Barkóbázzunk! Két srác alkotta német csapat, egyik gitáros/szerző, a másik énekes, kire gondolok? Lehetne ugye a Modern Talking, de hál’ Istennek ennyire nincs minden veszve, a megfejtés örömtelibb, bár a viharfelhők azért gyülekeznek. Szabad a gazda? Ők a neoklasszikus Malmsteen/Rainbow vonalon már maradandót alkotó At Vance.

Demokrácia ugyan régebben is annyi volt csak a bandában, mint Hugo Chavez Venezuelájában, de azért a zenekari látszat mindvégig megmaradt, még a legutóbbi Chained album idején is érződött, hogy ez zenekari produkció, az más kérdés, hogy az anyag a csapat addigi kimagasló munkáihoz képest haloványabbra sikerült. A mostani, a fantáziátlan VII címet viselő korong pedig, számomra legalábbis, a főnök, gitárvarázsló Olaf Lenk által kötelezően megjelentetett stílusgyakorlat, amelynek hallgatása közben még csak véletlenül sem jut az ember eszébe, hogy a tagok a zenétől felszabadultan összenevettek a próbák és felvételek alatt. Mintha egy szoftver keverte volna meg a régi dolgaikat, és gyúrt volna belőlük minőségi új dalokat, amelyek a fejlesztő tehetségének köszönhetően zeneileg kikezdhetetlenek, megvan bennük minden, ami eddig jellemezte a csapatot, de valahogy mégis rideg marad, nehezen enged közel magához. Mára a hivatalos honlap szerint is csak a gitáros főnök és az új énekes Rick Altzi alkotja a csapatot, de hogy a lemezfelvételkor kik voltak a bérlemények (szerződtetett muzsikusok), vagy voltak-e egyáltalán, arról semmit nem tudunk. Az új hang pedig annyira tökéletes keveréke a régi dalnokoknak (Hartmann, Leven), hogy még az is eszembe jutott, a fickó is csak a cybertérben létezik, önálló, esendő individuum helyett, csak egy hangminta by Olaf Lenk.

Szerencsére azért nem, Ő lenyomozható, többek között a Treasure Land-ből, de a dobos továbbra is kerestetik.

Az Only Human album zsenialitása, az Evil In You nagyszerűsége után a Chained már jelezte a válságot, most pedig egy kívülről felpolírozott, belül azonban üres, vájt fülűeknek csalódást is jelenthető anyaggal rukkolt elő a Lenk & Tsa.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Az igazat megvallva, a csapat egyik lemeze sem volt zenei innovációs díjra jelölve, de a Ronnie James Dio neve fémjelezte Rainbow és Dio korszak zenei építőköveiből olyan erődítményt emeltek, amely az újító zeneiséget szent tehénként tisztelő kritikusok számára is bevehetetlen volt. A bemutatkozó anyag (Of The Son and Father) kapcsán nem is igen olvastam elmarasztaló kritikát, de nehéz is lett volna belekötni a Nils Patrik Johannson énekelte (de még hogy!) energikus hard rock dalokba. A lassan underground-megasztárrá növő Patrik Johannsont (Wuthering Heights, Lion’s Share stb.) leszámítva, csapattagok külön-külön nem tűntek ugyan igazán karizmatikusnak, sem a hangszerkezelést, sem az átlag svéd melós fizimiskát tekintve, de mint zenekar mindvégig egyenletesen magas színvonalon hasznosították újra a réginek ugyan régi, de értő kezek tolmácsolásában frissnek ható zenei formákat.

Valószínű, érezték, hogy előbb-utóbb azért lanyhul majd az érdeklődés, ha a menetrendszerűen érkező albumok homogenitását nem törik meg, ezért most, ha kis mértékben is, de változtattak a megszólaláson. A Hammond mellett teret kaptak más billentyűs hangszínek, a kórusokat is felturbózták és általában elmondható, hogy metalosabb lett az anyag. Az eredmény? Nekem a SymphonyX után (bocs, de az mindent vivő), az év egyik legerősebb albuma. Eddig sem volt panasz a sápadt hangképre, de ezúttal tényleg hihetetlen élő és vastag a megszólalás. Mondanám szépen, választékosan, hogy milyen is a lemez, de jelenleg is hallgatom, és nem tudok nem oda figyelni rá, így csak ócska, ezerszer leírt, súlytalan frázisok jutnak eszembe.  Pl., hogy az "energia majd szétveti a dalokat", meg hogy a "New Revelation" refrénjét a végére már "a zenekarral együtt zengjük", meg hogy "szívet szorító power-lírát" (Bastard Son) és az egész lemezt "óriási formában énekli végig" Johannson.

