A hódmezővásárhelyi Edda buli hangbeállása után keletkezett holtidőt használtam ki, hogy a koncertkezdésig beszélgessek az ország kétségkívül egyik legjobb gitárosával a Zenéről, a média világáról, gitározásról és gitárosokról, a jelen és a "bakancsos korszak" hitelességéről, és egyebekről.


 

Hogyan ítéled meg az élőzene helyzetét és lehetőségeit abból a kettős szerepből, amit neked az Edda gitárosaként és ugyanakkor klubzenészként is - meglehetősen egyedülálló módon - lehetőséged van megélni?

Alapi István: Teljesen skizofrén a helyzetem, hiszen az Eddával évi 70-80 bulit tartunk magyar viszonylatban nagyon jó körülmények között, és innen nézve valóban úgy tűnhet, hogy minden rendben van. Ugyanakkor egyéb zenekaraimmal én is klubokban zenélek, ezen keresztül pedig teljesen le tudom mérni, hogy mi a helyzet klubszinten. Akár a Jeff Porcaro Emlékzenekarral, akár a saját bandámmal, ahol még rosszabb a helyzet, hiszen az általunk játszott zene a jazz-klubokban túl rockos, a rock-klubokban túl jazz. Ráadásul Mo-n csak néhány olyan klub van, ahol minimális megbecsülése mégiscsak van a zenekaroknak. Általánosságban viszont elmondható, hogy méltatlan körülmények között zajlik a klubozás, pedig mégiscsak a zenészek hozzák be az embereket. A klubhierarchiában sokszor a pincérek mögé szorulunk. Teljes idiotizmus, de ahogy megpróbáltam a téli időszakra az Alapi Band-nek koncerteket lekötni, nemegyszer megkérdezték, hogy van-e dobos, az igenlő válasz után pedig köszönték, de nem kértek belőle. Ebben persze az is közrejátszik, hogy a hangszigetelés sem erőssége a hazai kluboknak, emiatt a tulajdonosok rendre konfliktusba kényszerülnek a zajra érzékeny környezettel. Ezzel együtt is azt tudom mondani, hogy tíz éve még rosszabb volt a helyzet.

Voltaképpen azért abban sem vagyok biztos, hogy az Edda igazi „mainstream”-nek számít…

Alapi István: De, az Edda az az, mindenképpen az. Ha nem is abban az értelemben, hogy folyunk a médiából, mert azért ez túlzás. De nem is ez a lényeg. Az arénában a Deep Purple koncerten annyi fizető néző volt, mint Robbie Williams fellépésén. Pedig a média az előbbiről szinte tudomást sem vesz. Abban az időben, amikor a leginkább arról szólt minden, hogy a rock halott, egy túlhaladott műfaj, kilátogattam az MTK Stadionba a Metallica koncertre, és 25.000 embert találtam ott. Csak néztem, hogy ezek akkor itt nyilván nem léteznek, valószínű, valamennyien zombik. Ez egy média teremtette világ, tudatos szellemi leépítéssel és ízléstorzítással, amihez egy csomó eladható árucikk is szorosan kapcsolódik, ezért fontos, hogy ezt a mesterséges világot valakik fenntartsák, ez egyértelmű.

Folytathatjuk ezen a vonalon, de akkor rövidesen elérkezünk az összeesküvés-elméletek kikerülhetetlen taglalásához, ami nem feltétlen érdekli a Magazin célközönségét. Ezért inkább lapozzunk! Szerepeltél az előzetes elvárásoknak szerintem nem teljes mértékben megfelelő Gitárpárbaj II. lemezen is, ahol Karácsony, Tátrai, Szűcs Antal, Felkai, Závodi mellett, a fiatalabb gitáros–generációt képviselted játékoddal.

Alapi István: A magam 44 évével, ha-ha! De kétség kívül így van. Nagyon komoly dolognak indult ez, de ilyen-olyan okok miatt tényleg beleszorult egy picit a lehetőség. Talán, ha a Gitárpárbaj I.-hez hasonlóan, itt is lett volna egy stúdióoldala a lemeznek, talán maradandóbbat tudunk alkotni, Így kicsit kiérleletlennek, olyan haknisnak tűnik valóban, pedig mindenki lelkesen kezdett neki a munkának.

