Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Presto Ballet: The Days Between (2018)

2018.12.15. 10:53 | Dionysos | 2 komment

y_206.jpg

Kiadó:
Rat Pack Records

Honlapok:
www.prestoballet.com
facebook.com/PrestoBallet

Fogalmam sincs, hogy Kurdt Vanderhoof miért úgy időzítette a dolgait, ahogy... Nekem személy szerint egy kicsit sem hiányzott a Metal Church, viszont borzasztóan ki voltam éhezve egy új Presto Ballet anyagra. A legutóbbi anyag óta hat hosszú év telt el, és bár időről-időre kerengtek a neten kósza pletykák arról, hogy már a kanyarban van az új album, valójában a megjelenés derült égből a villámcsapásként ért, minden komoly előzmény nélkül egyszer csak bevillant a virtuális látóterünkbe.

Szóval, fogalmam sincs, hogy Kurdt Vanderhoof miért úgy időzítette a dolgait, ahogy... Miért egyszerre jelent meg a Metal Church Mike Howe-hoz köthető reinkarnációjának és a Presto Ballet sokadik line-upjának új lemeze. Ha az volt a cél, hogy egy amolyan blitzkrieggel letarolják a zenepiacot, akkor nem sok realitásérzékük lehet, hiszen egyik formáció sem ver nagyobb hullámokat, mint egy kisebbfajta molnárka... A Metal Churchre még talán egy-két ős power-fan fölkapja a fejét, de a '70-es évek progresszív rock muzsikáinak bűvöletében alkotó Presto Ballet már tényleg a "láthatatlan", vagy "inkonzekvens" kategória.

Mondom mindezt úgy, hogy a szó legtipikusabb és legnemesebb értelmében rajongok ezért a vintage stílusgyakorlatért, még akkor is, ha sokak szemében esetleg giccsesnek tűnik. Teljesen levesz a lábamról, ahogy a brit ős-prog bandák (legfőképpen a Yes) és az amerikai hiperdallamos "alakmásai" (elsősorban a Kansas és a Boston) stílusát ötvözik, és úgy tudnak retrók lenni, hogy nem lengi be az egészet nagymama moly-gyilkos naftalin golyóinak kellemetlen, szúrós szaga.

Ezzel a dalcsokorral is csak annyi a gondom, hogy túl sokat kellett rá várni, és ehhez képest a 40 perces játékidő fájdalmasan diétás. Igaz, a fizikai CD-n van egy bónusz szám (The Man With The Plastic Face), egy letöltési kóddal pedig még egy (Brand New Minute) szösszenethez juthatunk hozzá. A "The Days Between" ugyan nem fogható az első két, minden porcikájában hibátlan albumhoz, de a kiéhezett ember úgy érzi, hogy ízlelőbimbói még egy tescós virslitől is rögtön fölrobbannak. S ezzel nem azt akartam mondani, hogy ez az album olyan, mint az olcsó húsipari tömegtermék...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

The Kee Marcello Band: Live From The 3rd Rock - DVD (2017)

2018.12.11. 13:03 | Dionysos | 3 komment

 

keemarcello-livefromthe3rdrock.jpg

Honlap:
facebook.com/keemarcello

Nem hiszem, hogy az egyre töpörödő rockzenei színtéren sok zenebarátot foglalkoztat a John Norum vs Kee Marcello kérdéskör, ennek ellenére szerintem izgalmas és tanulságos megvizsgálni, hogy miként válik valakiből gitárhős. A puszta technikai fölény csupán egy, noha messze nem elhanyagolható szegmense a felépített "brand"-nek.

A történeti áttekintést ezen az oldalon talán szkippelni lehet. Lényeg, hogy miután Norumnak elege lett a hajlakkból, átadta helyét az akkor már szupersztár státust elért Europe zenekarban a tökismeretlen svéd gitárosnak, Kee Marcellonak. Megjelent az "Out Of This World" (1988) lemez, ami elviekben folytatta a kitaposott utat, a korszellemnek megfelelő hangzással, (akkoriban még) rádiós slágerekkel. Mondom, elviekben. Gitárosok és nem gitáros vájt fülűek viszont megroggyant térdekkel hallgatták, hogy ez a svéd ismeretlen milyen gitárjátékkal/ szólókkal pakolta tele a lemezt. Igen, a "Superstitious", a "More Than Meets The Eye", "Ready Or Not” gitárszólója kis túlzással újradefiniálta a szólógitározást. Egyszerre ennyire dallamosan és virtuóz módon könnyedén, addig sem, nagyon azóta sem sokan kezelték a gitárt. Nézzük csak meg bármelyik mostani felvételen, hogy szegény Norum, mint disznó a jégen küzd (és marad alul estéről-estére..) a mai napig műsoron tartott "Superstitious" szólójával. És mégis. Norum lett a gitárhős, aki folyamatosan nagy színpadokon játszik, Kee pedig tulajdonképpen a szakmán kívül szinte névtelenül tűnt el, amíg a Frontiers kiadó a közelmúltban ki nem olvasztotta a stockholmi jég alól, És nem véletlen utaltam arra, hogy a technikai tudás nem minden, hiszen nem állítom, hogy a jelenlegi rangsor igazságtalan lenne. Norum szólóban is sikeres tudott maradni, van íze, egyéni arca a játékának, ömlik belőle a zene, a Europe hiteles hard rock bandává másodvirágozta magát, míg Marcello szerényen klubozik és a koncert emlékezetes, nagy pillanatait természetesen a két általa felgitározott Europe lemez slágerei jelentik,