Ha kivenném a lemezt, és összpontosítanék, mindezt kevésbé elcsépelten is le tudnám írni, de a lényegen nem változtatna, úgyhogy ki nem veszem!

Nem hagyott nyugodni a kisördög és csak bepötyögtem néhány jelentős feminista honlap keresőjébe az Angela Gossow nevet. Hát persze, hogy nem volt találat! Nem tudnak ezek kérem semmit az emancipációról. Pedig Gossow kisasszony a női-férfi egyenlőség maga. Sőt! Ha valaki megnézi a csapat remekül sikerült Live Apocalypse DVD-jét, és a látottak alapján akarja meghatározni a "gyengébb nem" fogalom tartalmi körét, akkor minden emberi számítás szerint valamelyik Amott tesót kell kiindulási alapnak tekinteni, hiszen Angela a színpadon pont annyira nőies, mint szegény megszállt kiscsaj az Ördögűző klasszikussá vált első részéből.
 
Az Arch Enemy extreme heavy metal-ját ugye eddig is a szépség (Amott-ék dallamérzéke) és a szörny (Angela) ellentétpár zenei leképezéséért szerettük igazán. Ebben a tekintetben nincs változás, gyilkos erővel megszólaló energiabombák robbannak a korongon, csodás gitárharmóniákkal ellensúlyozva a pusztítást. A nyitó Blood On Your Hands fenséges gitárdallamai rögtön a hetedik égig ragadtak el magukkal, ahonnan Gossow kisasszony belépője és brutális hörgése nyomán meteoritként csapódtam vissza a Földre, és a magmán keresztül le abba a világba, ahol a magam fajta, teológiát is végzett ember már elég feszengve érzi magát. Szerencsére aztán ismét elindultam fölfelé (The Last Enemy), majd rövidesen újra vissza a magasból, és így tovább, egy szűk órán keresztül.





















A végére egy picit azért kifárasztott engem ez az intenzív libikóka, de erre másnak nem kell tekintettel lenni, a lényeg, hogy a muzsikusok teljesítménye kiváló, az Amott testvérek gitárjátéka pedig a hagyományoknak megfelelően ezúttal is káprázatos; dallamos, technikás és érzéssel teli.

Még valami. A borítón lévő szabadkőműves szimbólum és a cím együtt biztos, hogy bejön majd az összeesküvés-elméletek szimpatizánsainak.

A római számlapos óra kötelező ábrázolása után, most a csüggedő kilátástalanság képi megjelenítése a trend a progresszív csapatok borítógrafikáinál. Az arcát kezébe temető alak (Redemption, Circus Maximus) után az Anubis Gate is előrukkolt a maga szomorúságával. Egy börtönablakon át nézünk kifelé a WTC ikertornyainak üszkös romjaira, hál’ Istennek csak a lemeztasak hátoldalán. Mindez ráadásul szürke színek dominanciájával. – Felemelő.

Annál nagyobb a kontraszt, a lemez behelyezésekor, hiszen a kezdő Snowbound, akusztikus és mélyrehangolt gitárokkal egyszerre kísért gyönyörű refrénje már úgy termeli az emberben a boldogsághormonokat, hogy azok egymás sarkát tapossák. A dán zenekar 2 lemez és intenzív tagcserék után egy erős, szinte mindvégig izgalmas, kissé steril, de jó hangzású lemezzel jelentkezett. A számcímek és az egyébként jólsikerült grafika egy összeesküvéses, nem túl optimista kicsengésű kerettörténetet sejtet, amiből ugyan a zene is kiveszi a maga részét, áttetszik rajta ellentmondásos, de alapvetően  nem sok örömre okot adó  jelenünk,  bár mint mondtam, engem kimondottan jó kedvre derített, ízléses, nem tolakodó, ám súlyos, de mély zeneiségével és átgondolt kompozícióival. Számomra a csapat új énekese, Jacob Hansen neve volt ismerős, Ő játszott a Beyond Twilight zenekar két utolsó lemezén is, igaz ott gitáron. Ja, egyébként meg producer. (Mindegy ezeknek az északiaknak, hogy hol, és milyen szerepkörben, csak világszínvonal legyen.)























Anubis Kapuján eddig kizárólag önhibámból maradtam kívül, most beléptem, és egyáltalán nem bántam meg. Szövegkönyv hiányában ugyan egyelőre nem értem pontosan, mi rossz is vár itt rám, de addig is elvagyok magával a zenével. Kimondottan jó társaság.

A Pokolgépnek igaza volt. Tényleg metál az ész, Lengyelországban legalábbis egészen biztosan. A lengyel Metal Mind kiadó ténykedését eddig is szimpátiával figyeltem, mert minden munkájukban érezni lehetett az igényességre való törekvést, de az Andromeda koncert DVD kiadása kapcsán azt hiszem, örökre a szívembe zártam őket.

Egy gyönyörű színházterem-
ben, álomszép fényekkel, kiváló operatőri munkával rögzítették a koncertet, ami persze nem ért volna sokat, ha a zenekar nem csúcsformában nyomul. A három lemezt, illetve egy újrakiadást megjelentető svéd prog-metal csapat olyat döngöl a színpadon, hogy nem lehet nem lelkesedni értük. Van itt minden, ami rock-fülnek ingere: súlyos megszólalás, minden instrumentumra kiterjedő, elképesztő hangszeres játék, de mégis, elsősorban csodálatos dallamok és Dalok. Lehet, hogy tele van a padlás tehetséges proggie csapatokkal, de arra nagyon kevesen képesek (a Dream Theater is csak hellyel-közzel), hogy a brutális hangszerorgia ne csak a beavatottaknak, de a mezei zenehallgatónak is maradandó élményt nyújtson. Az Andromeda átlagos hosszúságú dalokban és kellően megcsavart, de mégis gyorsan rögzülő dallammenetekben, refrénekben gondolkodik, mindehhez még ráadásul igazi fazonok is. A zenekar lelkét jelentő Johan Reinholdz gitáros megjelenésében maga a viking metal warrior. Kettő méter a csávó, amiből egyet tesz ki a rőzse. Kigyúrt, meztelen felsőteste tekintélyt parancsoló, játéka meg pláne az. Sokszor a ritmusai is szólóértékűek, igaz, ebben nem maradnak le tőle a társak sem. Mindehhez a legutóbbi Space Odyssey korongon is éneklő David Fremberg adja erős, de kristálytiszta hangján jellegzetes dallamait.

A teljes koncert lemezre került, és mindhárom lemezük egyaránt képviselteti magát a legjobb dalokkal, nehéz is lenne pillanatokat kiemelni, úgy fantasztikus az egész, ahogy van, tokkal, vonóval. A sztereo vagy Dolby 5.1 (bivaly) hangzással élvezhető koncert mellett láthatunk még próbatermi felvételeket, kézikamerás turnéfilmet, meg egyéb nyalánkságokat.

Mit is mondjak még? Egy áruházlánc elhíresült botrány-szlogenje jut hirtelen eszembe, azzal a finomítással, hogy természetesen nem hülye, aki nem veszi meg, de mindenképpen meggondolatlanul cselekszik.

Ki is ennek a nagyszerű lemeznek az igazi főszereplője, vagy nyugodtan mondhatjuk azt is, hőse?

Dehogyis! Eszem ágában sincs a két zseniális énekes teljesítményét összehasonlítgatni és patikamérlegre helyezni. Jorn Lande és Russel Allen (SymphonyX). Mindketten úgy és ott tökéletesek, ahogy, és ahol éppen vannak. Szólóban, zenekarral, vagy akár így együtt, már második alkalommal. Van azonban a hátországban egy muzsikus, akire a két húzónév miatt kevesebb figyelem irányult, pedig azzal nem vádolható, hogy csak elalibizget a nagyok mögött. A tájékozottabbak többek között a Starbreaker, a Midnight Sun és Last Tribe zenekarokból ismerhetik Magnus Karlsson nevét. Ezúttal is ő egyszemélyben(!) írta meg és játszotta fel az anyagot, csak a dobverőket adta át másnak, jelesül a Flower Kings ütősnek, Jaime Salazarnak. Karlsson teljesítménye egészen egyszerűen lenyűgöző. Pontosan egy tucat lendületes, refrénközpontú rocknótát kalapált össze egyenletesen magas színvonalon, de semmivel nem nyújt kevesebbet egyszemélyes "zenekarként" sem.

