármint az Allen-Lande lemezekhez és nem 1000 más Frontiers kiadványhoz képest –, hogy most Alessandro "Aduász" Del Vecchio a dalszerző.

Az Allen-Lande párosítás zseniális húzás volt, ami Karlssonnal, mint zeneszerzővel két lemez erejéig kifogástalanul működött. Ha alapvetően más stílust is képviselnek, Gioeli és Castronovo sem kisebb nevek a szakmában, ráadásul ők már dolgoztak együtt a Journeyt akkoriban épp pihentető Neal Schon által életre hívott Hardline-ban. Az 1992-es "Double Eclipse" bizony a műfaj egyik alapvetése, ma is fényesen csillogó ékköve, amely – noha itt Castronovo még nem énekel, csak dobol – jogosan vetette föl a nápolyi üzletemberekben a Gioeli-Castronovo duett ötletét. Castronovo azon dobosok egyike, akiknek a mikrofon mögött sem kell szégyenkezniük (lásd még: Ginger Baker, Roger Taylor, Phil Collins, Ted Poley stb.), és ezt nem csak a Journeyben, de egy másik Del Vecchio által vezérelt Frontiers projektben, a mostanra már kifulladni látszó Revolution Saintsben is bebizonyította.

A vállalkozás (mert ez vastagon az) háttere tehát ígéretes, a megvalósulás mégis keserű csalódás. Sokadjára mondom: a Frontiersnek most már tényleg el kellene azon gondolkodnia, hogy érdemes-e ezeket a rocklegendákat "elkoptatni" ilyen és hasonló, szedett-vedett, szenzációhajhász, pénzszagú, túlfoglalkoztatott házi zeneszerzők és középszerű háttérzenészek bevonásával realizált "üzleti befektetések" erőltetésével.

A "Set The World On Fire" sok mindent tehet, de azt biztosan nem, amit a cím sugall: nem fogja lángra lobbantani a világot, bizony még a dallamos hard rock rajongók szívét sem. Egyszerűen túl langyos, túl üzletszerű, túl rutinszagú, híján minden frissességnek, inspirációnak és őszinteségnek. Ezt a projektet nem Euterpé, a lírai verselés és zene múzsája csókolta homlokon, hanem Hermész, a kereskedők (és találóan: a tolvajok) istene. Nyilván akad itt egy-két ütemes lábmozgatásra késztető szerzemény, de nekem a sokadik hallgatás után sem maradt meg belőle semmi, csak az a bosszantó érzés, hogy óriások énekelnek törpékre szabott dalokat (és a hangzás sem 100%). Valójában még a két énekes képességei sincsenek kihasználva (nem hogy kamatoztatva!), Gioelinek például egyedül a lemezt záró lírai "Let Me Out" ad esélyt arra, hogy lenyűgözze a hallgatóságot. Micsoda pazarlás!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Ted Poley: Modern Art (2018)

2018.07.16. 17:19 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_5.jpeg

Honlapok:
www.ted-poley.com
facebook.com/ted.poley

Ted Poleyhoz, az amerikai pufihajú rocker generáció egyik jeles tagjához még nem volt szerencsénk ezen az oldalon. A Danger Danger többi tagjával – akik Poleyt szinte minden előzmény nélkül rakták ki a bandából 1993-ban – már találkoztunk, ugyanis The Defiants néven egy tök kellemes – bár kissé lityi-lötyi albumot – jelentettek meg a Frontiers ösztönzésére. A nápolyi kiadó természetesen Ted Poleyt sem engedte kallódni, így Alessandro Del Vecchio gyakorlatilag neki is írt egy teljes albumot, ami "Beyond The Fade" címmel jelent meg 2016-ban. Tekintve, hogy vitathatatlan muzikalitása és minden produceri érdeme mellett is kezd herótom lenni mindentől, amihez Del Vecchiónak köze van, az új Poley anyagtól sem vártam semmit – főleg, hogy nekem annak idején totál kimaradt a Danger Danger.

