Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

  • garael: @saszi11: Szerintem helyén van kezelve a dolog, oda került, ahová való - a polcra. Bár Coldy szánd... (2018.09.21. 17:40) Dream Child: Until Death Do We Meet Again (2018)
  • saszi11: Napok óta a Voivod bűvöletében élek, ezért csak belehallgattam, mert kíváncsivá tettél a sok feles... (2018.09.21. 11:06) Dream Child: Until Death Do We Meet Again (2018)
  • garael: @CsiGabiGa: Nem mondanám, hogy nem az én világom, talán csak az énekestől várnék valami keményebbe... (2018.09.15. 17:14) The Unity: Rise (2018)
  • CsiGabiGa: Nekem a Serious Black ugrott be erről az albumról. Tudom, az sem a te világod, de az is hasonló tő... (2018.09.15. 15:28) The Unity: Rise (2018)
  • garael: @tipeti: Köszönöm, az az igazság, hogy könnyen írok, általában negyed óra alatt készen vagyok egy ... (2018.09.14. 17:57) The Unity: Rise (2018)
  • Utolsó 20

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Mob Rules: Beast Reborn (2018)

2018.08.24. 17:37 | garael | 3 komment

mob-rules_beast-reborn-500x500.jpg
Kiadó:

SPV/Steamhammer

Honlap:
www.mobrules.de

Megbízható, egyenletes színvonal – német márka. Talán ez a reklámszlogen juthat eszünkbe, ha a Mob Rules – aminek nevével ellentétben semmi köze a Black Sabbath-hoz  – munkásságát vesszük górcső alá. Nem, itt nincsenek könnyelmű kilengések, kétes eredményű kísérletezgetés: ha befizetsz a csapat zenéjére, biztos lehetsz abban, azt kapod, amit előre vártál. A Mob Rules zenei világa tehát annyira állandó, mint a körülötte folyó világ változása – itt nem az első randevúk kapkodó izgalmában, hanem a hosszú, kiegyensúlyozott házasság kiszámítható, ám éppen ezért is stresszmentes nyugodtságában fürödhetünk –, és ha a stabilitás magába is foglal némi nehézkességet (alkalmazkodást), oda se neki, mert az összeredmény megjósolhatóan kedvező.

Nem is lehet ez másként, hiszen az alap az Iron Maiden progresszív – klasszikus – időszakának "kockásított", németes leképeződése, az a megbízható európai heavy metal, ami oly sok csapatnak adott inspirációt, és amibe oly sok csapat bukott bele. A Mob Rules azonban nem ilyen: a kissé szöszmötölős, elnyújtott énekdallamokon – a kinézetében Tobias Sammet és Alice Cooper genetikai szerelemgyerekeként aposztrofálható énekes, Klaus Dirks vokalizálása egy szinttel alacsonyabban, de felismerhető és élvezhető módon idézi Dickinsont –, valamint az egyébként alapvetően lineáris kalandozásokon nyugvó témakibontást teljes mértékben magukévá tudták tenni, az integráció pedig olyan jól sikerült, hogy már-már az egyediség minősége is felmerülhet a hallgatóban, ami ilyen közkedvelt környezeti hatáskomplexumot tekintve mindenképpen dicséretes.

A különös ugrándozásoktól mentes diszkográfia és az egységes zenei világ ellenére nem merném kijelenteni, hogy a csapat minden albuma tetszett, a fiúk néha hajlamosak elrafinálkodni a dolgot, ami hattételes, vagy 18 perces dalszörnyetegekhez vezet (mert ők nem Eddie-t fogadták fel házi rémségnek), melyek ugyan abszolúte telve vannak a jellemző fordulatokkal és Mob Rules-os megoldásokkal, ám a kevesebb néha több elve alapján talán nem a legsikerültebb pillanatait jelentik az életműnek.

Az új album azonban nem ilyen, és jóllehet, itt is bőven helye van az eposzi időmértéknek, ezúttal a gyorsabb, lendületesebb szerzemények mellett a hosszabb tételeket is sikerült érdekesre, változatosra formálni. Az egész anyagot egyfajta optimista munkakedv lengi be, a dinamika pedig talán csak a korai munkáikon volt ilyen markánsan jelen: úgy gondolom, egy ilyen korba lépett együttesnél ez már önmagában is elismerésért kiált. A lendület persze nem érne semmit jól megformált és kimunkált dallamok, valamint instrumentális munka nélkül, a német precizitásban azonban most sem kell csalódni, ráadásul a csapatra jellemző, ismert sémák ezúttal olyan változatosan lettek egymásra építve, hogy messzire űzzék az ilyen markáns zenei világgal rendelkező együtteseknél fennálló avíttsági veszélyt. (Ez már csak azért sem fenyeget, mert az alap-Maiden sémák mellé ötletesen adagolják az Avantasia, vagy TSO/Savatage-féle kipróbált, epikus megoldásokat – sőt, a korai Stormwitch-re jellemző "romantikus" hangulatjegyeket –, többszínűvé és részletekben gazdaggá, ezúttal többször hallgatóssá téve az alapvetően ismerős hangképet.)

