Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

The Ferrymen: A New Evil (2019)

2019.10.10. 11:26 | Dionysos | 1 komment

y_256.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

A "komposok" céhét a nápolyi Frontiers kiadó hívta életre olyan jól csengő nevekkel, mint Magnus Karlsson (pl. Last Tribe, Allen-Lande, Planet Alliance), Mike Terrana (pl. Masterplan, Rage) és Ronnie Romero (pl. Lords Of Black, Rainbow). Az első, névadó album nem váltott ki belőlem nagy lelkesedést, a Frontiers kiadványai közül sem lett a legsikeresebb, így nem lehettünk biztosak abban, hogy lesz folytatás. Most mégis kezünkbe vehetjük (már aki még vásárol CD-t) az újabb "gonoszságot", amelyre ez a név csak annyiban illik, amennyiben még a bemutatkozásnál is keményebbre, szigorúbbra lett véve a hangzás (amiért egyébként Jacob Hansen hangmérnök volt a felelős). Így lettek a "komposok" végül "kolomposok", mármint a Frontiers nem minden piaci érdek nélküli dömpingjének cinkosai.

Amikor az ember túl van sok-sok száz lemezkritikán, ráadásul zenei ízlése sem tágul már együtt a világegyetemmel, gyakran támad az az érzése, hogy legkorrektebbül akkor járna el, ha egyszerűen bemásolná a régi recenzióját, mert nem akarja önmaga olcsó parafrázisát megírni. Kényelmes, de nem túl tisztességes megoldás lenne, pedig tényleg nem tudok mit hozzátenni a 2017-es bemutatkozás kritikájához. Mióta Romero a CoreLeoni (kb. Leo Leoni gitáros Gotthard tribute bandája) mikrofonja mögé beállt, az azért föltűnt, hogy ez a chilei származású dalnok Nic Meader helyett tényleg sokkal jobb megoldás lett volna szegény Steve Lee pótlására (ha ez egyáltalán lehetséges).

Nagyon tisztességes munka ez, a maga módján szórakoztató is, ráadásul a muzsikusok teljesítménye tényleg kifogástalan, mégsem tudja megidézni a Last Tribe vagy az első két Allen-Lande lemez varázsát. Nem tudnám megmondani, hogy a mágia hol veszik el; Karlsson ötletei halványultak-e el, Romero képtelen-e arra, hogy Russell Allen és Jorn Lande dallamérzékét és millió dolláros, védjegyszerű manírjait helyettesítse. Tekintve, hogy a trió minden egyes tagja a maga módján legenda, inkább hajlok arra, hogy egyszerűen az a bizonyos illékony, definiálhatatlan kémia hiányzik...

A lemez jó, talán még jobb is elődjénél; az is lehet, hogy amennyiben 15 évvel ezelőtt hallom, sokkal kedvezőbb vélemény alakul ki bennem róla, de ez "hic et nunc" túl egynemű, steril és izgalommentes. Beszédes dolog, hogy megint az akusztikus bónusz nóta (Bring Me Home) jött át legjobban...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Vinnie Moore: Soul Shifter (2019)

2019.10.10. 10:27 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_7.jpeg

Kiadó:
Mind's Eye Music

Honlapok:
www.vinniemoore.com
facebook.com/Vinnie.Moore.Official

A Shrapnel generáció gitárvirtuózai közül alighanem Vinnie Moore az, aki a legkevesebb elismerést kapta a hőskorszak hanyatlása óta. Ennek egyik árulkodó jele volt a tavalyi pesti koncert igen gyér látogatottsága, valamint a szomorú tény, hogy a magyar "szakma" nem képviseltette magát, noha pl. egy Paul Gilbert koncerten (mint kb. egy hete) azért össze lehet futni Madarász Gáborral és Lukács Petával (a többiek igazolatlanul hiányoztak). Pedig Vinnie Moore-ra nem lehet rásütni az ún. Malmsteen bélyeget, vagyis azt, hogy 40 éve ugyanazt, ugyanúgy játsza, mert a pincestúdiójában foglyul ejtette egy időcsapda (na és a hajthatatlan egója).

