Néha olyan érzése van az embernek, hogy a heavy rock színtér, a nagy nyomulás ellenére is meglehetősen belterjes. Mostanában például rendszeresen a Pink Cream 69 bőgősének nevével találkozom, ha melodikus rockzenét rejtő CD-t veszek a kezembe. Dennis Ward producerként is igen keresett, énekesként azonban most, a Khymera második lemezén mutatkozik be először, a leköszönt Steve Walsh-t (Kansas) pótolandó. Hangja a stílushoz egyszerűen tökéletes. Ha mindenképpen bele akarok kötni, annyit kifogásolhatok csak, hogy nincs egyéni színe, de egyébként meg tényleg menjek a fenébe, mert ez már bőven a káka, meg a csomó…

A másik főszereplő az olasz Daniele Liverani, akit dalszerző/gitárosként ismerhettünk meg, többek között a Genius rockopera, illetve instrumentális szólólemeze kapcsán. Ezúttal főállású billentyűs és basszusgitáros, ami neki nyílván nem cucc, mivel 6 éves korában kezdett zongoraleckéket venni és klasszikus zenét tanulni. Az eddig leírtakból is kiderülhet, hogy nem akármilyen kvalitású, ízig-vérig muzsikus arcok működtetik az olasz gitárossal és dobossal kiegészülő, vegytiszta amerikai melodikus rockot (AOR) játszó csapatot. Gondolom, nem meglepő, de sem a megszólalásban, sem a hangszerkezelésben nincs hiba. Az előzetes korongon nincs a dalszerzőkről információ, de értesüléseim szerint több neves muzsikus (pl. Jeff Scott Soto) is írt dalokat a lemezre. Minden a stílus szigorú szabályai szerint történik, aki a meglepetéseket és váratlan zenei megoldásokat szereti, messze kerülje el a lemezt. Ugyanakkor a műfaj keretein belül ez egy aranybánya. Töltelékdalok és üresjárat nélkül ömlik a zene egy szűk órán keresztül, váltogatva a keményebb és líraibb pillanatokat. A két főszereplő mellett említsük meg név szerint a gitáros Tommy Ermolli-t is, akinek gitárjátéka a sokszor rövid fogalmazás ellenére is élményszámba megy. Liverani pedig kap egy pluszpontot azért, hogy lehetőséget adott számára.

Gitárosokra nem jellemző ez a hozzáállás. Gondolkozzunk csak el, hogy saját ismeretségi körünkben hány gitáros szorítaná magát háttérbe saját lemezén! Ugye, hogy abszurd? Na, ilyen csávó ez a Daniele!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Elég volt csak egy fotón megpillantani a mandulaszemű Dragonforce-gityóst a térdhajlatig érő hajával teljesen rágyógyulva a 7 húros Ibanezére, hogy sejteni lehessen, nem hétköznapi lelkesedés munkál a csapatban.

Most meg a lemezt többször végighallgatva, illetve a koncertteljesítményükről szóló beszámolókat olvasva egyenesen azon gondolkodom, hogy valahogy csak fel kellene hívni az energiaszektor fejlesztőmérnökeinek figyelmét a Dragonforce-ban, mint új energiahordozóban rejlő lehetőségekre. Szinte lefolyt a lejátszó az asztalról, amikor berobbant a 2-3 refrénre való dallamorgiával felvértezett "Through The Fire And Flames". A zenehallgató kanapé karfáját szorítva csak meresztettem a nyakam, a szemem gúvadt kifelé, és ahogy az a néhány "g" a mellkasomra nehezedett, meg voltam győződve róla, hogy kirepülök a szobából.Gyorsan már nagyon sokan játszották a melodikus power metalt a rocktörténelemben, de a Dragonforce értelmezése sok tekintetben újszerű. Azzal, hogy a srácok a lemezzáró és zseniális „Trail Of Broken Hearts” himnuszt kivéve végigtekerik a lemezt, nyilván nem válnak a műfaj úttörőivé, de a nyaktörő tempók tálalása azért néhány elemében igenis szokatlan. A tagok hallhatóan nem zárkóztak be elefántcsonttornyaikba az elmúlt években, hanem magukba szívtak mindent, amivel még kifejezőbbé tehetik az általuk játszott zenét. Még attól sem riadnak vissza, hogy a vízben tapicskoló gané fiúcsapatok kötelező énekeffektjét (vocoder) is használják egy pillanatra, ha ezt indokoltnak látják. A héthúros ritmusozásnak köszönhetően a billentyűgazdag alapok is megdörrennek, aminek köszönhetően olyan az élmény, mintha a Sonata Arctica és az In Flames vegyülne, egy-két gitárhős legönzőbb pillanatával. A zömében hét perc körüli szerzemények szólóblokkjai hosszú körökön keresztül támadják a füleket, ami lehet, hogy ijesztően hangzik, de semmi gond, a hangszerszólók nem temetik maguk alá a szerzeményeket.