A lemez ezúttal is lemez, nem egymásra dobált szerzemények kusza halmaza: íve van és hangulata, amibe fokozatosan kell belemerülni, és ami képes örvényként magával ragadni, így nehéz is lenne slágereket kiemelni – a Mob Rules mindig albumban és nem TOP-listás szösszenetekben gondolkodott, amire erőteljesen segített és segít rá a szokatlanul komplex szövegi világ.

Bár a legutóbbi két lemez elszaladt mellettem, örülök, hogy újra felfedeztem az együttest – ebben a rohanó világban jól esett egy kicsit megpihenni, elidőzni az ismertség megnyugtató jelenlétében, ugyanakkor szembesülni a korral járó tapasztalatok progresszív erejével. Brávó!

Garael

Címkék: lemezkritika

Doro: Forever Warriors-Forever United (2018)

2018.08.19. 12:57 | garael | Szólj hozzá!

news-doro-foreverwarriors.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.doromusic.de

"All For Metal", "Metal Is My Alcohol", "Blood, Sweet, And Rock 'n' Roll": hát ezek a dalcímek nem biztos, hogy az Értelmiségi Metalhallgatók Nagy Enciklopédiájának szócikkeiből lettek előállítva, bár az is lehet, hogy Doro a "Zenészek, üssük le a sznobokat" mozgalom – lásd az album cím enyhén kommunista felhangját – jegyében hirdetett harcot az ellenséggel szemben, amiben csak az a baj, hogy a legelső csapásokat a saját csapatok szenvedik el, ilyen dalokat közvetlenül az arcba kapva. (De ha már osztályharc, akkor ne feledjük, a szolgáltatott minőség hallatán a proletárok is úgy gondolhatják, nincs még minden rendben a világon.)

Igen, kérem, sokak kedvenc német énekesnője – aki, meggyőződésem, azért tudott ilyen "karriert" befutni, mert női színtéri szereplőként még jóval a "female fronted metal" kirobbanása előtt jelentett unikumot – úgy gondolja, elég néhány, 20 éve is elkoptatott klisét feldobni a levegőbe, a nosztalgia meg elintézi a többit – erre azonban szerintem már azok az öreg, iszapszemű ráják sem vevők – legfeljebb a német piacon –, akik számára a digitális forradalom a gonosz eljövetelével egyenlő (bár ez utóbbi megállapítást hallottam már más fórumon is, úgyhogy ne kenjük az egészet a fémhívők nyakába…).

Doro valószínűleg nem tréfál, és komolyan gondolja az egészet, amit a dupla lemezen szereplő szerzemények számával – 25! – is nyomatékosít, kár, hogy a mennyiség az engelsi közgazdaságtan elveinek ellentmondva nem megy át minőségbe – és ebben még a meghívott vendégek sem tudnak segíteni. Míg a kezdő, "All For Metal" a nosztalgia diszkrét bájával pár percre fel tudja kelteni a figyelmet, a többi számot gyorsan unalomba fullasztják az ezerszer hallott megoldások, melyek mellé autentikus – tehát huszonöt évvel ezelőtti – hangzás párosul. De miket is beszélek, a szar negyed évszázada is szar volt, és ez a sistergős, masszába fojtogató környezet talán demónak még elmenne, ha nem rittyentenének a youtube hirtelen nevet kapott sztárjai otthoni stúdióikban százszor különbet.

Hiába tehát minden rokonszenv, amit egyébként a roppant szimpatikus énekesnő interjúi és a rajongókhoz fűződő kapcsolata megteremt, ezeket a zenei pofonokat még Rocky is nehezen bírná, nemhogy a jó ízlés, ami a sarokban nyöszörög ennyi mélyütést elszenvedve, és hiába próbálkozok, nem igazán tudok semmi olyat Doro védelmére felhozni, ami enyhítené ezt a szonikus avíttságot.

A régi rajongókat persze nem akarom eltántorítani az új albumtól, nyugodtan pörgessék végig a kötelezően unalmas, korábban már ezerszer megírt lírai számok átugrásával, melyek mennyisége szerintem meghaladja a férfiúi toleranciát – biztos találnak egy-két ökölrázogatásra érdemes indulót, már ha az elkopott ízületek nem visítanak a fájdalomtól, amit egyrészt az ízületi gyulladás, másrészt a szolgáltatott minőség indukál.

Sajnálom, hogy nem találok egyetlen olyan momentumot sem a lemezen, amit dicsérnem kellene, de ha már annyira szeretjük és tiszteljük a hallgatóságot, akkor próbáljuk azt meg a produkció színvonalával kifejezni – az elégedettséghez ma már kevés a kedvesség és a szimpátia.

