Dionysos Rising

2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Cacophony: Go off! (1988)

Megjelenés:
1988

Kiadó:
Shrapnel

Zenészek:

Marty Friedman - gitár
Jason Becker - gitár
Deen Castronovo - dobok
Peter Marrino - ének
Jimmy O’Shea - basszus

Dalcímek:

01. X-Ray Eyes
02. E.S.P.
03. Stranger
04. Go Off!
05. Black Cat
06. Sword of the Warrior
07. Floating World
08. Images

A 80-as években felbukkanó gitárhősök megjelenése a maga idejében forradalomnak számított, csakúgy, mint a 90-es évek elejének nagy rockzenei trendváltozása, ám azzal a jelentős különbséggel, hogy amíg a grunge az őszinteség jegyében mindent megtagadott abból, ami néhány évvel korábban még a rockzene lényegét jelentette, az új gitáros nemzedéknek akkor eszébe sem jutott, hogy az elődök zenei örökségét kiradírozza a zenei köztudatból. Ennek ellenére a "gitárhős" kifejezés a mai napig sokszor szitokszó, a zenei individualizmus és egoizmus szinonímája, a zenében megfogalmazandó érzelmekre leselkedő legnagyobb veszély. –Minimalista világban élünk, úgyhogy kár csodálkozni!

Az évtized legelején elsőként Eddie Van Halen és a fiatalon tragikusan elhunyt Ozzy gitáros, Randy Rhoads demonstrálta gitárjátékában azt, hogy a blues alapú rockgitározás mellett létjogosultsága lehet, egy főleg klasszikus-zenei gyökerekből táplálkozó új játékstílusnak is. Az újfajta megközelítés egyre több gitárost sarkallt a hangszer és zeneelmélet még alaposabb megismerésére. Yngwie Malmsteen szenzációs Rising Force című lemezének megjelenése után (1984) pedig egyértelművé vált, hogy akár énekes nélkül is teljes értékű rockzenei produkciókra lehet számítani a jövőben.

A Jason Becker és Marty Friedman (ex-Megadeth) által 1986-ban megalakított Cacophony ugyan nem instrumentális zenekar, bár mindkét gitáros jelent meg szólóban is a piacon. A csapat tipikus példája annak, hogy egyes zenekarok korukat megelőzve hoznak létre minőségi zenei produktumokat. Ha a két Cacophony lemez évekkel később kerül piacra, biztosan nagyobbat durran. Ezek a dalok jobb megszólalással fejeket tudtak volna leszakítani, amit pedig a két gitáros és Deen Castronovo dobos művel, az trendektől és koroktól függetlenül is lenyűgöző. Akkor, amikor még tilos volt az átjárás egyes stílusok között ez a megközelítés a trash-pártiaknak túl dallamos, a dallampártiaknak túl "karcos" volt, elsősorban az énekes Peter Marrino agresszívre vett rekesztései miatt. Az alapvetően barokk parafrázisokkal operáló neoklasszikus gitározással szemben Jason és Marty dallamvilágában inkább a XIX sz. klasszikusai keverednek egyfajta keleties dallamvilággal. A lemezt záró "Images" pl. Debussy ihlette darab. A gitárjátékon érződik, hogy az elkövetők nem "csak" gitárosok, hanem minden területen képzett, nagybetűs Zenészek. Ilyen felkészültségű páros azóta sem jelent meg a színtéren. Felfogni is nehéz, hol tartanának mára, ha Jason Becker a lemez megjelenését követően két évvel nem bénul le egy ritka betegségben, ami a mai napig tolókocsihoz köti.

A riffelős és megjegyezhető refréndallamokkal rendelkező, nem szájbarágósan ritmizált számok központi helyén mégiscsak a szólószekciók vannak, de így is van ez jól. Ha pedig valaki nem talál érzelmet a két zseni játékában, az magára vessen, vagy hallgassa meg Szigeti Ferenc (Karthago) Jimmy-feldolgozásokat rejtő klasszikus-gitár lemezét.

Túrisas

(A CD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg.)

Címkék: lemezkritika
2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Kamelot: One Cold Winter Night - DVD


2006
 

SPV/Steamhammer
 
Internetes honlap:
www.kamelot.com
 

progresszív metal
 

USA
 

Khan - ének
Glenn Barry - basszus
Casey Grillo - dobok
Thomas Youngblood - gitár

01. Intro
02. The Black Halo
03. Soul Society
04. Edge Of Paradise
05. Centre Of The Universe
06. Nights Of Arabia
07. Abandoned
08. Forever
09. Keyboard Solo
10. The Haunting
11. Moonlight
12. When The Lights Are Down
13. Elizabeth Part I, II, III
14. March Of Mephisto
15. Karma
16. Drum Solo
17. Farewell

Ennek a koncertanyagnak már régen a boltok polcán kellene lenni, de a kiadó csúsztatgatta a megjelenést ilyen-olyan okokra hivatkozva, mi rajongók pedig rágtuk a kefét és jobb híján vártunk. Csak abban bízhattunk, hogy a pöcsölésért cserébe minőségi anyagot kapunk, ahogyan ez pl. a Whitesnake Live…DVD esetében is történt. Lényeg a lényeg, egy hete már az üzletekben a One Cold Winter Night, és azoknak, akiknek nincs ideje végigolvasni a méltatást elmondom: megérte a várakozás.

