Nagyon elcsépelt, de ha arra a bizonyos lakatlan szigetre kellene összecuccolni, és valami szívtelen gazember csak egy lemezt engedélyezne, akkor gondolkodás nélkül ezt választanám.
Talán 1985-ben lehetett, hogy Göczey Zsuzsa "Lemezbörze helyett" című műsorában bemutatásra került a teljes anyag (akkoriban még nem kattogtunk, holmi szerzői jogok miatt). Ahogy megszólalt a lemezt felvezető szerkesztői monológ és a szöveg alatti zenei illusztrációként felhangzott a Far Beyond The Sun kezdő gitárfutama, éreztem, hogy ebből egy életre szóló kötődés lesz. Az a hegedűszerű hangzás és virtuozitás valami hihetetlen, soha azelőtt még nem tapasztalt zenei élmény volt. Nem tudom hányan éltük ezt át akkor az országban, de nemrég Alapi Steve is azt mondta egy beszélgetésünk kapcsán, hogy ők éppen egy fellépésre igyekeztek valami korai bandájával, amikor a Skoda autórádiójából elérte őket az előbb említett hangsor. Félreálltak, leállították a motort és egymásra nézve hitetlenkedve csóválták a fejüket, megállapítva, hogy márpedig ilyen nem létezik…
Amikor a ’82-ben megjelent lemezek listája megérkezett e-mailben és nekiálltam böngészni, majd kiválasztani a nekem tetszőt, a Venom lemezéhez érkezve mosolyogtam egy olyan lesajnáló félét, meggyőződve arról, hogy ezt ugyan tuti nem én írom majd. Azt sem hallgathatom el azonban, hogy a mosoly részben a régi ismerősnek, a zenei útkeresésem hajnalán lezajlott találkozásunknak is szólt, ez a momentum pedig nem hagyott nyugodni. Azt gondoltam ugyanis, hogy hitelesen tudom elmesélni, mit is jelentett nekünk ’83-84 környékén (akkoriban még azért rendesen volt átfutási ideje egy-egy nyugati nyomású bakelit megérkezésének, ráadásul 550 Ft volt az ára a helyi HI-FI-Nyuszi nevű üzletben…) egy kecskefejes és zsigerien gonosz(nak tűnő) anyag. Egészen egyszerűen: szinte mindent vitt.
Mennyivel erősebbnek, ad abszurdum magasabbrendűnek éreztük magunkat, amikor a Tarzan-boy rádióslágeren élő osztálytársnőknek meg tudtuk mutatni, hogy mitől döglik a légy, és feltettük a címadó nótát, amelynek végén a bőgős/"énekes" Cronos kiállásos agóniája is azt sugallta, hogy ő egyedül képes lesz egészében felfalni a denevér-ujjas, répagatyás, derékban szűkített kezes-lábasba bújtatott gusztustalan diszkó-korszakot. Ráadásul mellette még ott volt a motoron szigorúzó Mantas (gitáros) és a nem kevésbé szigorú Abaddon (dobos) is. Most, 25 év távlatából visszatekintve nehezen tudnám érvekkel alátámasztani és megmagyarázni, hogy miért is vált kultuszcsapattá, sőt egy stílus névadójává a Venom. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy akkor és ott, a 80-as évek elején ez a lemez nagyon fontos volt nekünk, pedig hallgattuk mi már akkor a NWOBHM bandáit is, sőt nap nem múlt el úgy, hogy a cimborámmal ne fütyültük volna el a Judas Priest Screaming For Vengeance nótájának dallamos szólóját. Tehát a zene felöl nézve már akkor sem volt ez egy egetverő teljesítmény, arról nem is beszélve, hogy a manapság "black metal"-ként ismert károgós, atmoszférikus stílushoz az égvilágon semmi köze nem volt. Egyszerű, leginkább rock ’n roll alapokra, a nagyon behatárolt képességekkel bíró, de a határozottan énekelni akaró Cronos fél-énekelte sátánista sorait, vagy öntötte dalba szexuális kalandját, az őt éppen pad alatti önkielégítésen rajtakapott tanárnőjével. Ez a mixtúra ugyanakkor hatásos volt és a mostani újrahallgatáskor is az volt a benyomásom, hogy zenei aspektusból ugyan ijesztően szánalmas, de a maguk módján emlékezetes, karakteres tételek születtek, amelyben a véletlen is közrejátszhatott, hiszen azóta sem tudták sikerüket megismételni, sőt az újabb kori erőfeszítéseik alapján egyértelművé vált, hogy a 80-as évek kontextusából kiragadott Venom elsősorban vicces, és csak utána "hátborzongató".
A stílus szakértői (magam messze nem sorolom közéjük) a Venom jelentőségét elismerve is azt mondják, hogy a black metal örökség igazi letéteményesei elsősorban a Bathory és a Celtic Frost voltak. A stílus zenei hagyatéka után kutató ifjabb feketeféműek is ezeket az elődöket fedezzék fel először, és csak utána igyanak a Méregből.