A „szerény klubozás” képi definíciója pedig ez a DVD, ami nem is került kereskedelmi forgalomba, a honlapján keresztül lehet hozzájutni, ha szerencsénk van, talán még ő maga is postázta és nyalta rá a bélyeget… Nem akarom ekézni szegényt, mert ha valakinek, hát nekem nagy idolom és ezt az angliai koncertet is sokadjára nézem végig lelkesen, de lehet hogy valamit mégis ő ronthatott el, hogy egy ekkora lehetőség után, amit ugyan rendesen ki is használt, mégis itt tart. Van hangulata az anyagnak, eléggé testközeli (Tartuffe szerint telefonnal vették fel…), amit ebből a low budget megközelítésből ki lehetett hozni, azt tulajdonképpen korrekt és élvezhető módon kihozták, de ahhoz képest, hogy mit tett hozzá személyesen a szólógitározás művészetéhez, ez akkor is méltatlan.

Túrisas

Címkék: dvd

Metal Church: Damned If You Do (2018)

2018.12.11. 10:09 | garael | 3 komment

metal-church-damned-if-you-do.jpg
Kiadó:

Rat Pak Records

Honlap:
www.metalchurchofficial.com

A reuniont követő általános éljenzésbe bevallom, nem folytam bele: most is meggyőződésem, hogy a visszatérés ténye legalább annyit nyomott a "XI" megítélésében, mint a produktum színvonala. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az album rossz lett volna, de kicsit úgy érzetem magam, mint a STAR WARS sorozat esetében az Ébredő Erőnél, ami ugye nem volt más, mint a korábbi best of pillanatok jól sikerült remakje, és a nosztalgia elvitt a hátán minden olyan esetlegesen negatív tényezőt, melyek befolyásolták volna a nagy népi hurrá hangulatot.

Jelen esetben azonban az emlékezés diszkrét bájáról nem beszélhetünk, jóllehet, a csapat megpróbálta a legutóbbi album eszköztárában maradt elemeket újrahasznosítani: sajnos azonban már csak olyanokat találtak, melyek nem véletlenül lettek annak idején mélyen, a sarokba helyezve.

Hogy mi is a bajom az albummal? Először is az erőltetett megfelelési kényszer, az a fajta keménykedési attitűd, amivel magyarázni lehet, miért is az amerikai heavy metal az igazi power. Ebben persze nem lenne hiba, mert alapvetően én is szeretem a stílust, de a riffek és a groove-ok közül sajnos sikerült kihagyni azokat a dallamokat, melyek karaktert adtak a csapatnak, így nem sikerült megteremteni azt a fájdalmas, kissé révedező, ugyanakkor szilárd hangulatot, amivel az együttes felépítette oly sajátos, nagyepikai világát, és amihez hasonlót talán a Savatage, esetleg a Crimson Glory tudott összebűvészkedni, amivel aztán magas tornyú templomként kongathatták ki a tehetség hírét.

Lehet, hogy tévedek, de az európai ízek hátraszorulásával sikerült elhagyni a furfangot is, a szemtől-szembeni adok-kapokban pedig nem ők a legjobbak. Horzsolnak a riffek, dübörögnek az ütemek, az ember szinte látja, hogy szétesik alattuk a színpad, de akármilyen keményen nyomják is le a torkunkon a mondanivalót, az leginkább csak fullaszt, ahelyett, hogy táplálna. A viszonylag rövidre vett szerzemények nem engedik kibontakoztatni a már említett "mágikus világot", a dallamokat pedig egy OKJ-s alapfokú munkadal-tanfolyamon is tanulhatták volna, amibe az a baj, hogy azokat maguk a munkások sem szeretik, mert a munka és a művészet nemigen fér meg egymással. (Ritka és ihletett pillanat, amikor a kettő szimbiózisából tényleg valami örömteli nagyszerűség kerekedik kifelé.)

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy hiába a gitárok és a dobok eszelős munkája, hiába a terpeszálláshoz hozzáadott szájzáras vicsorgás, ha nincs olyan ellenpont, ami igazából megadná a súlyát a folyamatos hirignek, esetleg olyan zenei elemként szolgálna, amire aztán fel lehet fűzni a koncepció nélküli agressziót.

Sajnálom, hogy nem sikerült megérintenie az albumnak, mert kevés amerikai power csapat képes azokra a dallamokra, mint a Metal Church, amikkel a szívet két oldalról – simogatás és lelkesítés – is támadni lehet.  A dalok egyenkalapálva zúgnak el mellettem, a refréneket pedig a primitívség gyűri maga alá, de nem lendületet, hanem türelmetlenséget sugározva. Nem tudom, hogy tudatos volt-e ez a szigorodási koncepció, vagy csak az ötletek hiányoztak a kellő rafinériához, az eredmény szempontjából úgyis mindegy. Ez most fiúk, nem a sikerültebb misék ideje lett, háborús időket meg legalább a templomokban ne kelljen élni.

Garael

Címkék: lemezkritika

Enemy Inside: Phoenix (2018)

2018.12.07. 18:10 | garael | Szólj hozzá!

enemy_inside_phoenix.jpg
Kiadó:

Rock Of Angels Record

Honlap:
www. enemy-inside.com

Úgy látszik, ez az év a nők éve (is) a metalban, sőt, a blogunkon, hiszen még a saját maga szerint is macsó beállítódású (a jelző kizárólag az énekesek személyére értendő) Tartuffe is kénytelen volt elismerni, hogy a gender elméletnek nem csak ideológiai gyökerei léteznek, és vannak olyan nők a metalban, akik távolabbra tudnak pisilni, mint a férfiak. Állva.

Itt van példának az abszolút az ismeretlenségből jött Enemy Inside üdvöskéje, aki ha hangjában nem is, de a játszott zenei stílusban ott focizik, ahol Floor jansen az általunk is recenzált Northwarddel. No jó, azért hiányzik mellőle egy olyan gitáros, mint Jorn Viggo Lofstadt, de ha modern megszólalású, furcsán kifacsart riffeléssel próbálkozó, keményebb kötésű, sötét hangulatú hard rockra vágysz, jó helyen tapogatsz (kérem félre nem érteni!).

Az alig két éve létező német rohambrigád mert kilépni a nemzeti kötődésű, hagyományos euro-speed-metal kötelékei közül, és más söröskocsmák tájékán szerencsét próbálni. Progresszívnak nem mondanám őket, de a riffek mélye és a dalszerkezetek tartalmaznak némi furfangot, és a dallamok egy részébe is bele lehet hallani némi orientális jelleget: elég csak meghallgatni az örvénylő groove-val megáldott "Lullaby"-t, egyből észbe kaphatunk, hogyan sikerült ilyen altatókkal 1001 éjszakán keresztül ébren tartani a szultánt.

A Nastassja Giulia vezette csapat, bármennyire is fiatalok, nem sietik el a dolgot, hagynak elegendő időt a dalok kibontakozásához, de ha kell, mernek játékosan is lenni: az "Angel's Suicide" alapvetően komor riffje felett – ami akár származhatna a Paradise Lost heavy metalosabb korszakából, vagy az Evergrey dalos fiókjának mélyéről – kibuggyanó dallam akár egy nagycsoportos óvodás kör délutáni hangulatba hozását is szolgálhatná – persze más szöveggel. A "Death Of Me2 pedig egy-egy felvilágosultabb arab háremből is származhatna, ha mondjuk Aladdin úgy kívánná a dzsinntől, hogy a sah feleségei szeressék a metalt.

A dalokat hallgatva persze felmerülhet az Evanescene neve is, de az Enemy Inside nem bonyolódik bele a saját maga alkotta "modernkedő2 skatulyába, és a dallamok tudnak annyira markáns világot teremteni, hogy önálló produktumnak tekintsük őket, innen vagy onnan lopott ihlet nélkül.

A hangzás szerencsére jól idomul a teremtett hangulathoz, a gitárok meglepő morcossággal dörögnek az énekesnő hangja alá, sőt, néha talán háttérbe is szorítják azt: Nastassja vagy tapasztalatlan, vagy a tehetsége nem elegendő ahhoz, hogy "uralja a teret", esetleg nagyot vágva az asztalra tudatosítsa, hogy ki a főnök.

Ezen csekély negatívum mellett úgy gondolom, az Enemy Inside-nak nem kell ahhoz sok ellenséggel megküzdeni, hogy felfigyeljenek rájuk, a belül fészkelő Alient meg gyorsan agyon kell csapni, és kész.

Garael 

Címkék: lemezkritika

Marius Danielsen's Legend of Valley Doom – Legend of Valley Doom Pt. 2 (2018)

2018.11.30. 14:07 | garael | 3 komment

mdlegendsofvalleydoompt2.jpg
Kiadó:

Crime Records

Honlap:
www.mariusdanielsen.com

Az általam olyannyira szeretett metal operák hosszú agónia utáni lélekharangját David DeFeisnek sikerült megkongatni, akinek trilógiájából három szám meghallgatásáig jutottam: mert értem én a művészi célt, csak nem mindig szeretem, és ha egy megjelenő albumon éneklés helyett egy horror- és pornófilm nyögéseit, fejhangjait, hümmögéseit és mormogásait hallom, nem kíváncsi leszek, legfeljebb dühös, vagy szomorú. Annak persze, aki a földhözragadtabb tényekre kíváncsi, csak annyit, hogy még a legmélyebb kuka alján sem találtam a jelenlegin kívül egyetlen klasszikusnak vehető metal operát sem, úgy látszik, Sammet szelleme már bejárta egész Európát és sikerült kiszellőztetni minden zeneszínházra fogékony hajlamot.

Éppen ezért örültem meg annyira, mikor megtaláltam Marius barátunk 2015-ben megkezdett történetének folytatását, mert bár magát, a főhősünket továbbra sem sikerült megismernem, a lemezre összeverbuvált zenészek nevét olvasva úgy éreztem magam, mint az egyszeri lottózó, akinek kihúzták az ötösét: Michael Kiske, Tim Ripper Owens, Blaze Bayley, Olaf Hayer, Michele Luppi, Daniel Heiman, Mark Boals,  Mathias Blad, Diego Valdez, csak néhány szereplő azok közül, akik vállalkoztak felénekelni eme vokál-válogatott non plus ultráját, kár, hogy csak a markukat dobták a közösbe, és nem a szívüket.

Tudjátok, van az a mondás, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek, nos, a listát olvasva mindent megkapott a szem, de a fül annál kevesebbet – a nagy elváráshoz általában olyan igények járulnak, aminek vége könnyen a seggre ülés lehet, esetleg az indulatosabb hallgatók esetében a szerző seggbe rúgása. Marius ugyanis hiába próbálta minden sémáját előgurítani a metal operáknak, vagy a gyengébbeket találta meg, vagy az olyanokat, amikre a "Made in China" van bélyegezve és természetesen abszolút eredetiek, csak a tartalom hiányzik belőlük. Nem értem egyébként, hogy ilyen csapattal hogyan lehetett ennyire középszerűt összehozni, hiszen ha Marius csak betereli őket egy sarokba, és hagyja őket ötletelgetni, akkor sem jöhetett volna létre sokkal gyengébb termék, de úgy látszik, a fiúk magukra hagyták Danielsent, rosszabb esetben maga Danielsen kérte erre őket, hiszen ismerünk túlméretes egokat a színtéren, így aztán járjuk a völgyeket a számok során, de sajnos csúcsokból keveset találunk. Nem hinném, hogy lenne egyetlen olyan eredeti megoldás is a lemezen, amire felkapnád a fejed, pedig ennél a stílusnál az eredetiség csak sokadik tényező a fontossági rangsorban. Én megelégedtem volna pusztán jó számokkal, olyan himnuszokkal, melyekkel a világ metalistáit egyesíteni lehetne, bár azt a Manowar már megtette jó, tíz évvel ezelőtt.

Sajnálom az elhalasztott esélyt, hiszen az "Angel Of Light"-féle ötletben ott pislákol a lehetőség – nem véletlen, hogy ebben vette fel ismét a bárcát mindenki szeretett metal kurvája, Kiske is –, mert ha nem is lehetett volna újralobbantani a metal operák fáklyáját, azért egy-két gyertya meggyújtására elég lett volna a darab. Így viszont csak bosszankodhatunk, és bámulhatjuk a sötétséget.

Garael

Címkék: lemezkritika

Marillion: All One Tonight 2DVD (2018)

2018.11.28. 16:47 | Dionysos | 3 komment

y_205.jpg

Kiadó:
ear Music

Honlapok:
www.marillion.com
facebook.com/MarillionOfficial

A Marillionnak nem ez az első DVD-je, még csak nem is az első dupla koncert DVD-je. Nekem pl. megvan a gyűjteményemben a '89-'90-es turnén rögzített "From Stoke Row To Ipanema" (2003), ami szerintem a Hogarth-éra hőskorszakának nélkülözhetetlen alapdokumentuma, bár a látvány nem lehengerlő. De megvan a "Brave" zseniális, de legalább annyira nyomasztó DVD változata is, ami szerintem a Pink Floyd "The Wall"-ja mellett a műfaj egyik kiemelkedő koncepcionális zenés filmje (ez ugyanis nem koncert DVD). Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy – noha az együttessel a viszonyom az "Anoraknophobia" (2001) óta közel sem felhőtlen – az "All One Tonight"-ot is be kell szerezni, hiszen egy nagyon is reprezentatív, két DVD-s koncertet kapok, amit ráadásul a gyönyörű Royal Albert Hallban rögzítettek, spéci színpadképpel, kamarazenekarral stb.

Attól már korántsem voltam elragadtatva, hogy egy három órás összegző, legnagyobb slágereket tömörítő buli helyett, a legutóbbi "F.E.A.R." (2016) fullos előadását kapom az első korongon, a másodikon pedig egy olyan gyűjteményt, amiből (a "Man Of A Thousand Faces"-t kivéve) gondosan kigyomláltak minden pattogósabb, életigenlőbb nótát. Erről folyt már itt vita a kommentekben, de engem hosszútávon irritál az a véget nem érő, belassult, öreguras, halvérű, már-már szuicid nyűglődés, amibe Hogarthék közel két évtizede beleragadtak. Minden lemezüket szeretem a "Marillion.com"-mal bezárólag, de utána a kapcsolatunk – úgy látszik, helyrehozhatatlanul – megromlott. Hogy ezért ők a felelősek, vagy én, vagy mindkét oldal, nem tudnám pontosan megfogalmazni. Azért hajlok rá, hogy őket hibáztassam, mert a régi lemezeiket ma is rendszeresen hallgatom, a műfajt azóta is csipázom, csak éppen az utóbbi hét (hét!!!) Marillion nagylemez untat halálra.

Persze a két utolsó stúdióalbum (amiről itt és itt írtunk) tulajdonképpen nem volt rossz, sőt a korábbiakhoz képest javuló tendenciát mutatott, mégsem ugrotta meg az ingerküszöböm. Minden előítéletemet megpróbáltam levetkőzni, amikor a "F.E.A.R" teljes anyagát tartalmazó első lemezt betettem a lejátszómba. Így, a legendás színpaddal, a káprázatos fénytechnikával, a szemet gyönyörködtető fényképezéssel még élveztem is, de amikor betettem a második DVD-t szinte föllélegeztem. Igen, ez az! Pedig ez az élmény sem volt 100%-os. Semmi a Fish-es korszakból (ezt talán még megértem), de a klasszikus Hogarth-lemezekről is csak szó szerint egy-egy pőtyögös darab (kivéve a két számmal képviselt "Season's End"-et).

Azt kell mondjam, hogy a DVD-t nem a szetlista miatt volt érdemes megvenni, hanem a tökéletes hangzás és a legalább annyira tökéletes látvány miatt. Akinek ellenben bejön az, amit az együttes az utolsó kb. 17 évben művel, egyszerűen nem hagyhatja ki ezt a komoly költségvetésű, rajongóbarát csomagot.

Tartuffe

Címkék: dvd

SinBreed: IV (2018)

2018.11.23. 17:36 | garael | 6 komment

sinbreedi_iv.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.sinbreed.com

A SinBreed nevű csapatra az a Herbie Langhangs irányította rá a figyelmem, aki valóban alkalmas arra, hogy a nagy nevű sztárok pótlékaként kisegítse azokat az együtteseket, ahonnan első számú sztárjuk, és a hallgató csalogató név angolosan, svédesen, németesen – ki-ki válassza ki a megfelelőt – távozott. Egy ideig ugye azt hittük, hogy a Rick Altzi nevű prototípus a megoldás, de mint a digitális technológiában, az énekesek világában is találhatunk magasabb verziószámú – vagyis jobb, tökéletesebb – alkalmazást, és hát Langhangs legalább két generációval többet tud, mint szegény Altzi. Sajnos Langhangs gyártása során a "vándormadár" nevű bug is bekerült a programsorok közé, úgyhogy a SinBreed jelen albumán már a számomra ismeretlen Nick Holeman – aki azért nem abszolút kezdő, hiszen megjárta a Vicious Rumors nevű átjáróházat is – próbálja irányítani a zenei műveleteket, több, de inkább kevesebb sikerrel.

Sajnos ugyanis nem csak az énekes változott, hanem a zenei irányvonal is: a szigorú, skandináv powert felváltotta a német speed-power-heavy metal, ami nem lenne baj, ám a dalok nem csak stílust, hanem színvonalat is váltottak, és ha nem is kerültek a béka feneke alá, a tisztes középszer unalmas ismerőssége azoknak is lelohaszthatja a kedvét, akik szerint a német minőség még mindig az igazi.

Zakatolnak, vágtáznak, rohannak egymás után a dalok, néha némi lopkovárival, hiszen a "Wasted Trust" akkor sem vakarhatná le Iron Maiden gyökereit, ha azt maga Adrian Smith tagadná le, de különösebb jelleg nélkül, ami úgy olvasztja egybe a dalokat, mint napsütés a finom csoki kockáit. Kár, mert a tehetség megvan valahol odalenn, a mélyen, talán csak egy jobb producer – legalábbis Flo Laurinnél jobb – hiányzott, aki képes lett volna némi kreativitást odalopni a stúdióba, de az is lehet, hogy jelenleg ez a maximum, akkor pedig hulljon a bandára a feledés megérdemelt fátyla.

Ráadásul a hangzás sem segíti az előrehaladást – pedig azt nagyon szeretnék a fiúk, mert a számokban nem menetelnek, hanem újkori zombi módjára rohannak, sajnos azonban nem a legújabb koriként, mert azoknak némi eszesség és finesz is került szétlövésre érett koponyáikba – a gitárok kásájától még az egyszeri középkori orosz paraszt is elhúzná a száját, pedig ők aztán meg tudták becsülni a ma már az emlékek mélyére űzött nemzeti ételt.

Az egészben csak egy örülni való akad: elmondhatjuk, hogy a SinBreednek mind a feltűnéséről, mind a bukásáról blogunk ejtett szót először a magyar palettán, ennél már csak akkor leszek boldogabb, ha legközelebbi albumukon egyfajta feltámadásról értesíthetem a kedves olvasókat, addig azonban marad a búbánat és Langhangs kutatása, aki kérésünkre hátha meggondolja magát.

Garael

Címkék: lemezkritika

Conception: My Dark Symphony EP (2018)

2018.11.22. 21:30 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_204.jpg

Honlapok:
www.conceptionmusic.com
facebook.com/conceptionmusi2

Közel 10 éve volt egy "ügyeletes kedvenc" posztolásom, amiben az egekig magasztaltam a norvég/amerikai Ark "Missing You" című balladáját. Akkor azt írtam: "Amikor Tore Ostby 1989-ben megalapította a Conception-t, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy az általuk kitaposott csapáson haladva a norvég progresszív metálnak majd több generációja is a világhírig menetel." Az ő lábnyomaikban lépdelve tényleg olyan norvég csapatok törtek maguknak utat a nemzetközi siker felé, mint a Divided Multitude, Pagan's Mind, Circus Maximus, Communic, Illusion Suite, Above Symmetry (ex-Aspera), Rudhira, Oceans Of Time stb. A Conception és az Ark közötti közös nevező persze Tore Ostby gitáros, így nyilván a ma már kult-státuszt élvező Ark sem jöhetett volna létre, ha annak idején a mindössze négy nagylemezt megért Conception váratlanul nem vívja ki magának a kritikusok elismerését.

Az 1991-es Conception debütáció, a "The Last Sunset" még saját kiadásban jelent meg (mint ez az EP is), a hangzás nem volt tökéletes, a stílus sem volt még kiforrott, de a két évvel később megjelent "Parallel Minds" már igazi remekmű volt - szerintem a mai napig a progresszív metál egyik igazi sarokköve. Ostby sajátos gitározása és Khan furcsán operatikus hangja egy sajátos ízt adott mindennek, amibe belefogtak. A legtöbben az 1995-ös "In Your Multitude"-ot tartják az együttes magnum opusának, de én már azt sem éreztem 100 százalékosnak. Az 1997-es "Flow" azután éles váltást hozott a zenekar stílusában, ez sok rajongónál és nem utolsó sorban a kiadójuknál is kiverte a biztosítékot, így kicsúszott lábuk alól a talaj, és szépen csendben föloszlottak. Roy Khan a Kamelotban kötött ki, Tore Ostbynak azonban lényegében nyoma veszett.

Valamikor 2009-ben fölröppent ugyan a kósza hír, hogy az Ark újraalakul az eredeti tagokkal, de sajnos nem lett belőle semmi. Időközben, 2014 májusában a csapat bőgőse, Randy Coven váratlanul 54 éves korában elhunyt, így az Ark rajongók számára minden remény elúszott. Ebben a reményvesztett helyzetben érkezett idén az örömteli hír, hogy a Kamelotban kiégő Khan sokéves vallási elvonulása és templomi szolgálata után újra hajlandó muzsikálni, ráadásul a Conception időközben elveszett zenészeivel. Yessss!

Stílusosan november 2-án, halottak napján megjelent egy (kvázi) három számos kislemezük, amit a november 23-án megjelenő "My Dark Symphony" EP beharangozójának szántak. Akkor nem írtunk róla, mert mindenképpen meg akartuk várni az EP-t, de már a kislemezes nóták is egyértelművé tették, hogy a klasszikus lemezekhez való visszatérésben hiába reménykedünk, inkább a megosztó "Flow" világához fognak visszanyúlni.

A kislemezről az intro (re:conception) és a "Grand Again" ezen az EP-n is megtalálható, a langyoska, andalító "Feather Moves" viszont lemaradt, így öt teljes értékű szerzemény és egy nyúlfarknyi intró hallható az anyagon. Sokadjára hallgatom az én sötét szimfóniámat, és azt kell mondjam, az előzetes benyomások helytállónak bizonyultak: a "Flow" alternatív/art rock hangulata köszön vissza, ráadásul egy belassult, álmosító verzióban. Meg kell mondjam, hogy a "Flow"-t annak idején én sem fogadtam jól, de azóta néhány dal nagyon beütött róla (Gethsemane, Flow, Would It Be The Same). Szerintem a zenekar 1996-7 táján érezte, hogy váltani, fejlődni kell, de mint úttörők, nem voltak biztosak abban, hogy merre kell elindulniuk. Az útkeresés - így utólag - felemásra sikeredett, ez az EP viszont (sajnálom, hogy ezt kell mondjam) semmi különös. Ha nem legendás zenészek szerepelnének rajta, talán föl sem figyelne rájuk az ember. Persze úgy is lesz néhány rajongó és lelkes kritikus, aki ünnepelni fogja őket: zseniális visszatérés, érett kompozíciók, miegymás...

Persze egy szóval se mondom, hogy ez gyönge muzsika, de nem érzem rajta sem a korai Conception parázs energiáit, sem a későbbi albumok megnyugtató magabiztosságát. Ez egy félénk, profin végrehajtott geriátriai (öregkori) gyakorlat pihe-puha eredménnyel. A "Grand Again"-ben talán érződik egy kicsit Ostby jellegzetes ritmus-munkájának lüktetése, de szólóban mintha bizony bátortalan lenne, a "The Moment" szólójának balalajkázós részeit pedig nem is nagyon tudom hova tenni.

Nem félek kimondani, pedig merész dolog, mert biztos lesz olyan, aki hülyének fog nézni: én sajnos többször belebóbiskoltam ebbe a 27 percbe. Pedig lelkes voltam és nagyon próbáltam szeretni...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Ostura: The Room (2018)

2018.11.22. 18:08 | Dionysos | 3 komment

y_203.jpg

Kiadó:
Universal Music MENA

Honlapok:
soundcloud.com/ostura
facebook.com/osturaband

Nagy örömömre szolgál, hogy egyre csak bővül az "orientális" metál kínálat. Az Orphaned Land, Yossi Sassi, Edgend, Myrath, Nawather, Amadeus Awad's Eon, PUi után újabb formáció próbálkozott meg azzal, hogy ötvözze a hard rock/heavy metal tipikus formavilágát a hagyományos közel-keleti muzsika teljesen sajátos hangzásával. Az Ostura (arabul: legenda) lényegében libanoni csapat, bár számos "külsős" is dolgozott az "Ashes Of The Reborn" címet viselő debütációt (2012) követő második albumukon. A keménymagot Elia Monsef énekes és Danny Bou-Maroun billentyűs alkotják; előbbiről már szóltunk az Amadeus Awad's EON nevű bandával kapcsolatban, utóbbi pedig klasszikusan képzett zeneszerző, aki filmzenék komponálásában szerzett jelentős jártasságot.

Ezt az erős kettőst egészítik ki olyan neves közreműködők, mint Thomas Lang dobos (StOrk, Paul Gilbert, Eric Gilette), Marco Sfogli gitáros (James LaBrie, Shadrane), de az Ayreonból beköszön a nagymester, Arjen Lucassen is egy tekintélyes gitárszólóval (Darker Shade Of Black), illetve Michael Mills énekes az egészen elképesztő hangjával (emlékszünk a "The Source"-ban megénekelt kettes számrendszerre?). Sokkal kevésbé ismert talán a török gitáros, Ozgur Abbak, pedig az "Only One"-ban nyújtott teljesítménye, valamint a saját honlapján megtekinthető videók alapján megérdemelné a figyelmet (a "Gökyüzü" című szerzeményben pl. kifejezetten érdekes, amit egy "fretless" akusztikus gitáron művel).

Föltételezem, Danny Bou-Maroun miatt az anyag erősen "szimfonikusra”, sőt inkább úgy fogalmaznék: filmzenésre sikeredett. Ezt nem kis kompetenciával támogatja meg a The City of Prague Philharmonic Orchestra. Lövésem sincs, hogy ezt egy ilyen underground kiadvány esetében hogyan engedhették meg maguknak. A hangzás egyébként tökéletes, az meg már egyéni szocprobléma, ha valaki nem szereti a nagyzenekari betéteket – itt van belőlük elég. A másik vitatható tényező Youmna Jreissati énekesnő hangsúlyos szerepe, na, nem azért, mert valami baj lenne a hangjával (sőt!), hanem mert akadnak olyanok, akik a női vokálokkal nehezen barátkoznak meg ebben a zenei közegben.

A lemez koncepcionális, azaz konkrét történetre épül, több szereplővel, amolyan metál operaként lehetne leginkább leírni. A sztori a szokásos… lapozzunk gyorsan! Éppen "elbeszélő" jellege miatt viszont a muzsika kimondottan nagy ívű, összetett és bizony elég nehezen adja meg magát. Sokszor és figyelmesen kell ezt végighallgatni, nem lehet belőle csak úgy mazsolázgatni. Aki ellenben megadja neki az esélyt, nem fog csalódni, mert ilyen alaposan és szépen kidolgozott, ilyen muzikális anyagot nagyon-nagyon régen hallottam utoljára.

Az Ostura új anyagát elképesztő és mélységes zeneiség jellemzi, de hogy ne érjen az a vád, hogy kritikátlan rajongó lettem, íme, néhány dolog, ami nekem hiányzik, illetve nem tetszik: (1) az orientális elemekből sokkal többet szerettem volna hallani; (2) a szimfonikus, operatikus jelleg miatt keveslem az azonnal ütős témákat; néhány direktebb, odalépős darab jót tett volna; (3) az egyik kedvenc nótám, a "The Surge” végén eszméletlen irritáló (szerencsére nem túl hosszú) a dubstepes vértyogás. Miért kellett?

Zárszóként annyit mondhatok: ha valaki januárban azt mondja nekem, hogy az év egyik legigényesebb, legkidolgozottabb, legérdekesebb anyaga Libanonból jön majd, tuti csak legyintek egyet. Vagy nem. Lassan hozzá kell szokni, hogy ez a műfaj sem Európa és Észak-Amerika kiváltsága többé…

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Hardcore Superstar: You Can't Kill My Rock 'N Roll (2018)

2018.11.18. 15:10 | garael | 1 komment

hardcore_superstar-cover-2018.jpg
Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.hardcoresuperstar.com

Az előző album öndefinitív címe után itt van egy újabb nyilatkozás tétel – és milyen igazuk van, még akkor is, ha ezen az oldalon még nem esett szó róluk, pedig néha nagyon el tudunk hallgatni agyondicsért, ám számunkra értéktelen csapatokat. A Hardcore Superstar azonban nem ilyen, s bár hosszú pályájukon el is kalandoztak ide-oda, ez a mostani, heavy rockos irány úgy látom, illetve hallom, hogy tökéletesen illik ahhoz a néha punkos, ám alapvetően groove-orientált attitűdhöz, mint ami a Skid Rowékat jellemezte a "Slave To The Grind" idejében. Ebben persze egy a bökkenő, ilyesfajta energiakitörést általában huszonévesek szoktak hitelesen elkövetni, ám az életmű hosszát tekintve erről már nem beszélhetünk, így jelen esetünkben azt kell mondanom: Superstarék  nyugodtan változtathatnák a nevüket Superherora, és beállva az X-men csapatába zenei adrenalin bombákkal tudják felvenni a versenyt az aktuális főgonosszal.

A zenei gyökerek persze nyilvánvalóak, számomra leginkább a korai Aerosmith, de talán még őket sem jellemezte soha olyan groove-lökési kényszer, mint ami a "My Sanctuary"-ből robbantja szét a dobhártyádat. (Talán ebben különböznek legnagyobbat a Dynazty-féle újhullámos sleeze bandáktól, mert a szögegyenes power riffelés helyett örvénylő, néha délies groove-okkal borsoztatják a hátadat, elektronikának pedig szerencsére hűlt helye, így aztán furcsa módon egyfajta kvázi hagyománytisztelő jelleggel vernek köröket a mindenfélét kipróbáló, keménykedő ifjakra.)

A csoda mégsem a relatív keménységben van – azt bármely kalapáccsal rendelkező csapat prezentálni tudja –, hanem abban a lendülettel formált dallamosságban, ami úgy tud szimbiózist teremteni a lüktető riffekkel, hogy azok teljes egészt alkossanak, ráadásul mindezt olyan flegma könnyedséggel elővezetve, ami már–már vérlázító. Nem tudom, hogyan csinálják ezek a középkorukat is elhagyó zenészek, hiszen az általuk kipengetett riffeknek mázsás súlyuk van, azt pedig emelgetni vicsorgás nélkül nem lehet, legfeljebb felszabadult nevetéssel, bár eddig azt hittem, ilyen csak a mesében létezik.

A formaidőzítés ráadásul tökéletesen sikerült, hiszen szinte minden szerzemény alkalmas lenne egy hatalmas fesztivál felvezető himnuszának, és ha a "The Others" hallatán nem kezdesz el headbangelni – legalábbis belülről, óvva a lassan kopó csigolyákat –, akkor lassan érdemes más zenei műfaj szeretete után nézned.

Nem tudom, hogy mennyit agyaltak a fiúk az alapriffeken, de egyszerre idézik a metal súlyosságát, és a rock n' roll táncra ingerlő könnyedségét, a groove-okra ültetett, alapvetően egyszerű dallamok pedig tökéletesen lökik előrébb a mázsás kockaköveket, amikkel a srácok amúgy street rockosan gurigáznak a fadeszkákon.

Már számtalanszor felvetettük a kérdést: hogyan képesek a svédek a metal szinte minden ágában ilyen teljesítménnyel kiállni. Ez most is rejtély marad, mint ahogy az is, hogy hogyan nem emlegetik őket máris a hatásaik tökéletes folytatásaként, a "régi nagyok" örökségének szakavatott ápolóiként. Ehhez talán egy komplett zeneszociológiai kurzust kellene indítani, már ha a svédeknél ez nem ösztönből, hanem a jól felépített zeneoktatási háttérből ered.

Nem hinném, hogy ebben a műfajban elő lehet állni ennél életigenlőbb, magával ragadó, de egyben súlyos albummal – aki ezt megcsinálja, az már több mint Superhero. Hardcore Superhero!

Garael

Címkék: lemezkritika