A Thomas Youngblood gitáros vezette Kamelot a kitartó munkának, a misztikummal kevert, könnyen befogadható, de mégis ezernyi zenei finomságot rejtő dalainak köszönhetően egyre népszerűbbé válik lemezről lemezre. Az utolsó két, Goethe Faust-ja ihlette konceptlemez pedig minden kétséget kizáróan a Kamelot életmű legszínvonalasabb művészi produkciói. Nem csoda hát, hogy a koncertprogram is döntően erre a két lemezre épül, no meg arra az emberre, aki ezeket a dalokat elénekli. Mit elénekli! Eljátssza, megformálja, önálló életre kelti őket. Khan (ex-Conception) leigazolása Youngblood legnagyobb húzása volt. A szenzációs énekes kifejező, szenvedélyes hangját és előadásmódját Isten is a Kamelot zenei világának teremtette, más kérdés, hogy mégsem Ő, hanem Thomas Youngblood kellett a fúzióhoz. (A háttérben azért lehet, hogy ott mosolygott…)

A koncertre Norvégiában került sor, egy viszonylag kisebb koncertteremben, de ez legalább dugig van fanatikusokkal. A színpad sem nagy, de a végtelenül hangulatos fényeknek, a mozgalmas előadásnak és a nem kevésbé mozgalmas operatőri munkának köszönhetően teljes értékű a produkció, és kicsit olyan, mintha magunk is a helyszínen néznénk a show-t, merthogy show-elemek is vannak bőven, no nem öncélúan és tolakodóan, hanem a dalok által elmesélt történetek szolgálatába állítva. Én legalábbis nem érzem giccsesnek sem a duóban (férfi-nő) énekelt dalok színpadi koreográfiáját, sem a hóesést, sem a meglehetősen hatásos Mephisto megjelenést a March Of Mephisto dalban.

A hangulatos intro után a legutolsó lemez címadó dalával headbangelve beinduló csapat hangzása szokatlanul, de jólesően harapós. A Kamelot zenéje inkább szól hangulatról és csodás dallamokról, mintsem az egységnyi idő alatt lefogott hangok kiugróan magas számáról, de élőben azért jó látni, hogy milyen lazán és fölényes biztonsággal kezelik hangszereiket. Különösen Grillo dobverőforgatós, energikus játéka lenyűgöző, aki egy dobszólóval is előrukkol. Oiver Palotai is nagyszerű zenész és nemutolsósorban igazi rockfazon, jól mutat a klaviatúra mögött.

Ha már itt tartunk, meglehetősen csodálkozom egy netes kollega álláspontján, aki azt írta az új Kamelot anyag kapcsán, hogy neki sem ideje, sem türelme nincs végignézni egy kétórás koncertfelvételt, ezért inkább az audio cd változatot részesíti előnyben.

Azon szerencsések közé tartozom, akik mindkét formában birtokolják a OCWN-t, és meggyőződésem, hogy a DVD ebben az esetben többlettel szolgál a Cd-hez képest.

Khan lenyűgöző színpadi előadása, ahogy átéli a történeteket, a már említett ízléses színházi megközelítés, a látványos hangszerkezelés, ortodox-rocker megjelenés, a pazar fények, stb., mind olyan plusz, amit a Cd nem tartalmazhat.

A dupla DVD része még egy klipeket, interjúkat, egyéb érdekességeket tartalmazó bonusz korong is, az meg egészen természetes, hogy a 2.0 mellett 5.1-es hanggal is élvezhető a koncert.

 

Minden apró részletében színvonalas, nagyszerű anyag a One Cold Winter Night. Egy sajátos hangulattal, ugyanakkor kellő erővel megszólaló csapat zseniális koncertje, amelynek beszerzése a látványosságok miatt mindenképpen a DVD formátumban javasolt.
Hideg téli estékre nélkülözhetetlen!!

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. december 12-én.)

Címkék: dvd
2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Manowar: The Day The Earth Shook - The Absolut Power DVD


2006
 

Magic Circle Music

Internetes honlap:
www.manowar.com
 

heavy metal
 

USA
 

Eric Adams - ének
Joey DeMaio - basszus
Scott Colombus - dob
Karl Logan - gitár

01. The Ascension
01. Manowar
02. Brothers Of Metal
03. Call to Arms
04. Sun of Death
05. Kings of Metal
06. Sign of the Hammer
07. Screams of Blood
08. Blood of my Enemies
09. Kill with Power
10. Metal Warriors
11. The Glory of Achilles
12. Metal Daze
13. Dark Avenger
14. Outlaw
15. House of Death
16. Herz Aus Stahl
17. Wagner Tribute
18. King of Kings
19. Warriors of the World
20. Hail and Kill
21. Black Wind, Fire and Steel
22. Battle Hymn

Nagy dilemmával kellett megküzdjek a kritika megírása előtt. Vagy kielemzem az anyagot, mielőtt nekiülök egy objektivitásra törekedő ismertető megírásának, vagy egy töredékét nézem meg, és az alapján igyekszek véleményt formálni. Szégyen, nem szégyen, ez utóbbi történt.