Garael

Címkék: lemezkritika

George Gakis And Very Special Friends: Too Much Ain't Never Enough (2012)

2018.08.17. 18:45 | Dionysos | 1 komment

y_183.jpg

Kiadó:
Perris Records

Honlapok:
www.georgegakis.gr
facebook.com/george.gakis1

Hát, kiváncsi vagyok, hogy ezt az előadót és ezt az albumot hányan fogják ismerni! Az egy dolog, hogy Gakis otthonában, Görögországban kisebbfajta rock legenda, de hogy a hellén nemzeti határokon túl gyakorlatilag nevesincs előadónak minősül, az hótziher. Én is csak a korábban említett Perris Records leárazás miatt futottam bele, de egyáltalán nem sajnálom. A pasinak furcsa, rekedt és mély fekvésű hangja van, viszont egész jó zeneszerző, ha totál bele is ragadt a '80-as évek pufihajú korszakába, amit a frufrus, tupírozott frizőr is ellentmondást nem tűrő modorban nyilatkoztat ki.

A lemez érdekessége az, hogy Kip Winger producerelte, keverte és maszterelte, márpedig Winger nem az a művész, aki olcsó igénytelenségekhez adja a nevét. Ráadásul akad itt néhány neves vendégmuzsikus is, mint pl. Joe Lynn Turner (Rainbow, Deep Purple), Bobby Rondinelli (Rainbow), James Kottak (Scorpions), Greg Smith (Alice Cooper) és Mark Cross (Helloween, Firewind, Outloud). Több nótában valódi vonósnégyes szerepel, sőt a bónuszként hozzácsapott hagyományos görög dalban egy női kórus is hallható; ezek a tények is a produkció igényességének világos bizonyítékai.

Miközben az albumot hallgatom, leginkább az 1993-as Coverdale/Page album jut eszembe (kivéve Coverdale erőltetett sikolyait), mindenesetre egyértelműen a '80-as évek Whitesnake-szerű blues rockjából táplálkozik. Ez egy aprólékosan megszerkesztett, alaposan kiérlelt és meglepően "zenei" dalcsokor, nem valami fércmunka magukról túl sokat gondoló középszerű muzsikusok interpretálásában. Az ismeretlen görög gitárosok szólói pl. nagyon meggyőzőek. Nem hiszem, hogy rongyosra fogom hallgatni, de sok mindent megadnék azért, hogy a rádióban végre egyszer ilyen számok szóljanak.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Acacia Avenue: Early Warning (2016)

2018.08.17. 18:01 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_182.jpg

Kiadó:
Perris Records

Honlapok:
www.torbenenevoldsen.com
facebook.com/acaciaavenuetheband

Előrebocsátom, hogy nem rég megérkezett Amerikából egy kövér csomag, amit a Perris Recordstól sikerült megvásárolnom elképesztően alacsony, akciós áron. Annyira jutányos volt az ajánlat, hogy olyan muzsikákat is fölvásároltam, amiket magamtól egyébként nem biztos, hogy levadásznék. Ezekből fogok szemezgetni a közeljövőben. Most éppen Torben Enevoldsen dán gitáros-zeneszerző sokadik projektje van soron. Enevoldsen gyakorlatilag olyan több stílusban is otthonosan mozgó, termékeny zeneszerző, mint a Frontiers üdvöskéi: Magnus Karlsson, Alessandro Del Vecchio és Erik Martensson. Nem is értem, hogy a nápolyi kiadó még hogy nem szerződtette le a házi komponistái közé.

Enevoldsent annak idején a Section A prog/power metál albumaival ismertem meg, de hamar kiderült, hogy a csóka az "egyenesebb", lazább, könnyedebb műfajokat is szereti. Így azután sorjáztak a különböző formációkban (pontosabban énekesekkel) készített lemezek: Fatal Force, Pinnacle Point, és a kvázi-AOR szellemben fogant Acacia Avenue. Az első, 2010-es AA lemezről írtam is, de a 2014-es "Cold" személyes érdektelenség miatt kimaradt, viszont a harmadik albumon már a hátborzongató Andy Endberg (Section A, Speaking To Stones, Sorcerer) és a nem kevésbé tehetséges Mats Levén is szerepel, így a postaköltséggel együtt kb. 1500 forintos ár nem jelenthetett problémát. Előzetes belehallgatás nélkül rendeltem meg, és utólag sincs bennem cseppnyi megbánás sem.

