Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Crazy Lixx: Forever Wild (2019)

2019.05.10. 17:35 | Dionysos | 3 komment

crazy_lixx.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.crazylixx.com
facebook.com/crazylixx

A Frontiers kiadó által fölkarolt svéd retro-hard rockerek utoljára 2017-ben jelentkeztek új anyaggal (Ruff Justice) és az idei, immár hatodik nagylemezüket az akkor kialakult fölállásban rögzítették. A stílus mára már kialakult, kiforrott, így nagy meglepetésekre nyilván nem lehetett számítani. Ha nagyon szőrösszívű akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ez a stílus valójában már sokkal korábban, valamikor még a '80-as évek közepén kialakult, sőt a "kánon" is rögzítve lett, amitől a Crazy Lixx az ég-világon semmiben sem tér el: sem névválasztásban, sem logóban, sem öltözetben, sem stílusban, sem - és ezt kivételesen rosszallóan mondom - hangzásban.

A legutóbbi lemez kapcsán is azon méláztam - amellett, hogy mi lehet a műfaj újkori virágzásának eredete és mi a különbség az amerikai és európai zeneipar, fölvevő piac között -, hogy miért kell a hangzást is retrósra venni. Értem én, hogy gőzgép, de mi hajtja? Rendben van, nyúljunk vissza inspirációért a gyerekkorunkba (vagy a svéd csapat esetében a szüleik gyerekkorába), de miért kell a dobnak, szintinek, gitárnak is pont úgy szólnia, mint a rocktörténelem egy olyan korszakában, amikor híresen sz*rul szólt minden? Tisztelet a kivételnek, még a '70-es évek klasszikus lemezei is sokkal jobban megdörrentek az elvileg már modernebb technológiával dolgozó pufihajú, színes rongyokba öltözött glam/sleaze generáció kiadványainál. Épp a napokban agyaltunk arról egy cimborámmal, hogy még az első "Rising Force" albumhoz képest is milyen gyöngén szólal meg Malmsteen egyébként nagyon korrekt "Marching Out"-ja (1985).

Mindettől eltekintve egyelőre az a véleményem, hogy a "Forever Wild" az őrült nyalakodók talán legjobb, legváltozatosabb lemeze. Hol Bon Jovisan, hol Mötley Crüe-sen, hol Poisonosan, hol Warrantosan, hol Def Leppardosan (sorolhatnám tovább) fogalmaznak, miközben sokkal kevésbé tribute-zenekaros az eredmény, mint mondjuk a nem régen recenzált John Diva & The Rockets of Love esetében.

Nem mondom, hogy le vagyok nyűgözve, ebben a műfajban hallottam mostanában jobb lemezeket, de bulikba háttérzenének kiváló, és élőben is biztos tök élvezetes lehet ezt hallgatni. Erre sajnos, úgy tűnik, nem lesz lehetőségünk. Ahogy néztem az idei turné állomásait, a bulgáriai Plovdiv lesz a legközelebbi színhely. Marad a gépzene...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Whitesnake: Flesh & Blood (2019)

2019.05.09. 23:39 | Dionysos | Szólj hozzá!

whitesnake.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.whitesnake.com
facebook/whitesnake

A Whitesnake sohasem arról volt híres, hogy ontották magukból az újabb és újabb albumokat, a zenekar 40 éves fönnállása alatt (jó, volt egy évtizedes kihagyásuk) eddig mindössze 12 stúdiólemezt készítettek (a Deep Purple földolgozásokat tartalmazó "Purple Album"-ot nem sorolom ide). A 2011-es "Forevermore" bizony elég haloványra sikeredett, és nem gondolom, hogy ezért az addigra lelkesedését vesztett Doug Aldrich lenne egyedül felelős. Azóta Aldrich helyét átvette a súlyosan alulértékelt Night Rangerből érkező Joel Hoekstra, aki sokak reménye szerint új vért tud majd pumpálni a testileg jól konzervált Coverdale-be, akit a koncerteken azért ma már erőst meg kell támogatni vokálisan. Nos, pont erre szerződtették le a billentyűs-énekes Michele Luppit (Vision Divine, Killing Touch, Secret Sphere).