Túrisas
(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)
Annak kapcsán, hogy brit "kutatók" megtalálták a kanálban a mélyedést, és publikálták felméréseik eredményét, miszerint a metálosok mégsem biztos, hogy segghülyék, mi több, kimondottan érzékeny és tehetséges fiataloknak nyújt szellemi táplálékot szeretett műfajunk, olvastam olyan vélekedést is, hogy a kortárs rockzene már nem a cicanadrágról, hanem helyenként valóban az igényességről és zenei kvalitásokról szól.
Azt nem vitatom, hogy a vélemény írója alapvetően jót akart, hiszen mégiscsak amellett érvel, hogy van abban logika, ha értelmes fiatalok nem az entellektüelnek látszó, de a zeneiséget minden esetben a mondanivalónak alárendelő csacsiszürke alter-csapatok mögé sorakoznak fel. Ugyanakkor a kijelentés azt sejteti, hogy ez az elismerésre méltó zeneiség a semmiből nőtt ki, hiszen elvi előzményével, a cicandarágos metal-korszakkal nem létezik közös nevezője. Ennek cáfolatára és az átjárhatóság bizonyítására remek album a Diary Of A Madman.
Azzal nyilván nehéz vitatkozni, hogy a 80-as években a heavy metal zenéhez olyan, mai szemmel (is) nevetséges járulékok (pl. erőltetett szexizmus, vér,- és koponyakultusz stb.) kapcsolódtak, amelynek szükségszerű antitéziseként köszöntött be a mindezt –részben jogosan - elutasító grunge-korszak. Más kérdés, hogy esetükben sikerült a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiloccsantani. Az is tény, hogy a grunge/alter éra lecsengésével nemcsak visszatért, de a külsőségeket (és cicanadrágokat) levetkőzve zeneileg soha nem látott magasságokba jutott a HR/HM zene. De! - És ebben áll a lényeg, ez jelentős részben az ún. "cicanadrágos időkben" lefektetett alapokra és zenei hagyatékra épült.
Nézzük ezt Ozzy esetében: egyrészről jelen van a zenész, aki hihetetlen érzékkel talál rá minden túlzás nélkül, korszakalkotó gitárosokra, de sajnos jelen van a fán kuporgó műszörmés, plasztikfogú "vérfarkas" is, akit egyedül a PMRC (amerikai rockcenzúra) képes ugyan komolyan venni, de ez elég ahhoz, hogy ne a muzsikusok teljesítménye legyen a fókuszban, hanem a PR-sátánizmus.
Sajnálatos, hiszen 81-ben az Ozzy Band már a soraiban tudja a mai napig aktív Rudy Sarzo basszert, Tommy Aldridge dobost és a sajnálatosan fiatalon, 26 évesen, éppen a lemezt követő turné közben tragikusan, légibalesetben elhunyt Randy Rhoads gitárost. Az, hogy mára szerte a világon más kortárs művészetekkel együtt egyetemeken tanítják a rockgitározást, és Petrucci, Vai szintű művészeink vannak, az Eddie Van Halen mellett elsősorban neki köszönhető.
Randy zenészcsaládban nőtt fel, és 6 éves korától hihetetlen szorgalommal képezte magát muzsikussá. Mindent tudni akart a zenéről, összhangzattanról, ezért a hedonista rocksztár-életet negálva, szinte minden szabad percében gyakorolt vagy tanított, és azon dolgozott, hogy a klasszikus zene harmóniavilágát, úgy használhassa fel a rockzenében, hogy ne kelljen mindezt vásári módon aprópénzre váltani. A DOAM minden dalában érezhető ez a törekvése, de nem szájbarágóan, nem is feltétlen észrevehetően. Annyi viszont hallatszik, hogy a húzos rockdalok harmóniamenete valamiért különleges, nem annyira a megszokott kvintelés, mégis, vagy talán éppen ezért megunhatatlan. A személyes kedvencem a címadó nóta. Valami egészen félelmetes és bizarr akkordbontásra énekel Ozzy egy ragadós, de végig jéghideg dallamot. Csodálatos zeneiség. De a Tonight lírájának már egy simulékonyabb harmóniamenetében és gitárjátékában is ott az időtlenség. A Flying High Again és a Believer a mai napig felbukkan a koncertrepertoárban. Előbbi szólója, utóbbi riffjei számítanak tananyagnak. A S.A T.O egy tempósabb szerzemény, jól elkapott dallammenetével emlékezetes. A nyitó Over The Mountain tipikus Ozzy dal, az előző korong (Blizzard Of Ozz) első nótájának (I’ Dont Know) ikertestvére.
Randy Rhoads játékát csupán a két első Ozzy album, illetve a halála után kiadott, éppen e lemez turnéján rögzített RR Tribute című koncertlemez őrzi.
Minden túlzás nélkül rocktörténelmi alkotások, hiszen a heavy metal és a minőségi gitárjáték egymástól elválaszthatatlanok. Azt meg különösen ajánlom, hogy koncertlemezeken vesse össze valaki Randy és Zakk Wylde játékát ugyanazokban a dalokban. Hangról hangra megegyeznek, mégis két megközelítés. Nagy élmény.
Túrisas
(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)
JLT kollega csak nagyon kevesek számára nem kimerítő és minden igényt kielégítő retrospektív írása után igencsak fel kellene kötni a gatyeszt, hogy bármilyen újdonságoktól hemzsegő kontextust húzzak a pőre lemezkritika köré, - ezért azt meg sem próbálom.