Nem állítom, hogy a lemezen szereplő dalcsokor hibátlan, és azt sem, hogy az anyag felejthetetlen alapvetés lenne a szakmában, de simán kellemes hallgatnivaló, ha az ember nem zsigeri, évtizedekre meghatározó élményt vár tőle. Ultra dallamos, könnyen emészthető hard rock, olykor AOR nóták sorjáznak itt olyan kiváló énekesek előadásában, mint Rob Moratti (Saga, Rage Of Angels), Steve Newman (Newman), Torben Lysholm (Pangea, Mysterell). Nekem mégis azok a dalok tetszenek legjobban, ahol a mikrofon mögött Andy Endberg áll: "Survive", illetve a Section A kitűnő "The Seventh Sign" albumáról átemelt és némileg fazonigazított, akusztikus "The Man In The Mirror". Mats Levén egy Deep Purple földolgozásban tűnik föl, ám Enevoldsen kicsit szögletes stílusa minden Blackmore-os, már-már nyegle könnyedséget kiöl a legendás "Space Truckin'"-ból. A lemez leginkább forró nyári estékre, sok-sok laza fröccs mellé ajánlott... főleg, ha hozzájut valaki potom 1500 forintért.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Srdjan Brankovic's Expedition Delta: 2 (2016)

2018.08.16. 20:02 | Dionysos | 2 komment

y_181.jpg

Kiadó:
Perris Records

Honlap:
www.srdjanbrankovic.com

Srdjan Brankovic, a Kotta kolléga által egykor jogosan méltatott szerb AlogiA gitárosa és zeneszerzője 2008-ban egyszer már meglepett minket egy zeneileg kiváló minőségű albummal, amelyen parádés szereposztásban vonultak föl igazán neves világsztárok. Egyetlen kifogásom az volt, hogy a lemez műfajilag kicsit csapongó volt (az AOR-tól a neo-klasszikus tekervényeken át a progresszív metálig szinte minden szerepelt rajta), illetve a házistúdiós körülmények sajnálatos nyomot hagytak a hangzáson. Máig állítom, hogy egy kifogástalan hangzás (és persze egy jókora promóciós összeg) nemzetközi sikerekig röpíthette volna őket. Persze Fortuna istennő csalfa egy némber...

Ezúttal elmaradt a híres-neves vendégsereg, csak Santiago Dobles (Aghora, Cynic, Pestilence) és Bobby Koelble (Death) pengetett néhányat az albumon, viszont maradt az általam rendkívül nagyra becsült Nikola Mijic énekes, aki a mi progos erősségünk, a Dreyelands frontembere és időközben komoly babérokat aratott le az Eden's Curse soraiban is. Őt két dal erejéig (Without You, Remember Me) kisegíti egy tök jó hangú amazon, bizonyos Andjela Isic, valamint a "The One Who Lives A Dream" című balladában maga Brankovic is kipróbálja magát a mikrofon mögött.

Brankovic azt nyilatkozta, hogy az új lemez (amiről most két éves késéssel tudósítok) stílusában sokkal egységesebb mint az előző, mert gondolniuk kellett arra, hogy ezeket a dalokat majd élőben is elő kell adni. Sajnos nem volt még alkalmam egy ilyen koncertet megnézni, de simán elutaznék érte – mondjuk – Szabadkára vagy Zentára (ezek egyébként is baromi jó helyek)! Hogy ez az "egységesítés" összességében jót tett-e a projektnek, az már ízlés kérdése. Az első anyag progresszív hozzáállása ugyanis eltűnt (ezt én személy szerint savallom), és gyakorlatilag laza, hard rockos dalokat hallunk – a korábban említett "Without You"-ban pl. szaxofon is van. Egyedül a Koelble és Dobles vendégszereplésével "habosított" bónusz nóta, a "Connected" emlékeztet a debütáció komplexebb pillanataira.

Lehet, hogy nekem jobban tetszett az első album, de attól még ez egy nagyon tisztességes dallamos hard rock lemez, jó dalokkal és kiváló gitárszólókkal. Bár a hangzás korántsem tökéletes, a 2008-as minőséghez képest fejlődést mutat. Kíváncsi vagyok mennyi zsét kérnének egy föllépésért itt, fülledt atmoszférájú, dél-magyarországi városunkban. A helyet a haverom adná, a söröket meg én fizetném.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Tower Of Power: Soul Side Of Town (2018)

2018.08.16. 17:05 | Dionysos | 1 komment

y_180.jpg

Kiadó:
Artistry Music

Honlapok:
www.towerofpower.com
facebook.com/OfficialTowerOfPowerBand

Istenúccse, ezt már csak azért megírom, hogy borsot törjek Túrisas cimbora méretes tokmánya alá. Műfajilag ugyanis nem föltétlen indokolt itt szerepeltetni, de régi és orbitális nagy kedvencem; még akkor is, ha a fémszívű haverokat a vérvörös ragya veri ki tőle. A Tower Of Power a kései '60-as évek szivárványos világának és a San Francisco-i öböl multikulturális régióinak (jelen esetben Oaklandnek) zseniális terméke. Alapvetően soul funk zenekar, de a jazz, r'n'b, blues hatások sem állnak távol tőlük. A '70-es évek elején megjelent 3 zseniális albumukkal (Tower Of Power – 1973, Back To Oakland – 1974, Urban Renewal – 1975) egyszer s mindenkorra beírták magukat a zenetörténelembe (összesen 8 Billboard Hot 100-as dalt jegyeznek), de az én szívembe is.