A karrierje kezdetén kiadott lemezek neo-klasszikussága már a múlté, bár a '90-es évek végén volt egy rövid visszakanyarodás a "The Maze" (1999) albummal. Moore úgy nyilatkozott, hogy az első anyagokat egyrészt a korszellem ihlette, másrészt művészként nem híve a statikus önismétlésnek. Egyébként is gyermekkorában a legendás jazz gitáros, Pat Martino egyik tanítványa volt a mestere, és akkoriban rengeteg jazzt hallgatott. Ennek ellenére Moore nem lett jazz fúziós gitáros (mint pl. Greg Howe), játékán manapság inkább érződik a blues és a funk hatása.

A "Soul Shifter" Moore kilencedik szólólemeze, ami kifejezetten letisztult, dallamos, kicsit talán balladás lett, ugyanakkor egyfajta tág értelemben vett tribute albumnak tekinthető. Itt most nem arra gondolok, hogy a "Kung Fu Grip" című nótát nyilvánvalóan a Deep Purple "Rat Bat Blue"-jának riffje ihlette, hanem arra, hogy a számok túlnyomó többsége élő példaképek vagy már elhunyt legendák tiszteletére készült. A "Mystified" Chris Cornell (Soundgarden), a "Soul Rider" Greg Allman (The Allman Brothers Band), a "Gainesville Station" Steve Gaines (a Lynyrd Skynyrd 1977-ben repülőszerencsétlenség következtében elhunyt gitárosa), a "Heard You Were Gone" pedig Elliott Rubinson, a Dean Guitars nem rég elhunyt tulaja emlékét idézi meg. A beszédes című "Brother Carlos" pedig arról tanúskodik, hogy Moore igen régóta Santana rajongó (a zseniális "Viva Carlos!" tribute-on is szerepel).

A lemezen rövid epizódszerephez jut pl. Rudy Sarzo basszer (Quiet Riot, Ozzy, Whitesnake) és Jordan Rudess (Dream Theater) is, de a főszereplő egyértelműen és hangsúlyosan Moore kivételes dallamérzéke, hibátlan, letisztult játéka, és éles, kristálytiszta soundja. Nem éppen pörgős, ökölrázós anyag, nincs is túlgondolva, túlbonyolítva, de hosszú évek óta ez a legszerethetőbb dalcsokor, amit tőle hallottam. 2020. január 19-én majd újra nekifutunk egy Vinnie Moore hangversenynek a Dürer Kertben, hátha hosszabb lesz egy óránál, és talán a magyar gitáros társadalom se tüntet a távollétével.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Flying Colors: Third Degree (2019)

2019.10.07. 19:38 | Dionysos | 1 komment

y_255.jpg

Kiadó:
Mascot/Music Theories Recordings

Honlapok:
www.flyingcolorsmusic.com
facebook.com/flyingcolorsofficial

A Bill Evans producer által kereskedelmi megfontolásból tető alá hozott szupercsapat (lásd a "Second Nature" kritikáját!) amilyen kezdeti lelkesedést váltott ki bennem (a csapattagok nevének bejelentése után), olyan hűvös fogadtatásra talált nálam a 2012-es bemutatkozáskor. Utólag a kritikai hangok engem igazoltak, mert a szakma sem volt igazán lelkes, így nem igazán értem, miért nem állt földbe már akkor a kísérlet, miért jelent meg egy koncert DVD, majd egy második lemez is. Noha a második album érezhetően egységesebb csapatot mutatott és nekem is jobban tetszett, abszolút nem vártam folytatást.

Mint kiderült, a folytatás nem volt kérdéses, egyszerűen csak rémálomhoz hasonló, szinte reménytelen vállalkozás volt az érintett muzsikusokat egy próbaterembe terelni és napokon át a stúdióban megtartani. Ezért kellett a harmadik lemezre öt évet várni. Hogy érdemes volt-e, nos, ennek megválaszolása több oldalról is megközelíthető. Ha a három anyagot összehasonlítom, különösebb gondolkodás nélkül rávágom, hogy a "Third Degree" a formáció eddigi legjobb lemeze. Ez nekem elsősorban abból következik, hogy Steve Morse végre nemcsak alibizik, hanem hallhatóan oroszlánrészt vállalt a komponálásban. Egy-két (főleg instrumentális) megoldásról ordít, hogy az ő istenáldotta keze van benne.