Amikor a CD-korszak hajnalán végleg leszámoltam a bakelit (na, ez pl. hülyeség volt…) és kazettaállományommal, ez a lemez azon az általam gondosan összeállított listán szerepelt, amelyeknek a beszerzését nem lehetett sokáig halogatni, hiszen kortalan, trendektől független létező örök klasszikusról volt/van szó. Így is tettem, nem halogattam sokáig…
Legnagyobb sajnálatomra a mai koncertlemezek döntő többsége kevés újdonságot jelent a stúdióváltozatokhoz képest, a kötelező pluszok (közönségénekeltetés, gitár,-és dobszóló) pedig amilyen gyilkos tud lenni a helyszínen hallgatva, sokszor olyan zsibbasztó és unalmas lemezen. Arról nem is beszélve, hogy a látvány, hangerő és hangulat feledtet és elfed olyan kisebb zenei malőröket, amelyek lemezbe préselve már kimondottan zavaróak. Ezért "kényszerülnek" a muzsikusok sokszor arra, hogy kitrükközzék ezeket a hibákat, vagy rosszabb esetben szinte újrajátsszák a koncertet a stúdióban, ezzel persze becsapva a rajongót. Mindezek ellenére persze nem állítom, hogy nem születnek zseniális koncertlemezek napjainkban is, de olyan önálló életet élő alapvetések, mint jelen cikk tárgya, aligha.
A klasszikussá vált Intro (Somewhere Over The Rainbow) után berobbanó "Kill The King" még hű a stúdióverzióhoz, és bármennyire is tisztelem Jorn Lande munkásságát, szögezzük le; a tökéletes fokozhatatlan. Egyébként kiváló feldolgozáslemezén semmit nem tudott hozzátenni e dalhoz. Az arányos, jó értelemben vett élő megszólalás mai füllel hallgatva is hibátlan, Cozy Powell (RIP) játékának köszönhetően húz a nóta, mint az eke elé fogott ökör, Ronnie Dio pedig nincs még egy a világon.
A "Man On The Silver Mountain" meganóta által keretbe foglalt "Medley" számomra nemcsak a lemez csúcspontja, de minden idők legjobb koncertfelvétele is. Blackmore és Tony Carey rövidke, de csodás blues-párbaja, a hirtelen berobbanó, majd néhány taktus után Dio lúdbőrös szólóénekébe csúszó "Starttruck" és a mindezt lezáró "Man…" alig 12 perce szimplán csak etalon. Nincs felesleges hangszeres időhúzás, pszichedelikus elszállás, csak tömény koherens zeneiség az elképzelhető legmagasabb fokon. Ráadásul soha nem játszották el színpadon kétszer ugyanazt, noha az egyes zenei elemek adottak voltak. Ez azóta sem sikerül senkinek ilyen színvonalon, pedig remek zenészeknek nem vagyunk híján mostanság sem.
A "Catch The Rainbow" álomszép melódiáját talán egy picit továbbhúzzák a kelleténél, de ez csak magánvélemény, biztos van olyan, akinek egy pillanatnak tűnik még ez a negyedórás változat is.
"Mistreated" és "Sixteenth Century Greensleeves" kb. húsz percben. Van aki nem ismeri? Sok újat nem tudok róluk mondani, minden másodpercük élmény. Régebben ugyan az volt a véleményem, hogy a "Mistreated" Dio hangjával nem az igazi, ez inkább a bluesban gyökerező Coverdale terepe, de szerencsére meggyógyultam, azóta pedig mindkét változatért rajongok.
A lemez záró tétele a debütalbumon instrumentális változatban rögzített Samwell-Smith/McCarty sláger, a Still I’m Sad. Jutalomjáték, méltó a lemez egészéhez. Az egyébként is fogós énektémát Dio előadása, egy új, magasabb létmódba emeli. Amikor az ember pedig azt hiszi, hogy a záróakkordot hallja és véget ért a csoda, a csendből elemi erővel szakad ki újra Dio torkából: "BUT, … STILL I’M SAAAAAAAAAAAAAAAAAD!" Szavakat hiába is keresünk rá, leírhatatlan, - mint ahogy a lemez egésze is az.
Túrisas
(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)
Szabadkozással kell kezdenünk, hiszen a hannoveri csapat ebben az évben már a harmadik lemezét jelenteti meg. Ha az 1972-ben megjelent Lonesome Crow debütalbumot még nem is tekintjük mérföldkőnek (egyébként meg nyugodtan tekinthetjük, hiszen Klaus Meine, Rudolf Schenker, - sőt még tesója Michael is! – a zenekar tagja) annak pszichedelikus, elszállós hangulata miatt, az 1974-es Fly To The Rainbow elhallgatására már nem lehet mentséget találni. Az érthetetlenül elfuserált, szuperbéna borítógrafikán kívül képtelenség belekötni a lemezbe. A címadó, a Speedy’s Coming, vagy a gyönyörű Fly People Fly, mind-mind örök klasszikusnak számítanak.
Az adósságunk kötelező törlesztése után pedig elérkeztünk a következő (aktuális) esztendőbe, 1975-be. Megjelenik az In Trance, a Scorpions pedig szépen lassan elindul a világhír felé. Hogy a kijelentés súlyát és jelentőségét megértsük, nézzünk egy kicsit a dolgok mögé.