Az együttes lényegében megalakulása óta aktív és közel 20 lemezt jelentettek már meg, a kezdeti nagy sikerek után mégis hosszú ideig lappangtak. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen a briliáns rézfúvos szekció műfajában a világ egyik legjobb, legkeresettebb formációjának számít, megannyi lemezen szerepeltek stúdiózenészként, és hatalmas előadókat kísértek koncertkörútjaik során. Csak néhány példa az olvasóknak ismerősök közül: Santana, Journey, Rod Stewart, Damn Yankees, Spyro Gyra, Aerosmith, Poison, Toto stb.

Az éppen 50 éves, jubiláló zenekarral már legalább 60 különböző muzsikus dolgozott együtt, lemezeken vagy koncerteken járulva hozzá a kollektív munkához. Jelenleg "csak" 10 tagja van a bandának, természetesen beleértve a két alapító szaxist, Emilio Castillot és Stephen "Doc" Kupkát, valamint a puskakezű "funky master" dobost, David Garibaldit. A lemez egyébként 2012 óta készülget, hat év alatt négy "recording session" szüleménye, és a zenekar célja az volt, hogy hosszú karrierjük egyik legjobb lemezét készítsék el.

Nekem az a véleményem, hogy a "Soul Side Of Town" nagyon jó anyag lett, baromi jól szól, kellően változatos is, de nekem azért az "Urban Renewal" marad az abszolút kedvenc. Persze az a fiatalos tűz már nem is várható el tőlük, több mint 20 éve leszoktak a százfajta bódító esszenciáról, amivel pusztították (inspirálták?) magukat. Mindazonáltal – ahogy Castillo nyilatkozta – bármit is csinálnak, az végül mégis Tower Of Poweresen szól. Arra a kérdésre pedig, hogy 50 éven át hogyan voltak képesek ilyen sok és ilyen minőségi muzsikát szerezni, azt felelte: "Mindezt Isten csinálta, mi csak ott voltunk."

Szóval a tufa rocker spanok minden kifogása ellenére kijelentem: az olyan vérpezsdítő, mámorító ritmusú dalok, mint a "Hangin' With My Baby", a "Do It With Soul", vagy az "After Hours" simán indokolják ezt a bejegyzést – ha itt netán stílusidegen is.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

The Magpie Salute: High Water I (2018)

2018.08.16. 15:51 | Dionysos | 3 komment

y_179.jpg

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.themagpiesalute.com
facebook.com/TheMagpieSalute

Egy kis visszatekintés sohasem árt. Ezen az oldalon egyetlen lemezükről sem írtunk, de (ahhoz, hogy képbe helyezzük magunkat a The Magpie Salute-ot illetően) érdemes fölidézni a The Black Crows (a fene megeszi ezeket a névelős együttes neveket!) karrierjét. Sose felejtem el, hogy mennyire tajtékzott Túrisas még 1992 környékén, amikor a "The Southern Harmony and Musical Companion" (1992) című The Black Crows album megaslágere, a "Remedy" óránként kétszer lement az MTV-n (igen, kérem, akkor még nem a tizenévesek erkölcsi megrontása és lebutítása volt a fő profiljuk). Akkoriban Túrisas cimbora még sokkal kevésbé volt zeneileg "toleráns", és mivel a Led Zeppelin sem jelentett még neki túl sokat (az nála fölnőttkori szerelem), ez a koszos, hippi muzsika is folyton kiborította. Én már akkor is azt mondtam, hogy százszor inkább ez a '70-es éveket idéző, kicsit southern-ös rock, mint a "trutyi" (értsd: grunge). Ráadásul mai füllel is azt gondolom, hogy a "Remedy" brutálisan zseniális dal. Az már csak érdekes adalék, hogy szerintem az Európában kevésbé ismert "Shake Your Money Maker" című debütáció a legjobb anyaguk.

Szóval a The Black Crowst alapító testvérek: Chris Robinson (énekes) és Rich Robinson (gitáros) nem éppen a legjobb testvérek, legalábbis ami a közös munkát illeti. Hullámzó karrierjüket gyakorlatilag végigveszekedték, alkohol- és drogindukált verekedésekkel, vitatkozásokkal töltötték. Több próbálkozás után végül föladták: Chris sokadik szólóalbumát adja ki, Rich pedig (aki a formáció primér dalszerzője volt) egy rossz csillagzat alatt született próbálkozás után Hookah Brown nevű bandájával, 2016 októberében megalapította a The Magpie Salute-ot. Utóbbit Rich gyakorlatilag egykori The Black Crows zenészekkel töltötte föl, illetve a Hookah Brown brit énekesét, John Hoggot (Moke) állította a mikrofon mögé. Hogg hangja és stílusa tökéletesen alkalmas arra, hogy vele régi The Black Crows dalokat is játszanak, de letisztultabb és kevésbé ráspolyos orgánuma miatt új távlatok is megnyílhatnak előttük.