A Flying Colors létjogosultságáról mindezek ellenére a mai napig nem vagyok meggyőződve. Pedig a muzsikusok sokat csiszolódtak, zeneileg sokkal egységesebb, kiforrottabb az egész és Casey McPherson sem zavar már annyira. Persze a Matthew Bellamy (Muse) féle falzettek és az Eddie Vedder (Pearl Jam) féle nyavalygós vibrátók most is hervasztóak, de az instrumentális részek rendre megvigasztalnak: pl. a lemezt indító "The Loss Inside" Deep Purple-ös gitár-Hammond felelgetése, a "Cadence" Dixie Dregs-es ellenpontozása, a "Last Train Home" tipikusan Neal Morse-os akusztikus gitár-ének kiállása, valamint a "Guardian" hangsúlyos basszus-játéka (ahol végre Dave LaRue is domboríthat egyet).

A "Third Degree" tehát jó lemez, a három Flying Colors album közül a legjobb, ezek tények, mégis ott motoszkál bennem a kisördög: kell-e ez nekünk, nem lennének-e ezek a zenészek akár sokkal többre is képesek? Attól függően, hogy valaki ezeket a kérdéseket miként válaszolja meg, illetve egyáltalán látja-e értelmét ezeket föltenni, más-más végkövetkeztetésre jut. Részemről továbbra sem vagyok rajongó, de ettől még élvezettel hallgatom az albumot. Ha hallgatom...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Eclipse: Paradigm (2019)

2019.10.07. 18:35 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_254.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

Erre a cikkre készülve kutyafuttában átolvastam a korábbi Eclipse lemezekről írott kritikáinkat. Két dolog tünt föl. Elsőként az, hogy a komoly áttörést jelentő "Bleed & Scream", azaz, 2012 óta stabilan nagyjából kétévente szállítják az albumokat, másrészt, hogy eddig következetesen kiálltam mellettük, és minden rock diszkós, táncdalfesztiválos hajlamuk ellenére pozitív értékelést kaptak. Nos, mára vagy Martensson ötletei aprózódtak el a Frontiers darálójában, vagy az én lelkesedésem, türelmem kezd elvékonyodni.

Az együttesben elég sok muzsikus megfordult már, legutoljára Robban Bäck dobos hagyta ott őket (még 2015-ben); gondolom, úgy érezte, hogy nincsenek kihasználva a képességei. A lényeg, hogy egy ideje világosan látszik: az Eclipse tulajdonképpen Eric Martensson énekes-gitáros és Magnus Henriksson gitáros duettje, de talán akkor sem tévedünk nagyot, ha az Eclipse-et egyenesen Martenssonnal azonosítjuk. Ez a hapsi tényleg nagyszerű és termékeny dalszerző, amit a Frontiers hamar föl is fedezett, többek között vele íratták meg a W.E.T. és a Nordic Union lemezeit. Az utóbbiról jut eszembe: mihamarabbi és maradéktalan fölépülést kívánunk Ronnie Atkinsnek!

Szóval ahogy a Frontiers éveken keresztül "elhasználta" pl. Magnus Karlssont és mindenes házi dalszerzőjét Alessandro Del Vecchiót, úgy Martensson is a fáradás jeleit kezdi mutatni. Vagy amint korábban említettem, az én birka türelmem kezd megfogyatkozni. Ennek eldöntését a vájt fülű olvasóra bízom. A lényeg, hogy mostanra kifejezetten irritálóvá vált nekem az unalmas diszkóritmusban fogant minimalista dobalap, de a dalok is egyre jobban hasonlítanak egymásra. Persze a nóták így is magukon hordozzák a tipikus skandináv slágeresség jegyeit, de kezdenek egybefolyni és beleszürkülni a szalagon gyártott Martensson életmű vastag katalógusába.

Nem mondom, akadnak itt pofás darabok: a "Blood Wants Blood", a "When The Winter Ends" és a ".38 Or .44" kifejezetten tetszenek, de a többit vagy túl kiszámíthatónak, vagy túl jellegtelennek találom. A Uriah Heep "Lady In Black"-je által ihletett "United"-ot sem tudom hova tenni (bár elismerem, attól a "klasszikustól" már régen herótom van, pedig szeretem a Heepet). A végére csak annyit: elismerem, lehet, hogy szigorú vagy nyúzott vagyok kicsit, de ez most nekem zeneileg is olyan színtelen lett, mint a borító grafikája.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Ügyeletes kedvenc 58. - BBM: Naked Flame (Around The Next Dream, 1994)

2019.10.06. 20:23 | Dionysos | 1 komment

bemutato2.jpg

Már napok óta tudtuk, hogy Ginger Baker súlyos beteg, ma pedig arról számoltak be a hírforrások, hogy a mogorva öreg ütős végleg itt hagyta ezt az árnyékvilágot. Még szerencse, hogy 2012-ben csináltak róla egy kiváló dokumentumfilmet (az egész megnézhető ITT). Tök véletlenül megtaláltam a kocsimban azt a lemezt, amit egykori muzsikustársával, Jack Bruce-szal és Gary Moore-ral készített (Around The Next Dream), s amiről már írtam egy cikket ezen az oldalon 2011-ben.