Tudniillik a teljes anyag (2 DVD) 6 óra 30 perc tiszta játékidőt jelent, aminek alapos kivesézésével a jelenlegi elfoglaltságaim (munka, család stb.) mellett heteket, talán hónapokat fogok eltölteni, viszont addigra el is veszti aktualitását az írásom. Ha viszont "csupán" a két és fél órás koncert után formálok véleményt, mégiscsak a lényegi részt érintem, ráadásul még idejében kiáltok, hogy a Jézuskának írt levelet módosítani lehessen.

Megmondom őszintén, engem már kezdett idegesíteni, hogy a minden tekintetben maximalista csapat sorra jelentette meg az egyébként igényes Hell On Earth DVD sorozat darabjait, de egy épkézláb koncert anyaggal ezidáig nem rukkoltak elő. Azt ugyanakkor sejteni lehetett, hogy ez idő kérdése, és ha végre elszánják magukat egy koncert felvételére, az nem egy alulvilágított, kétkamerás buli lesz, hanem olyan, amit a berhidai szeizmográf is kijelez.

Nagy örömünkre, mostanában azért volt okunk lelkesedni egy-egy koncert DVD kapcsán, így nem szeretnék túlzásokba esni, de azt azért diszkréten megsúgom, hogy Heavy Metal bandától, a Manowar produkciójánál gigantikusabbat még nem láttunk lemezbe préselve.

Az egy dolog, hogy a színpad óriási, ez kijár egy rangos fesztivál fő attrakciójának, de hogy mindez a két oldalán kiegészüljön egy - egy, egyenként háromszintes felépítménnyel, ahol egy teljes, összességében többszáz főt számláló szimfonikus zenekar és kórus támogatja az Igaz Fém zászlóvivőit, - hát az nem mindennapi vállalkozás.

A már önmagában zavarbaejtő látvány, kiegészülve a többtucatnyi kamera mesés, kristálytiszta vágóképeivel, a csodálatos, kivetítős, fénytengerben úszó színpadképpel alig szavakba önthető vizuális élmény, és akkor még szót sem ejtettünk a két legfontosabb koncerttényezőről, a közönségről és magáról a bandáról.

Ilyen teljesen fanatikus, őrjöngő közönséget csak a Maiden Rio-i, illetve a Blind Guardian DVD-jén láttam. Aki ezeket ismeri (ha a Maiden-t sem, azonnal kifelé a teremből!!) tudja, miről beszélek. Még véletlen sem téved úgy a kamera valakire, hogy ne üvöltené extázisban a dalszöveget Eric-kel.

A Manowar igazi ereje az élő fellépésekben van, ezt most is igazolják. A hagyományos bőrökben, szigorú küldetéstudattal színpadra robbanó csapat tisztán, óriási erővel szólal meg, dalról dalra (Manowar, Blood of My Enemies, Dark Avenger stb.) szorítja vissza, majd egy szusszanásnyi erőgyűjtés (Heart and Steel, sajnos németül) után, a klasszikuszenészeket és kórust is harcba hívva, elementáris erővel semmisíti meg a hamis metal gézengúzait (King of Kings-mekkora döfés!), a majd háromórás csatában. És amikor már azt gondolnánk, hogy a látottak fokozhatatlanok, színpadra áll a Manowar-ban már játszott valamennyi muzsikus, igen-igen, 3, azaz három dobszerkó emelkedik a magasba, és jön a Battle Hymn! Jelzőt nem tudok rá, tessék elképzelni: Elöl a Harley Davidson motorok, aztán a felszabadult, mosolygó, győzelmi tort ülő (álló) zenészek, mögöttük a három dobemelvény, a kivetítőn pedig lángnyelvek. - Igazuk van. Abszolút Erő!!

Az ünnepi pillanatban nehéz leírni, és valószínű, hogy úgy ki leszek vágva a teremből, hogy lábam nem éri a földet (Fuckin' posers leave the Hall! – copyright by Manowar) de mégiscsak meg kell jegyezzem: Hosszú percek telnek el úgy a koncerten, hogy DeMaio mikrofont ragadva süketel, sőt még a Wagner-örökösöket is kiosztja. Teszi mindezt teátrálisan, patetikusan, ellenszenvesen. Tudom, hogy ez az eltökéltség része a Manowar- történetnek, de akkor is nehéz komolyan venni, főleg ebben a formában. A zenét persze mindez abszolút nem érinti.



Rövid leszek. Mindenki, aki szereti a Heavy Metal-t, nem térhet ki az anyag elöl. Hard Rock: Whitesnake - Live in the Still of the Night. Heavy Metal: Manowar - The Absolut Power. Ilyen egyszerű.

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. december 8-án.)