Időközben azonban kiderült, hogy a "Modern Art"-hoz nincs köze sem Del Vecchiónak, sem a Frontiersnak, Poley ugyanis nem egy klasszikus értelemben vett "magánzó" szólóalbumot készített, hanem a dallamos rockot játszó svéd Degreed együttes tagjaival közösen hozott össze egy "kollaboratív" jellegű anyagot. A stílus persze lényegileg nem különbözik, hangzásban, fölfogásban azonban vannak különbségek: ezek közül a legnyilvánvalóbb az, hogy nem Del Vecchio fáradt tömegtermékével van dolgunk, ráadásul a sound is tök modern. Ugyanez persze nem mondható el a dalok fílingjéről, mint ahogy a borítóról sem. Bár a lemez címe "Modern Art", a borítón szereplő kép stílusa már a '80-as évek második felében is retrónak számított. A stúdióban kikevert hangzáson kívül tehát az égvilágon semmi modernet nem találunk ezen az albumon.

Nekem alapvetően ezzel az anyaggal is ugyanaz a bajom, mint a The Defiants lemezével: túl sok rajta a tingli-tangli, nyavalygós dal. A "What Kind Of Love" soft rockba öntött reggae lötyögése például Daniel Johansson gitáros jól eltalált szólója ellenére is kriminális. Sokkal szimpatikusabb lett volna a végeredmény, ha a klipes "Gypsy At Heart" jelöli ki a fő csapásirányt; talán ebben a zenei közegben némileg furcsán hat Mikael Jansson briliáns billentyű szólója (ami egyébként finoman a végéig elkíséri a dalt), de éppen ezért képes kitűnni a "tömegből". Poley jobban tenné, ha elfelejtené Del Vecchiót, és inkább ezekkel kevésbé "jóllakott", de nem kevésbé dallamérzékeny svédekkel dolgozna a jövőben.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Kissin' Dynamite: Ecstasy (2018)

2018.07.13. 17:33 | garael | Szólj hozzá!

kissin_dynamite_ecstasy.jpg
Kiadó:

Metal Blade Records

Honlap:
www.kissin-dynamite.de

Még hogy a metal haldoklik? Már ahonnan nézzük, hiszen ha arénákat megtöltő együttesekből ugyan egyre kevesebb is lesz, azért veretes, a legszebb nyolcvanas időket idéző, aréna rockot játszó fiatal utódok még igenis, hogy köztünk járnak.Itt van példaként ez a Kissin' Dynamite nevű csapat, akik a jelenleg virágkorát élő heavy rock szigorúbb német-skandináv vonalának mesterei – lennének, ha nem kellene a szigorú jelzőt zárójelbe rakni. Mert igaz, hogy a hangzás és a riffelés a jelent idézi, ám a dallamok olyan optimizmussal és jókedvvel szóródnak szerte a világba, hogy az ember hajlamos elfeledkezni a mázsás riffek ide-oda gördítgetéséről. Naná, hiszen ha Bon Jovi 1992-es megvilágosodása UTÁN – miszerint a rock halott –, ilyen lemezt adott volna ki, most nem sopánkodna a Jovi birodalom apraja-nagyja a király country törekvéseibe oltott zenei hanyatlása (?) miatt.

Mert a Kissin' Dynamite derűvel kiáltja a világba öröklési szándékát – no, nem a mainstream kincsestár kulcsának felfedezését, mert az valóban elveszett a zeneipar megváltozása miatt –, hanem a jellegzetes Bon Jovis, aréna-rockos, sziruposan dallamos zászlóvivő vezér szerepének átvételét. Oké, tudom, némileg sántít a dolog, mert a németek bármennyire is igyekeznek, AZ a világ elmúlt, és az általuk játszott zene a metal-színtéren belül is csak egy szűk réteget fog megszólítani – pedig mennyire alkalmas lenne az amerikai jellegű se színe-se bűze rockot felváltani a rádiókban – , de biztos vagyok benne, hogy a törekvést értékelni és érzékelni fogják azok a múltba révedő, tapasztalt zenehallgatók, akiknek még most is könnybe lábad a szemük, ha meghallják a "Livin' On a Prayer"-t. (És ehhez még egy Desmond Child sem kell a fiúknak, ezt kapd ki!)