Az Edda kapcsán rendre elhangzik a kritika, a bakancsos korszak hitelességét állítják szembe a jelennel…

Alapi István: Ez a vesszőparipám! Kétség kívül volt az Eddának egy nagyon fontos korszaka, amikor megtörtént az áttörés. Ez négy lemez, a búcsúkoncertet is beleértve. Én azóta 26 Edda lemezen játszottam 19 év alatt, mégis ezzel a bakancsos korszakkal kell állandóan szembesüljünk. Gömöry 20 éve, Kicska Laci 17 éve nyomja, ezért felesleges, sőt nem is vagyok hajlandó arról beszélgetni, hogy melyikünk létjogosultsága a nagyobb. Ez ellen persze nincs mit tenni, Brian Johnsonnak is valószínű haláláig mindig meg kell válaszolnia azt a kérdést, hogy milyen Bon Scott után énekelni az AC/DC-ben.

Azt még azért hozzá kell tegyem, hogy a koncerttapasztalat azt mutatja, nagyon sok helyen a régi Edda-új Edda kérdés már nem a bakancsos-nem bakancsos korszakokra vonatkozik. Ahol fiatalabb a korosztály, ott a régi Edda, az Éjjel érkezem, a Kör, és a Gyere őrült.

Ebben teljesen igazad van, de nem feltétlen erre gondoltam. A zenekar hitelességét elsősorban Attila szereplései miatt kérdőjelezték meg. Sok rajongó gondolja azt, hogy a Dáridó olcsó népszerűsége összeegyeztethetetlen a kezes-lábas, melós őszinteséggel.

Alapi István: Bon Jovi másod, vagy harmadosztályú filmszerepei miatt 4 évre leállította zenekarát. Slash pedig egyszercsak ott ugrált a műanyag orrú, pedofil csávó mellett. Abból senki nem csinált problémát, csak nálunk van mindig ez az akadékoskodás. Kipróbálta magát más területeken, amit én nem érzek problémának. Ha rosszul csinálta volna, talán azt mondanám, hogy hiba volt. Előítéletek nélkül meghallgatva, hogy miként adta elő ezeket a műdalokat, azt kell mondjam, kurva jól. Innentől kezdve pedig nem érdekel, ki mit mond, még akkor sem, ha egyébként én is ittam a levét, hiszen kevesebbet játszottunk Attila fellépései miatt. El is mentem egy Dáridóra a tatabányai sportcsarnokba, ahol a közönség felét eddások tették ki. Köztudott, hogy az Edda-tábor hányta ezt akkor leginkább a szemére.

Nagy szemekkel néztek rám, hogy mit keresek itt. Én visszakérdeztem; - az egy dolog, hogy én mit, de ti mit kerestek itt?

Zenerajongóként mire kaptad fel mostanában a fejed? Figyeled-e az új hangzásokat? Mennyire látod hosszútávon is életképesnek a gitárorientált zenéket, a már kitárgyalt média, agresszív mai világában?

Alapi István: Én annak örülök elsősorban, hogy az utóbbi időben van egy, ha nem is túl látványos, de érezhető felvirágozása a progresszív zenéknek. Egy sajátos, "maibb", rockosabb megszólalása a korai progresszív zenéknek, mint pl. az ELP, valamint annak is, hogy sok kísérletezős, fúziós, jazz-rock anyag jelenik meg, ez pedig különösen kedves a szívemnek. Hogy neveket is mondjak, nagy rajongója vagyok pl. a Flower Kings zenekarnak, bár az új anyagukat még nem hallottam. Ha nem is új, de a lejátszóm gyakori vendége az akusztikus Rudes/Petrucci lemez is. A jazz-rock formációkat pedig napestig tudnám sorolni.