A hard rock, sőt a rockzene mint olyan, alapvetően angolszász "találmány". A hetvenes években szinte valamennyi meghatározónak számító rockbanda, Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple, Uriah Heep, stb. Angliából indul el. A szigetország jelentősége ebből a szempontból az évtized kezdetén még az Egyesült Államokénál is nagyobb, bár egy-két meghatározó csapat (pl. Kiss) és persze a nagyobb piac diktálta törvényszerűségek miatt ez a trend folyamatosan kiegyenlítődik, majd rövidesen meg is változik. Ám az a fajta jó értelemben vett zenei internacionalizmus, amely most a török Mezarkabultól a svájci Gotthardon át a brazil Angráig egy családot alkot, ebben az időben még elképzelhetetlen. Németország ráadásul külön is érdekes, hiszen arra a rocksajtót figyelemmel kísérő fiatalabb olvasók is emlékezhetnek, hogy a német metalra nem is olyan régen még előszeretettel ragasztgattak olyan némiképpen dehonesztáló jelzőket, mint a "bajszos metal", "sörmetal2 stb. Egy szó mint száz, egy német zenekarnak nagyon kellett bizonyítani, ha versenyképes akart maradni angol, vagy amerikai társaival. Nem volt ez máshogy a hetvenes években, illetve dehogy is! Máshogy volt. Egyszerűen elképzelni sem lehetett, hogy egy német hard rock banda, ráadásul erős akcentussal és diszkrét orrhangon éneklő frontemberrel világraszóló sikert érjen el. Két emigráns magyar köré szerveződött ugrabugra diszkócsapat a mongol-német egymásratalálás oltárán áldozva ugyan "öregbítette" a német zenekultúra jó hírnevét az egész világon, és megkezdte a zenei elszigeteltség falainak lebontását, de ha most elkezdeném pedzegetni, hogy tulajdonképpen a Scorpions is a Dzsingisz Kán által kitárt ajtón sétált ki a nemzetközi mezőnybe, Garael holnap egy szemrehányó e-mailben köszönné meg az eddigi munkámat. Még szerencse, hogy eszemben sincs ekkora baromságot állítani.
Az In Trance meghökkentő, szexuális túlfűtöttségről árulkodó borítójával (ez a későbbiekben is jellemző maradt a csapatra) ugyan alkalmas volt a figyelemfelkeltésre, de az óriási siker megalapozására önmagában kevés lett volna. A lemez egésze, de a címadó szám különösen is megmutatja, hogy miért voltak világhírre predestinálva a skorpiók; Egy alapvetően egyszerű harmóniamenetre és lassú akkordbontásra érkezik egy szintén egyszerűnek tűnő dallam, ami fokozatosan építkezve, a torzított gitárok belépése után egy kétszólamú refrénben teljesedik ki. Mondhatni, semmi különös, csakhogy: ezek a dallamok 30 év elteltével is megunhatatlanok. Igen, Schenkerék úgy értenek a dallamokhoz, mint a világon csak nagyon kevesen. - Ebben áll a titkuk. Le lehet őket persze "nyálasbandázni", de azért felhívom a figyelmet, hogy a kortársakkal szemben, ők egyáltalán nem használnak billentyűs hangszereket! Ekkor még a soraikban tudják a Hendrix-fanatikus gitárost, Uli Jon Roth-ot is. Az ő szerzeményei (Dark Lady, Sun In My Hand, Night Lights) egy más megközelítésű, kevésbé slágeres zenei világot tárnak elénk, de ettől nem kell megijedni, Roth tehetsége megkérdőjelezhetetlen, mind a mai napig a világ legjobbjainak szűk elitjébe tartozik.
Két nagyon erős koncertfavorit, kissé a mi "Szállj fel szabad madár" dalunkra emlékeztető Top Of The Bill, valamint egy kőkemény R’n’R téma, a Robot Man számítanak még a lemez húzószámainak, mindkettő a legendás Tokyo Tapes (’78) koncertlemezükön is hallható.
Bajban leszünk itt az újságnál, hiszen innentől kezdve egészen 1980-ig évente jelentetnek meg majd lemezeket és bármelyikre is ráfogni, hogy nem meghatározó megjelenése az adott évnek, komoly szakmai inkompetenciát sejtet. "Jövőre" pl. itt a Virgin Killer…
(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)
Pedig már akkor gyanús volt, amikor Garaellel egyeztettem a felkínált 1974-es lista választható lemezeiről! Mégis úgy voltam vele, hogy talán az idő szalad nagyon gyorsan, és én tévedek. Ami azt illeti, valóban én tévedtem, de nem úgy, ahogy gondoltam.
Tehát: Ez a High Voltage nem az a High Voltage, és ugyan tényleg 1974-ben jelent meg, de kizárólag Ausztráliában, egy kis kiadó (Albert) terjesztésében, ráadásul egy számomra teljesen ismeretlen borítóval.
Óriási szerencse, hogy a rajta szereplő számokat azért innen-onnan már magam is ismertem, de az a tervem, hogy a szinte minden rockrajongó által ismert klasszikusokon végigmasírozva agyba-főbe dicsérem a csapatot, csúnyán füstbe ment. Ezen a lemezen tudniillik távolról sem a minden rockrajongó által ismert klasszikusok szerepelnek.