Csókos dinamiték pedig nem laca-facáznak, már kezdésnek berobbantják a Jovi-bombát, hiszen az "I've Got The Fire"-rel a nyolcvanas években stadionokat lehetett volna megtölteni, az MTV pedig biztos rittyentett volna egy, szupermodellekkel, lassított áttűnésekkel, motorokkal és fazonra igazított, tupírozott hajú szépfiúkkal teli klipet, sejtelmes, – Tony Scott-ra jellemző – szűrt színű képpel.

A fiúk érzik, mitől döglik a légy, illetve az unalom, és dicséretre méltóan kitanulták a mester minden manírját. No, oké, náluk nincsen egy Richie Sambora, de a gitármunka a modernebb felfogásból eredően már nem is annyira a klasszikus szólókra épül, és ha képes vagy elsiklani a kissé szögletes alapok felett, akkor biztos, hogy telibe találnak az édes-mézes, kórussal megtámogatott, nyolcvanas években tocsogó dallamok.

Nem is szaporítom a szót, mert az anyag a magáért beszél. Azok, akik egy lemezen négy-öt, abszolút kislemezre érett dalt – tudom, ez is a nyolcvanas évek – képesek összehozni, köztük az egyik kedvencemet, a "Placebo"-t, és akik olyan humorral robbantanak fricskát a Rammstein orra alá, mint ahogy azt  a "Breaking The Silence"-szel teszik, azok minden dicséretet megérdemelnek. Ha pedig az aréna rock halott, akkor a gyászmisén ez a lemez szóljon!

Garael

Címkék: lemezkritika

Ügyeletes kedvenc 54. –Twilight: Far Beyond The Edge Of Sanity (1992)

2018.07.07. 14:05 | garael | Szólj hozzá!

cover_8.jpg

A metal birodalomban a "twilight" szó jelentése ellenére tökéletesen fényes kedvet tud fakasztani: a felütött Metal Enciklopédia mintegy 100 olyan formációt talált, akik elő-utó, vagy szingli tagként vették fel a nevet, és ha ennek a halmaznak mintegy kilenc-tizede kutyaütő is (esetleg eltévedt a nagy homályban), még mindig van 10 olyan csapat, akikről érdemes emlékezni.

Nekem, mint szűkebb látókörű rajongónak, elsősorban a Mystic Twilight, a Twilightning, az Ivory Twilight, a Twilight Force, a Twilight Guardians, és természetesen, elsősorban a Beyond Twilight jelenti a minőséget, e legutóbbi úgy gondolom, teljesen megérdemelten vonult be a metal szent teheneinek istállójába, úgyhogy sérthetetlen underground csodaként képes még most is elismerések tucatjait begyűjteni. Éppen ezért furcsállom, hogy az együttes elődjéről, a pőre Twilightról oly kevés szó esik a fórumokon, jóllehet Finn Zierler – ha nem is annyira elborult művészieskedéssel –, de már itt megmutatta, ki az úr a háznál. A megfejtés persze itt is progresszív metal, a maga kilencvenes évek eleji erőteljes bájával, amihez Zierleren és Thomas Ferdlén – vagyis a későbbi Beyond Twilight magján – kívül a fiatalsága minden erejével repesztő Anders Engberg (Section A, Sorcerer, Lion's Share) csatlakozott: az énekes kivételes dallamérzéke képes volt Zierler esetleges ámokfutásait (és itt értsd a szót pozitív tartalommal, lévén cél szentesíti az eszközt) visszafogni. Így aztán az elkészült lemez világa inkább közelít a Balance Of Power-höz, vagy a kevésbé dehumanizált Pagan's Mind-hoz, mintsem Zierler későbbi munkáihoz, hallgasd csak meg a cikk tárgyának klasszikus ívelését és a Mount Everest csúcsával vetekedő tetőpontját.

Az eredmény pedig a hangzás gyengeségei ellenére is meggyőző, és a mélyén minden dallamhalmozása ellenére ott van az a furcsa őrület is, ami évekkel később három kikezdhetetlen lemezben nyilvánult meg.