A kérdés második részére vonatkozóan pedig én azt gondolom, hogy a zenének mára kétféle vonala létezik. Az egyik a média, a showbusiness által ilyen-olyan formában támogatott vonal, amelyben a gitár, ha szükség van rá egyáltalán, csak kiszolgáló szerepet játszik, a kreativitás szikrája nélkül. Szólógitározásról, itt értelemszerűen nem beszélhetünk. Ugyanakkor van a zenének egy másik ága, ami mára abszolút különvált ettől és teljes mértékben differenciálódott. Ezen belül egy irányzat mára már klasszikusnak nevezhető szerintem, az összes klasszikus műfajjal, „komolyzene”, tradícionális jazz, stb. van egy tarsolyban, ami egyben azt is jelenti, hogy soha nem fogunk róla múltidőben beszélni. Ide sorolok bizonyos gitáros produkciókat is, amire persze lehet azt mondani, hogy ezek öncélú műfajok, de szerintem éppen a médiabarát műfajok az öncélúak, mert itt kizárólag a pénzcsinálás a cél. A L’art pour l’art zenélés, pl. egy instrumentális anyag az nem öncélú.

Gitárosok instrumentális lemezeire gondolsz?

Alapi István: Amikor instrumentális anyagokról beszélek, elsősorban azokra a lemezekre gondolok, ahol a gitár egyenrangú más hangszerekkel. Jobban szeretem ezeket, mint az elejétől a végéig végiggitározott albumokat. Mára szívesebben is hallgatom Steve Vai, vagy Satriani lemezeinél az ilyen megközelítésben játszó Tony Macalpine-féle CAB project-et, vagy Greg Howe újabb lemezeit. Utóbbi egyébként Pesten is játszott Enrique Iglesias gitárosaként, egy full play-back bulin. A közönség 99%-ának fogalma sem volt, kit láthat a színpadon.

Végezetül ötletszerűen megemlítenék néhány olyan gitárost, akik ilyen-olyan okoknál fogva stílusteremtőnek számítanak, és szeretném, ha röviden elmondanád, milyen hatást gyakoroltak/gyakorolnak rád.

    Jimmy Page

Alapi István: Nekem az elsőszámú kedvencem. Az egyik meghatározó olyan gitáros volt, aki miatt a rockzenét elkezdtem szeretni. Emlékszem, amikor a Zeppelin-filmet (The Song Remains The Same) játszották a hazai mozik, egy barátom jegyszedő édesanyjának köszönhetően annyiszor néztük meg a filmet, ahányszor játszották. Délután 4-kor beültünk és 9-kor kijöttünk.

    Tony Iommi

Alapi István: Hm, érdekes… Ma már nem hallgatom, de azt azért elmondom, hogy én azt a lemezüket szerettem, a Technical Ecstasy-t, amit Black Sabbath rajongói körökben a legkevésbé szoktak szeretni. Ez volt a legkevésbé sarkos, vasbeton rock, talán a legzeneibb, így nekem ez lett a kedvencem.

    Kurt Cobain

Alapi István: Teremtett egy műfajt, ami nem annyira a zenéről, mintsem az attitűdről, ideológiáról szólt. Mint gitárost soha nem hallgattam, nem is érdekelt.

    Eddie Van Halen

Alapi István: A másik nagy kedvenc. Iskolateremtő, Köztudott, hogy megjelenése után másként fogták fel a gitározást technikailag. De ami miatt én feltétlen rajongónak számítok, az a zenéjükből áradó, egészen különleges atmoszférának köszönhető. Több ízben is láttam őket élőben és olyan hihetetlen pozitív kisugárzás áradt a bandából, onnantól, ahogy a színpadra léptek, hogy nem lehetett nem jókedvűen nézni őket.

    Yngwie J.Malmsteen

Alapi István: 1984-ben hallottam először Göczey Zsuzsa "Lemezbörze helyett" című műsorában. Egy Skodában ültünk éppen a billentyűsünkkel, amikor megszólalt az első lemez és arról a Far Beyond The Sun című szám. Összenéztünk és megálltunk az út szélén. Végighallgattuk, és azt mondtam; "itt a világ vége." Mára már nem nagyon hallgatom, az első 3-4 lemezén megtörtént minden, ami ma is megtörténik. Zseniális. Nagyon tisztelem. Mindkét koncertjén voltam, az első tetszett, a második kevésbé. Az a hisztis attitűd olyan hatással volt rám, hogy ott is hagytam.