Az elviekben londoni, gyakorlatilag teljesen nemzetközi csapat harmadik lemeze számomra az évutó egyik legnagyobb meglepetése volt. Aki nem idegenkedik a szélvész, de nem kapkodó tempóktól, a gyorsan rögzülő, de mégsem gyermeteg dallamoktól, a hosszú, de megkomponált gitár/billentyű szólóktól és modern megszólalástól, az már ma tegye meg az első lépéseket az anyag begyűjtéséhez. Indulás!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

A tovaröppent ifjúkorom szóra sem érdemes zenei, zenekari próbálkozásait az utókornak teljesen feleslegesen megőrző kazetták hangminősége lelt most méltó társra a negyedik lemezét megjelentető olasz epikus metal horda új anyagának személyében. Akkoriban mi egy mikit lógattunk be a próbateremben fölülről, és már vette is a magnódeck a zajmasszát. Azt azért kétlem, hogy a Doomsword így dolgozott, de a végeredményt tekintve ők sem jutottak sokkal előbbre. Nem hittem volna, hogy ilyen ratyi megszólalással labdába lehet rúgni 2007-ben. Ez egyrészről a zenekart, másrészről a kiadót minősíti, akinél ezek szerint érdemes amatőröknek is próbálkozni, a jelek szerint nagy elvárásokat nem támasztanak. Megértem persze, hogy a Doomsword által játszott muzsika lényege szerint nem csilli-villi, hiszen ez nem a magasztos Rhapsody féle, hanem a doom-os, elfojtott, hősinek ugyan hősi, de inkább keserű és fájdalmas, a Warlord, Omen és Manilla Road inspirálta epikus fém, amely helyenként gyászos hangulatában engem még egy picit a Primordial világára is emlékeztet.

A honlapot böngészve szembesültem azzal, hogy ez a lebutított technikai megközelítés tudatos koncepció része lehet, hiszen a tagokról is csak olyan képeket találtam, amilyeneket a Yetiről szoktak készíteni; fekete-fehér, homályos, elmosódott.

Szó se róla, van ebben egyfajta archaikus báj, csak éppen soha nem fogom újra betenni a lemezt, hiába a jó témák és az ügyes gitárjáték.

Tetszettek volna legalább a lemezfelvétel idejére kiszakadni a középkorból.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Húha! Ezt most nem lesz könnyű elmagyarázni. Mindenesetre képzeljünk el egy metalba váltó Vaya Con Dios-t, és egy kedélyjavítókkal nyugalmából kizökkentett, kicsit szertelenné vált Tarja Turunent (Nightwish), amint együtt zúz néhány önkéntes, de felkészült zenebohóccal. Metal-konzervatívoknak sokkoló élmény lehet, ezért ők csak óvatosan közelítsenek a kosztümös svéd zenekar anyagához. Magam sem vagyok feltétlen odáig a mindenáron való újításért, de kimondottan jót buliztam ezekkel az eszementekkel a mészárosok báltermében. Olyannyira, hogy a laza swinggel nyitó Balrog Boogie után, kicsit bántam is, hogy elmetalosodik a hangulat, kevésbé bátran kutyulják össze a műfajokat, és a nagybőgő sem lép elő főszereplővé. Relatív ez persze, lehet, hogy én vetettem el a sulykot, és gondoltam helytelenül, hogy megőrülni csak teljesen érdemes, hiszen kétség kívül rendhagyó ez még így is. Ráadásul azt is el kell ismerjem, hogy dalokat írtak, nem is  rosszakat, tehát az extravagancia csupán eszközül szolgál, a fő cél nem a metalszcéna biztosítékainak élből történő kiverése volt, hanem egy jó lemez készítése.

A DSO kapcsán nem éppen a Hammerfall fog eszébe jutni az embereknek, én még is azt mondom: dicsőség a bátraknak!- legfeljebb megyek ki a teremből…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 155. számában jelent meg.)