Garael

Címkék: ügyeletes kedvenc

Stormwitch: Bound To The Witch (2018)

2018.07.02. 17:41 | garael | 9 komment

stormwitch-cover-2018.jpg
Kiadó:

Massacre Records

Honlap:
www.stormwitch.de

A Stormwitch egyike azon őskövületeknek, ahol az ember hajlamos olyan rajongótábort vizionálni, akik bőrszegecses csuklóvédőben – szigorúan Pokolgép-Helloween-Iron Maiden kombó felvarrós mellényben – emelik öklüket ütésre, ha valaki megkérdőjelezi a metal stílusok-felettiségének voltát, olyan szentségtörést követve el, aminek egyetlen ítélete lehet: kitakarodás a teremből. Az egészben pusztán két hiba van: a rajongótáborra – már ha táborról beszélhetünk egy maroknyi "idősödő ember" esetén – egyrészt nem feltétlenül jellemző, amit írtam; másrészt, ha igen, akkor nekik éppen nem a Stormwitch-csel kellene példálózni. Mert az együttes hiába jelent amolyan "ősforrást" – amiből például sikerrel táplálkozott a Hammerfall is (ez a lopás eufemisztikus megfogalmazása), jóval túlnőve mesterén –, csak megmaradt azon a szinten, amit PC fogalmazással is undergroundnak lehet nevezni – és valljuk be, nem ok nélkül.

Pedig minden olyan szépen kezdődött – legalábbis itt, Magyarországon –, hiszen ha jól emlékszem, a csapat 1989-ben még egy külön koncertkiadványt is kiadott magyarországi szerepléséről, aminek nem csak a borítója – pucér seggű leányzót rabol a gaz harcos, aki minden bizonnyal nem pusztán a magyar leányzók, hanem a metal ellensége is –, hanem a zenei anyag is világosan mutatta, miért oly népszerű a csapat a régióban. A Helloween dallamosabb korszakát, és a Manowar harcos hevületét keresztező Stormwitch – megelőzve az említett két zenekart – sajnos nem jókor volt jó helyen, esetleg az idő-számítással álltak hadilábon, mert nem sikerült azt a bombát kirobbantaniuk, amit Kiskééknek aztán igen, pedig korai lemezanyagaik igazából mindent tartalmaztak, amit az akkori sztenderdek megkívántak. Hogy mégsem sikerült az áttörés, annak számtalan egyéb oka lehet, együttesek tucatjainál találgathat az ember, miért is nem lett belőlük milliós eladási mutatókkal megáldott hivatkozás-értékű ikon, s ha meghallgatod a most kiadott lemezt… nos, akkor viszont érteni fogod.

Mert a Stormwitch menthetetlenül beleszáradt a nyolcvanas évek hangzásába, megoldásaiba, ráadásul az eltelt idő a kezdeti fiatalos rohamtempót is öreges baktatássá változtatta, és ha az avítt szónak megfelelő zenei megfelelőt keresnék, akkor nem kellene sokat kutatnom. Az már más tészta, hogy a lejtmenetben volt már ennél lejjebb is, és ha a kissé megfáradt állapottól eltekintünk, a dallamok és az erős hangulati tényező képes lehet a régi rajongókat újra harcra buzdítani – még ha ez nem egy támadó, inkább béketeremtő jellegű művelet is.

Kicsit úgy érzem, hogy a csapat igazából már csak a maga szórakoztatására készíti albumait, leszegett fejjel, fel sem tekintve, esetleg annak a pár nosztalgia-huszárnak – én is közéjük tartozom –, akik számára az ismerős fordulatok képesek remekül felidézni a nyolcvanas években történteket – sőt, talán még az akkori lelkesedést is újra szítani (bár inkább egyfajta levezetési attitűdöt érzek, olyat, mint a kis villamosét, aki (vagy ami) álmában csönget még egy picit.)

Ha pedig így értelmezzük az új anyagot, akkor tulajdonképpen jókat kellene írnom, mert egyértelműen erősebben idézi meg az aranyéveket – a maga öreges módján –, mint 2015-ben kiadott elődje, bár az azért elgondolkodtató, hogy a lemez végére odabiggyesztett három ős-szerzemény még mindig megeszi újdonsült társait reggelire. Aki tehát szeretne időgépbe ülni, hogy újra átélhesse a magyarországi metal – mert a németek valahogy mindig ide is tartoztak – aranykorát, az bátran üljön neki az új lemeznek: a nosztalgia és az infarktus elmaradása garantált!