Mielőtt az Atlantic kiadónál, az egész világra kiterjedő terjesztés mellett megjelent az a bizonyos "első lemez" HIGH VOLTAGE 1976-ban (erre emlékeztem én jól), már két (kisterjesztésű) lemezen voltak túl a srácok. Egy tipikusan korai zsengéket tartalmazó és High Voltage címmel megjelent anyagon (amiről éppen írok), illetve a már lényegesen izmosabb, 1975-ben TNT címmel kiadott korongon. Ez utóbbi lett végül tulajdonképpeni debütalbumként megjelentetve 1976-ban, kiegészítve a 74-es megjelenés két nótájával (She’s Got Balls, Little Lover).
Nem gondolom, hogy bármit is levonunk a csapat érdemeiből, ha azt mondjuk, hogy a blues-klasszikus Baby, Please Don’t Go-val induló lemez még legalább annyira útkeresés, mint megállapodott és évtizedekre bőséges muníciót biztosító, stadionrobbantó boogie a Young tesók boszorkánykonyhájából. Nyilván, hogy a lírai(!)Love Song nyomvonalán továbbhaladva soha nem jutottak volna el a madridi arénába, vagy a donningtoni headliner státuszig. A banda ugyanakkor már "kész", hiszen együtt van mindenki, egyedül Cliff Williams hiányzik, és a még tétova lépések mellett már azért ott vannak azok az építőkövek, amelyekből később felépül ez a szinte páratlan életmű. Malcolm halálpontos ritmusjátéka, a cizellálástól írtózó Phil Rudd-ban működő metronóm, Bon Scott pimasz hangja és Angus szólói. Utóbbi éppen attól hihetetlen és egyedülálló, hogy semmi egetrengetőt nem játszik, mégis utánozhatatlan.
A She’s Got Balls és a Little Lover valóban a két legerősebb nóta, az előbb felsoroltak ékes példájával, bár hangsúlyozom, ez még csak beköszönés és jóindulattal is csak előkészület a világhódításra.
A hosszabb értékelések pedig "két év múlva" következnek.
Túrisas
(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)
Nem is rocker (azonnal hagyja el a termet!!!!!), aki az első három Black Sabbath lemezről (Black Sabbath, Paranoid, Master Of Reality) a címadó, illetve a két héttel ezelőtt már kivesézett MOF alapvetésről mondjuk a Children Of The Grave nótá(ka)t nem ismeri. Ugyanakkor nem lennék ilyen szigorú azokkal, akik a Vol4 albumról lányos zavarukban nagy hirtelen nem tudnak klasszikust említeni. Maga a lemez ugyan kétségkívül rocktörténelem, számos örökbecsű, nagyszerű tétellel, de el kell ismerni, hogy a zenekar tudatos irányváltása miatt már nem minden tekintetben tekinthető az említett triász stiláris, de fogalmazhatnám földhözragadtabban is, - zsigeri, ősgonosz folytatásának.
Azt gondolhatnánk, hogy ebben az időben még nem volt oly nagy jelentősége egy hangmérnöknek, hiszen nem lacafacáztak sokat a fiúk, csontra beszívva, kokaintól réveteg tekintettel bementek a stúdióba és két nap alatt felrántották az egész anyagot. Van igazság ebben, de azért mégsem volt ez ennyire egyszerű.
A MOF lemez után a zenekar megvált az addigi lemezeik hangzásáért felelős Rodger Bain/Tony Allom hangmérnököktől és elhagyva Angliát egészen Los Angeles-ig mentek némi vérfrissítés céljából. A fogalmazás ugyan szerencsétlen, hiszen köztudott, hogy ebben az időszakban a vérükről sok minden elmondható, de hogy friss lett volna, az semmiképpen nem. Az eredetileg tervezett "Snowblind" lemezcímet éppen azért vétózta meg a kiadó, mert az – egyébiránt zseniális nóta - leplezetlenül a kokain okozta "gyönyörökről" szól.
A csapat tehát úgy döntött, hogy némileg változtat a megszólaláson és a Zeppelin által sikerre vitt, hard rockosabb, akkor kommerszebbnek mondott vonalat követi. Tény, hogy ez azért jelentős változás volt a MOF pőre, sírontúli világához képest. Nem is annyira Iommi gitárja, mint inkább a szintén BS védjegynek tekinthető, Geezer Buttler nevével összeforrt bőgőhangzás sínylette meg leginkább a változást.
A nyitó Wheel of Confusion-ban, mint az állatorvosi lovon, máris tettenérhető, hogy miben más ez a zenei megközelítés. Hosszú, billentyűvel (!!!) megtámogatott tétel, jammelős szólóval, szelídebb hangzással, ami később elvezetett a Technical Ecstasy, sok rajongó számára már követhetetlen progresszív világához. Persze, ez azért továbbra is Black Sabbath, sőt ráadásul nagyon is jó, nagyszerű muzsika!
A Tomorrow’s Dream amolyan metalba oltott pszichedelia, de nyílván hiteles, hisz gyakorlatilag drogon élt a csapat.