Címkék: dvd
2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Nightwish: End Of An Era - DVD (2006)


2006
 

Nuclear Blast

Internetes honlap:
www.nightwish.com
 

heavy/szimfónikus metal
 

Finnország
 
Zenészek:

Tarja Turunen – ének
Tuomas Holopainen - billentyű
Jukka Nevalainen - dob
Emppu Vuorinen - gitár
Marco Hietala - basszus, ének
John Two-Hawks - furulya, ének

01. Dark Chest Of Wonders
02. Planet Hell
03. Ever Dream
04. The Kinslayer
05. Phantom Of The Opera
06. The Siren
07. Sleeping Sun
08. High Hopes
09. Bless The Child
10. Wishmaster
11. Slaying The Dreamer
12. Kuolewa Tekee
13. Nemo
14. Ghost Love Score
15. Stone People
16. Creek Mary’s Blood
17.Over The Hills And Far Away
18. Wish I Had An Angel

Talán soha nem fogjuk megtudni, a zenekarvezető Tuomas által sem megnevezett döntő, és mélyebb okait Tarja meglehetősen keményvonalas kirúgásának, de vigasztaljon bennünket az a törvényszerűség, hogy 15-20 év után általában múlnak a sérelmek a rockvilágban (is), így az előbb-utóbb bekövetkező reuniót már most borítékolni lehet. A másik vigaszunk pedig ez, az utolsó közös, Helsinkiben felvett teltházas buliról készült DVD legyen, ami méltó emléket állít egy olyan ízig-vérig metal bandának, amely példátlan módon úgy vált a mainstream részévé, hogy egyetlen percre sem tagadta meg, és nem értelmezte újra a heavy metal-t. Paradox módon, de egyre lejjebb növő hajjal, egyre hossszabb, nem kimondottan rádióbarát kompozícióikkal, és egyre súlyosabb megszólalással értek el mind nagyobb és nagyobb sikereket az egész világon. "Normális" esetben ez éppen fordítva szokott történni. De miért is beszélek múltidőben, hiszen zsákszámra érkeznek a demók a csapathoz, és javában folyik az új énekes utáni lázas kutatás. Nem tudom, de az a benyomásom, mintha legbelül a zenekar is érezné, a korszak lezárása után nem fog folytatódni a sikertörténet. Meg lehet ugyan találni a Nightwish Blaze Bailey-jét, és lehet majd utána önbizalmasan nyilatkozgatni, hogy soha nem volt még ilyen összhang a bandán belül, és ez a valaha létezett legerősebb felállás, stb.- de ilyet már nagyon sokat hallottunk. A DVD extrák között található, a koncert előtti két hetet végigkövető, kézikamerás dokumentfilmből is egyértelműen kiderül, hogy Tarja bizonyos értelemben kívülálló volt, sajátságos zenekari tagsága (Tarja és a többiek) néha láthatóan komoly próbatételt jelentett a zenésztársaknak, de a Nightwish művészetének, talán ez az összeegyeztethetetlennek tűnő, de a színpadon igazi egységbe forrt két világ is része volt. Ez pedig reprodukálhatatlan egy, mindenben a banda elvárásaihoz alkalmazkodni akaró aspiráns csatasorba állításával. Meglátjuk mindenesetre, mit hoz a jövő.

Az End Of An Era egészen egyszerűen szenzációs produkció. A hang (stereo, DD 5.1)-és képminőségbe nehéz belekötni. Szenzációsan van fényképezve és vágva az anyag. Mindenkit és mindent látunk akkor, amikor a leginkább szükséges. Hála Istennek nincs szétrükközve a felvétel, csupán néhány lassított képkocka erejéig, a kép pedig kristálytiszta, aminek különösen örülök, ugyanis háklis vagyok arra, ha valaki úgy gondolja, szemcsésen, homályosan, pirosfénytúltengésben élvezhetőbb egy koncert. Sajnos, az utóbbi időben erre is volt bőven példa (Europe, Dio stb). Ahhoz persze, hogy egy ilyen minőségű DVD készülhessen, kellett egy profi előadás, látványos fényekkel, kivetítővel, pirotechnikával. Utóbbit illetően csak sajnálni lehet, hogy a grunge minimalizmusa máig hatóan kiszorította a koncerttermekből ezt, a zenei csúcspontokat felerősítő és kiegészítő látványelemet. Itt azonban kapunk dögivel. A fénnyel, tűzzel megtámogatott Phantom of the Opera, Wishmaster frenetikus hatásúak, számomra a katarzist mégis a Once lemez két legjobb szerzeménye, a Ghost Love Score és Creek Mary’s Blood jelentik. A klasszikus zenei igényességű Ghost Love Score fináléja szinte felrobbantja a csarnokot, az indián John Two-Hawks pedig személyes megjelenésének és szólójának köszönhetően hátborzongató spiritualitással tölti be a teret, és kölcsönöz új ízt a Creek Mary’s Blood-nak. Csodálatos.

Érthető okokból, a zenekar nem hahotázza végig az estét (a koncertet követően adták át Tarjának a felmondását), de mindenki a legjobbat igyekszik kihozni magából. Kiválóan is teljesítenek. Meglepően, de jólesően durvára sikerült Emppu gitársoundja, Tarja esetenkénti headbangje pedig Angela Gossow-nak (Arch Enemy) is becsületére válna. Marco Hietala szinte második frontember, hihetetlen figura. Óriási fazon, óriási zenész, és óriási énekes. Nagyon jót tett a zenekarnak a beválasztása.

 
 

A lenyűgöző színpadképnek és magávalragadó előadásnak köszönhetően azokat is képernyő elé szögezheti az anyag, akik nem számítanak a zenekar feltétlen hívének. A fanatikusok és szimpatizánsok pedig egy kincset kaptak emlékül a zenekartól, vagy Tarjától és a többiektől, ahogy tetszik.

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. június 12-én.)

Címkék: dvd
2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Ring Of Fire: Burning Live In Japan 2002 (DVD)


Megjelenés:
2002
 

Frontiers
 
Internetes honlap:
www.ringoffiremusic.com
 
Stílus:
neoklasszikus heavy metal
 

USA
 

Mark Boals – ének
Philipp Bynoe - basszusgitár
Tony Macalpine - gitár
Virgil Donati - dobok
Vitalij Kuprij - billentyűk


01. Introduction - Prelude
02. Circle Of Time
03. City Of The Dead
04. Vengeance For Blood
05. Atlantis
06. Interlude Prelude n. 2
07. Death Row
08. Samurai
09. Dreams Of Empire
10. Tony MacAlpine Solo
11. Keeper Of The Flame
12. Philip Bynoe Bass Solo
13. Virgil Donati Drum Solo
14. The Oracle
15. Vitalij Kuprij Keyboard Solo
16. E Lucevan Le Stelle
17. Bringer Of Pain
18. Face The Fire
19. Fairytales Won't Die
20. Ring of Fire

Nehéz a helyzetem, mert annak, aki a fent nevezett muzsikusokról még csak nem is hallott, nehezen fogom tudni röviden elmagyarázni, hogy kik is ők, és mit tettek eddig a heavy metal/hard rock műfajért, aki meg ismeri őket, - úgy vélem a többség - az meg elsősorban arra kíváncsi, milyen is lett a zenekar DVD-je. A zenészeket és zenekart nem ismerőknek tehát annyiban foglalom össze a lényeget, hogy kivétel nélkül olyan arcokból áll a csapat, akik eddigi életük (javarészt negyvenes korosztály) jelentős részét arra áldozták, hogy hangszereiken mindent el tudjanak játszani. Veszélyes vállalkozás ez, melynek megvannak a maga hátrányai. A kis-és középszerűség kultuszát éltetőknek mindig van olyan erős a hangja, hogy az igazi tehetséget feleslegesnek, öncélú magamutogatásnak láttassák, a talmi "csillogással" szemben. Így van ez az élet és művészetek egyéb területein is, nem csak a zenében. A Ring Of Fire is ezzel a bélyeggel lett besöpörve a szőnyeg alá és így történhet meg, hogy a DVD zenei anyagát tartalmazó CD-t a "futottak még" polcon lehet megtalálni a …………ban, és már néhány száz forintért megvásárolni.

A felvétel nem új, de az írás célja éppen az, hogy némiképpen igazságot szolgáltasson a mindig és mindenhol értéket képviselő tehetségnek és tudásnak.

Vitalij Kuprij. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem büszkeséggel tölt el, hogy a kedvenc stílusom egyik jelese, cseppet sem mellesleg, mint zongoraművész, rendszeresen koncertezik a világ egyik leghíresebb koncerttermében, a Carnegie Hall-ban, ahol saját művei mellett, Rachmaninov, Chopin, Liszt darabokat játszik. De szinte semmiben sem marad el tőle Tony Macalpine sem, aki szintén klasszikus képzést kapott. Zongorán és hegedűn már művészi színvonalon játszott, amikor érdeklődése az elektromos gitár felé fordult.

Ha ezen a felvételen más nem lenne, mint Kuprij (Artension, Revenge) és Macalpine (Steve Vai, CAB, stb) játéka, akkor is bőven megérdemelné a nagyobb elismerést, de a Ring Of Fire egy zenekar, amely dalokat ír, és amelyekben – kimondani is szörnyű – sokszor körökön keresztül, párbajszerűen hangszerszólók "mérgezik" a levegőt.

Annyira persze én sem vagyok elfogult, hogy mindent 100%-ig tökéletesnek gondoljak, amit képzett hangszeresek adnak ki a kezükből, mert távolról sincs így, és legalább olyan oktondi hozzáállást feltételez, mint a technikai felkészültséget élből elutasítók "csak öncélú instrumenstruáció (tekerés, virga, hősködés, stb.), semmi más" megfellebbezhetetlen(nek gondolt) ítélete.

Ez sem tökéletes. Sem a hangzás (csak sztereo, ráadásul kevés basszussal, Bynoe-mentesen), sem az előadás nem az. A Ring Of Fire dalai összességében messze nem olyan jók, mint a hangszeresek külön-külön. Ami engem mégis különösen zavar, az Mark Boals teljesítménye. Az Yngwie Malmsteen’s Rising Force Trilogy (1986) lemezén debütált énekes, vélhetően az utómunkáknak köszönhetően, ugyan tökéletesen énekel, de szinte folyamatosan a padláson, ráadásul erőből, ami egy idő után nekem zavaró. Helyre kis parókája mellett zseniális hangadottsággal is rendelkezik, ezt a Puccini áriában is bizonyítja (A hang és kép pillanatig tartó szinkronitásának hiányában a feleségem a mai napig nem hiszi, hogy ezt Boals énekli, hiába mondom neki, hogy a play-back használat ezen a szinten nem szokás…), de a középtartománytól való érthetetlen tartózkodása meglátásom szerint árt az előadás egészének.

 

Mindennel együtt, ez a koncert egy nagy élmény és meggyőződésem, hogy nem kell zenésznek lenni ahhoz, hogy a jórészt klasszikus zenében gyökerező, elképesztően virtuóz hangszerszólókat és dalokat élvezni lehessen. Viszont a belénk plántált előítéletektől – persze, ha van - nem árt, ha csak átmeneti időre is, de igyekszünk megszabadulni.

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. július 21-én.)

Címkék: dvd
2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Gigantour: Live 2005 DVD


Megjelenés:
2006

Image

Internetes honlap:
www.gigantour.com
 

metal

Származás:
USA

Közreműködő zenekarok:

Megadeth
Dream Theater
Fear Factory
Symphony X
Nevermore
Life Of Agony
Dry Kill Logic
Bobaflex

 

01. Better Than Me (Bobaflex)
02. Paper Tiger (Dry Kill Logic)
03. Lost (Dry Kill Logic)
04. Born (Nevermore)
05. Enemies Of Reality (Nevermore)
06. Inferno (SymphonyX)
07 Of Sins And Shadows (SymphonyX)
08. The Day He Died (Life Of Agony)
09. Love To Let You Down (Life Of Agony)
10. Transgression (Fear Factory)
11. Archetype (Fear Factory)
12. Glass Prison (Dream Theater)
13. Panic Attack (Dream Theater)
14. She-Wolf (Megadeth)
15. Tout Le Monde (Megadeth)
16. Kick The Chair (Megadeth)

Dave Mustaine is nagy túlélő ám, ráadásul dacolva az evolúciós törvényszerűséggel, ezt egyáltalán nem az alkalmazkodási képességével, a környezethez való hasonulással és megfelelni akarással érte el. Olyan ez, mintha egy hal uszonyok helyett két lábbal harcolna ki domináns pozíciót uszonyos társai között. Életében egyszer ugyan megpróbált alkalmazkodni a zenei trendekhez (Megadeth-Risk), de az kis híján a zenekar végét jelentette.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a "fejjel a falnak" ars poetica Dave esetében működőképes, mi több gyümölcsöző is, hiszen a stílusosan, fekete bőrt idéző csomagolásban máris megérkezett az első Gigantour DVD, többek közt olyan szereplőkkel, mint a Megadeth, Dream Theater, Nevermore (!), Fear Factory, Symphony X (!!) - Huhh!

Maga a Gigantour elnevezés és turné a Megadeth-főnök ötlete és vállalkozása. Talán azt ő sem tagadná, hogy az Ozzfest mintaként szolgált a lebonyolításhoz, de a Sharon & Co. trendi csapatokkal alaposan megtámogatott műsorához képest, itt éppen fordított a helyzet. Egy-két nu metal üdvöske (Bobaflex, Dry Kill Logic) melegíti elő a színpadot, pl. annak a Symphony X-nek, akik hiába amerikaiak, a közelmúltban még a lemezét sem forgalmazták az USA-ban, mert állítólag ez a zene a 80-as évek végére kilehelte lelkét, mára meg vérciki.

Úgyhogy kérem, itt üt az igazság órája, méghozzá olyan gyomrost, hogy percekig nem kap az ember levegőt!

Nem leszek igazságtalan. A nyitócsapat Bobaflex óriási energiával tódul a színpadra, és ha "audióban" nem is sok időt szánnék a csapatra, el kell ismerjem, a bemozgott színpad látványa és a robbanásig feszült előadás, több mint meggyőző.

A Dry Kill Logic is ezt a szikár, bár kicsit ugri-bugri vonalat hozza, tőlük a két szám már azért sok.

Ezt követően viszont elszabadul a pokol. A Nevermore produkciója elemi erővel szakad ránk. Amit ez a néhány lóhajú muzsikus produkál megjelenésben, technikailag és színpadi munkában az egészen egyszerűen elképesztő. Warrel Dane előadásmódja félelmetesen szuggesztív, a Smyth/Loomis gitárszekció pedig hihetetlen dolgokat penget úgy, hogy közben a méteres hajak hol a padlót, hol a plafont söprik. Ezt mindenkinek látnia kell! Nevermore DVD-t, de már!