Garael 

Címkék: lemezkritika

Lizzy Borden: My Midnight Things (2018)

2018.06.29. 17:28 | garael | Szólj hozzá!

lizzy_borden-cover-2018.jpg
Kiadó:

Metal Blade Records

Honlap:
www.lizzyborden.com

"Lizzie Borden fejszét fogott,
négybe vágta anyját legott.
Lendült kezében a balta,
az apját is feldarabolta."

Így szól a népszerű amerikai gyermekmondóka, és aki ebből valami véres black vagy death hordára következtet, az igencsak megcsúszhat (természetesen a vérben), mert fent (művész)nevezett úriembertől – aki a neve ellenére férfi – oly távol állnak a megnevezett stílusok, mint Puzsér Róberttől a csendes és visszafogott véleményformálás.

Lizzy elég régi baltás a szakmában, több mint 30 éves pályafutása alkalmából sikerült kivívnia magának egy amolyan underground státuszt, az már az ő személyes pechje, hogy  a legtöbben a Guns N' Roses tehetségére és sikerük lehetőségeire tett pejoratív – és természetesen orbitális hülyeségbe torkolló – megjegyzései által emlékeznek. Pedig nem így kellene ennek lenni, hiszen az énekes – és gitáros testvére – az amerikai dallamos metal egy olyan ritka képviselője, aki nem elsősorban a Sunset Strip blues-alapú csapatai közé tartozik: zenéjében az amerikai glam és power (igen, így, együtt) mellett az európai (brit, német) hatás ugyanúgy felfedezhető, amit hősünk sajátos, kissé hisztérikus énekstílusával és a zenébe beszivárgó színpadi megoldásokkal képes egyedivé faragni.

A 10 évvel ezelőtt utoljára kiadott album, az "Appointment With Dead" a csapat elhunyt gitárosának emlékére készült, az apropóhoz méltóan egy kissé borongósabb, hideglelősebb hangulattal, ám jelen lemezen a gyásznak már nyoma sincs: igazi, vérbeli, a tradícióknak megfelelő Lizzy előadás született, ahol a főszereplő csak úgy tocsog a számára kedves, és korábban a csúcsra járatott muzikális klisékben. Nem túl agyas zene ez, a siker kulcsa mindenekelőtt a dallamok ragadósságában és a jól elkapott hangulati mixben és maxban rejtőzik – ebben pedig semmi hiba. A két Borden tesó persze nem bíz semmit a véletlenre, a dalok annyira ösztönszerűek, mint amennyire az egész alkotás komolyan vehető – akár egy forró nyáron legurított fröccs, ami az adott pillanatban nagyon jól esik, de fél óra múlva már nem emlékszel rá. Talán ez is a "My Midnight Things" legnagyobb baja: a kissé erőltetett spontaneitás és az egész hóbelebancban rejlő színpadias (modoros) attitűd kissé megkavarhatja a hallgatót, annak ellenére, hogy a szórakoztatási faktor – ha nem is hosszú távon – de eléri a kívánt mértéket és szívre tett kézzel kell elismerni a mixtúra unikális voltát. Lizzy bátran vállalja a rá jellemző fordulatokat, és van annyira tehetséges, hogy az ismerős megoldások mégse legyenek unalmasak, vagy pótszer-jellegűek – természetesen az egész annyira félelmetes  és egyben mulatságos, mint egy Tim Burton film, vagy Alice Cooper, esetleg a korai WASP horror show-i.

Aki tehát már ki volt éhezve a régen hallott, jellegzetes hangra és az összetevőinél fogva egyedi, ám roppant hatásos dallamokra, az most sem csalódhat, kár, hogy az összképet a lemez végére helyezett gyengébb, tipikusan töltelék dalok kissé alvadttá varázsolják. Pedig úgy szerettem volna végig folyékony fémben, izé, vérben tocsogni!