Ugyan külön nem írtunk róla, de időközben megjelent a legendás "Slide It In" 35. évfordulós, gazdagon bónuszolt és remaszterelt változata, ami tagadhatatlanul szép emlékeket idézett föl bennem. Aki persze abban reménykedett, hogy a Whitesnake visszatér majd az akkori blues rock hangulathoz, attól tartok minimum enyhe delíriumban szenved. Olyan modern fölfogású és stílusú gitárosokkal, mint Reb Beach és Joel Hoekstra ez - valljuk be! - nem volt életszerű. A muzsikusok viszont azt nyilatkozták, hogy Coverdale ragaszkodott a tömörebb, lineárisabb fogalmazáshoz, és ez bizony érezhető is az új anyagon, amelyen ezúttal valóban több, egyszerűbb és rövidebbre szabott szerzemény kapott helyet, mint elődein.

Fölösleges kerülgetni a kását, Coverdale hangja az alapos stúdiómunka ellenére is hallhatóan gyöngébb, sokat vesztett egykori hátborzongató őserejéből és szédítő magaslataiból. Mindez egyáltalán nem zavaró azoknak, akik valaha volt legendás orgánumát nem ismerték; ha valaki szűz füllel hallgatja a "Flesh & Blood" dalait, egyáltalán nem érzékeli, hogy itt valami már nem a régi. Azért kíváncsi vagyok, hogy június 25-én a Barba Negrában milyen élő teljesítményt nyújt majd. A jegyem már megvan.

Azt kell mondjam, a "Flesh & Blood" méltó a nevéhez, van benne testesség és vérbőség is rendesen; szól, mint az atom, tele van húzós nótákkal és briliáns gitárszólókkal. Szerintem a 2000-es évek legjobb Whitesnake albuma, még úgy is, hogy a régi slágerekhez fogható, kiugróan fülbemászó, "instant klasszikus" dalokat ez sem tud fölmutatni. Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok, ha figyelembe vesszük a történelmi kontextust. Simán elképzelhető, hogy ha ez a lemez valamikor '90 környékén jelenik meg, ma már áradozó nosztalgiával emlegetnénk. Ki tudja?

Nagy meglepetések nem fogják érni a rajongókat, bár akad a lemezen pár érdekes fordulat: pl. az "Always & Forever" mintha a Black Star Riders átható Thin Lizzy illatot árasztó konyhájában sült volna ki, a "Get Up" kifejezetten David Lee Rothos lett, az "After All" című akusztikus ballada meglepő country hangulatot áraszt (ettől még jó), a "Sands Of Time" pedig elég zeppelinesre sikerült (talán tudatos utalás az 1993-as Coverdale/Page lemezre?).

A "deluxe" kiadáson helyet kapott öt bónusz nóta, két új stúdió dal (ezek a felejthető kategóriába tartoznak) és három alaplemezen szereplő szerzemény alternatív mixe. Véleményem szerint tökéletesen kielégítő az alapkiadás, majdnem pazarlás a "deluxe" verzióért kiadni a plusz pénzt. Nyilván nem akarok belepofázni más dolgába, de azt azért le akarom szögezni, hogy aki szereti a fehér kígyót simogatni, annak gyakorlatilag kötelező az új album beszerzése.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Aeon Zen: Inveritas (2019)

2019.05.09. 22:18 | Dionysos | 3 komment

aeon_zen.jpg

Honlapok:
www.aeonzen.com
facebook.com/aeonzen

A brit Aeon Zen amolyan egyszemélyes projektként kezdte, a sokhangszeres Rich Hinks (aki egyébként leginkább basszerként vitézkedik a lemezein) mellett sok zenész és vendégénekes megfordult, de újabban - lényegében a 2014-es "Ephemera" című lemez óta - stabil négyesben nyomja Andi Kravljaca énekessel, Alistair Bell gitárossal és Steve Burton dobossal. Én a 2012-ben megjelent "Enigma" albummal vesztettem el a fonalat, mert a rendkívül szimpatikus debütáció után elmentek egy olyan modern metal és - nem félek kimondani - dallamtalan irányba, ami már nem tudta fölpiszkálni az érdeklődésemet.