A Symphony X beszervezéséért Mustaine nálam a mennybe ment, de gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ahhoz képest, hogy a tengeren túl állítólag a kutya nem kíváncsi rájuk, rendesen beindul az aréna. A felkerült két nóta hibátlan, őserejű interpretációja (Russell Allen mit énekel már!) szükségszerűen vált ki ilyen hatást, úgyhogy aki azt állítja, hogy a hangszálakrobaták és gitárhősök kora véget ért, nézze meg ezt a két számba sűrített esszenciát, és szégyellje magát!

Ezek után a Life Of Agony nekem hátra arc volt, méltatni nem tudom őket, de a rajongók ettől még biztosan nagyon szeretik a csapatot.

A fő produkciót jelentő két csapat előtt a Fear Factory szigorít egyet a műsorfolyamon. Brutálisak, hitelesek. Megint csak azt tudom mondani, hogy nem hallgatom a zenekart, de nézni jó ezt a feszes megközelítést. Komoly zúzda, szó se róla!

Dream Theater. Van-e még valami, amit Brinyó kollega nem írt le róluk, de érdemes tudni? Ilyet én nem tudok. Annak azért nagyon örültem, hogy a Glass Prison mellett a Panic Attack került fel a DVD-re. Az anyag egészéhez, ez a riffelősebb Színház a kompatibilis. Ja! És Myung bőgője még a saját anyagokon sem szólt ilyen vaddisznó módon!

Nyilvánvaló, hogy az ötletgazda kapja a legnagyobb teret. Az nagyszínpados, piróval kísért új Megadeth engem meggyőzött, bár a technikásabb oldalukból ezúttal keveset mutatnak.

 

Az epizodista, kevésbé profiltiszta Heavy Metal csapatok jelenlétét nem számítva, ez a DVD a legjobb a mostanában megjelent anyagok közül. Ha pedig valaki mégis kétkedne, akkor íme itt a tromf: A dupla DVD extrái között megnézhető a Dimebag emlékének szóló Pantera klasszikus "Cemetary Gates", a Dream Theater előadásában, Mustaine, a Symphony X, a Fear Factory tagjainak közreműködésével. Nos?

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. szeptember 28-án.)

Címkék: dvd
2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Blackmore's Night: Castles & Dreams (2005)


Megjelenés:
2005
 

SPV/Steamhammer
 

Internetes honlap:
www. blackmoresnight.com

akusztikus folk-rock
 

Németország
 
Zenészek:

Ritchie Blackmore –gitár, lant, tekerőlant
Candice Night- ének
The Minstrels

01. Intro
02. Cartouche
03. Queen for a Day
04. Under a Violet Moon
05. Minstrell Hall
06. Past Time With Good Company
07. Soldier of Fortune
08. Durch Den Wald Zum Bach Haus
09. Once In a Million Years
10. Mr. Peagram’s Morris and Sword
11. Home Again
12. Ghost of a Rose
13. Mond Tanz
14. Wind In The Willows
15. Willage On The Sand
16. Renaissance Fair
17. The Clock Ticks On
18. Loreley
19. All For One
20. Black Night
21. Dandelion Vine

Már az első BN lemez (Shadow Of The Moon) megjelenése után lehetett érezni, hogy az egykori Deep Purple gitáros legenda nem hirtelen ötlettől vezérelve döntött ezen, reneszánsz hangulattal átitatott (merthogy ez messze nem autentikus reneszánsz), historikus hangulatú zenei világ mellett. A bónusz DVD disc-en pedig ezt megerősítendő, egészen komoly ábrázattal vezeti elő, hogy voltaképpen mindig is ebben a zenei világban élt, és mintegy bizonyítva mondandóját elő is kapja a lantot, amin felhangzik a "Smoke On The Water" riffje, mint "reneszánsz" harmónia… Ezt látva és hallva persze nehéz komolynak maradni, mindenesetre igen csak csökkenti a Purple reunió valószínűségét. (Megnyugtatásul azért elárulom, hogy még Candice Night is hamarabb lesz Purple-gityós, mint Axel Rudi Pell. Aki cseppet is ért a gitározáshoz - a Purple management ilyen -, az tudja, hogy Rudi mester nincs felnőve a feladathoz, finoman szólva…)

Visszatérve Blackmore-hoz és kedves feleségéhez Candice Night-hoz, elérkezettnek látták az időt, hogy megjelentessenek egy koncert DVD-t, amelynek különlegességét az adja, hogy a turné helyszíneiként középkori várakat választottak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nem kevesen korhű ruhában voltak képesek elvonatozni, vagy kivillamosozni a városon keresztül az eseményre, elképzelhetjük, hogy milyen időutazásnak lehetünk részesei két órán keresztül. Vagy mégsem? A Blackmore’s Night kapcsán ugyanis mindig ott bujkál bennem a kisördög, hogy ez csak olcsó vásári bohóckodás, műreneszánsz körítéssel, ugyanakkor nem nagyon tudom kivonni magam a hatása alól, és azok közé tartozom, akik a fenntartásaikkal együtt igenis szeretik a BN zenéjét. Tudom, hogy VIII. Henrik szerezte "Past Time With Good Company" hogyan szólal meg egy autentikus zenekar előadásában, és hogyan, amikor a néhány száz évet kivonják belőle, és azt is elhiszem, amit egy ismerősöm mondott a zenekarral készített interjú után, hogy tudniillik "ennek a nőnek (C.N.) fogalma sincs a történelemről". A legtöbb érvet, hogy miért is műanyag a banda, többé-kevésbé tehát osztom is, és mégis; a BN dalai, néhány techno-s förtelmet leszámítva, tetszenek, az első, pazar kiállítású koncert DVD-jük pedig gyakori vendég a lejátszóban, sőt mi több, már elhatároztam, hogy a kislányom is ezúton fog beavatást nyerni a rockzenébe, Halász Jutka "almaszószával" paralel.