Garael

Címkék: lemezkritika

Kalapács: Örökfekete (2018)

2018.06.24. 12:27 | garael | 7 komment

kalapacs_orokfekete.jpg
Kiadó:

Hammer Records

Honlap:
www.kalapacs.net

Mivel blogunk elsődleges missziója a kukaturkálás mellett a magyar metal élet széplelkének ápolása is – bár lehet, hogy e kettő tevékenység néha egybe esik – lássuk hát, mire ment hazánk szegecsekkel díszített élő történelemkönyve. És most megremeg kezemben a klaviatúra, mert Kalapács Józsit a színtér egyik legszimpatikusabb szereplőjének tartom, akinek kedvességéről, jó értelemben vett antisztárságáról (bár  a fogalom második tagja sajnálatos, vagy örömteli módon megfelelő alany hiányában értelmezhetetlen itthon)  több alkalommal személyesen is volt alkalmam megbizonyosodni: higgyétek el, a vele készült interjúkból összeállt kép nem a fedősztorit próbálja valósággá transzformálni, ami alatt a magyar metal (és klasszikus hard rock) élet bizonyos szegmenseit elborító, személyeskedéssel és paranoiás gyanakvással tarkított, a "kevés erőforrást" újra – és újra elosztani kívánó, áporodott szagú valósága rejtőzik. (Többek között ezt jelzi a 20 éve változatlan felállás, így Kalács mellett mindenképpen meg kell említeni a Beloberk testvéreket is, akik – amennyiben a színtéren betöltött konstruktív tevékenységet nézzük –, mindenképpen ott állnak Józsi mellett.)

Most persze sokan – főleg a hangosabbja – kiálthatja, hogy igen, irkáljak csak az áporodottságról, ami az általam leírtaktól eltérően az egész, Józsi által felvezetett stílust jellemzi, ami olyan messze van a frissességtől, mint az Y generáció az egykori fonók testi valóságban párolgó világától… Még szerencse, hogy a digitális papír sok mindent kibír, nem úgy, mint a lakmusz, ami képes az elpirulásra, így bátran jelenthetem ki, hogy megvannak azért azok a bizonyos értékek az "Örökfeketé"-ben is, melyek mentén felhúzható egy alapvetően dicsérő kritika, már ha az állandóságot pozitív jelenségnek tartjuk. Márpedig miért ne tartanánk, ha a színtér nagy öregjeinek – kiknek generációjában még jelentett a rocksztár fogalom valamit – is megbocsátjuk, bár legalább olyan kínos az előadók életkori sajátosságaira hivatkozni, amiért már csak a reprodukcióra képesek, mint nekem jelen albumot a mai harmincas-húszas-tízes éveiben járó olvasóknak dicsérgetni.

Örökfekete. Ötletes szójáték: takarja a lemez és Józsi jelenlegi, alapvető hangulatát – legalábbis az énekessel készített interjúk alapján –, de a zenekari hivatalos fotókat elnézve a fekete-bőrös-szögecses megjelenést is, amit ugye Halford ragadott ki a fétis világból, csak azért, hogy a metalban is azzá váljon, persze némileg módosult értelemben. Én mégsem érzek elégikus, netalán-tán depresszív kedélyállapotot a lemezen – ha csak a címadó dallamait is hallgatjuk, inkább a szokásos, döngölős, indulós zenei hangulatjelentés bontakozik ki, és ha analógiát keresek, UDO mestert említhetném – gondolom, az összehasonlítást maga Józsi és társai sem bánják.

Azok persze, akik idegenkednek a képviselt, "fémbe rozsdált" megoldásoktól, most sem fogják fémpajzsra emelni hősünket, és biztosan szarkasztikus éllel említik a kissé kínosra sikeredett sikolyokat, az alkalmazott, újracsócsált zenei és szövegi paneleket, a komfortzóna elhagyási lehetőségeinek ignorálását. Minden bizonnyal igazuk is van, nem tagadom, jómagam is hallom a leírtakat, de nekem rendelkezésre áll az a faktor – és nevezzük ezt nosztalgiának, vagy bármifajta érzelmi, időbeni kötődésnek –, ami gömbölyűvé simítja a kocka éleit, és aranyragyogóvá robbantja a feketét. S gondolom, ezzel vagyunk még páran, kérem, ne tartson ezért senki öröksötétnek.

Garael 

Címkék: lemezkritika