Azt hiszem, 15-20 éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy Mike Varney olyan bluesgitáros lemezének legyen társszerzője és producere, akinek blues-értelmezésében nem szerepelnek arpeggio-k és szélvész futamok, hogy a teljesen műfajidegen tapping-technikáról ne is beszéljünk. Márpedig a lemezt végighallgatva azt gondolom, hogy Eric hamarabb vágná le az ujját, mintsem hogy ilyen eszközökkel "színesítse" játékát. Eric Gales ízig-vérig bluesgitáros. Érzéssel, és érzelemmel teli játékának legfontosabb összetevői; torzított, vastag koszos sound, ami csak egy ütött-kopott Stratocasterből tud igazán meggyőzően szólni, valamint Eric hangja, ami engem leginkább egy néhány hanggal lejjebb transzponált Glenn Hughes-ra emlékeztet. Az aprólékos elemezgetésnél talán többet mond az a tény, hogy a balkezes, fordított Fenderen játszó memphisi fekete muzsikusról, saját honlapja nem lévén a jimmi-hendrix.com weboldalon találtam a legtöbb használható információt. Innen tudtam meg például, hogy már 1991-ben megkapta a Guitar World magazin olvasóitól a "Best new talent" elismerést. Ám a lemez erőteljes, Hammond orgonával támogatott megszólalásával nemcsak a blues fanatikusoknak szerezhet kellemes perceket, hiszen a változatos, dögös blues dalok mellett van itt Joe South szerzemény, a Deep Purple által sikerre vitt "Hush", valamint a címadó, ami egy dallamos, lendületes, hibátlan blues-rock nóta. Belassulás ide, blues oda, nincs mese, Mike Varney megint beletenyerelt a tutiba.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 144. számában jelent meg.)

Most, hogy egy szomorú, hideg őszi napon kezembe került az olasz Eldritch zenekar, harmadik, eredetileg 1998-ban kiadott lemezének, 2007-es újrakevert és felbónuszolt változata, majdnem könnyeket is ejtettem. Az egyik legnagyobb reménységeim voltak, és hogy nem lettek igazi nagy kedvencek, arról kizárólag maguk tehetnek.

Az El Nino-val egy spontán áruházi belehallgatás során ismerkedtem meg, és ahogy elemi erővel megdörrent a kezdő No Direction Home, köszöntem szépen, és mentem a pénztárhoz kicsengetni a zsét…

Valahogy azon a lemezen minden összejött. Mai napig rendszeresen meghallgatom, az elejétől a végéig. Nyersen, de mégis tisztán és arányosan megszólaló, kiváló, dallamos, de combos riffeléssel megtámogatott, enyhén progresszív heavy metal nótákból írtak egy teljes lemezre valót. Így igaz, sajnos csak egy lemezre valót, hiszen ezt előtte, és ami a legszomorúbb, azóta sem tudták megismételni. Kapkodtak fűhöz-fához, tagcserék, bénázás, stílusválság, ilyen-olyan lemezek, hol jobb, hol rettenet, de az El Nino szintjét nem sikerült megközelíteni. A két alaptag, az énekes Terence Holler, valamint a tehetséges gitáros Eugene Simone mellett, a szinte teljesen ismeretlen zseninek, Oleg Smirnof billentyűs-polihisztornak köszönhető, hogy az El Nino ilyen jól sikerült. Sajnos, miután megfestette a lemezborítót és markáns játékával kitörölhetetlen nyomott hagyott a zenekar történetében, távozott, majd a Vision Divine soraiban bukkant fel.

Az újrakiadásra felkerült egy jó Yngwie-feldolgozás (Dreaming), és egy rakás demó ebből az időből.

Mára nincs billentyűsük, szigorodott a hangzás, és talán úgy tűnik, végre magukra találnak. De ezt a lemezt tényleg csak ajánlani tudom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

Rockzenekedvelő barátaimmal rendszeresen eszmét cserélünk arról, hogy a mai zenei dömpinggel, egy átlagos rajongónak lehetetlen lépést tartani. Ez egyrészről jó, mert a szűk piacon a minőségre élénkítő hatással bír, másrészről rossz, mert az olyan csapatok, mint pl.a Vision Divine, a jó produkció, az erős dalok, a zenei felkészültség ellenére, jóesetben is csak a rockzenei színtér margóján tudnak pozíciót fogni.