Most mégis tettem velük egy próbát, mert öt hosszú évig dolgoztak az új lemezen, és Hinks nyilatkozata szerint most először nem zsarnoki magányában írta meg az anyagot, hanem valódi együttesként, közösen szerezték a dalokat. Nem tudom, hogyan teremtették elő a fölvételekhez és a kiadáshoz a szükséges monetáris alapot, de a megszólalásra igazán nem lehet panasz. A hangzás és a produkció kifogástalan, pedig magánkiadásról van szó.

Az új munkamódszerrel nagy irányváltás nem történt, továbbra is kifejezetten modern fölfogású progresszív metált tolnak szórványos extrém, dzsent elemekkel, de olykor belefér némi hagyományos jazz ciráda is, amit gyorsan legyalulnak pár taktus blast beat-tel (lásd: Another Piece That Fits). Azt kell mondjam, ez az eddig megjelent öt lemez közül érezhetően a legérettebb, legkimunkáltabb anyaguk. Közel sem könnyen hozzáférhető, magát gyorsan szívünkbe lopó muzsika; bonyolult, sokszorosan tagolt, szinte csapongó dalszerkezetekben gondolkodnak, amit még nehezebben emészthetővé tesz a már említett rákfene, tudniillik, a szerethető dallamok hiánya, és ez vonatkozik úgy Kravljaca egyébként kellően karcos énekére, mint Bell technikailag polírozott, de túlságosan körmönfont, zegzugos gitárjátékára.

El tudom képzelni, hogy az "Inveritas" sokaknak be fog majd jönni, főleg a nálam fiatalabb, modernebb metálon szocializálódott proggereknek. Lehet, hogy itt már generációs lemaradásról is szó van, de miközben érzem, hogy piszkos jók ezek a muzsikusok és elképesztő munka és temérdek szakértelem kellett ehhez a fineszes, kimondottan összetett eredményhez, nekem inkább megterhelő, mint katarktikus ezt a nehéz fajsúlyú anyagot egy az egyben végighallgatnom. Marad az óvatosan adagolt részletekben kóstolgatás, kiváltképp ami a DragonForce-os Vadim Pruzhanov billentyűs akrobatikus szólójával földúsított címadót illeti (lásd a mellékelt videót!).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Sammy Hagar & The Circle: Space Between (2019)

2019.05.09. 21:14 | Dionysos | 6 komment

sammy.jpg

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.redrocker.com/circle
facebook.com/SammyHagar

Ez a sokak által hard rock szupergrúpként definiált négyes még 2014-ben alakult meg. A nagyérdemű előtt először csak The Circle-ként mutatkoztak be 2015-ben egy "At Your Service" című koncertlemezzel (CD+DVD). Ezen azonban még nem saját dalok szerepeltek, hanem Sammy Hagar közel négy évtizedes zenei karrierjének legismertebb dalai. A körbe Hagar mellett olyan kipróbált muzsikusok tartoznak, mint a régóta hűséges harcostárs, Michael Anthony (ex-Van Halen), az alázatos és mindig megbízható ritmusfelelős, Jason Bonham (Black Country Communion), valamint egy sokkal kevésbé ismert gitáros, bizonyos Vic Johnson (The BusBoys), aki a hard rock/heavy metal közösség nem túl népes afro-amerikai szegmensét képviseli.

Soha nem rejtettem véka alá, hogy bármennyire is tisztelem, sőt szeretem a David Lee Roth-os Van Halen albumokat, nekem mégis a Hagar-éra jelenti az igazit. Azt is elmondtam már valahol, hogy ha a belső feszültségek vagy mittudomén miatt tényleg nem tudtak egymás társaságában megmaradni, Sammy Hagar után Gary Cherone helyett sokkal jobb megfejtés lett volna Mitch Malloy a fontember szerepére. Sőt tovább megyek, amikor végre egy kis időre újra aktivizálták magukat, nem Diamond Dave-hez kellett volna visszanyúlni és egy régi demó-állapotban maradt anyagról lefújni a fiókban fölszaporodott port, hanem szépen kibékülni a minden sérelem ellenére készséges Hagarral és Anthonyval, és vadiúj dalokat írni. Szerintem a Chickenfoot is őket igazolta, ha nem is 100%-osak azok a lemezek.

Hagar egyébként igazi örökmozgó, így egyáltalán nem meglepő, hogy most egy újabb gárdával és friss nótákkal mutatkozik be. Alapvetően valami olyasmit vártam tőlük, mint a Chickenfoot, de talán Bonham és a Hendrix-fanatikus Johnson miatt ez egy sokkal zsigeribb, ha tetszik koszosabb blues rock album lett. Azt viszont nem értem, hogy a kimondottan jó képességű Johnson miért nem szólózik bátrabban. Az egyszerű szerkezetű, lényegre törő dalokban alig-alig hallani klasszikus értelemben vett szólót. Ez valami - szerintem elhibázott - koncepció része lehet, nyilván nem arról van szó, amit az általam környezetszennyező hulladéknak tartott Rolling Stone magazin egyik félkegyelmű újságírója állított, miszerint a gitárszólóknak befellegzett, mert egyszerűen áthajtott rajtuk a rocktörténelem kereke.

A "Space Between" igen kurta lemez lett a maga 35 percével, és a tény, hogy így is 10 dal fért rá, világosan jelzi, hogy a dalok sincsenek túlgondolva, végletekig elnyújtva. Valójában épp ez a probléma. Néha az az érzésem, mintha a számokat nem fejezték volna be, vagy nem dolgozták volna ki eléggé, és a hangmérnök idő előtt elkezdte volna a hangerő potiját lassan, de biztosan alapállapotba (nullára) süllyeszteni. Nagyon kár érte, mert akad itt pár igen jó dal, mint pl. a már-már zeppelines hangulatú "Trust Fund Baby". Érdekes módon, nekem épp az anyag második fele tetszik jobban.

Azt hiszem, ez egy kicsit el lett sietve, valahogy olyan érzése van az embernek, mint amikor a farkaséhes vendég véletlenül betéved egy "nouvelle cuisine" étterembe, és egy képtelenül nagy tányéron elé teszik a gyűszűnyi akármicsodát, ami inkább hasonlít egy kínai gyerekjátékra vagy egy szürrealista Dalí festményre, mint emberi étkezésre alkalmas tápanyagra. Kárrrrrrr...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Enforcer: Zenith (2019)

2019.05.04. 10:18 | garael | 1 komment

enforcer_zenith-500x500.jpg
Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.enforcer.se

Mivel nem igazán ismertem a csapatot, utánanéztem korábbi albumaik kritikáinak: a Mercyful Fate-NWOBHM keverék titulus elsőre meghökkentett, hiszen a progresszívbe hajló diamondi világ úgy illeszkedik a speed metal egyszerűségébe, mint egyszeri proletár a porcelán kiállításba, így aztán még jobban meglepődtem, mikor az első szerzemény úgy vágott arcba, like a Hurricane. Igen, hiszen a "Die For The Devil" maga a virágkorát élő Scorpions, még a villa-szemüveges ordító pasit is látom, ahogy rágógumiba ragad a keze a mellette ülő hölgy mellén.

A NWOBHM elemek aztán lassan felszínre törnek, bár én végig érzek némi skorpiót a dalok ritmizálásában vagy dallamában, ami úgy látszik nem az ikreket, hanem az elvárásokat ette meg reggelire. De félre a tréfát, a "Zenith Of The Black Sun" már a Judas Priest 2British Steel2-es ikergitáros riffelgetését idézi, aztán a "Searching Of You"-ban megérkezik a várva várt speed metal is, a korai Iron Maident dupla sebességi fokozatba kapcsolva. Persze most Palik Lacit idézve kérdezhetnénk – no, de hová tűnt King Diamond: hát azt bizony sehol sem találom, mert bár a "The End Of Universe"-ben megjelennek a ravasz tempóváltások, gonosz vagy gótikus hangulatnak nyoma sincs, inkább a fiatalság csikóvihánca és zabolátlansága ad alapot a remek dallamoknak.

És ha már dallamok, meg Scorpions: a "Regrets" ugyan nem a németek szellemiségében íródott, de akkora ballada, amekkorát a bajszos speed katonák is csak ihletett pillanataikban írtak. A töményebb NWOBHM-os pillanatokat aztán még egyszer megtörik, a "One Thousand Years Of Darkness"-be még egy kis oózás is belefér, ráadásul a remek, klasszicista iker gitárszóló úgy teszi fel a koronát a szerzeményre, ahogy annak idején Napóleon saját maga fejére.