A Changes "szerelmes" líra, minimál zongorakísérettel. Személy szerint én nagyon szeretem és tényleg kár, hogy Kelly Osbourne kicsit hazavágta. A Live & Loud lemezt azért csodásan zárja le Zakk Wylde kíséretével.
A Supernaut a lemez egyik legsabbathosabb tétele. Hihetetlen, de Iommi úgy képes pofonegyszerű riffeket kitalálni, hogy azok egyből indulnak az örökkévalóságba, ahelyett, hogy lesajnálóan mosolyognánk rajtuk. A Snowblind energikus, jellegzetes BS nóta, bármiről is szól.
Kiemelkedik még a lemezről a Cornucopia Iommi jellegzetes, utánozhatatlan szólóival, valamint az Under The Sun, amely az egyik leglassabb Sabbath riffel büszkélkedik.
A St. Vitus Dance sokat ígérő címe ellenére nem lett klasszikus darab, az FX, illetve a Laguna Sunrise pedig insrumentális, szerzemények. Utóbbi néha előkerül koncerteken, akkordbontásaival legtöbbször Iommi szólóinak bevezetéseként szolgál.
A Vol4 zeneiségét és jelentőségét tehát nem érdemes kétségbevonni, annak ellenére, hogy talán a klasszikus első három lemez inkább kifejezi azt, amit nekünk mára a Black Sabbath jelent. És azt sem szabad elfelejteni, hogy maga a csapat sem tartotta fiaskónak ezt a produkciót, hiszen a következő lemezekkel (Sabbath Bloody Sabbath, majd Sabotage) is ebben az irányban fejlődtek tovább.
Túrisas
(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)
Ian Gillan többször is nyilatkozta, hogy ha a klasszikus lemezek közül kedvencet kellene választania, az egyértelműen a Fireball lenne. Érdekes ez a választás, ha figyelembe vesszük, hogy a Fireball az In Rock (1970) és a Machine Head (1972) közé "ékelődött" be. Akinek ez a két lemez semmit nem mond, ne is folytassa az olvasást, hacsak nem azzal a céllal teszi, hogy kellő bűnbánat után elindul, és addig megy, amíg be nem szerzi mind a kettőt.
Visszatérve cikkünk tárgyára, a Fireball nem volt éppen egy slágergyüjtemény. (A "sláger" itt a szó nemes és nem kereskedelmi rádiós értelmében értendő, arra a boldogabb időkre emlékeztetve, amikor még 10 perc körüli kompozíciók is lehettek slágerek, pl. Child In Time, Stairway To Heaven, stb.) Talán ebből a szempontból a címadó és a Strange Kind Of Woman volt a kivétel, de előfordult, hogy a lemez bizonyos korabeli változatain ez utóbbit a klasszikussá vált Demon’s Eye nóta helyettesítette, amit én egyébiránt a mai napig nem értek. Gillan szerint ez volt a klasszikus fölállás legkísérletezőbb, legprogresszívebb lemeze, s ez minden kétséget kizáróan így van. Ez volt az utolsó album, amit a személyes konfliktusok még nem árnyékoltak be. Bár nem hallatszik rajta, a Machine Head fölvételekor már egyre nőtt a feszültség Blackmore és Gillan között, ami azután odáig jutott, hogy a Who Do We Think We Are stúdiómunkálatai alatt a két zenész már nem is beszélt egymással.
Csak zárójelben jegyzem meg, nagyon halkan, hogy bármilyen összeférhetetlen különc is Blackmore és akármiennyire tiszteletem is Gillant, zenei szempontból a Burn című csodalemez és Coverdale fölfedezése egyértelműen Blackmore-t igazolta. De térjünk vissza a Fireball albumra.
A lemezt tehát nem slágerlisták élére kúszó örökzöldek fémjelzik, hanem egy igazán előremutató hozzáállás a Rock zenéhez. A Fireball, a Demon’s Eye és a No One Came igazán húzós, dögös nóták, amiket mostanában egyre szívesebben vesznek elő koncerteken, és a tribute albumoknak is kedvencei közé tartoznak (gondoljunk csak az Yngwie Inspiration albumán szereplő Demon’s Eye földolgozásra, brrr!). Az egyébként egy vicc, amikor a Heavy Metal gyökereit boncolgató VH1 sorozatban rendre kihagyják a Deep Purple-t a legfontosabb és legnagyobb hatást gyakorló bandák közül.
De van itt kocsmadal hangulatú country utánérzés is, mint az Anyone’s Daughter (a szövegben Gillan híres humora is megcsillan egy kicsit), a (nem) kicsit elvont The Mule, és a gitárosoknak igazi csemegét nyújtó Fools. Nagyon sok bárdista nem tudja, de a csellót idéző, a hangerőszabályzó le,- és föltekerésével elért, mára közkedvelt gitárhangzás gyökerei ebben a számban keresendők és találhatók. Egy Jimmy Page vs. Blackmore szakmai vita ugyan pikáns lehetne, én mindenesetre azt gondolom, hogy 1971-ben Blackmore-nak nem volt párja, s ezért még néhány hotelszoba szétverését és színpadi hisztijét is szívesen elnézem neki.