A The Magpie Salute tehát (már összetétele miatt is) egyértelmű folytonosságot képvisel a The Black Crows-zal. Egyértelműen a Led Zeppelin féle blues rock képezi náluk az alapot, de erre rátesznek még jó pár lapát, kifejezetten amerikai gyökerű zenei hatást: kis southern, kis honky-tonk, kis country, kis r'n'b, kis boogie stb. Talán a Led Zeppelin kései (címes és nem számos) lemezeit hozhatnám föl példaként, kiváltképp a "Physical Graffiti" (1975) és a "Presence" (1976) albumokat, jó adag amerikanizmussal.

Tavaly, a "The Magpie Salute" címmel ízelítőként megjelent koncertalbumon szereplő egyetlen új nóta, az "Omission" nagyon betalált, de a jól sikerült korai Pink Floyd-földolgozás, a "Fearless" (Meddle, 1971) is erős reményeket ébresztett bennem. Sajnos az első igazi stúdiólemezen helyett kapott nóták nem annyira a dögös, lüktető "Omission" példáját követik (kivéve talán a "Send Me An Omen"); sok a merengős, lassú tempójú, már-már öreguras dal (mint pl. a beágyazott címadó). Kár, mert ebben az együttesben simán benne lenne egy igazi blues rock bomba is, csupa olyan dalokkal, mint egykor a "Remedy", vagy most a lemezindító "Mary The Gypsy". Talán majd a "High Water II"...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Médianysos-9: Bruce Dickinson – Mire való ez a gomb? (Önéletrajz)

2018.08.14. 18:42 | garael | Szólj hozzá!

bdoneletrajz.jpg
Kiadó:

Libri

Fordította:
Pritz Péter

Bruce Dickinson, a bőrdzsekis, cicanadrágos, puma bokszcipős rocker könyvet írt, ráadásul nem is az elsőt. Hogy ezt mikor tette? Hát biztos repülőgép-vezetés közben, miközben egyik kezével a botkormányt, másik kezében a vívótőrt tartotta. És hát akkor hol a pennát? Kérem egy olyan embernél, aki azonos mértékben tudja használni mindkét agyféltekéjét – hogy ez orvosilag-bilológiailag korrekt-e, nem tudom, én csak az eredményen csodálkozom – minden bizonnyal könnyen megoldható. Igen, így is lehet rockerkedni – amibe a kötelező "pia-szex-rock'n'roll" infantilis baromkodásai is beleférnek, és amit az író elegáns könnyedséggel kezel –, bár főhősünk életében a rocker tudat – és itt kerül a csizma az asztalra – csak annyira lényeges, mint önkéntes kadétként rohamosdit jásztani az erdőben, Aleister Crowley – erre még visszatérek – életéről filmet forgatni, sörmárkát kifundálni ízlelőbimbók pusztulása előtt és után, netán sikeresen megküzdeni a gégerákkal.

És még mi fér ebbe? Hát az is, hogy a könyv első negyedét szó szerint unjam, egy teljesen átlagos tinédzser küzdelmeit olvasva önmagával, a családdal, esetleg az angol iskolai rendszer buktatóival: még szerencse, hogy tovább is van, mondjam még? Tehát: aki túljut hősünk bebábozódási korszakán, az igazi pillangóteremtésnek lesz szemtanúja, ahol az Iron Maiden csak egyike a pillangólét ezer színben pompázó repülésének, nem több, vagy kevesebb, mint egyetlen szegmense eme reneszánsz életnek.

A könyv nem összehordott sztorik, esetleg csapongó emlékek laza füzére – ilyennel már találkozhattunk a zenészi biográfiák során, és tapasztalhattuk a forma előnyeit-hátrányait – nem, Dickinson szépen, komótosan, kronológiai sorrendben veszi sorra a történteket, az, hogy egy adott időszakban több olyan fontos is történt, ami a könyv lapjaira kínálkozik, a szerkesztő – illetve az író – baja, aki saját bevallása szerint is kénytelen volt sarokpontokat húzni a terjedelmet illetően – ennek megfelelően pedig rövidíteni-ignorálni egyes, külön könyvet érdemlő életszálakat. Így történhet, hogy a középpontban valóban Dickinson áll és nem az Iron Maiden, de nem is a zenész, hanem az a rendkívüli érdeklődésű és munkabírású ember, aki ki tud és ki is akar tekinteni a heavy metal szupersztráda – ami szűknek is bizonyult hősünk számára – forgalmából. Úgy gondolom, ez is a könyv legfőbb érdeme: úgy tud arányokat tartani, hogy az eredmény ne legyen sem széteső, ugyanakkor ne is legyen hiányérzetünk – illetve alig. (Egyetlen szál maradt szerintem kibontatlanul, mégpedig Dickinson megmagyarázhatatlan vonzódása az okkultizmushoz, illetve kapcsolata a témával, aminek eredménye a már említett Aleister Crowley tematikájú film, a "Chemical Wedding" – ismerős a cím, ugye?).