Tapasztalat érlelte életbölcsesség, és nem üres fecsegés lesz, ha Szalai Tamás zenekarvezető, billentyűs és Weitner Ferenc dobos arról mesél majd gyermekeinek és unokáinak, hogy nem szabad feladni az elveket, az elhivatottság és a befektetett munka, ha utóbb is, de meghozza a gyümölcsét. A Classica meg nem jelent három lemezét tartalmazó, szép kiállítású CD-box mindenestre őket igazolja. Az Antológia szívemnek legkedvesebb darabja a Szutorisz Károly által felénekelt első Classica anyag. Erre a lemezre ugyanis majdnem 20 évet kellet várni. Tudom, jelenleg Axl Rose is jó eséllyel pályázik belépni a klubba, de míg ott profizmusnak álcázott tökéletlenkedésről van szó, addig a Classica korát messze megelőző profizmusát lengte körül jó hatásfokkal a hazai lemezkiadás tökéletlensége.

A csapat neoklasszikus heavy metalt játszott a 80-as évek végén, abszolút nemzetközi színvonalon. Sőt továbbmegyek. A nemzetközi mezőnyben is csak elvétve találtunk akkor ekkora dallamérzékkel és hangszeres felkészültséggel megáldott csapatot. (Ilyen virtuóz neoklasszikus betétekkel a Rhapsody rukkolt elő, jó 10 év késéssel.) A szakma és a közönség támogatása mellett elkészült első lemezük 1989-ben nem jelent meg, noha a dalokat egytől-egyig ismertük, igény egyértelműen volt rá, és tulajdonképpen ígéretekből sem volt hiány.

Mai füllel is friss, sodró tempójú szerzemények sorakoznak a korongon, Fejes Zoli gitárjátékát hallgatni pedig újra libabőrös élmény volt.


A csapatot szétziláló megtérési hullám után 1992-ben, végre eljött az idő egy hangzóanyag megjelentetésére, ami csupán egy szelíd terjesztésű kazetta formájában tárgyiasult. Annak idején, jogos haragomban, hogy a klasszikus felállás lemezének megjelentetését elbénázták az illetékesek, nem vettem észre, amit most igen; Ezek a dalok jók. Ablonczy Mihály szépen, kristálytisztán énekli a változatlanul vallásos tartalmú szövegeket, Nagy Péter gitárjátéka pedig ízes, ha nem is virtuóz. A klasszikus zenei hatások is megmaradtak, bár már nem annyira hangsúlyosan, és a zenei összkép is szelídült. Mondhatnám rádióbarát, igaz ez a barátság nem volt kölcsönös.

Az Antológia harmadik lemeze az általam eddig nem ismert, Iron World címmel 1996-ban meg nem jelent angol nyelvű anyag. A barokk díszítések eltűntek, a zene progresszív irányba fordult, több hallgatást igényel, de a minőség továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Ami érdekessége, hogy Angyal Károly énekes mellett Sipeki Zoli gitározik a felvételeken.

A három CD-t ráadásul tisztességesen fel is bónuszolták elfekvő, házi,- és angol nyelvű felvételekkel. Az év hiánypótlása, ehhez kétség sem férhet! Köszönjük!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)

A nyughatatlan természetű, mindazonáltal erős, igazi rocktorokkal megáldott Chity Somapala (Avalon, Firewind, Moonlight Agony), ezúttal az ex-Secret Sphere gitáros Aldo Lonobile-val, egy igazán ütős rockbanda életrehívásának veselkedett neki. Előzetes nyilatkozataik szerint a klasszikus zene, a csodálatos dallamok, és a riffelősebb heavy rock bombasztikus házasításával akarták megadásra kényszeríteni a rockvilágot. A megvalósulás szintjén azonban közel sem lett ilyen elemi erejű a CO. Az említett összetevőkkel tökéletesen sáfárkodó SymphonyX mellett persze érthető is, hogy nem vállalták az egyenlőtlen erők küzdelmét, és a megaláztatást elkerülendő, vettek egy kanyart. A zenét "megtisztították" a klasszikus zenétől, de ami a legfájóbb, a csodálatos dallamoktól is. Készítettek egy se hideg, se meleg tucatprodukciót, ami egy-egy jobb refrént (Legends Of The Past, 16,) leszámítva teljesen érdektelen. A hangzásra nem lehet panasz, a zenészek játéka is ül, bár éppen Aldo Lonobile az, akinek gitármunkája a vastag riffeléstől eltekintve alig méltó említésre.

Összességében megjósolható, hogy a lemez beposhad majd a nyári melegben, alig hiszem, hogy sokszor látjuk majd az év végi listákon visszaköszönni.
Revolution Not Rising.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)

Gyakran hallható még muzsikusok szájából is, hogy a mai zenékben kevés újdonságot, érdekeset találnak, ezért kizárólag a klasszikus, régi bandákat hallgatják. Elismerve az úttörők pótolhatatlan törekvését és értékes munkáját, a rockzene fejlődését nem látni, szerintem vakság, nem hallani süketség. Soha nem látott mennyiségben özönlenek az új zenék, nekünk pedig annyi a dolgunk, hogy jó szimattal kimazsolázzuk az értékeseket, merthogy igenis vannak köztük, ráadásul jelentős számban. Itt van pl. a norvég Circus Maximus. Nem kisebbítve a kiváló csapat érdemeit, jólesően kell megállapítsuk, hogy mára nem számít szenzációnak, ha ilyen elképesztő hangszeres felkészültséggel és remek dalokkal felvértezve jelenik meg valaki a színen. Elismerem, hogy ők sem lennének sehol a Dream Theater nélkül, de ez a tény is azt erősíti, hogy zajlik a zenei evolúció. Nem egyszer láttuk, hogy az "olyan mint-csapatok" néhány év eltelte után a megtalált saját hangon szólalnak meg, és megszüntetve megőrizve zenei hatásaikat példaként állnak a már őket követők előtt. A CM hangszerkezelése a mestereket (DT, SymphonyX) idézve már aligha fokozható, ugyanakkor mindennek ellensúlyozására könnyűszerkezetes dalvázak adják a zenei alapokat. A tiszta magas hangon éneklő, nekem Tony Harnellt idéző Michael Eriksen hangja miatt is, mintha a TNT (nem Ákos és Inti!!) és a Dream Theater gabalyodna össze a színpadon. Egyszerre lesz így a zenekar vaskos töménységében és helyenként zabolátlan hangjegytorlódásban is szinte légiesen könnyed és hajlékony. Ha meghallgatjuk az "Arrival Of Love" nótát, érthetővé válik, hogy nem fából vaskarika amiről beszélek.

A norvégok a debütáló korong First Chapter után ismét maradandót alkottak, a majd 13 perces "Mouth Of Madness" opuszuk pedig egész egyszerűen az utóbbi idők egyik legjobban sikerült dala, a nyeretlennek és nyögvenyelősnek nehezen minősíthető progresszív mezőnyben.

Lars Eric Mattson a Lion Music kiadó főnöke, egyben maga is muzsikus. Ráadásul nem is afféle vasárnapi zenész, hanem elméleti és gyakorlati felkészültségét tekintve is kikezdhetetlen, ízig-vérig profi. Elsősorban gitáros, egyébként meg mindegy neki, csak hangszer legyen. Számos lemez fűződik a nevéhez, ezek egy része a saját neve alatt jött ki, egy része pedig a közreműködésével készült project, mint pl. a második anyagát megjelentető BOR. Mattson munkáit illetően ambivalens érzelmek gyötörnek. A progresszív metal és klasszikus hard rock ötvözete nálam nyerő párosítás, ráadásul Mattson-nak van saját stílusa és hangzása, amitől messziről felismerhetőek lemezei. A legnagyobb bajom éppen az utóbbival van. Nagyon steril és fakó a hangkép, egyszerűen hiányzik a dög a barázdákból. Ráadásul ez konstans és a jelek szerint tudatos választás, hiszen a többi anyagára történő rákattanásban is akadályozott. Másrészről meg zseniális szerzemények sorakoznak a BOR-on. Björn Jansson (Beyond Twilight, Tears Of Anger), a Jorn Lande hangutánzó verseny svéd győztese és Martin LeMar (Tomorrow’s Eve) osztoznak a nem Mattson által énekelt dalokon, de itt van az olasz billentyű-varázsló Mistheria és Anand Mahangoe gitárbűvész, mint vendégművész.

Ha ez a lemez úgy megdörrenne, mint pl. a tavalyi Tears Of Anger, akkor a BOR tarolna. Csakhogy ez a lemez nem dörren meg úgy, mint pl. a tavalyi Tears Of Anger.