Ha valaki ma meg akarja hallgatni a Fireball című klasszikus Deep Purple albumot, az nagy szívességet tesz magának, ha a 25. évfordulós újrakevert CD-t teszi be a lejátszóba, nemcsak azért, mert olyan érdekes számokat hallhat rajta, amelyek végül nem kerültek föl a lemezre (I’m Alone, Freedom, Slow Train), hanem főleg azért, mert Roger Glover hangmérnöki munkájának köszönhetően a hangzás összehasonlíthatatlanul jobb lett. Ráadásként a műkedvelő egy nagyon színvonalas booklet-et vehet a kezébe sok fotóval és korabeli történettel.
A Fireball a Deep Purple klasszikus fölállásának talán nem a legnépszerűbb, legnagyobb hatású albuma, de kétségkívül a leghaladóbb szellemű. Egy előremutató, kísérletező alkotás, amit érdemtelen lenne a Child In Time és a Highway Star közé beékelődött felejthető epizódként értékelni.
Túrisas/Tartuffe
(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)
Még a Freedom Call el sem kezdte a programját, amikor én már megkaptam a Rage-től az est első meglepetését. A különböző relikviák mellett olyan minőségi Victor Smolski-pólót is kínáltak viszonylag jutányos áron, hogy komolyan gondolkodtam egy duplum példány megvásárlásán is. Most, túl az első, koncert okozta sokkon, kicsit lehiggadva és józanul belátva a rosszra hajló emberi természetből fakadó kapzsiságomat és telhetetlenségemet, már nagyon bánom, hogy ezt elmulasztottam.
Tudniillik, április 07-én, nagy részben ennek a fehérorosz úriembernek köszönhetően, varázslatos estével ajándékozott meg a Rage három tagja engem, és azt a kb. 5-600 embert, akik szintén úgy döntöttek, hogy nehezen tudnak ennél jobb programot keresni maguknak péntek estére.
A "világ legszexisebb dobosának" (nem én mondtam!!!) felvezető monológja után robbant be a csapat az új lemez címadó dalával. És ha már Mike Terrana-t említettük, álljunk is meg nála egy pillanatra. Fehér fénnyel megvilágított robosztus felsőtestével úgy festett, mintha Michelangelo Mózes szobra unta volna el az évszázados statikusságot, és némi fazonigazítás után beült volna a szerkó mögé. Terrana a heavy metal dobos archetípusa: Játéka, összhangban testi adottságaival, brutális intenzitású és erőteljes, de emellett rendkívül látványos, és nem utolsósorban pontos is. Szólója ezúttal – vélhetően Smolski által megkomponált – zenére volt koreografálva. Igen, hiszen itt minden mozdulat ki volt találva, nem beszélve arról, hogy a dobverők legalább annyit voltak a levegőben, mint a kezében. Egy szó, mint száz, lenyűgöző teljesítményt nyújtott.
A budapesti műsor "setlist"-je nem különbözött lényegesen az oldalunkon már néhány nappal ezelőtt közreadottól. A már említett címadó, No Fear, Down, Turn The Page, I’m Crucified/Straight To Hell alkotta első blokk után következett be az a pillanat, ami – legalábbis számomra – hirtelen kiemelte az eseményt (és vele engem is) térből és időből.
A hetedik égig elragadtatva oldódtam fel a Lingua Mortis Suite elejétől a végéig előadott csodájában, és csak az utolsó tételéből (Beauty) kifejlődő Smolski szóló után érkeztem vissza a Földre.
Ez az eredetileg nagyzenekarral felvett (itt sampler segítségével megszólaltatott) mű olyan energiával és gyilkos erővel szakadt ránk, amit csak ritkán tapasztal meg, még az intenzív koncertjáró is. Ekkorra már kristálytisztán, arányosan szólt minden, Smolski gitársoundja szinte a terem közepéig tolta vissza az első néhány sort, és akinek a No Regrets hallatán nem volt lúdbőrös az alkarja, legyen olyan kedves, írjon be a Fórumba, mert kíváncsi vagyok hányan vannak…
A Hard Rock Magazinban már többször lelkesedtem Victor Smolski gitárjátékáról, így csak ismételni tudom magam. Ez a muzsikus, mind technikai felkészültségét, mind zeneszerzői kvalitásait, mind kiállását, mind színpadi munkáját (koncert után levegőt alig kapott) tekintve a világ legjobbjai között van. (G3-ba vele!) Öröm volt nézni, ahogy együtt élt a hangszerrel.
A "Suite" után folytatódott a koncert, és ha nem is érte, érhette el azt a zenei magasságot, amit a műsor közepén, azért a szvinges bevezetéssel induló Don’t Fear The Winter, az elmaradhatatlan Higher Than The Sky (A Judas Priest Jawbreaker-jével megturbózva) tett arról, hogy a jelenlévők mostanában ne felejtsék el, mire is "herdáltak" el 4.500 forintot.
Végül, de nem utolsósorban minden dicséret kijár a főnök Peter "Peavy" Wagner-nek, aki a hangszeres jártasságot tekintve ugyan messze elmarad a két beosztottól, de azzal, hogy ezt a formációt összehozta, és évek óta összetartja, nagyon sok szép pillanatot szerez nekünk.