    Zakk Wylde

Alapi István: Ez megint egy érdekes jelenség. A Budokan-i koncert DVD összességében, Ozzy-val, az ex-Faith No More dobossal és Trujillo-val nagyon tetszik, azt rendszeresen nézem, egyébként engem annyira nem fog meg hosszútávon a gitárjátéka

    Michael Schenker

Alapi István: Egyáltalán nem érdekel.

    John Petrucci

Alapi István: Minden tökéletes. Ott minden tökéletes. De az én megítélésem szerint érzelemmentes. Kicsit olyan, mint amikor számítógéppel írsz zenét. Félre ne értsen senki, baromira tisztelem azt a fajta zenei alázatát, amivel mindent a tökéletességig megtanult, és nem is mondok rá semmi rosszat, de nekem ez rideg. - "Gorenje."

Köszönöm a beszélgetést!

Túrisas

Megjelenés:
2006
 

Nem tudom, hogy hány fémszív dobban meg arra a hírre, hogy a dán-orosz billentyűmágus Andre Andersen vezette dallamos hard rock csapat megjelentette első DVD-jét. Valamiért ez a csapat nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna, noha olyan énekeseket tudott és tud soraiban, mint D.C.Cooper, illetve John West. Szándékosan hagytam el a zárójeles felsorolást azokról a csapatokról, ahol megfordult a két dalnok, hiszen a rockvilág olyan énekeseiről van szó, akiket illik ismerni azoknak, akik megnyitják ezt az oldalt. De ha nem, az sem baj, keresőprogram, beír, aztán csak győzze nyelni az információt a tisztelt érdeklődő.

Talán Andre orosz származása miatt esett a választás Szentpétervárra, ahol egy nem tipikus koncertteremben, jelesül egy színházban, egy nem tipikus rockfeeling övezte bulit rögzített a csapat (a nézőtéren szépen illedelmesen ülve „tombolt” a nagy életkori megoszlást mutató úri közönség). Virtigli rockert olyan keveset látni, hogy még az is eszembe jutott, talán az évadra váltott bérletek is érvényesek voltak az eseményre.

A Royal Hunt muzsikája ugyanakkor nem egy tökmaghéjköpködős, pogós vadulás, így ezen bőven túl lehet lépni, nem beszélve arról, hogy a koncert vége felé már azért el-elhagyják az ülepek a kárpitot.

De milyen is ez a zene? Kétségtelenül hard-rock, a végletekig kidolgozott szárnyaló, többszólamú vokál és énektémákkal, amire –egyesek szerint - rátelepszik Andre főnök billentyű-fetisizmusa. Nos, mindaz aki megnézi ezt a koncertet, látni/hallani fogja, hogy a lemezeken néha tényleg túldimenzionált szintikavalkád itt csak szem a láncban. Amit viszont nem lehet nem észrevenni, az a vokálmunka. OK! John West páratlan, ezt eddig is tudtuk, a hideg ráz teljesítményétől, de hogy mellette még hárman így énekeljenek! A háttérből kisegítő Maria McTurk mellett az új gitáros Marcus Jidell vokálmunkája is káprázatos. Utánanéztem. A csákó gyermekkorától kezdve a svéd állami opera kórusában énekelt. Ja, bocs. Ezek után csak mellesleg jegyzem meg, hogy hosszú, szőke göndör rőzséje alól olyan szólókat ereget, melyben bennefoglaltatik Yngwie Mester arpeggio varázslata és John Sykes dögös megközelítése egyszerre. Naná, hogy mindezt csuklóból, lazán, mosolyogva.

A RH muzsikájával nehezen barátkozók még azt is (jogosan) a főnök szemére hányják, hogy a csilingelő szintihangzás mellett évek óta ragaszkodik a műanyag, lélektelen dobsoundhoz a lemezeken. Jó hírem van. Ezúttal ezt a hibát is sikerült orvosolni. Olyan böcsülettel, rockosan csépeli a szerkót Kenneth Olsen, hogy abban bizony hiba nincs.

A hét kamerával rögzített koncertfilm nem hasonlítható pl. a Manowar gigászhoz, de élvezhető, bár azt azért közölhették volna a fénytechnikussal, hogy a néha színvörösben pompázó színpadkép ugyan jó ötlet, a helyszínen nézve egyenesen állat, de nem igazán kamerabarát.