Sztorik persze vannak, de mindig alárendelve az adott időszak történéseihez, Bruce öniróniával megfestett pillanatképei saját magáról azonban csak annyira érdekesek, amennyit az ember egyébként is elképzel – vagy tud – a rocksztári lét kötelező hozzávalóról, köszönhetően a valóban rendkívül változatos, és sokszínű élettörténetnek, aminek árnyékában a vagabundizmus törpe-lére szenderül. Mert kérem, lehet röhejes, vagy pillanatnyilag ironikus saját hányásunkban fetrengeni egy hatalmas szálloda végtelenített folyosójának közepén, de mennyivel érdekesebb és izgalmasabb a háborús Szarajevó leírását olvasni egy olyan zenész szemszögéből, aki a „legigazibb trooper” módjára mert koncertet adni az akkor még valóban rendkívül veszélyes militáris zónában.

Dickinson jó író, de rendkívüli az alapanyag is, hiszen emberünk életében minden egyszerre jött össze, amire gyermekként – katona, pilóta, rocksztár, vívóbajnok – és amire esetleg felnőttként – forgatókönyv-író, sörtulajdonos, cégvezető – vágytunk és vágyunk. Ezért (is) olyan érdekes a könyv, ami ezúttal nem csak rockereknek íródott: minden bizonnyal az is élvezheti, aki rajongója a kalandos, filmre kívánkozó élettörténeteknek (bár hősünk képességeit ismerve erre – mármint az élet-mozira – előbb-utóbb úgy is sor fog kerülni.)

Garael

Primal Fear: Apocalypse (2018)

2018.08.10. 10:24 | garael | 1 komment

pfapocalypse.jpg
Kiadó:

Fontiers

Honlap:
www.primalfear.de

Nehéz az epigonok élete. Hiába építenek remekműveket, a felhúzott falak alatti alapot csak nem ők csákányolták ki a fémből – olyan hátrány ez, amit egy élet klasszis munkájával sem lehet feledtetni. Érdekes, figyelemre méltó jelenség az utódok handicapje, aminek minden bizonnyal megvannak a maga rejtélyes – és talán nem rejtélyes – pszichológiai gyökerei, és aminek eredménye némiképp igazságtalanul csattan az utódon, még akkor is, ha rendelkezik ugyanazzal a szikrával, mint az alapító példakép.

Itt van rögtön a Primal Fear, akik tulajdonképpen már öt vagy hat album óta szállítják ugyanazt a minőséget, amit a Judas legutóbbi albuma: míg azonban a "Firepower"-től egységesen ejakulált a kritikai jónép, addig a német – vagy ténylegesen nemzetközi – brigád megmaradt amolyan underground bástyának, akik Zatopek módjára – tudjátok, óramű pontossággal – képesek a kimagasló eredményt szállítani, ami persze nem csoda. Ha számba vesszük az együttes tagjait, már csak Alessandro Del Vecchio hiányzik ahhoz, hogy a Frontiers által mesterségesen összeboronált szuperválogatottat kiáltsunk – csak hát amíg ezeknek a produkciójának a rutinszagú egykedvűség, addig a Primal Fearnek egy kötelék-kiképzést maga után hagyó páncélos gárdaezred összekovácsoltsága ad alapot.

Talán ez is az egyik magyarázata a megítélésnek: úgy érzem, az együttes a korábbiakban olyan magasra tette a mércét, amit már sokadik kísérletre sem tudott megugrani, bár az, hogy többedszerre is sikerült a színvonalat prezentálni, már önmagában is többet jelent, mint egyszerű helyben topogást. Ennek ellenére úgy érzem, megakadt a lemezjátszón a tű, és hiába nem találok tulajdonképpeni hibát jelen albumon, már nem tudom olyan lelkesedéssel fogadni, mint hárommal ezelőtti társát. Talán ravasz módra taktikázni kellene a csapatnak, belökve most már egy érezhetően gyengébb albumot, hogy aztán a következővel újból megmutathassák, hol laklik a Metal God – de hát egy nyílt színi adok-kapokhoz szokott brigádtól, úgy gondolom, távol áll az ilyesfajta taktikázás.

Az "Apocalypse" tehát hozza, amit az utóbbi pár év is hozott, a maga módján tökéletes esszenciáját a heavy metalnak, kitűnő énekessel, még kitűnőbb zenészekkel és azzal a standard hangzással, amivel egy egész Rambo-sorozatot meghaladó tesztoszteron mennyiséget képesek kilőni a hangfalakból (és amiből a zenekari képek tanulsága szerint bőven kap a tekintélyes izmokkal rendelkező Scheepers is.)