Hála Istenek az olasz srácok nem lettek mindettől szárnyaszegettek, igazi mediterrán játékossággal nyomják a  melodikus prog/power metalt, negyedik lemezüket és egy DVD-t is megjelentetve. A bemutatkozó album elsősorban azért kapott némi hírverést, mert Fabio Leone (Rhapsody) ruccant át kisegíteni énekesfronton a földijeit. Ez történelem, hiszen mára Michele Luppi személyében, Fabio-nál lényegesen jobb adottságokkal rendelkező énekesük van, élmény a teljesítményét hallgatni. A másik "ismerős" az ex-Labyrinth  gityós, Olaf Thorsen, jellegzetes gitározása szintén a lemez erőssége. A korábbi korongokhoz képest valamivel visszafogottabb lett a hangszeres tündöklés, ezúttal nincs instrumentalizmus, viszont jól megírt, gazdagon vokálozott nóták szép számmal akadnak, és ahol a klaviatúrát, vagy a fogólapot koptatják a lóhajú taljánok az ő kezeikkel, ott azért érdemes fülelni.

Nem fogja a lemez a világot kifordítani a sarkából, még a rockmagazinok sem borulnak majd le a Tőkéletes Gép előtt, de azért ez egy nagyon korrekt munka, és kár, hogy csak kevés emberhez jut majd el (legálisan).

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 139. számában jelent meg.)

A hűvösre fordult őszből kirepülni egy hosszúhétvégére az Örök városba, ráadásul a későnyári melegbe, önmagában sem gyenge, de ha mindezt a Dream Theater és SymphonyX római fellépésének megtekintésével turbózza fel az ember, joggal érezheti, hogy nincs a világon halandó, akivel cserélne.

A SymphonyX számomra az utóbbi néhány év legjobb progresszív heavy metal lemezét jelentette meg, így történhetett meg az a kultúrbotrány, hogy a koncertet megelőző nap, a Vatikáni Múzeumban, még a Sixtus-kápolna Michelangelo festette mennyezetfreskóinak szemlélése közben is az új lemez riffjeit dúdolgattam magamban.

A koncerthelyszínre érve meglepetten láttam, hogy a bejárat elé alkalmi piac települt, ahol brutális mennyiségben és olcsón árulták a nem hivatalos turné-pólókat. "Kedves" gesztus volt ez, mondjuk pl. a SymphonyX irányában, akiknek azért nyilván nem mindegy, mennyi pólót adnak el…

A római Palalottomatica leginkább a mi néhai BS-ünkre hasonlít, ám egy szabályos kör alakú csarnok, amelynek küzdőterén építették fel a színpadot, igazi arénahangulatot varázsolva ezzel. Egyrészről a korom, másrészről nyilván a rossz testtartásom a ludas, de egyre nagyobb fájdalmakkal állok végig egy koncertet, ezért cseppet sem bántam, hogy a jegyen szereplő számhoz rendelt széket kellett elfoglalnunk.

A hajszálpontos kezdésre csurig megtelt a csarnok kiéheztetett (talán meglepő, de a rómaiak nincsenek elkényeztetve koncertekkel), őrjöngő taljánokkal, és ez a leírhatatlan, kb. 10.000 ember keltette félelmetes hangulat mindvégig megmaradt.

A SymphonyX  új, Paradise Lost című remekével töltötte ki 45 perces kvótáját, ezen kívül csak a Sea Of Lies és a Smoke And Mirrors volt terítéken. A hangzás sajnos egészen gyatra volt, amiért csak részben kárpótolt a végig tomboló közönség. Russell Allen a buli végén beugrott a tömegbe, ami figyelembevéve hatalmas termetét, illetve az olaszok mélynövését, lehet, hogy egyben bosszú is volt a pólóhamisítások miatt…

A Dream Theater mára olyan minőséget és tökéletességet képvisel, amellyel sokan már nem tudnak lépést tartani. Ezért hallani állandóan, hogy az Álomszínház mára elveszett az öncélúságban, vagy hogy nyilvánvalóan alkotói válságban vannak. Nem érdemelték ugyan meg, de egy pillanatra eszembe is jutottak, amikor a Ministry Of Lost Souls levezető gitármelódiájának hangjai töltötték be a csarnokot. Ilyen, egyszerre szokatlan és mégis szájbarágós, egyszerűségében is komplikált dallamot, nem tud kiégett muzsikus alkotni. És ahogy a dal fináléját  a zenekarral éneklő tömeg energiája felerősítette, nem lehetett másra gondolni, csak arra, hogy akinek ez magamutogatás, esetleg zenekari válságtünet, az mélyen belül egy irígy, meghasonlott, keserű ember.
























A csodálatos fényekkel, kivetítővel és az egyes dalokhoz komponált, illetve a hangszerszólókat kiemelő vetítéssel, lemezminőségben nyomuló csapat sokkal inkább koncentrált az új lemezre, mint a pesti bulin. A "Prophets Of War" és "Repentance" dalokat kivéve az egész anyag bemutatásra került, a jóval több, mint kétórás koncerten.

Meglepetés volt a "Falling…"-ról előkapott "It’s Raining", illetve egy új Medley, amely olyan csemegéket rejtett, mint pl. az "In The Name Of God" instrumentális szólórésze. A csapat kedvéről és hangulatáról pedig legyen elég annyi adalék, hogy a nem éppen nyüzsgönc Myung, játék közben egyszercsak fogta magát és beült Portnoy mellé az egyik dobszékre, és úgy nyomták tovább, összenevetve.

Egy igazi arénában, egy fanatikus közönség részeként, a kortárs zene talán legnagyobbjaival eltöltött este a Tevere partján, azt hiszem, örök emlék marad.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

A Dreamland láthatóan és hallhatóan nem olyan céllal kezdett zenélni, hogy minden eddig ismert rockzenei formát újraértelmez és megváltoztat. Példának okáért logót sem találtak ki maguknak, hanem megelégedtek egy gyakran használt számítógépes betűtípussal. Éppen nem a Times New Roman, de hasonló…

Új (második) lemezük fölött Andy LaRocque és Joacim Cans bábáskodott, utóbbi megintcsak nem arról híres, hogy saját csapatával, a Hammerfall-lal, eleddig ismeretlen zenei területeken próbál járható ösvényre lelni. Minden körülmény adott volt tehát, hogy megmérettessék magukat a Hammerfall hasonmás versenyen, ami azért összességében elég ramatyul hangzik.

Szerencsére a helyzet nem ilyen tragikus, hiszen az ismert és agyonjátszott alapanyagokból is sikerült egy-két jó melódiát összehozni, amit biztos hangszerkezeléssel vezetnek elő, ráadásul Joacim Lundberg hangja is elég rendben van.

Ha túllépünk azon, hogy a hörgéssel is felturbózott Revolution In Paradise nótát a Kamelot March Of Mephisto címmel (és szintén hörgéssel együtt) már megírta, valamint azon, hogy melodikus heavy metal stílusban az elmúlt években kb. 600 zenekar próbált nemzetközi szinten villantani, még a kellemes szórakozás sem kizárt, hiszen tényleg nem játsszák rosszul a fiúk ezt a népszerű társasjátékot.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)

A zenekar előző albuma, a Book Of Heavy Metal tovább erősítette azt a meggyőződésemet, hogy az "új zenei megközelítés" és az "egyéniség" nem olyan attribútumok, amelyek hiányában kiváló zenei produkcióról kár is beszélni. Mert mi is történt? A zenekar produkált egy irdatlan metal-klisét szövegben, kiállásban és muzsikában egyaránt, a magamfajta rocker pedig már a szoba közepén is találta magát nagyterpeszben, kezében a léggitárral. Semmi, de semmi olyat nem tartalmazott a lemez, amit ezerszer ne játszottak volna el mások uszkve húsz év alatt, de mégis kiválóak voltak a dalok és számomra igazából ez az egyetlen dolog, ami számított. Ennek fényében lelkesedve vártam az új korongot, és meg sem fordult a fejemben, hogy lényeges változást hoz. Nem is hozott. Bár Snowy Show (dobok) és Gus G (gitár) is távozott a csapatból, megmaradt a "legigazabb" hozzáállás. Ökölbe szorított, vastag láncot markoló kéz a borítón, és már szól is a "Fire! Battle! In Metal!" című nyitónóta! Nagyon vicces, komolyan venni lehetetlen, de ezúttal sem érdekelne, ha a dalok akkorát szólnának, mint a "Book"-on. A szenzációs torkú Niklas Isfeldt teljesítményére ugyan nem lehet panasz, a hangszeresek is teszik a dolgukat, ám a BOHM zsenialitását nem sikerült megismételni. A zene nem tudta leplezni, így a sokadik hallgatás után is megmosolyogtam a dalszövegeket, pedig legutóbb még arra is képes voltam, hogy együtt énekeljem Niklas-szal az "I signed the contract with the Devil" sorokat…

Hammerfall és általában true fanatikusok azért nagyot nem tévedhetnek.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 142. számában jelent meg.)

A Dragonland eddigi munkássága elment mellettem, Isten bocsássa meg, de mentségemre legyen mondva, "sárkányos" cuccokból elég bőséges a kínálat manapság.

A kötelező kiadói méltatás a Nightwish, Yngwie, sőt a Soilwork(!) kedvelőinek is figyelmébe ajánlja a csapatot, ami meglepő, de az anyagot végighallgatva azt kell mondjam, nem minden alapot nélkülöző kijelentés. A teátrális címadó egy az egyben Nightwish, ugyanakkor az "Antimatter" nóta hangzása és szigorú riffelése kapcsán nem lehet nem gondolni Göteborgra, a Beethoven’s Nightmare monumentális klasszicizmusa pedig egy stockholmi születésű gitárzseni legjobb pillanatait idézi. A srácok svédek, tehát ennyi patriotizmus talán megengedett. Nekem úgy tűnik, ezzel a lemezzel nagyon meg akarták mutatni, hogy mekkora tehetség és muzikalitás rejlik bennük. Talán sikerült is. A csillagjegyeket és az univerzum egyéb csodáit megéneklő dalok átgondoltak, kiérleltek, a tisztán, magasan éneklő, engem néha Olaf Hayer-re (Turilli, Dyonysos stb.) emlékeztető Jonas Heidgert hangja erőteljes, dallamai jók, de összességében a hangszeresekről, sem lehet rosszat mondani. Mi több, lelkesedésükben odáig jutnak, hogy egy 3 tételes, tíz percet meghaladó instrumentális darabbal zárják le a szűk egyórás csillagtúrát. A leginkább kortárs klasszikus zeneműként jellemezhető alkotás ugyan egyáltalán nem fércmunka és le a kalappal, meg minden, de talán mégis szívesebben hallgattam volna ennek rövidebb összefoglalóját, és még vagy két, erőtől duzzadó nótát a legszebb skandináv zenei hagyományok ápolásának még nagyobb dicsőségére.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 144. számában jelent meg.)

"Ladies and Gentlemen this is heavy metal" - szól a promóciós ajánlás, a miheztartás végett. És valóban, a Twisted Sister sikeres comeback-jén érezhetően felbátorodó gitáros semmit nem bízva a véletlenre, egy all-star csapattal (Dio, Dee Snider, Joe Lynn Turner, Rudy Sarzo stb.) zárta magára a stúdióajtót, hogy megmutassa, miről is kellene itt valójában szólni a dolgoknak. 

Jómagam a 80-as évek elején kötöttem egy életre szóló barátságot (picit azért több ez annál) a heavy metal/hard rock zenével, így talán érthető, hogy szimpátiával figyelem a "régi nagyok" visszatérését. Ugyanakkor nem lehet úgy tenni, mintha az elmúlt jó húsz év alatt csak a fokozatos hanyatlás, jobb esetben helybenjárás jellemezte volna a műfajt. Meggyőződésem, hogy a 90-es évek elején bekövetkezett száműzetésükből az évtized végére zeneileg megerősödve tértek vissza a metalzenészek, elsősorban azok, akik nem akasztották szögre a hangszereiket, hanem nosztalgiázás helyett kőkemény gyakorlással, uram bocsá’, az új zenei trendek és hangzások hasznosíthatósági lehetőségeinek keresésével töltötték az időt. Ez, valamint az azóta komoly elismertségre szert tett új generáció (pl. SymphonyX, Masterplan) példája mutatja, hogy a stílusnak szüksége volt a mellőzöttségre ahhoz, hogy a régi értékek megtartása mellett újjászülethessen, és mára ne a mellszőrzet, vagy az egy négyzetméterre felpolcolt véres koponyák száma, hanem a zenei felkészültség legyen az első és legfontosabb szempont, ha egy új banda megmérettetni kívánja magát az erőssé vált mezőnyben.  Azt messze nem állítom, hogy a Twisted Sister gityós az elmúlt 20 évben nem képezte magát, mindenesetre ez a lemezről nem süt. Az anyag nem több nosztalgiánál, ami persze egyáltalán nem baj, sőt még örülnék is, ha sikerült volna jó dalokkal megkínálni a meghívott öreg cimborákat. A jó hangzással és erőteljes riffel nyitó "Tonight" befáradását azonban még Dio zsenije sem menti meg, mint ahogy Joe Lynn sem tudott a neki szánt alapanyagból várat építeni. A három instrumentális szerzemény mutatja talán legjobban az idő múlását Eddie "The Fingers" Ojeda fölött. Ez óriási luxus egy 38 percet alig meghaladó lemezen.

Egy-két jó ötlettől eltekintve – ilyen a Deee Snider által teljesen sziszteresített "Eleanor Rigby", vagy a szigorú "Evil Duz" – nem sok minden indokolja, hogy a lejátszóm rendszeres vendége legyen a lemez, de erről kedves Eddie, a 80-as évek hangulatában megrajzolt borítón máglyahalálra ítélt hangszereid tehetnek a legkevésbé.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Az az igazság, hogy a hamburgi csapat nevének "a" betűjén van még egy kis nünüke is, de a klaviatúrán ezt sehogy sem tudtam előcsalni. Ezt persze csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, a lényeg nem is ez, hanem a produkció maga. A zenekar viszonylagos ismeretlensége ellenére már az ötödik lemezét adja ki. Azt kell mondjam, hogy a Chalice (az "a"-n azzal a kis bigyóval) tipikusan példázza  azt a bánatomat, hogy a magyar melodikus metal szintér komoly lemaradásban van még a nemzetközi másod, -harmadvonalhoz képest is. Ha a Chalice a mi kutyánk kölyke lenne, most ugrálnék örömömben, hogy végre itt egy zsír magyar banda, és nem győzném dicsérni és bátorítani őket. Ismerve viszont az európai színvonalat, tudom, hogy őbelőlük ott némethonban 12 képez egy tucatot. Pedig úgy igazából tényleg semmi gáz a csapattal. Új lemezük producere a  PC 69 basszer Dennis Ward (Khymera, Angra stb), ami egyben garancia is a kitűnő megszólalásra. A lemez első három dala (Opera Burns, Shotgun Alley, Hollywood Daze) magasra teszi a mércét. Vastagon megszólaló ritmusgitárok és kórusok, nem tolakodó, de határozott billentyűsök adnak dögös alapot Gino Naschke jó énektémáihoz. Hangja leginkább a 90-es évek legelejének LA-i glam énekeseire emlékeztet, azzal a picinykét pimasz felhanggal. Ugyanakkor a zene ennél izmosabb és inkább európai jegyeket mutat, bár a "Beyond The Light" egy tőrőlmetszett Jon Oliva (Savatage) téma, a dal szinte könyörög a hangjáért.

Sajnos, nálam fő szempont a bárdista teljesítménye. Oliver Scheen ritmusozásával nincs is probléma, szólói viszont elég kutyák. További szomorúságom, hogy a dalok átlagos színvonala a nyitó triászhoz képest némi esést mutat. Ezzel együtt azt mondom: bárcsak nekünk is lenne egy ilyen csapatunk, mint a Chalice (azzal a kis micsodával az "a" tetején).

Túrisas