Megjelenés:
2007
 

Amikor megtudtam, hogy Szentpéterváron egy nagyszínpados bulit rögzít a csapat, egészen belelkesültem. Noha nem is oly régen a szülővárosban, Bochumban, egy viszonylag kis koncertteremben felvett jubileumi koncertet már kiadtak DVD-n, From Cradle To The Stage címmel, a legutolsó, nálam az "év lemeze" díjat besöprő Speak Of The Dead nótái mindenképpen megérdemelték a kiemelt koncerthelyszínt és az újabb képanyagot. Aki ott volt a Wigwamban, nagyon jól tudja, mire is gondolok.

A beharangozó lézershow-ról, brutál fényekről és irgalmatlan hangulatú koncertről szólt, így borítékolható volt, hogy a jubileumi, extrahosszúságú bochumi buliról majd kevés szó esik, ha végre kézbevehetjük az új megjelenést. Az élet másként hozta. Nem tudom, hogy a csapaton belüli összekülönbözés-e az oka, mindenesetre mással aligha magyarázható az a tény, hogy Mike Terrana alig látszik a DVD-n, ha mégis, akkor csak távolról, illetve egy elfuserált, direkt kib...ós kameraállásból. A dobos zsenit ennél jobban talán csak Copperfield mágus tudta volna eltüntetni. Ennyi erővel a Rage egy újvidéki lakodalmas-mulatós csapat neve után szabadon, akár a 3-1 zenekarnevet is írhatta volna a DVD borítóra. Ebből a koncerten persze semmi nem látszott, de aki ismeri a From The Cradle… filmet, az tudja, hogy micsoda húzást ad az egész anyagnak, hogy szinte állandóan látni az izomból, de rendkívül látványosan játszó dobost.

A másik problémám már jelentkezett a FCTTS kapcsán is. Nyilvánvaló, hiszen látszik, hogy a tízezres tömeg végigtombolja a koncertet, de ebből csak a kötelező közönségénekeltetéskor hallatszik valami. Talán jó megfejtés lett volna egy mikit belógatni föléjük. A bűnösöknek ajánlom, hogy tekintsék meg a Helloween Sao Paulo-i koncert DVD-jét, mennyire karnyújtásnyira kerül a koncertfeeling, amikor hallani, hogy a nótákat az első sortól az utolsóig, sőt a szólókat és riffeket is végigdalolja a közönség. (Ha lesz egy röpke félórám, mindenképpen megírom ezt az anyagot is, addig meg mindenki szerezze be valahogy, csodát fog látni.)

Megjelenés:
2003
 

Értékelés:

Ha valaki hozzám hasonlóan a zenei perverzitás azon a fokán áll, amikor a cd-bookletek részletes áttanulmányozása és memorizálása az első meghallgatás szertartásos részét képezi, akkor nagyvalószínűséggel találkozott már Uli Jon Roth nevével. Kis túlzással, szinte valamennyi jegyzett rockgitáros megemlíti őt a köszönet rovatban, mint zenei hatást. Ennek ellenére nyugodtan állítható, hogy a nagyközönség számára kevésbé ismerős a neve, pedig pályafutása elején sokáig a Scorpions tagja volt, és az ő gitárjátéka hallható a zenekar zseniális 1978-as "Tokyo Tapes" című koncertlemezén is. A már ekkorra világhírű Scorpions, változó, az új évtized zenei elvárásaihoz alkalmazkodó megszólalása azonban már vállalhatatlan a Hendrix-fanatikus, világlátásában, öltözködésében, egész megjelenésében, és ami a legfontosabb, a gitárjátékával is őt idéző Roth-nak. A Scorpionsból való távozása után szólókarrierbe kezd, és érdeklődése egyre inkább a klasszikus zene felé fordul. Kevés olyan művésze van a rockvilágnak, aki egyaránt magáénak tudhatja a virtuóz modern és hagyományos, blues gitározást. Utóbbit a legtöbb gitárhős inkább csak akadémikusan ismeri, a sok gyakorlás és tökélyre csiszolt technika hajlamos kiölni a játékból azt a "koszt", ami nélkül a blues lényege veszik el. Uli Roth ezen kevesek közé tartozik "Transcendental Sky Guitar" című lemezén pl. hallhatunk teljesen autentikus Hendrix adaptációt ugyanúgy, mint Paganini átiratot, két, teljesen más felfogásban, de mégis felismerhetően "rothosan". Ahhoz, hogy ez a játékmód megvalósítható legyen, kifejlesztett magának egy olyan gitárt, amely különös bundozásának és a jóval több, mint kétoktávos gitárnyaknak köszönhetően, - hozzáértő kézben - szinte hegedűszerűen képes szólni.