Lepörgött párszor az egész anyag, de egy számot újra és újra kénytelen voltam ordíttatni a hangszórókból, s ez nem volt más, mint a hátborzongatóan szép blues ballada, a "Naked Flame", ami ráadásul Gary Moore egyik legjobb szólójával dicsekedhet (legalábbis nekem ez a kedvencem a "Walking By Myself" szólójával egyetemben). Tényleg libabőr....

A BBM egylemezes projektnek bizonyult, ráadásul akkoriban a kritikusok sem igazán rajongtak érte, de szerintem remekmű; minden hangjáért rajongok. A sokadik hallgatás közben döbbentem rá, hogy a lemezen szereplő zenészek közül már senki sem él. Gary Moore 2011-ben, Jack Bruce 2014-ben, Ginger Baker pedig éppen ma költözött el ebből a világból, hogy belépjen a rock hallhatatlanjainak panteonjába. Elkeserítő veszteség ez, főleg annak fényében, hogy manapság nem nagyon teremnek már ilyen legendák.

Isten veletek, Gary, Jack és Ginger! Szerencsére a muzsikátok velünk marad...

Címkék: ügyeletes kedvenc

Invader: Valóságelvonó (2019)

2019.10.04. 17:29 | garael | Szólj hozzá!

invader_valosagelvono.jpg
Kiadó:

Nail Records

Honlap:
w.w.w.invader.hu

Tradicionális magyar heavy metal. Tudom, hogy e pár szó említése egyesekben azonnal kiváltja a szem alatti bőr tikkes rángását. Van, aki csak legyint, de vannak olyanok is, akik a nosztalgiától megbocsájtó hangulatban az ifjúságuk újrafelfedezésével élvezettel hallgatják az ismerős dallamokat. Igen, hiszen ez az ismerősök zenei országa, ahol nincs semmi, de semmi, amit ne hallottál volna már régebben, legjobb esetben is úgy 25 éve, ráadásul még a hangzás is a digitális korszak előtti többször másolt kazettáit juttatja eszekbe, jobbik esetben egy AGFA-t, rosszabb esetben egy króm-oxidos Polimert.

S hogy jó-e ebben az országban barangolni? Hát az attól függ, melyik csoportba tartozol. Én mostanában abba, amelyiket nem zavarja a deja vu, a progresszió teljes hiánya, ráadásul abba a korba is léptem, amikor a nosztalgiának van értelme, és a legszebb éveket nem az ovis játszadozás, hanem a fiatal-felnőttkor "öntudatra ébredése" jelenti. Ebből fakadóan nem bántanak a korai Pokolgép-Ossian-Sámán tengelyen mozgó zenei megoldások, mert úgy vagyok vele, ha a zenészek élvezik ezt, miért lennék én éppen az ünneprontó? Vitatkozni persze nem nagyon tudnék a kritikai hangvétellel, legfeljebb pár bátortalan mondatot próbálnék a védelem nevében nyökögni, izzadva említve az alapvetően ismerős, ám jól sikerült dallamokat, a gitár meglepetésmentes, ám biztos alapozását, a néhány elmésebbre sikerült szófordulatot (nem tagadván a prozódiai hibákat), Nachladal István énekstílusát és a főnök, Lahovicz Zoltán "Puccer" vitathatatlan elkötelezettségét a stílus sablonjai mellett.