Billentyűsnek sem utolsó, a gitárjátéka meg egyenesen lélegzetelállító. Meglepetés persze nincs az első részhez képest, tulajdonképpen azt kaptuk, amit várni lehetett. Jorn és Russell hol együtt, hol felváltva, hol külön-külön éneklik le a csillagokat. Az Allen-Lande projecttel szemben gyakran felhozott érv, miszerint túl kiszámítható, kevés katarzis-élménnyel, tulajdonképpen el is fogadható, de azért csak mindenkit arra bíztatok, képezze magát szénné, hogy csuklóból tudjon tető alá hozni ilyen kaliberű anyagokat szőröstül-bőröstül, ahogyan azt a főszereplő tette, immár másodízben.

Bravo Karlsson!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Besokallhatott a hangszermániás cimbiktől Jánosunk, bár nyilván soha senki nem kényszerítette az indián származású dalnokot, hogy az Artension vagy a Royal Hunt énekese legyen, sőt valószínű, hogy az elképesztően jó sikerült Mind Journey című szólólemeze felvétele során sem zsarolták meg azzal, hogy hátralévő életét rezervátumban kell tölteni, ha nem engedi Barry Sparks, Matt Guillory, …uraknak szétszólózni az anyagot.

Akkor és ott, egészen biztosan ehhez volt kedve, most pedig ahhoz, hogy egy bepunnyadt rocklemezt rögzítsen, részben volt, részben jelenkori Savatage tagok (Jeff Plate, Chris Caffery) asszisztálásával. Utóbbi információnak ugyan csak lexikális jelentősége van, hiszen a lemezt meghallgatva ember nincs, aki felfedezné a jelenlétüket. Még a gitárszólókat is West vállalta magára, ami meglátásom szerint az egyik legnagyobb hibája az anyagnak. Ha finoman akarom körülírni, azt kell mondjam, jobb énekes, mint gitáros… Ezeket az egyszerűen megfogalmazott, refréncentrikus, dallamos, szépen felénekelt, javarészt középtempós, nyugis dalokat, egy nagyon ízesen játszó gityós (pl. Slash, Sambora, Jake E. Lee, stb) sokkal vonzóbbá tehette volna, számomra legalábbis mindenképpen.

A Mind Journey fanatikusok vigyázzanak, de mindazok azonban, akik bőven beérik ezzel a hangszer-light megközelítéssel, egy kellemes rocklemezt tudhatnak magukénak, egy továbbra is kiváló énekessel.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 140. számában jelent meg.)

Az eddig megjelent anyagok, minden lenyomozható hatás ellenére igenis mutatták a zeneileg rendkívül képzett hangszeresek, de főleg Forté dalszerzői képességét és egyéniségét. A sajnálatos csendben megjelent legutóbbi, "Underworld" című lemezük pedig szerény véleményem szerint, az utóbbi idők legzeneibb kiadványa volt ebben a stílusban, a SymphonyX "V" lemeze mellett. A magasra rakott lécet ezúttal sajnos sikerült leverni, noha önmagában nézve ez egy bitang erős album. Forté mester vélhetően úgy gondolkodott, hogy ha a nagy munkával megalkotott, minden apró részletében cizellált album beleállt a földbe, akkor nincs értelme ezen az úton továbbhaladni, és talán kifizetődőbb, ha dühösre szabva a koncepciót, izomból belemászik az arcunkba. Így is tett. Fekete ruha, szigorú nézés, rövid, lényegretörő dalszerkezetek, brutkó gitársound és jó sok hörgés (is), egyenesen a David Readman-t (Pink Cream 69) váltó, ám szintén kimondottan jó torkú brazil, Gus Monsanto gyomrából.