A Metamorphosis címet kapott legújabb művét 10 év előkészület után rögzítette, egy 15 fős, javarészt vonósokból álló zenekarral. A lemez két része, Vivaldi Négy Évszak című klasszikusának, az eredetivel hangról-hangra megegyező előadása, a főszerepben természetesen Roth, a szólóhegedűt helyettesítő gitárjátékával, valamint ennek metamorfózisa (átalakulása), ami egy összefüggő, megannyi hangulatot, a gitár nyelvén megjelenítő kortárs klasszikus darab, amely folyamatosan visszautal a Vivaldi műre. A "kortárs" szó nem azzal a pejoratív értelmével értendő, miszerint "mezei" hallgatónak emészthetetlen és értelmezhetetlen, bár az is igaz, hogy Roth mester papírra (cd-füzetecskébe) vetett terjengős gondolatai a világmindenségről és a kozmoszból érkező szeretetről, nem halandó embernek valók.

Jason Becker neve elsősorban a gitárfanatikusok körében ismerős. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy alig húszéves, amikor David Lee Roth felkérésére ő foglalja el az ex-Van Halen énekes csapatából távozó gitárzseni, Steve Vai helyét a David Lee Roth Band-ben.

Hogy életműve és ismertsége mégsem olyan jelentős, mint akár az előbb említett művészé, annak tragikus oka van. Becker meredeken felfelé ívelő zenei pályafutása 1990-ben új fordulatot vesz; az orvosok amiotrófikus laterális sclerosist diagnosztizálnak a fiatal gitárosnál…



Jason Becker 1969-ben született a kaliforniai Richmondban. Zenész családba születik, így Jason már öt éves korában elboldogul a hangszerrel, 12 évesen pedig az iskolában és kisebb kávéházakban fellépve szórakoztatja a hallgatóságot. 17 évesen barátjával, a későbbi Megadeth gitáros Marty Friedmannal megalakítja Cacophony nevű zenekarát, amely újszerű megszólalásának és a két zenész jellegzetes, egyéni dallamvilágának köszönhetően komoly elismertségre tesz szert, elsősorban szakmai körökben.

1989-ben meghívást kap David Lee Roth zenekarába, a távozó Steve Vai helyére. Ennél nagyobb kitüntetés aligha érhet gitárost ebben az időben, hiszen az együttes Amerika és a világ legnagyobb arénáiban játszik, slágereit folyamatosan játsszák az amerikai rádiók, nem beszélve arról, hogy a pótolandó gitáros azért mégsem akárki. Még ebben az évben a tekintélyes "Guitar Magazine" szaklap olvasói a "legjobb feltörekvő gitáros" címet szavazzák meg neki.



Jason Becker 20 évesen szinte mindent elér, amit gitáros elérhet. Ezt követően új zenekarával stúdióba vonul, hogy felvegyék a soronkövetkező David Lee Roth lemez dalait, ám Becker nem tud teljes erővel a munkára koncentrálni. Különös zsibbadást érez a bal lábában, amivel igyekszik nem foglalkozni, ám mivel a remélt javulás helyett napról napra gyengébbnek érzi magát, orvoshoz fordul panaszaival. A diagnózis: amiotrófikus lateralis sclerosis, másnéven Lou Gehrig-kór.



Az ALS során a motorikus neuronok pusztulnak el, ami a mozgásképesség fokozatos romlását okozza. Az agy többi része azonban továbbra is kiválóan működik, így az értelmes ember egy többé nem működő testbe van bezárva. Lassan az összes mozgás megszűnik, végsőként a légzés. A korra jelenleg nincs gyógymód, a várható élettartam pedig a diagnózistól számított 3-5 év.

Becker családja összeroppan a hír hallatán, nem úgy a gitáros, aki azonnal visszarepül Vancouver-be, hogy folytassa a "A Little Ain’t Enough" lemez stúdiómunkálatait. Egy-egy gitárrésznek többször is nekikezd, újra és újra próbálkozik, hogy a végeredmény hibátlan legyen. Ekkor már egész testében gyenge, többször elesik, de egyetlen barátját kivéve senkinek sem szól a betegségéről. A lemezfelvételei befejeződnek, Becker már folyamatosan remegő kézzel, minden erejét összeszedve tökéletesen feljátssza a gitártémákat. Szinte hihetetlen, de ebben az állapotában olyan gitárjátékot produkál, amire – minden túlzás nélkül- egészségesen is csak kevesen képesek. A címadó "A Little Ain’t Enough", vagy az "It’s a Showtime!" ritmusozása és szólója egyaránt mestermunka, vagy egy kicsit több is annál. Szinte hihetetlen, hogy mindezt, egy saját képességeinek töredékét birtokló és folyamatosan lebénuló ember játszotta lemezre. David Lee Roth-nak vannak ugyan sikeresebb kiadványai, de az előbb említettek miatt ez a korong – legalábbis számomra – örök emlék és kincs.



A lemez megjelenését követően nincs tovább értelme a titkolózásnak. Mindenki számára láthatóvá válik, hogy nagy a baj, Becker súlyos és gyógyíthatatlan beteg. Az annyira vágyott turnéról már természetesen szó sem lehet. Mivel egyik kezére már teljesen lebénul, szembe kell néznie az elfogadhatatlannal: soha többé nem vehet gitárt a kezébe.



Becker nem adja fel. Egyik kezét használva billentyűs hangszereken komponál zenét szimfónikus zenekarra, énekhangra és gitárra. A megvalósítás és végső formába öntés azonban javarészben zenészbarátaira marad, szerzeményeit ők játsszák fel lemezre. A kiadvány "Perspectives" címmel 1995-ben jelenik meg Japánban, majd Eddie Van Halen személyes közbenjárására egy vezető lemezkiadó cégnél az egész világon.

A szerzeményekről a már tolókocsihoz kötött Becker a következőket mondja: "Kétségkívül eltűnt valami nagyon fontos az életemből, de a betegségem egyúttal hozzásegített a bennem lévő zeneiség kiteljesedéséhez. Hiszek benne, hogy meggyógyulok, de ha nem, azt is elfogadom." Valóban, a lemezen hallható zene egyszerre fájdalmas és gyönyörű, és ténylegesen nem sok köze van a rockzenéhez. Egy lelkileg nagyon erős muzsikus belső vívódásainak, átalakulásának és akaraterejének magávalragadó zenei lenyomata.



1996-ban Beckernek már egyre nagyobb gondot okoz a beszéd, néhány hónap múlva már beszédképtelen és lélegezni is csak nagy nehézségek árán tud. Gégemetszést hajtanak végre nála, egy műanyagcsövön keresztül táplálják, ám állapota tovább romlik. Kórházba szállítják, ahol a klinikai halál állapotába kerül. Két hét vegetáció után az orvosok legnagyobb megdöbbenésére magához tér, sőt vizsgálati eredményei is javulnak. Bár továbbra is teljesen beszéd és mozgásképtelen, leveszik a lélegeztetőgépről, sőt egy édesapjával kidolgozott módszernek köszönhetően kommunikálni is képes környezetével. A módszer lényege, hogy egy számítógép leolvassa a szemmozgását, és a két szem egy-egy mozdulatához az abc egyes betűit rendelik. Ezáltal viszonylagos gyorsasággal tud mondatokat alkotni. A módszer működőképesnek bizonyul, hiszen az eljárás továbbfejlesztésével sikerül a számára legfontosabbat is megoldani. A szemmozgáshoz rendelt hangjegyek segítségével ismét képes zenét szerezni, Ez a zene, barátja Marty Friedman szerint, csak a legnagyobb zeneszerzők alkotásaihoz mérhető. Amerikában már bemutatásra is került, reménykedjünk abban, hogy hamarosan még szélesebb kör számára is elérhetővé és ismertté válik.


 

Jason Becker azon kevés rockzenészek egyike, akik nemcsak gitárjátékuk miatt, de emberi nagyságuk okán is példaképként állhatnak a jelen és jövendő gitárosai előtt.

Túrisas

(A cikk eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg.)

Megjelenés:
1988

Kiadó:
Shrapnel

Zenészek:

Marty Friedman - gitár
Jason Becker - gitár
Deen Castronovo - dobok
Peter Marrino - ének
Jimmy O’Shea - basszus

Dalcímek:

01. X-Ray Eyes
02. E.S.P.
03. Stranger
04. Go Off!
05. Black Cat
06. Sword of the Warrior
07. Floating World
08. Images

A 80-as években felbukkanó gitárhősök megjelenése a maga idejében forradalomnak számított, csakúgy, mint a 90-es évek elejének nagy rockzenei trendváltozása, ám azzal a jelentős különbséggel, hogy amíg a grunge az őszinteség jegyében mindent megtagadott abból, ami néhány évvel korábban még a rockzene lényegét jelentette, az új gitáros nemzedéknek akkor eszébe sem jutott, hogy az elődök zenei örökségét kiradírozza a zenei köztudatból. Ennek ellenére a "gitárhős" kifejezés a mai napig sokszor szitokszó, a zenei individualizmus és egoizmus szinonímája, a zenében megfogalmazandó érzelmekre leselkedő legnagyobb veszély. –Minimalista világban élünk, úgyhogy kár csodálkozni!

Az évtized legelején elsőként Eddie Van Halen és a fiatalon tragikusan elhunyt Ozzy gitáros, Randy Rhoads demonstrálta gitárjátékában azt, hogy a blues alapú rockgitározás mellett létjogosultsága lehet, egy főleg klasszikus-zenei gyökerekből táplálkozó új játékstílusnak is. Az újfajta megközelítés egyre több gitárost sarkallt a hangszer és zeneelmélet még alaposabb megismerésére. Yngwie Malmsteen szenzációs Rising Force című lemezének megjelenése után (1984) pedig egyértelművé vált, hogy akár énekes nélkül is teljes értékű rockzenei produkciókra lehet számítani a jövőben.

A Jason Becker és Marty Friedman (ex-Megadeth) által 1986-ban megalakított Cacophony ugyan nem instrumentális zenekar, bár mindkét gitáros jelent meg szólóban is a piacon. A csapat tipikus példája annak, hogy egyes zenekarok korukat megelőzve hoznak létre minőségi zenei produktumokat. Ha a két Cacophony lemez évekkel később kerül piacra, biztosan nagyobbat durran. Ezek a dalok jobb megszólalással fejeket tudtak volna leszakítani, amit pedig a két gitáros és Deen Castronovo dobos művel, az trendektől és koroktól függetlenül is lenyűgöző. Akkor, amikor még tilos volt az átjárás egyes stílusok között ez a megközelítés a trash-pártiaknak túl dallamos, a dallampártiaknak túl "karcos" volt, elsősorban az énekes Peter Marrino agresszívre vett rekesztései miatt. Az alapvetően barokk parafrázisokkal operáló neoklasszikus gitározással szemben Jason és Marty dallamvilágában inkább a XIX sz. klasszikusai keverednek egyfajta keleties dallamvilággal. A lemezt záró "Images" pl. Debussy ihlette darab. A gitárjátékon érződik, hogy az elkövetők nem "csak" gitárosok, hanem minden területen képzett, nagybetűs Zenészek. Ilyen felkészültségű páros azóta sem jelent meg a színtéren. Felfogni is nehéz, hol tartanának mára, ha Jason Becker a lemez megjelenését követően két évvel nem bénul le egy ritka betegségben, ami a mai napig tolókocsihoz köti.

A riffelős és megjegyezhető refréndallamokkal rendelkező, nem szájbarágósan ritmizált számok központi helyén mégiscsak a szólószekciók vannak, de így is van ez jól. Ha pedig valaki nem talál érzelmet a két zseni játékában, az magára vessen, vagy hallgassa meg Szigeti Ferenc (Karthago) Jimmy-feldolgozásokat rejtő klasszikus-gitár lemezét.

Túrisas

(A CD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg.)