Mégis, ha valami támpontot szeretnék adni azoknak, akik kíváncsiak az albumra, és nem válnak a dühtől meredtté, hogy dicsérni merem az albumot, bátran kijelenthetem: fiúk, ez az eddigi legjobb munkátok! Miért, kérdezhetnétek, hiszen mint írtam, nincs itt semmi, amit le nem játszottak volna már mások, esetleg még jobban is – erre csak annyi szofisztikált válaszom: csak. Sajnos azonban nem intézhetem el ilyen egyszerűen ezt a dolgot, nem politika ez, hanem annál komolyabb dolog, amit illik megmagyarázni, így aztán megemlíthetem a dallamok ragadósságát, az alapvető attitűdöt, ami a csapatot jellemzi, azt a kissé szarkasztikus világlátást, ami nem engedi görcsössé tenni a panelek tologatását, és ami némi öniróniát is feltételez, "zárójelbe rakva” a hallottakat.

S hogy van-e értelme ennek az alapvetően eleve bukásra ítélt harcnak, arra minden bizonnyal a csapat hűséges rajongó tábora bólinthat nagyot, hozzájuk véve jómagamat is és ezt a pár sort, amivel talán sikerül egy-két nosztalgia-vadászt toborozni az Inváderek seregébe. Úgy legyen!

Garael

Címkék: lemezkritika

IQ: Resistance (2019)

2019.09.28. 15:30 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_253.jpg

Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlapok:
www.iq-hq.co.uk
facebook.com/IQHQLive

Elképesztő még csak belegondolni is, hogy a brit neo-prog egyik bajnokának számító IQ közel 40 éve aktív – kisebb-nagyobb szünetekkel. Ez a tény persze azzal is szembesít bennünket, hogy a szebb napokat is megélt műfaj már nagyon nem mai gyerek, sőt nevével ellentétben (amelyben szerepel a neo előtag) már otthon, az Egyesült Királyságban is inkább konzervatív, ódivatú jelenségnek számít. Az én lelkesedésem ennek ellenére továbbra is töretlen; nemcsak a klasszikus lemezeket veszem elő rendszeresen (pl. Marillion: Misplaced Childhood, Arena: The Visitor), de a legújabb kiadványok (Lonely Planet: The Big Dream, Kino: Radio Voltaire) is gyakran szerepelnek a lejátszó listámon.

A muzsikusok életkorát és az együttes fönnállásának négy évtizedét figyelembe véve tehát nem olyan meglepő, hogy az utóbbi időben csak komótos, öreguras tempóban, kb. ötévente adnak ki új albumot. A "Resistance" nem újító jelenség (ezt, gondolom, épeszű ember nem is várta), teljes egészében belesimul a zenekar eddigi életművébe, sőt szinte egyenes folytatása a 2014-ben megjelent "The Road Of Bones"-nak. Az atmoszferikus billentyű hangzások által uralt, lassacskán kibontakozó, mókolós-elmélkedős dalok hallgatása közben nem kell kapkodni a fejünket, nincsenek meghökkentő húzások, nagy meglepetések, csak epikus építkezés (három 20 perc körüli opusszal) és kivételes hangulatteremtő erő.

Nekem beleférne olykor néhány gyorsabb tempó vagy nagyobb ivű hangszeres szóló, ugyanakkor ez a csapat mindig is a merengős, lebegős stílusáról volt híres, amihez nagyban hozzájárulnak Peter Nicholls ábrándos dallamai és kicsit monoton, de szívet melengető tónusokkal megáldott hangszíne. Vele kapcsolatban szokás a korai Genesist és Peter Gabrielt emlegetni, de nekem akkor is inkább Rob Moratti jut róla eszembe, legalábbis az az emlékezetes alakítása, amit az általam igen nagyra becsült "The Human Condition" című Saga lemezen nyújtott (2009).

Csakúgy, mint a "The Road Of Bones", az új album is kétlemezes kiszerelésben jelent meg. Az együttes ezt azzal okolta, hogy az első korongra kerültek a tematikailag és stilárisan is homogén dalok, azok a nóták pedig, amelyek kicsit elütöttek ettől, a második CD-n kaptak helyet. Mivel nekem mindig is az volt az egyetlen kifogásom az IQ-val szemben, hogy hosszútávon túlságosan homogén, a második lemez most is jobban betalált. Kell ehhez az egészhez egyfajta alaphangulat, de ha megvan, igazán léleksimogató, elszállós élménnyel gazdagíthat minket. A "Resistance" a tekintélyes életmű méltó darabja...

Címkék: lemezkritika

Steel Panther: Heavy Metal Rules (2019)

2019.09.26. 17:40 | Dionysos | 1 komment

y_252.jpg

Kiadó:
Steel Panther Inc.