A "Thunder And Hell" iszonyatos vágtája nekem még egy kis "Kill 'Em All" korszakos Metallicát is idéz, és talán itt bukkan fel egy kis gonoszság a szélsebesen vágtató riffek között – az egymásnak válaszolgató gitárok olyan versenyfutást produkálnak, aminek hallatán Usain Bolt is könnyeket ontana, ráadásul a barokkba mártott akusztikus befejezés olyan, mint amikor a győztes futó levezetésként kocog még egy kört, a nagyérdemű örömére.

A fiúk persze nem tudnak kibújni a hatásaik alól, és a "ForeverWe Worship The Dark" dallamorgiáját egy "Ides Of March"-féle figyelemfelhívással kezdik, hogy aztán az "Ode To Death" összetettebb, váltogatós vicsorával fejezzék be az albumot, amiből viszont már tényleg hiányzik a Scorpions. A lemez nem hosszú, a zenészek negyven percbe belesűrítették, amit közölni akartak velünk, és ez így van jól. Nálam a kissé szürkébb idei év egyik meglepetése az Enforcer, és a gitárszólók miatt talán még Tartuffe is átsiklik a nem éppen kereszténybarát szövegeken, azok pedig, akik a korábbi albumokat kedvelték, próbálkozzanak nyugodtan ezzel is, hátha találnak valami kedvükre valót.

Garael

Címkék: lemezkritika

Myrath: Shehili (2019)

2019.05.04. 01:22 | Dionysos | 10 komment

myrath_shehili_2.jpg

Kiadó:
Verycords/earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

Ünnep vagyon... Nem, nem a Szent Kereszt megtalálására gondoltam (bár arra is nyugodtan gondolhattam volna, és gondoltam is  nesze neked, szekularizált Európa!), hanem az új Myrath lemez megjelenésére hosszú, három éves várakozás után. Ezt a tunéziai proggerek jól elhúzták, az ígéretekhez híven minimum fél évet csúszott a kiadás, de egyáltalán nem bánom, mert az eredmény nem más, mint karrierjük legjobban megdörrenő, hangzásban csúcskategóriás albuma. A fölvételeket három helyen (Németország, Tunézia és Franciaország) és három producer-hangmérnökkel (Kévin Codfert, Eike Freese, Jens Bogren) végezték.

A tavalyi pozsonyi koncerten már volt alkalmunk meghallgatni pár új nótát, és bevallom, akkor nem fogtam padlót. Volt bennem némi félsz, hogy tovább poposodik az együttes eredendően innovatív, progos muzsikája. Szerencsére a "Shehili" nem ennek a lenyomata, jóllehet a bivaly erős kezdés után a lemez második fele kicsit megtorpanni látszik. Látszik, mondom, mert valójában egy-két kivétellel ezek a lassabb és szellősebb tételek a lemez leginvenciózusabb dalai. De erre majd visszatérünk!

Nem titok, hogy régi kedvencemmel és blogunk alapihletével, a Myrath-tal szemben az utóbbi években voltak bennem ellenérzések. Az ellenérzés talán túl erős kifejezés, inkább tartózkodó voltam, mert nem tudtam 100%-ig azonosulni a sajátos stílusuk egyébként teljesen érthető és szerves fejlődésének irányával. Egyre kevesebb lett a progresszivitás és egyre több a szinte mindent uraló vonós háttér. Ez lényegében most sem változott, de Malek Ben Arbia gitáros riffjei még sohasem haraptak ennyire és szólóban is érezhetően bátrabb. Egyedül Elyes Bouchoucha billentyűs szürke eminenciás szerepbe szorulását nem sikerült visszafordítani. Számomra érthetetlen, hogy miért nem használják ki, hogy neki is bazi jó hangja van; Zaher Zorgati ugyan világklasszis, de sokat dobna a dinamikán egy kis "adok-kapok". A billentyűk –  főleg a szinte folyamatos vonós háttér miatt –  gyakorlatilag minimális szerepet kapnak (az akkord-kíséreten túl), pedig a lemez legnagyobb dalában, a "Darkness Arise"-ban olyan jól esik az a nyúlfarknyi Hammond-szóló! Az olasz DGM-ből ismert Mularoni-Casali-féle duettek összességében szerintem jótékonyan hatnának a Myrath muzsikájára.

Az mindenképpen újdonság, hogy ha rövid időre is, de a "Monster In My Closet"-ben Ben Arbia megvillant egy kis dzsentes reszelést, sőt a lemezen akad egy feldolgozás is: a marokkói Les Frères Mégri egy 1972-es slágere (Lili Twil). Ezen a ponton talán túlságosan összetorlódnak a merengősebb dalok, s ezen nem segít az én ízlésemnek túlságosan lineáris, popos "No Holding Back", ami számomra egyértelműen a leggyöngébb láncszem az albumon. Szerencsére nem kis vigasztalást nyújt a már említett "Darkness Arise", ami végre egyértelmű visszautalás az első lemez elsöprő, SymphonyX-szerű vérbőségéhez. Alighanem az év dala!

Azt kell mondjam, hogy a "Shehili" a Myrath eddigi karrierjének legjobb albuma, még úgy is, hogy a mai napig elfogult vagyok a debütációval szemben. Nekem úgy tűnik, hogy ezzel az anyaggal fölértek a csúcsra: a részletgazdagság, a hangzás, a produkció, az összeért keleti ízek, a zenészek közötti összhang és egyensúly, a kompozíciós képességek... gyakorlatilag minden passzol. Gyanús, hogy az év végi toplistán ott lesz az első három között!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Lonely Robot: Under Stars (2019)

2019.04.27. 11:49 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_231.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.johnmitchellhq.com

Számomra megfejthetetlen, miért, de John Mitchell úgy vált az utóbbi két évtized során a brit neo-prog megkerülhetetlen figurájává (koronázatlan királyává?), hogy közben szemtelenül kevesen ismerik a nevét – azt a nevet, ami gyakorlatilag mindig garancia a minőségre. Persze mára a műfaj sokat vesztett a népszerűségéből, a rockerek keményebb muzsikát akarnak, a popperek pedig a neo-primitív elektronika felé gravitálnak. Odáig fajult a helyzet, hogy az ilyen bandák koncertjein alig látni 40 év alatti nézőt.

Mitchell még 2015-ben kezdte el űrutazó-történetei zenei formába öntését (Please Come Home - 2015; The Big Dream - 2017), és már évekkel ezelőtt világossá vált, hogy a gitáros/énekes/producer egy központi figurára fölfűzött laza trilógiában gondolkodik. Az "Under Stars" most az ún. milleniumi nemzedék digitális kütyükbe és – micsoda oximoron! – személytelen kommunikációba ájultságát vizsgálja meg nem kevés iróniával – és persze aggodalommal.

Talán a témaválasztás ihlette Mitchell azon döntését, hogy ezúttal egy sokkal direktebb, elektronikusabb stílusban alkosson. Ennek az lett a következménye, hogy egy kevésbé progresszív lemez született, ami elsőre leginkább a brit szintipop és a Radiohead-féle brit alternatív rock törvénytelen gyermekének tűnik. A törvénytelen jelzőt azért használom, mert nekem ez a koncepció nem jön be annyira.

Természetesen hamisítatlan Lonely Planet muzsikát hallunk itt is, Mitchell védjegyszerű éneklésével és gitározásával (utóbbiból sajnos kevesebbet, mint szeretném), de az ismerős dallamok és az erős atmoszféra sem tudja elhessegetni azt a – mit is? – türelmetlenséget, alkalmasint unalmat, amit a lassú, monoton, elektronikus hangzású dalok többsége vált ki belőlem. A klipes kezdő dal (Ancient Ascendant) tipikus 7/8-os lüktetése fölütésnek kifejezetten jó, de utána túl kevés az olyan nóta, ami nekem kapaszkodót jelentene, vagy hidat verne a műfaj klasszikus stílusjegyei felé.

Ha több olyan szerzemény lenne az albumon, mint pl. a "When Gravity Fails" vagy az "Inside This Machine", akkor sokkal könnyebben tudnék megbarátkozni a trilógia záró fejezetével, de így alighanem előáll az a csúfság, hogy hiányos marad a gyűjteményem. Értsd: ezt a CD-t – bár minőségi munka – már nem teszem a polcomra a többi mellé.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Qantice: The Anastoria (2019)

2019.04.27. 09:57 | garael | Szólj hozzá!

quantice_the_anastoria.jpg
Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
www.qantice.com

Van itt minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében – de milyen finomságok alkotják ezt a sok ízű tölteléket? Az alap legyen mondjuk a jó öreg euro-power némi billentyűs szimfonikával és egy plusz hegedűvel megbolondítva, adjunk hozzá ehhez illő Stratovariust (a lemez első fele), és a csikóéveit élő Sonata Arcticát (Without A Hero, bár ebben érzek némi ultradallamos japán speedet is), de ne féljünk az olyan egyedi ízektől sem, mint amit a metal operák vagy a TSO tudnak nyújtani. Hogy kezd izgalmassá válni a dolog? Még csak most jön a java, mert ha igazán rá vagy kattanva a különlegességekre, akkor biztos meg fogod találni a Falconer (Little Knight's Oath) vagy a bolondos-őrült Diablo Swing Orchestra (Mad Clowns) egyedi zamatát is. És hogy nem fordul valami geil, esetleg keserű dologba az egész, arra szavamat adom, bár még egy TV-s konyhafőnök versenyt sem nyertem meg.

A Qantice-ről pár évvel ezelőtt már írtam – a felvázolt ízeknek megfelelően persze franciák –, de akkor még a norvég csodavokalista, Pellek énekelt, akit egy Timo Kotipelto klón váltott fel, ráerősítve a Stratovarius hatásokra, csak hát a gallok jóval sokszínűbbek – esetleg eklektikusabbak –, mint a példakép, bár ez az eklektika nem fordul önromboló széthullásba, és ha akarod, könnyen üstökön ragadhatod a lényeget.

Lehet, hogy csodálkozol a lelkendezésemen, hiszen a felsorolt hozzávalóktól csömört is kaphattál jó egy évtizede, de megmondom őszintén, már nagyon vártam egy "diszkótlanosított" európai bandára, akik nem a pop, hanem a többi metal, esetleg folk stílus felé fordulva próbálják feltuningolni a Helloween örökséget, ráadásul megvan bennük az a csipetnyi őrület, ami a "Timeline Tragedy2-ből egy komplett metal stíluscsokrot varázsol, a "Reflections" korabeli Apocalypticát, némi újhullámos francia filmzenét, a már említett, trombitával szórakozó DSO-t, és az euro-metal javát felvonultató, musicales hatásokat egymásra halmozva. (Mondjuk van idejük az építgetésre, esetleg a kevergetésre-kavargatásra, mert az említett szerzemény túlnyúlik a kilenc percen.)

A lemez egyetlen hibája a gitárszólók viszonylagos eltűnése a rengeteg egyéb hangszer megszólaltatásának rejtekében, de aki túl tud ezen lépni, esetleg olyan szuper hallása van, hogy képes mögé figyelni a vastag szimfo-függöny túloldalára, az biztos megtalálja a hiányzó lánc, izé, íz-szemet is.

Ne félj hát nagyot harapni a Quantice-féle specialitásból, már ha szereted a felsorolt hozzávalókat, mert ez a szakács nem csak jól tud főzni, de nagyon ért a metalhoz is!

Garael

Címkék: lemezkritika

Carthagods: The Monster In Me (2019)

2019.04.26. 19:08 | Dionysos | 2 komment

y_230.jpg

Kiadó:
Darkside Records

Honlapok:
www.carthagods.net
facebook.com/carthagods

Nem is érthetnék kevésbé egyet az idősebb Cato klasszikusával: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam, azaz, Egyébként meg azt gondolom, Karthágót el kell pusztítani. Ennek több oka is van, de rockerként elsősorban azért vagyok különvéleményen Catóval, mert Karthágó (manapság Tunézia) szülte meg az orientális metál egyik gyöngyszemét, a hamarosan új lemezzel jelentkező Myrathot. Ki tudja miért, de úgy tűnik, hogy metálban a többi arab/muszlim ország fölé emelkednek, amelynek újabb ékes (nem hülyéskedek!) bizonyítéka a Carthagods nevű zenekar.