Geoff Tate - vocals Michael Wilton - guitars Mike Stone - guitars Eddie Jackson - bass Scott Rockenfield - drums
Közreműködnek:
Ronnie James DIO - Vocals Pamela Moore – Vocals
Dalcímek:
01. Freiheit Ouvertüre 02. Convict 03. I'm American 04. One Foot in Hell 05. Hostage 06. The Hands 07. Speed of Light 08. Signs Say Go 09. Re-Arrange You 10. The Chase 11. A Murderer? 12. Circles 13. If I Could Change It All 14. An Intentional Confrontation 15. A Junkie's Blues 16. Fear City Slide 17. All the Promises
Értékelés:
Tisztázzuk rögtön az elején: Eretnek vagyok. Nekem az Operation:Mindcrime egy forradalmi lemez a zeneileg sok szempontból kiszámíthatóvá váló 80-as évek végéről. Ez még rendben is lenne, ezért még nem jár hüvelykszorítás, esetleg spanyolcsizma. De most megvallom; Az "Empire" sokkal közelebb került a (fém)szívemhez. A "Silent Lucidity", vagy az "Is There Anybody Listening", de még a rajongókat megosztó "Promised Land" lemez csodálatos balladája, a "Someone Else" is sokkal jobban tetszik, mint bármi, az egyébként kitűnő OM lemezről. Mindennek viszont kétségkívül volt annyi előnye, hogy én azok közé tartoztam, akik nem utasították el élből a zenekar ötletét, mondván, elvetélt próbálkozás akár csak a közelébe is érni a klasszikusnak. Ha valamiért volt is bennem némi szkepszis, az nem annyira a Queensryche-nak, mint inkább a mostanában sokszor gyanúsan üzleti alapú visszatérési (pl. Judas Priest), és időszerűtlen lemezkiadási (pl. Helloween: Keeper-Legacy) igyekezetnek volt köszönhető. Persze, nézőpont kérdése, sokan vannak, akik ezt a Heavy Metal újjászületésével magyarázzák. Én óvatosabb vagyok.
Aztán. Tudom, hogy a QR sztereotípiák közül a legelcsépeltebb, de erről is csak szót kell ejteni; Chris DeGarmo személyében olyan zeneszerzője volt a csapatnak, akit nem lehet csupán lelkesedéssel pótolni.
A félelmeim ellenére hittem abban, hogy a Birodalom sokat próbált muzsikusai összekapják magukat, és egy kitűnő lemezzel rukkolnak elő, már csak a legendává nemesült cím, és az ezzel járó felelősség miatt is.
Most pedig erőt kell vennem magamon, hogy leírjam, mert a legkevésbé sem örülök annak, ami számomra a sokadik meghallgatás után egyértelmű: A klasszikus első részhez képest az Operation: Mindcrime II. egyedül talán a borítógrafika és a megszólalás tekintetében lehet összehasonlítási alap. Utóbbi, majdnem húsz év előnnyel természetes, előbbi elhanyagolható.
Biztos el fogják mondani a hitvédők, hogy a lemez haladt a korral, nehezen kiismerhető, és csak hosszú, alapos hallgatás után mutatja meg igazi értékeit. Elismerem, ebben is van igazság, nem egy összecsapott album, ehhez kétség sem férhet. A számos hangsáv, a nagyzenekari részek, a kórusok, az összetett, nem könnyen megjegyezhető énektémák arról árulkodnak, hogy nem vették félvállról a feladatot, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy Ronnie James Dio is a történet részévé vált Doctor X szerepében.
Azzal is fognak a támogatók érvelni, hogy igazi művészlemez született. Lehetett volna ugyan könnyen reprodukálni az első rész hangulatát, de ezzel becsapták volna a rajongókat. Nem az volt a cél, hogy olcsó, hatásvadász dallamokkal kópia szülessen. Rendben. De a nemzedékeken átívelő alkotások, dalok, himnuszok nem feltétlen azért válnak klasszikussá, mert a zeneelméleti bravúrok ezt szükségképpen megalapozzák, hanem mert sokszor relatív egyszerűségükkel is, megérintik az embereket. Most, néhány hallgatás után sem tudom, vajon melyik szám lesz az a lemezről, ami a "belső lemezjátszómon" elkísér majd a munkahelyre, sétákra stb. A "Revolution Calling" refrénje a mai napig sokszor beugrik "csak úgy", minden előzmény nélkül, az "I’m American" redhotchillis, hadaró modernségével erre képtelen lesz. Az "If I Could Change it All" talán az egyedüli dal, amiért maradéktalanul tudok lelkesedni.
De nem látom értelmét, hogy számokra lebontsam a lemezt. Tegyék meg ezt mások, leginkább azok, akiket rabul ejt a produkció nagyszerűsége.
Összegzés:
Összegző véleményem, hogy az OM II. a komoly előkészület, és belefektetett rengeteg munka ellenére sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A király, ha nem is meztelen, de aggasztóan alulöltözött.
Queensryche: Mindcrime at the Moore - DVD
2007
Rhino Entertainment
Csupán egy rövid megjegyzés: a CD ajánló írás óta eltelt időben piacra dobott "Mindcrime at the Moore" DVD megtekintése után némileg azért enyhült a haragom, de a leírtakat azért alapvetően nincs okom újrafogalmazni. Az első rész örök klasszikus, a második meg hát ... hmm ... színházban előadva és eljátszva ... izé, ... nem is olyan rossz.