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
facebook.com/steelpantherkicksass

Miközben az új acélpárduc lemez címével nem is tudnék jobban egyetérteni, sokadjára el kell ismernem, a lufi kezd leereszteni vagy talán már le is eresztett, és itt most nem csak a botrányos, ordenáré, orfeumi csepűrágásra gondolok, hanem sajnos a muzsikára is. Amilyen jó adottságú zenész ez a négy kaliforniai bohóc, annyira kezd kiüresedni immár a zenei tartalom is. Persze Satchel hátizsákjában (ezt jelenti a neve magyarul) továbbra is ott van Van Halen és John Sykes minden trükkje, és nem is rest élni velük, Michael Starr is "textbook" hajmetál frontember úgy, ahogy van. Mindez azonban nem vigasztal, ha a dalok egyre fáradtabbak, a dallamok egyre jellegtelenebbek, a szövegek léha humora (ami egyébként is ízlés - vagy ízléstelenség? - kérdése) egyre haloványabb.

Eddig lényegében csak a szövegekre volt panaszom, még a vitathatatlanul legkevésbé jól sikerült "Lower The Bar" (2017) esetében is. Valahol, egy külföldi kritikában olvastam, hogy a Steel Panther szövegeihez képest még a köztudomásúan szexista David Lee Roth vagy Vince Neil (esetleg Whitesnake) szövegek is olyan mélyenszántó, költői szerzeményeknek tűnnek, mint Sting vagy Bob Dylan (esetleg Paul Simon) lírikussága. Ezt az albumot hallgatva azonban az a fájdalmas érzés hasít belém, hogy a lehető legsürgősebben zeneileg is reboot-olniuk kell magukat, különben csúnya beégés lesz a vége.

A "Heavy Metal Rules" sajnos kifejezetten gyönge lemez, gyakorlatilag egyetlen dal sem mozdít meg bennem semmit, miközben a műfajnak és a gitárszólóknak továbbra is minden szégyenérzet nélküli rajongója vagyok. Sokat elmond az anyagról, hogy a lemezt záró hangulatos akusztikus ballada, az "I Ain't Buying What You're Selling" messze a legjobb tétel róla. Ki kellene már szállni a mókuskerékből...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Opeth: In Cauda Venenum (2019)

2019.09.26. 16:46 | Dionysos | 4 komment

y_251.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

Mivel nem vagyok tipikus Opeth rajongó, nekem nem okozott sem permanens arcidegzsábát, sem krónikus epehólyag fakadást (van egyáltalán ilyen?) Mikael Åkerfeldt markáns stílusváltása 2011-ben a "Heritage" albummal. Az idei már a negyedik lemez az újkori, "újra föltalált" Opeth-től. Nekem alapvetően szimpatikus volt ez a stiláris evolúció (itt azért a régi fanoknak is el kell ismerni, hogy cezúráról [teljes elválasztásról] nem beszélhetünk), de a négy lemez közül egyedül a "Pale Communion"-t (2014) érzem hibátlannak, zeneileg és hangzás tekintetében egyaránt.

A többi lemezen (beleértve jelen recenziónk tárgyát) akadnak megbicsaklások, és a hangzás is egyre - hogy is mondjam? - mélyebb, öblösebb, tompább, már-már a túlvezéreltséget riszkírozva. Az mindenképp az új anyag javára írható, hogy a "Sorceress"-nél (2016) egységesebb, kevésbé csapongó, noha a második felére ez is megfekszik egy kicsit; számomra a "Charlatan-Universal Truth" páros a mélypont, a "The Garrotter" jazzes "elhajlása" legalább érdekes, de az utolsó két nóta is elég laposka.

A végében (farkában) lappang tehát a mérgező anyag, ahogy ezt a lemez címe is hirdeti. Itt egyébként meg kell jegyeznem, hogy amolyan botcsinálta, de szenvedélyes latinosként azért nagyon szimpatikus, hogy Åkerfeldt legalább nem csak latin szavakat dobál egymás után minden nyelvtani egyeztetés nélkül (amint ez oly sokszor előfordul a műfajban). Már a "Pale Communion" borítója is tele volt klasszikus Terentius és Martialis idézetekkel, de az "In cauda venenum" (farokban a méreg) is kifogástalan grammatikai szempontból.