Azért a stílus alapvetően megmaradt, neoklasszikus prog-power, a  muzsikusok topon vannak és a fazonigazítás ellenére is áttetszik a szikárságon az elmúlt évek Adagio-ja, annak minden muzikalitásával együtt. Bátran be lehet vállalni, de aki az "Underworld" album egyenes folytatását várja, az vélhetően egy picit hátrahőköl az első pillanatokban.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 140. számában jelent meg.)

Shawn Lane egy hazánkban vajmi kevéssé ismert univerzális zenei zseni, páratlan sokhangszeres muzsikus fenomén volt, aki 1963-ban született Memphis-ben, Tennessee államban. Már 4 évesen elkezdett zenélni, zongorán és csellón kísérte nővéreit, akikkel együtt vokális képzésben is részesült. 10 éves korában kezdett el komolyan foglakozni a gitárral, amit a természetéhez leginkább illő hangszernek talált, és amin hihetetlen gyorsan fejlődött. 14 évesen elment egy meghallgatásra, amit a Memphisben viszonylag nagy népszerűségnek örvendő "Black Oak Arkansas" nevű country rock együttes szervezett. A bandát teljesen lenyűgözte a fiú gitárjátéka, fölvették, és 4 éven keresztül velük zenélt. 15 évesen Lane látta Allan Holdsworth-öt játszani egy UK koncerten, és ez arra inspirálta, hogy egy saját, inkább a jazz rock-hoz közelebb álló stílust alakítson ki.


























Lane 18 évesen megházasodott, és mivel a "Black Oak Arkansas"-szal való állandó turnézás már kifárasztotta, a következő 8 évet leginkább hangszeres gyakorlással (gitár, zongora, ütős hangszerek), zeneelméleti továbbképzéssel, kompozíciós képességei fejlesztésével töltötte. Bár legkedvesebb hangszere mindig a gitár maradt, a kompozícióra legalkalmasabb hangszernek a zongorát tartotta, így a "Powers of Ten" címet viselő, 1992-ben megjelent első szóló albumának nagy részét is zongorán szerezte. Ez a lemez elnyerte a kritikusok egyöntetű tetszését; Lane pedig elkezdett turnézni saját bandájával, és rengeteg stúdiómunkában vett részt "session" zenészként.

Még 2006. február 26-án a hardrock.hu-n megjelent egy interjúm Dave Martone-nal, akit akkor némi szerencsével és ámulattal vegyes rajongástól fűtve sikerült "levadásznom." Akkor azt ígérte, hogy az új lemez még a nyáron (2006!) kijön, de majdnem egy évet kellett rá várni. A megjelenést követő néhány napon belül azonnal meg is rendeltem az Egyesült Államokból (www.guitar9.com). Kicsit belerondított az élménybe az a közel 10 Euro, amivel az EU csúnyán levett VÁM címén. Így sikerült kétszer kifizetnem a lemezt... Gondoltam, a zenei élmény majd bőven kárpótol, de sajnos keserű csalódásban volt részem. Túrisas megjegyzése szerint Dave Martone-ban mindig is benne volt az "elszállásra való hajlam", de a zenei közérthetőségtől való ilyen szintű elrugaszkodásra - bevallom - nem számítottam.







































Tisztasor, hogy Dave nem egy kiszámítható alakja a gitárközpontú zenének, és saját bevallása szerint nem szereti azt csinálni, amit már valaki kipróbált előtte. Stílusát valóban lehetetlen kategorizálni, de korábbi lemezei egyszerűen fogyaszthatóbbak voltak. A Zone című albuma (DDM Music, 1999) például örökérvényű kedvenceim közé tartozik. Az új lemezzel kapcsolatban Dave úgy nyilatkozott, hogy a zenei koncepció ezúttal az volt, hogy megpróbálta elképzelni milyen lesz majd a jővő zenéje. "Elképzeltem, hogy ha 400 éve múlva fölpattanok egy UFÓ-ra, akkor a földönkívüliek mit fognak majd hallgatni az i-pod-nak megfelelő lejátszójukban." Ez tulajdonképpen frappáns és pontos meghatározása annak, amit a beszédes című "When The Aliens Come" című albumon hallhatunk: "Űr-gitár?", "UFO-rock?" Elég csak egy pillantást vetni az internetes honlap új dizájnjára. Az ember már-már hajlamos azt hinni, hogy Martone-t a titokzatos űrlények egyszer már elrabolták, az agyát pedig megpiszkálták egy kicsit.