Finn Zierler a BT billentyűse és zenei agya nem egyszerű figura. Fogja magát és kiköltözik egyedül a sivatagba, vagy ideiglenesen hajléktalannak áll, mindezt pedig azért, hogy a komponáláshoz ihletet merítsen. Aki hallotta bármelyik BT lemezt, érezhette, sőt átérezhette azt a hideglelős, rideg, de egyben mélyen zenei világot, ami Zierler belsőjéből fakad. A Jorn Lande, iletve Kelly Sundown Carpenter által - szó szerint - hátborzongatóan felénekelt eddigi két lemezüket egyedül, sötétben hallgatni nem is igen tanácsos. Kevésbé kiegyensúlyozott, lelkileg labilis egyének pszichéjében akár nemkívánatos folyamatok elindítója is lehet.

Elképzelni is nehéz, hogy Zierler ezúttal hová fordult ihletért, az eredmény mindenesetre magáért beszél. Egyetlen, kerek egész, de azon belül 43 tételre bontott kompozíciót szabadított a rock-világra, amihez foghatót én még nem nagyon hallottam. Egy igazi súlyos metal-szimfónia, de nem a mostanában szélesretaposott ösvényen haladó és bejáratott recept alapján készülő "szimfónikus-metal-opera" hármasságban fogant megjelenésekre kell gondolni. Persze, ezeket sem áll szándékomban leszólni, hiszen döntő többségük igényes produkció. Csupán az esetlegesen bekövetkező csalódástól óvok minden szimpatizánst. Itt verzéket és refréneket, de még csak dalokat sem találunk, jó esetben percenként, de inkább rövidebb időközönként változik a téma és a hangulat. Nem szószerinti zenei idézetekben, de hatásaiban a barokktól, a XIX-XX. század, leginkább orosz klasszikusain és Carl Orff-on keresztül, a világháborús idők sanzonjain át érkezünk meg a legbrutálisabb metal témákhoz, de nem egy ívben, hanem mindent ízekre szedve, és ami a legfontosabb; egy organikus, sajátosan zierleri egységbe ágyazva.

Az eredmény egy lenyűgöző zenei utazás. Korántsem annyira horrorisztikus, mint az előző lemezek, bár ez is meglehetősen nyomasztó. Az új énekes Björn Jansson is 1000 hangon szólal meg, de ebben a zenekarban ez alapkövetelmény.

Szeretném, ha az állandóan számonkért "zenei nyitottság" nemcsak a trendkövetésben, de abban is megnyilvánulna, hogy mind a rockrajongók, mind a szakma elfogadja az ilyen, ma még szélsőségnek számító zenei kísérleteket. Már most klasszikus!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 143. számában jelent meg.)

Hiába volt a nagyon ígéretes bemutatkozás 1989-ben (Németországban a valaha eladott legnagyobb példányszámú debütalbum!), valamiért a melodikus metalban utazó német Axxis pályája mégsem úgy alakult, ahogy várni lehetett volna. Nyilván ők is nagyon meg akarták lovagolni a sikert, ezért kezdtek el kapkodni, mint Bernát  a ménkűhöz. Hol James Dean-nél is amerikaiabbak akartak lenni, hol a "vissza a gyökerekhez" feliratú zászlót lóbálták a kritikusok orra előtt, aminek következményeként lassan, de biztosan kimuzsikálták magukat a a játéktérről a partvonalon túlra.

Olyan masszívan betonozódtak be az "örökös support band" státusba, hogy ez most már szinte megváltoztathatatlan, kiadhatnak bármit, bármilyen nívós anyagot.

Bevallom, maga sem követtem naprakészen munkásságukat, habár minden, amit itt-ott hallottam tőlük, minőségi munka volt. Gitáros váltást követően jelent meg az új lemez, és azt kell mondjam, csak mondvacsinált okokkal lehet belekötni. Izmosan megszólaló produkció, többszólamú, vokális munka, helyenként énekes hölgy (trendkövető) vendégszereplésével, bombasztikus, musical-szerű pillanatok, ami szerencsére azért semmit nem vesz el az anyag intenzitásából. Betonoznak rendesen, hol szélvészként, hol középtempósan, az meg különösen szívderítő, hogy az új gitáros, Marco Wriedt milyen bizalmas kapcsolatot ápol hangszerével.

Képességeit ugyan megint csak nem lehet kétségbe vonni, de azt el tudom fogadni, ha valaki tartózkodóan viselkedik Bernhardt Weiss jellegzetes, kicsit nazális német orgánuma irányában.

Lehet, hogy sok benne a pátosz, lehet, hogy néha hatásvadász, de profin kivitelezett, remek anyag a  Doom Of Destiny, érdemes a meghallgatásra. Azt meg külön csípném, ha valamelyik elsőligás nagybanda "support"-jaként tiszteletüket tennék errefelé, és élőben is lecsekkolhatnám őket

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)