Az Opeth tehát rendületlenül menetel tovább az Åkerfeldt-i úton: az ős-progresszív elemekkel habosított, de baljós, szinte gótikus hangulattal deprimált vintage hard rock fúzió felé. Lelke rajta! Követném is én vérmes öntudattal, ha olyan kerek és ütős lemezeket csinálna, mint amilyen a "Pale Communion" volt! Ennek a lemeznek azonban csak az első felét tudom élvezni, a "Lovelorn Crime" mesteri gitárszólójáig bezárólag. Azért a fele-fele nem olyan rossz arány...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Kobra And The Lotus: Evolution (2019)

2019.09.22. 10:42 | garael | 3 komment

kobraandthelotusevolutioncd.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.kobraandthelotus.com

Mintha csak tegnap lett volna, hogy írtam a Kígyóbűvölők és Virágtermesztők legutóbbi albumáról. Ez két dolgot is jelenthet: azt, hogy öregszem, és a napok felgyorsulva rohannak végcéljuk felé, illetve azt, hogy – érdemtelenül – nem nagyon vettem elő a csapat lemezét, ami egyébként egy kobra észrevétlenségével csúszott be az éves listámra, hogy lótuszként hirdesse: igen, én szeretem a csajokat – a heavy metalban is. (Bár ezt a témát azt hiszem, alaposan körbejártam már.)

S hogy mi változott azóta? A prezentált zenei világot tekintve talán egy árnyalattal szigorodott a hangvétel, az, hogy ez a fiúk vagy a hölgy érdeme, döntse el ki-ki saját maga. A súlyosabb megfogalmazás azonban nem jelenti a védjeggyé vált dallamok ignorálását: már a "Burn" is olyan rafinált, szinte orientális refrénbe kígyózik át, amiért legszívesebben egy csokor virágot nyújtanék át Kobra Paige-nek. Emellett – ambivalens módon – váltak játékosabbá az énektémák, a "We Came Undone" ugrálós verzéjére úgy terül rá a vezérdallam, hogy azt a Katica óvodáscsoport is megtapsolná, a "Wounds" pedig – az ismételt indiai zenei nyomok hatására – kelti fel az érdeklődést, amit a hangjegyek közé nyomakodó groove-ok és az ismételten kiválóra sikerült refrén farag egyedivé.

A "Thundersmith" kissé kilóg kocsmaszagú, direktebb jellegével – ezt biztos a német koncertrajongóknak írták, hogy legyen mire öklöt rázni és söröskancsót csapkodni – ám a "Circus" rafinált megoldásaival – amibe a porondmesterek kedvenc dallamait is belefűzik, és amit legutoljára még a nyolcvanas években hallottam Szergejtől, a TV-s bohóctól – ismét visszapofoznak minket a csapat hagyományos világába.

A játékosságot egyébként nem hagyják el, és a profán című "Get The F*ck Out Here" olyan ugrálós himnusz, amire a gumiasztalos világbajnokság döntőjét is alapozhatnák – ez a szerzemény egyébként kiválóan prezentálja, hova jutott a metalban az ötvenes évek hagyományos rock n' rollja, kissé más eszközökkel, mint amit mondjuk a Volbeat-től megszokhattunk.

A lemez nagy erénye egyébként a lényegre törő megfogalmazási mód, a töltelék számok hiánya, ami viszonylagos rövid, de az értékeket tömörítő végeredményt eredményez, olyan sémákkal, ahol mindennek megvan a maga helye: a gitárok hasítanak, mint a lezúduló fejsze, Paige pedig szívét-lelkét is kiénekli, ami igazán kedves gesztus – esetleg vokális kitárulkozás – egy ilyen szemrevaló hölgy esetében.

Hibát nem nagyon tudnék felróni, az én hagyományokat tisztelő világomban ez a fajta ötvözése a tradicionális heavy metalnak és a modern megszólalásnak minden esetleges botlást megbocsájt, vagy elfed, úgyhogy amennyiben túlságosan pozitívnak találjátok a kritika hangvételét, szívesen várom a kiegészítéseket, melyeket aztán a következő albumra kijavítandó mulasztásként róhatunk fel az együttesnek. Addig azonban marad a csettintés, és az éves listás helyezési esély, ami – legalábbis nálam – a játékosság ellenére is komoly és fajsúlyos tényezőként határozza meg a csapat tehetségét.

Garael

Címkék: lemezkritika