Nem is mennék végig egyenként a szerzeményeken, használva az elkoptatott, leíró-dicsérő frázisokat, aki tisztában van az eddigi életművel, az tisztában van jelen album erényeivel is. Izgalom tehát nincs – ebben a magasságban ezt már szerintem csak stílusmódosítással lehetne előteremteni, ez a fajta játék azonban nem illik abba a tradicionális világba, amit a Primal Fear képvisel, és ez azt is jelenheti, hogy a csapat elérte a műfaj határait, olyan falakat döngetve, amiket nem akar átszakítani.

Marad hát a megszokott perfekcionizmus, a komfortzóna elhagyási hajlandóságának apró, de nem számottevő jeleivel és a stílust szerető hallgató tökéletes kiszolgálásával. Aki azonban ennél többre vágyik, ne itt keresgessen, mert a "kimaxolás" megtörtént – és a jelek szerint most nem a mestertől, hanem az azzá váló tanítványtól.

Garael

Címkék: lemezkritika

Grand Funk Railroad: Caught In The Act (1975)

2018.07.30. 18:55 | Dionysos | 7 komment

y_178.jpg

Kiadó:
Capitol

Honlap:
www.grandfunkrailroad.com

Nem is olyan régen, ez év áprilisában elmélkedtem egy szenzációs, 3 DVDs The Doobie Brothers kiadvány apropóján arról, hogy van egy csomó olyan amerikai banda, akikről méltatlanul keveset tudunk az óceánnak ezen az oldalán (ez persze vice versa így van), pedig rocktörténeti szerepük alapvetőnek, esetleg jelentősnek, de legalábbis figyelemreméltónak mondható. A Grand Funk Railroad talán még a Journey, Kansas, Night Ranger, The Doobie Brothers, Foreigner által alkotott közösségből is kilóg, mivel nálunk még a nagy, szakavatott öregek se biztos, hogy emlékeznek rájuk (maximum az emblematikus "We're An American Band"-re, vagy az eredetileg Carol King által szerzett "The Locomotion"-re, amit – vigyázzunk! – nem Kylie Minogue tett híressé). Persze azt is el kell ismernünk, hogy az előbb fölsorolt együttesekhez képest a Grand Funk Railroad a kereskedelmi értelemben vett sikerek (25 millió eladott lemez!) ellenére is a sorhajtó kategóriába tartozik.

A michigani power trióként (minden bizonnyal Clapton Creamjének hatására) alakult csapat Észak-Amerika Uriah Heepje abban az értelemben, hogy – a brit hard rockerekhez hasonlóan – őket is értetlenség, sőt gyakran ellenszenv kísérte a kritikusok részéről, miközben a lemezeik (1969 és 1976 között 11 stúdió album!) kimondottan jól fogytak, a koncertjeik pedig dugig tele voltak. Egy egészen más értelemben viszont okkal hasonlíthatnánk őket a Thin Lizzyhez is, mert amilyen erőtlenül szóltak az írek klasszikus sorlemezei, olyan lehengerlő volt az élő teljesítményük; ennek állít emléket a kitűnő "Live And Dangerous" (1978) dupla koncert album . A "Caught In The Act" gyakorlatilag a GFR "Live And Dangerous"-e; egy olyan kétlemezes (itt baksáról beszélünk!) elő anyag, ami egyértelműen demonstrálja: ez a formáció a színpadon élt igazán.

Bár 1975-ben már nem volt teljes az egyetértés a bandában (egy évre rá föl is oszlottak, azóta többször is újraalakultak), a "Caught In The Act" még a csúcson kapta el őket (no, nem dalszerzés, hanem élő "performansz" szempontjából). Volt ugyan egy korábbi, sikeresnek tekinthető koncertlemezük (Live Album, 1970), de ahhoz képest itt tapasztaltabbak, összeszedettebbek, a hangzás is tisztább, rétegzettebb, arról nem is beszélve, hogy Craig Frost személyében egy tehetséges billentyűs is csatlakozott hozzájuk. CD-n mindenképpen a 2003-as remasztert érdemes beszerezni, mert a korábbi kiadáson (a baksához hasonlóan) kettévágták a "Closer To Home"-ot és lerövidítették Don Brewer dobszólóját.

Ma már szinte hihetetlen, hogy a '70-es évek elején mindenféle utólagos stúdiómunka nélkül adtak ki koncertlemezeket. A "Caught In The Act" a remaszterelés mellett is úgy adja vissza az 1975-ös turné hangulatát, a banda kirobbanó energiáját, a vintage soundot, a zenészek teljesítményét, hogy az eredeti előadás(oka)t egy szemernyit sem változtatja, hamisítja meg. Mint mondottam, a GFR talán nem volt a legbriliánsabb banda a '70-es évek Amerikájában, de kivételes erőt képviseltek a színpadon, és munkásságuk nem maradt nyom nélkül. Most már ezen az oldalon sem...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika