Kis csapatunkban felmerült, hogy ekkora stáb esetén már érdemes lehet pontozni és egy összesített, szerkesztőségi listát készíteni. Úgyhogy összeszedtem magamat én is, sorba rendeztem a kedvenceimet és a jól bevált értékelési szisztémám segítségével kiszámoltam a végeredményt. Büszkén jelenthetem, hogy ez alapján a "mi fiunk", Király Pitta idei korongja lett nálunk az év lemeze!
1. Király István & G-Jam Project: Sides Of The Soul 2. Myrath: Tales Of The Sand 3. Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy 4. Beyond The Bridge: The Old Man And The Spirit 5. Flaming Row: Elinoire 6. Twinspirits: Legacy 7. Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity 8. Sons Of Seasons: Magnisphyricon 9. Symphony X: Iconoclast 10. Haken: Visions
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a végső listára felkerült összes album elsőosztályú muzsikát rejt! Hmm, nem egy rossz ízlésű bagázs ez, ugye?
A rock/metal világ megannyi szép és értékes pillanata mellett sem szeplőtelen. A dőltünkre leső Tökmag Jankók pedig jó érzékkel és kárörvendően tükrözik vissza a stílus ballépéseit, nehezen cáfolhatóan, hogy a fájó általánosítás és sztereotip megközelítések mögött nem mindig csak outsider ostobaság van. Ezért ha meg akarunk maradni Herkulesnek, szükséges önkritikát gyakorolni és elébe menni a vádaknak.
A kamufaktor 10-es skálája mutatja, hogy valaki meddig evezett be (szólóban vagy csapatával) a tehetségtelenség/pojácaság/elvtelenség, stb. vizein. Az alacsony érték (0-5) kevésbé, de szóvá tehetően kamu, ötös érték fölött viszont akad(na) takargatni- és szégyellnivaló rendesen! Grunge, rap metal és egyéb vadhajtásokat, valamint magyar előadókat nem értékelünk.
Eljött a leleplezés pillanata, kérem! Bicskanyitogató rovatunkban ezúttal két nagy "kedvencemet" szedem ízekre. Illetve nem, megteszik azt maguk is, egy-egy szólóba belelehelve saját, ordító tehetségtelenségüket.
A napokban bukkantam erre a gyöngyszemre, amit legott meg is osztottam a népszerű közösségi oldalon és a gitáros reagálások igazolták, hogy jogosan röhögtem ki az ex-Manowar gitárhőst, aki nemcsak, hogy nem hős, de gitárosnak sem nagyon nevezhető az alábbi, mindenféle zeneiséget nélkülöző mutatványával. Erre szokás azt mondani, hogy ha még dekázni is tudna közben, tényleg figyelemre méltó lehetne. A történethez hozzátartozik, hogy kifejezetten idegesít, amikor kritikusok a világ legtehetségesebb gitárosaira sütik rá a "tekerő", "villantó" "virgázó" jelzőket, csupán azért, mert tudnak és szeretnek is gyorsan játszani, ott, ahol ezt a zene megengedi, horribile dictu megkívánja. Mint látható az alábbi két videón nem erről van szó. David Shankle önmagáért a sebességért erőszakolja meg a zenét. Tegyük ki tehát büszkén a szégyenfalra:
Kamuérték: 8
Huhhhh. Természetesen élőben is hozza mindezt, nem hozza zavarba a tömeg. A betanított raktári kisegítő fejszerkezet sem előny, de erről mondjuk nem tehet, ez adottság. Persze talentum sem sok jutott, de legalább megpróbálta és a világhírig vitte. Na, erről viszont meg mi tehetünk... Pödrő Gyuri köpörcölése 6:20-tól!!!
ARP himself. A Maestro. Odaát a Hard Rock Magazinban még ma is kapok rendesen, ha kétségbe merem vonni a klasszisát, pedig az alábbi koncertrészlet is mutatja: létezik Shankle úrnál is gyalázatosabb produkció, úgy, hogy közben tízezrek ajnározzák világszerte a semmit, illetve a szélhámosságot. Kérem, ez gyalázat, össze-vissza húzogatja a kezét a fogólapon, a szénné visszhangosított sound mögé bújva, mintha szélsebesen játszana. Valójában alig fog le valamit, mindezt teljes átéléssel. A vele együtt játszó, egyébként rendre tehetséges csapat pedig nem áll le és nem mondja neki: "Lécci ne égess bennünket, köszi!" 3:00-tól indul a parasztvakítási nagyüzem, tele selejttel. Jelzésértékű Greensleeves a végén, utalva Blackmore és Yngwie mesterekre, bár neki az égvilágon semmi köze hozzájuk, ezt valaki most már tényleg közölhetné vele.
Kamuérték: 9 (kisferenc)
Legyen itt végül egy teljesen ismeretlen német srác a teljesen ismeretlen német Fair Warningból. Ha valaki úgy gondolja, hogy vérforraló volt, amit írtam, nyugodjon meg, blogon mindent lehet, ha pedig már nem habzik a szája és lehiggadt, hallgassa csak meg Őt. Úgy is lehet gitározni, hogy a szóló nem egy zeneietlen összevisszaság, hanem külön dal lesz a dalban. (Az elején finom utalás Michael Schenkerre...)
A legutóbbi Scheepers szólóalbum valószínűleg az énekes kedvenc konditermében készülhetett, mert igen izzadságszagúra sikeredett. Hiába a szóló produkciók elméletileg rugalmasabb váza, ha Ralf olyan szögletes ridegvasakkal próbálta meghatározni – definiálni – eddigi életművét, amiből hiányzott a segítőtársak alkotói rugalmassága. Pedig istók uccse, nagy Primal Fear rajongóként igazán rokonszenvezve álltam neki az anyagnak, de a többszöri nekifutás ellenére is elégedett mosoly helyett a legnagyobb jóindulattal is csak amolyan Schwarzenegger féle "színitanodás" vicsorra futotta, melyben annyi az öröm, mint Luluban a metálindex.
Nem, nekem nem a panelekkel van a bajom – nemhiába volt nagyapám az állami építőipari vállalt fő betonkocka-gömbölyítője –, de azt elvárom, hogy az eredetiséget, újszerűséget nélkülözve legalább azonnal ható, adrenalin-pumpáló dallamokat és riffeket kapjak; olyanokat, amiktől kedvem támad a német kocsmárosné méretes hátsójára jókorát ráhúzni. (Nem vagyok a szado híve, de az ökölrázást meghagyom Túrisas kollégának, aki a pavlovi reflex ékes mintájaként veszi fel a boksz alapállást egy bizonyos német úriember neve hallatán, sőt, az sem baj, ha a nevet hat láb mélyre ássák. Kedvenc kollégám a germán vircsaft kedvéért önmaga ássa ki, lásd TOP 15.)
De térjünk vissza kedvenc testépítő Halford-imitátorunkra, akinek Primal Feares ténykedésétől a hívek nagy része továbbra is a korai évek szikár, Judas-ihlette energiadaráját várja az utóbbi albumok epikusabb-dallamosabb, a szimfonikát sem nélkülöző "puhább" világa helyett. Ennek megvalósulása azonban Magnus Karlsson beruccanásával valljuk be, eléggé valószínűtlennek tűnt, a svéd gitármágus-zeneszerző – de mondhatnánk persze Matt Sinnert és a csapatot tényleg szupergruppá avató Alex Beyrodtot is – inkább a dallamteremtés, mintsem a sikongatós kalapálás mestere, és ezért az is valószínű, hogy a bandában Scheepers csak versenyző és nem a tréner…
Mindezek ellenére az új album a "Seven Seals" óta eltelt időszak talán legkeményebb produktuma, tuti, hogy a tagok nem hashajtóval csalták ki magukból. Epikusabb szerzeményből csak egy jutott – ami szerintem az album mélypontja a maga lötyögős semlegességével –, az indulós jelleg előtörését a "forradalmi" dalcímek – "Strike", "Marching Again", "Unbreakable", "Metal Nation" – és a rövidebb szerzemények számának növekedése is plasztikusan jelzik. Az elmúlt évek fényében egyébként meglepő az epikus kudarc, hiszen mind az énekes, mind a zeneszerzők híresek építkező kedvükről, ám a csorbát egy jó vasmunkás szakmai tudásával voltak képesek igen gyorsan kiköszörülni.
A kezdő, intróval felvezetett négyes francia testőrökhöz méltó harci tapasztalattal vág rendet a metal ellenségeinek sorában, itt bizony nincs regélő mellébeszélés és mozifilmes vetítés, a feketeruhás fiúk bólogatós riffjeit pedig akár egy komplett barázdabillegető tenyészet is előadhatná. A neoérás Primal Fear féle dallamosabb vonalat a lemez közepe képviseli – szerintem éppen itt tud Scheepers igazán kibontakozni, mert torkában a sikolyterjedelmű acéldrótok mellett két bülbülmadár is fészket rakott – hogy aztán a "Marching Again" címéhez méltóan visszavegye a tempóalapú uralmat. És mi jöhet még ezután? A régi rajongók Joker szélességű mosolya, akiknek imái, ha nem is teljes mértékben, de albumot meghatározóan találtak meghallgatásra, mi meg elcsodálkozhatunk azon, hogyan tévedt Karlsson mester a "Meneteljünk megint"-ben thrash-riff földre.
Jómagam, mint az epikusabb PF feltétlen híve – és az ellenség írópennával felfegyverzett megtestesülése – mindezek ellenére is elégedett vagyok, mert a kapott panelek ezúttal nem lettek olyan sarkosak és szögletesek, mint amitől annyira ódzkodtam, sőt. Pedig esküszöm, nagyapám nem is segített nekik!
Mikael Erlandssonnak 9 élete van, mint a macskáknak. És a "Végső Ősz Ábrándjá"-ból is ez már a kilencedik. Én minden egyes alkalommal arról ábrándozom, hogy "Ez a harc lesz a Végső!", de mindig újabb és újabb albumot adtak ki. Talán nekem kellene az a 9 élet, mert én minden egyes alkalommal belehaltam az unalomba.
Nem tudom, mi a titka a Last Autumn's Dreamnek, nekem valahogy nem tudtak eljutni a lelkemig. Most is netezés közben betettem háttérzenének, és először akkor kaptam fel a fejem, amikor a "The Last To Know"-ban meghallottam Jeff Scott Soto hangját. Az a duett magasan a lemez legjobb pillanata. A következő "Angel Eyes"-ban van még egy duett egy Jenny Redenkvist nevű énekesnővel, (akinek átlagos hangja van, viszont bika jól néz ki, úgyhogy meg tudom érteni Erlandssont, ha ki akart csikarni belőle egy kis együttműködést), de aztán megint semmi. Egyszer csak véget ért a lemez.
Hiába az ex-Fair Warning gitáros Andy Malecek, és az ex-Talisman dobos Jamie Borger, nem tudják érdekessé varázsolni a zenét. Minden nóta ugyanazon a középhangfekvésen, középtempóban, középszerűen átlagos dallamokkal próbál operálni, és bár én vagyok kikiáltva itt AOR-őrültnek (ami részben igaz is), de ezt a zenét nem tudom megemészteni. Ami sikerült a Fair Warningban az Angyalka Helga/Szív Tomi párosnak (esküszöm, ezen a néven a Fásy Mulatóba is beférnének, egyébként becsületes nevük Helge Engelke & Tommy Heart), az itt nem akar működni. De akinek bejöttek az előző lemezeik, az ne habozzon megvenni ezt se, mert semmivel sem rosszabb, mint korábbi alkotásaik, csak nem is jobb egy fikarcnyival sem. Illetve talán egy hangyafasznyival, de az is csak JSS-nek köszönhetően.
Még tavaly augusztus 14-én posztoltunk egy lelkes recenziót a német progresszív metál "üstökös", a Beyond The Bridge bemutatkozó anyagáról, melyet egy ideig kizárólag saját honlapjukról lehetett letölteni. A zeneileg és dalszövegeiben összefüggő prog-metál "opera" vagy "musical" a zenészek fiatalságát és ismeretlenségét meghazudtolóan érett, ragyogó darab lett. A tavalyi évet összesítő toplistánkon öt munkatársunk közül hárman válogatták be az esztendő legjobb lemezei közé, nálam pedig abszolút aranyérmes. Időközben – némi utánajárás után – kiderült, hogy Peter Degenfeld-Schonburg gitáros-zeneszerző magyar származású, ráadásul készséggel nyilatkozott nekünk a bandáról és a valóban figyelemreméltó bemutatkozás létrejöttének körülményeiről. Az interjúnak örömteli aktualitást ad, hogy hosszú tárgyalások után végre találtak maguknak kiadót, és január 20-án hivatalosan is megjelenik az album a jó nevű, hazánkban is jól terjesztett Frontiers kiadónál (akinek füle van a hallásra, hallja meg!).
1. Kedves Péter! Kiderült, hogy egy kicsit tudsz magyarul. Mi a családi háttered? Rokonságban állsz a gróf Degenfeld családdal, akiknek neves borpincészetük van Tokajban?
Nos, Erdélyben születtem, Marosvásárhelyen, és 5 éves koromban költöztünk Németországba. Édesanyám leánykori neve Nagy, édesapám neve pedig Degenfeld-Schonburg. Igen, rokoni szálak fűznek bennünket a Magyarországról ismert gróf Degenfeld családhoz. Mivel jobbára Németországban nőttem föl, az írás és olvasás kicsit nehezen megy, de azért tudok magyarul beszélni. Sajnos a szókincsem nem túl nagy, de ha a Beyond The Bridge Magyarországon koncertet ad, biztosan magyarul fogok a közönséghez szólni! :)
A neveltetésemben fontos szerepet játszott a magyar származásom; sokszor inkább magyarnak, mint németnek érzem magam. Anyai nagyszüleim most Magyarországon élnek, Eger közelében. Úgy alakult, hogy a "magyar kapcsolat" fontos szerepet játszott a "The Old Man And The Spirit" albumunk megjelenésében is. Nagybátyám, Nagy Zoltán kiváló fotográfus (www.redlart.com), Budapest környékén lakik, és ő készítette az együttes hivatalos fotóit (fotók). A lemezborítót is egy magyar művész, Bán Sarolta tervezte. Mindent egybevetve, meglehetősen sok "magyarság" van a "The Old Man And The Spirit"-ben: a dalszerzésért, a gitárjátékért, a borítótervért és a fotókért mind magyarok felelősek. :)
Eleddig az éves toplisták összeállítása meghitt, majdnem családi esemény volt nálunk. Ha ketten nekiveselkedtünk, kb. negyedóra alatt megvoltunk vele. A 2011-es év azonban komoly változásokat hozott a blogunk életébe. Úgy alakult, hogy három új kolléga is csatlakozott hozzánk, akiket – reméljük – nem csak a bloggerkedés függetlensége és szabadidős jellege vonzott hozzánk, hanem az a csendes, szakmai hitelességre törekvő munka, amit itt 2008 januárja óta végeztünk.
Meggyőződésem, hogy mi, "alapító atyák" és maroknyi olvasóközönségünk is gazdagodott azzal, hogy a fedélzetre (színre) lépett Kotta, Garael és CsiGabiGa, akik hozták magukkal saját stílusukat, zenei preferenciáikat, személyes ízlésüket és egyedi látásmódjukat. Ezzel persze a munka mennyisége is nőtt (főleg az önjelölt "rendszergazdának és olvasószerkesztőnek"!), nem csak a havonta posztolt írások száma. Az évösszesítő toplista elkészítése sem rövid és bensőséges folyamat immár, hanem hosszadalmas egyeztetések folyománya, ami ebben a már-már képtelenül terjedelmes posztban csúcsosodik ki. Nézetem szerint mégis érdemes elolvasni, mert velős foglalata az elmúlt, zeneileg megint csak bámulatosan termékeny évnek, és fölélénkítheti a bóbiskolásra – esetemben: olykor narkolepsziára – hajlamos emlékezetet.
AORszágban a tudósok összedugták a fejüket: Ajaj, idén sem sikerült feltalálni a spanyolviaszt! De hát nem is ez volt a cél! Aki új megoldásokra, megújulásokra, modernebb hangzásra vágyik, az keresse fel inkább Proghont, bár az odalátogató turisták is csalódnak néha (lásd Queensryche). AORszágban mindenki boldog, ha egy jól sikerült dallamot összepárosít egy remekbeszabott gitárszólóval, és nyom alá egy rádióbarát szintiszőnyeget, hogy felkapják az éter hullámai és minél messzebbre repítsék.
Most itt ez a pasas Szívföldéről (Chris Ousey - Heartland), aki összeállt egy sugárzó tehetségű (akarom mondani Radioactive) gitárossal (Tommy Denander), hogy elkészítse első szólólemezét egy olyan producer kezei alatt (Mike Slamer), aki nemcsak szintén kiváló gitáros, de birtokában van a csodák őrzőjének, a Hetedik Kulcsnak (Seventh Key) is. A háttérben dolgozó iparosok sem ma kezdték, Neil Murray-t (Whitesnake, Black Sabbath, MSG, Gary Moore, Brian May, stb.) nem kell bemutatni, talán csak a ma született báránynak, de annak meg minek, és Gregg Bissonette (David Lee Roth, Joe Satriani, Steve Lukather, Steve Vai, Larry Carlton, stb.) sem az ismeretlenség homályából ugrott a dobok mögé hirtelenjében. A végeredmény egy igen kellemes dallamos rock album, csupa-csupa Ousey-Denander szerzemény.
Időnként Berkes Gábor lenéz az Első Emeletről, hogy mi ez a Kajagoogoo-s szintifutam, de aztán jön egy Denander-szóló és már el is felejti, hogy mit akart mondani. Ousey-ről kiderült, hogy tehetséges énekes, csak eddig nem találta meg a párját (senki ne gondoljon rosszra, én zeneszerző-párra gondoltam). A Heartland valahogy túl langyos volt nekem, de most végre lehűlt a levegő és megkeményedett a végeredmény, mint sz.r az Antarktiszon. Itt aztán röpködnek a húzós dallamok egymás után. Időnként bevillan egy kép a The Magnificent Brother Firetribe-os világából is (The Mother of Invention, Give Me Shelter), esetenként beúszik a képbe a Fergie Frederiksen szólóalbum (az AOR muzsika idei zászlóshajója) vezérsíkja, mint birodalmi csillagromboló a Star Warsban (On Any Other Day, A Natural Law), sőt a "Motivation"-t hallgatva még az is eszembe jutott, hogy "Ez Igen!" (vagyishogy ez Yes, az "Owner Of A Lonely Heart" modernkori interpretációja), de alapvetően a Denanderre leginkább jellemző Radio(barát)active muzsika szól a lejátszóból.
Kedvenceim a "Chemical High" és a "By Any Other Name", ezekkel engem megvett kilóra, mint Frederiksen a "Lyin' Eyes"-szal. Nem lett akkora durranás, mint a Frederiksen lemez, de Jon Bon Jovi megnyalná mind az öt végtagját, ha csak hasonlót tudna írni az elkövetkező év(ek)ben.
Úgy látszik, belejöttem. Mármint az aktuális amerikai üdvöskék bemutatásába. Merthogy ezt a "Tokyo Hotel találkozik az Alkonyattal" megjelenést magára öltő bagázst a tengerentúli szakma, másfél nagylemez után, máris kikiáltotta az évtized következő rocksztárjainak. Másfél után, mert az első albumukat még egy teljesen más felállás követte el, igyekszenek is megfeledkezni róla a velük készített interjúkban, annak ellenére, hogy a róla kimásolt kislemez videójának kirobbanó youtube sikere ágyazta meg ennek a korongnak a kedvező fogadtatását.
Ha nemrég bemutattam a kortárs Twisted Sistert, akkor íme, itt a modern Mötley Crüe is – a korai Nikki Six hatások az öltözködésükben szinte kiverik a szemünket, ahogy az általuk játszott muzsikát is gyakran jellemzik modernizált glam/stadion rockként. Én ezt ugyan nem hallom, csak egy dallamosabb Avenged Sevenfoldot, bár lehet, manapság ezt tartják arrafelé stadion rocknak.
Őszintén szólva, úgy tűnik a hype jelen esetben inkább szól a jól eltalált kinézetnek, mintsem a kiemelkedő zenei teljesítménynek. Nem mintha különösebb probléma lenne az utóbbival, de azt az átütő erőt messze nem érzem benne, amely ekkora figyelmet indokolna. Az olyan skandináv goth 'n' roll, post-glam bandák, mint a HIM, The 69 Eyes, a Hardcore Superstar, Chrome Division vagy a Poisonblack csuklóból hozzák ezt a minőséget, de éppenséggel a szintén amcsi és szintén fiatal Taking Dawn tavalyi korongja is jóval gyakrabban kívánkozik vissza a CD lejátszómba, mint ez fog.
A banda szexepiljeként említik még a neoklasszikus szólókat, de ezt sem értékelném túl, egy 10 perces tecsős kereséssel több száz hasonló szinten tekerő tökismeretlen gitárosra lehet ráakadni. A nyerő formula jelen esetben tehát leginkább a jól eltalált "gótikusan érzékeny rock 'n' roll rossz-fiú" imidzsben rejlik - most komolyan, biztos voltatok ti is így karácsony előtt a könyvesboltokban: tombol a vámpírromantika őrület. Summa summarum, kihagyható a cucc, hacsak nem rajongsz kifejezetten a kis hangterjedelmű, állandó megfázással küszködő és az orrcsepp csodálatos találmányát valamilyen rejtélyes okból nem ismerő énekesekért, akiket szólógitárral kell megtámogatni a refrének alatt.
Valószínűleg kicsit gonosz voltam most, tudjátok be ezt a szilveszteri hangulatnak, mindenesetre részemről 2011 ezzel letudva...
A magam részéről Király István új klipjével kívánok a lehetőségekhez képest minél több optimizmust és jókedvet a következő évhez. Ha olyan lenne a 2012-es esztendő, mint amilyen a klip, nem lenne okunk panaszra. De szarabb lesz. Sokkal szarabb. Hajrá!!!
Nincs kétségem a felől, hogy annak idején Dee Snider egy percig sem habozott, hogy a közönségbe vesse magát és elkenje a száját annak, aki be mert szólni a transzvesztita-találkozóra öltözött rockercsapatnak. Talán éppen azért tudtam könnyen megkedvelni őket, a női ruhák, a hímringyó kinézet és a nyilvánvaló tufaságuk ellenére is, mert az első két-három albumukon a dallamcentrikusság mellett is igen dögös zenét nyomtak, és hitelesen sugározták az "alulról jövünk" mentalitását – csak hát ki kell tűnni a tömegből valahogyan...
Ahogy abban is biztos vagyok, hogy Ivan Moody-nak sem kell sok, hogy szétrúgjon néhány hátsót, ha úgy alakul a helyzet. De nem csak ezért gondolom azt, hogy a Five Finger Death Punch a jelen kor Twisted Sistere, hanem mert egyik csapat sem az akadémiai gondolatairól híres, mondhatnám meglehetősen gyerekes az a lázad(oz)ó, odamondogató szövegvilág, amellyel operálnak, és bizony a heavy metalt zeneileg sem újítja-újította meg egyikük sem. Ugyanakkor kifejezetten professzionálisan tudják-tudták tálalni azt, amit a kemény rockban mindannyian szeretünk: a lendületes riffeket és a fülberagadó refréneket.
Az FFDP mindezt természetesen mai formába öntve, modern hangzással teszi – amíg a TS a hard rock, a NWOBHM, a punk és a glam metal legjobb pillanatait gyúrta egybe a szórakoztatás érdekében, addig Báthory Zoltán csapata a metalcore és a kortárs stadion-rock (Disturbed, Rob Zombie, Nickelback) szaggatott ritmusaival, monoton groove-jaival és némi jól adagolt hörgéssel-óbégatással dobja fel a '80-as évek klasszikus gitár- és énekfutamait. Az átlag amerikai pedig erre éppúgy vevő, mint a kicsit demagóg, macsó szövegvilágra. Hiába, a tömegek mulattatásához nem kellenek túlságosan szofisztikált módszerek, ez ősi recept.
Meg lehet mosolyogni őket persze, mert el kell ismerni, hogy részben parasztvakítás mindez (a "Remeber Everything" például annyira klisés, hogy már '91-ben is vér ciki lett volna), de inkább örüljünk a dallamos, szórakoztató heavy rock sokadik újjászületésének (Alice Cooper, Kiss, Twisted Sister, Lordi, stb.) és annak, hogy éppen egy magyar zenész képes ezt a műfajt a tengeren túli népszerűségi listák élén tartani 2011-ben. Akárhogy is nézzük, ez a produkció zeneileg összességében korrekt, bár kevésbé tökös, mint az előző két lemez (azoknál kiszámítottabb, slágeresebb, inkább hatásvadász), de amit hazánkfia elért vele, az mindenképpen elismerésre méltó. Akkor pedig ismerjük el!