A banda még 1997-ben alakult meg, és az első néhány évben (a tanulópénzt bizony meg kell fizetni!) még Megadeth, Iron Maiden, Metallica, Pantera földolgozásokat játszottak. 2015-ben jelent meg első, "Carthagods" című saját albumuk, amely bár gyöngén szólt és hallhatóan még egy szárnyát bontogató formáció produktuma, már érezni lehetett benne a potenciált (pl. Marcel Coenen gityózott rajta!). Minő boldogság, hogy a második album úgy megszólalásban, mint kompozíciós készségben magasan veri a debütációt. Ez egy szilaj, bivalyerős anyag, amit akár a "nagyok" is megirigyelhetnek.

Nyilván megkerülhetetlen egy Myrath-tal való összehasonlítás. A Carthagods poweresebb, olykor belefér némi hörgés is, és az arab népzene érezhetően kevesebb nyomot hagyott rajta, bár akadnak azért keleties motívumok. Az egész közelebb áll a Myrath zseniális első albumához. Akinek az újkori Myrathból hiányzik az a bizonyos korai "dög", mindenképpen tegyen egy próbát ezekkel a tunéz "honfitársakkal". Külön szimpatikus Mahdi Khema énekes hatalmas, ráspolyos orgánuma; kicsit olyan, mintha Rick Altzi (At Vance, Masterplan) és Tom S. Englund (Evergrey, Redemption) keveredne a hangjában, manírjaiban.

Az együttesnek ugyan Tarak Ben Sassi személyében van saját gitárosa, de ő inkább amolyan riff-mester és szerényen rábízza másokra, nála kompetensebb hangszeresekre a szólókat. Jól teszi, itt pl. vendégként Timo Somers szólózik a Delainből, és ráadásul nem is akárhogyan! A lemez egyébként nem túl hosszú, nagyjából egy régi baksa játékidejét hozza, és azt is csak úgy, hogy a végére fölkerült a "Rebirth" című ballada egy szimfonikus változata.

Ez, kérem szépen, egy bazi jó album! Az orientális metál rajongóinak egyenesen kötelező! Rögvest le kéne zsírozni egy közös Carthagods/Myrath bulit Pesten, lehetne mondjuk a Nawather vagy a Kawn az előzenekar. Uff!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Accept: Life's A Bitch EP (2019)

2019.04.21. 10:42 | garael | 2 komment

acceptlifesabitchsingle.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.acceptworldwide.com

Úgy látszik, az Accept sem bír kiszakadni a szimfonikus megjelenés divathullámából – az, hogy ez mennyire egyeztethető össze alapvetően riffcentrikus, menetelős zenei világukkal, mondják meg a rajongók – esetleg egy zeneesztéta, aki legrosszabb esetben elájul a hallottaktól, legjobb esetben pedig cirkuszi mutatványként tekint az egészre és jókedvűen tapsol egyet. A csapat ígéretéhez híven a "Symphonic Terror" turnét amúgy bemelegítésként egy speciális vinyl kislemez kiadásával kezdi meg, az, hogy a lemezen található új nótában annyi a szimfonikus rész, mint reality show-ban a tudományos eredmény, talán jelzi az együttes hozzáállását az egészhez, idéző jelbe rakva az egész speciális koncertsorozatot.

A dalnak tehát semmi köze nincs a síphoz, dobhoz – de, ahhoz van – és nádi hegedűhöz, Hoffmanék inkább az inverz irány felé indultak el, és teljesen lecsupaszítva magukat hoztak össze egy alapvető AC/DC-Krokus blues 'n' metal számot, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy a szimfonikusok is megértsék: a rock 'n' roll egy tánc is, amit ha ciki is klasszikus hangszerekkel kísérni, azért arra jó, hogy a székből felállva boogie-zzanak egy kicsit.

Remélem, hogy a turné a "Life's A Bitch"-ből áradó jókedv jegyében fog telni, és a nekiinduló zenei csapatoknak ezek a másfajta fegyverek is elegendőek lesznek ahhoz, hogy uralni tudják a kiszemelt színpadokat és a közönség szimpátiáját.

Garael

Címkék: lemezkritika