A koncert helyszíne tehát egy középkori vár (Burg Veldenstein), ahol a show kezdeteként csuklyás roady-k fáklyákat gyújtanak meg a színpadon, majd előlép a Mester egy, csak rá jellemző dallamvilágú szólóval, mindezt torzított, elektromos lanton… Mondom, ha túltette magát ezeken az ember, élvezni fogja, szavam rá!

Candice Night megjelenésének és hangjának van egy végtelenül kedves, tiszta bája, bár Amerikában élt barátom szerint tipikus felületes amerikai nő. (De jó, hogy mindig van ellenérv, ha a BN-ról van szó!) No, mindegy! Nekem nagyon bejön az előadásmódja, végig leköti az embert, sőt még azt sem érzem istenkáromlásnak, amikor a "Soldier of Fortune" is elhangzik tolmácsolásában. Van persze határa annak, amikor valaki nő létére mazsolázgat a Purple életműből, de amikor ide érkeznénk (Black Night) a basszusgitáros csóka átveszi a mikrofont, Blackmore pedig felkapja a Stratocastert és helyére kerülnek a dolgok. Ez már a koncert vége, amíg ide elérkezünk megismerhetjük a BN világát, a legnagyobb sikerein keresztül, a két főszereplőn kívül, nagyon ügyes hangszeresek kíséretében. A vár adta természetes háttér, valamint a középkorira vett színpadkép miatt, mintha inkább színházi előadást látnánk, mintsem koncertet, de ez egyáltalán nem baj. A közönség végig nagyon élvezi a műsort, egy igazi nagy család benyomását keltik, ami megintcsak az őszinteségük mellett szól. Ráadásul a koncert után a "keménymag" és a házaspár a kocsmában ugyanúgy folytatja jókedvűen, felszabadultan, mint a színpadon.

 
 

A koncert mellet van egy "bonus material"-t tartalmazó disc is, amelyen érdekes dolgokat mesélnek a barátok és a duó maga is, ráadásul az is kiderül, hogy Blackmore is csúnyán mellé tud nyúlni a gitáron, ha kevésbé koncentrál. Aztán még láthatunk egy play-back-es fellépést egy német showműsorból, ahol Blackmore egy strandon(!), napszemüvegben(!) és fekete középkori gúnyában, kétlábbal tiporja saját nimbuszát és múltját, bele a strandhomokba, a fürdőrucis, bajszos, német középkorúak látható örömére. Mr. Blackmore! Van az a pénz…??? A kép és hangminőség (DD 5.1, Stereo) egyebekben kiváló, de ez el is várható egy ilyen, kiállításában is szépen sikerült anyagtól.

Túrisas

(A CD/DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. május 6-án.)
Címkék: dvd
2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Fair Warning: Call Of The East - Live In Japan DVD (2006)


Megjelenés:
2006
 

Frontiers
 
Internetes honlap:
www.helge-engelke.de
 

hard rock
 

Németország
 

Tommy Heart –ének
Ule Ritgen- basszusgitár
Helge Engelke-gitár
Andy Malecek-gitár
CC Behrens-dobok

Dalcímek:

01. Intro
02. Out Of The Run
03. Longing For Love
04. When Love Fails
05. Eastern Sun
06. Crazy
07. Take Me Up
08. Long Gone
09. Take A Look At The Future
10. Children’s Eyes
11. Hang On
12. Eyes Of Rock
13. One Step Closer
14. A Little More Love

Néhány, a közelmúltban kiadott zenei DVD kép-és hangminőségét vizsgálva úgy tűnik, mintha visszafelé forogna az idő kereke. Mert az azért mégsem egészen normális, hogy egy majd 15 éve rögzített japán klubkoncert hang és képminősége lazán alázza az elvileg jobb technikai feltételekkel készülő mostani anyagok jelentős részét. Pedig így van. Annyira élő a buli hangulata, hogy a hangerő feltornázása után nyomban mélynövésű japánná változunk, aki az első sorból nézi lenyűgözve a csapat koncertjét.

A csapat pedig a német Fair Warning, akik rosszkor voltak, rossz helyen, így nem lettek, nem lehettek világsztárok, pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb tehetséggel és jobban játszottak dallamos rockzenét, mint számos amerikai pályatársuk, akiknek még a grunge-láz előtt sikerült a felpántlikázott mikrofonállvány, színes ing, és tupírhaj korszakban szert tenni jelentősebb ismertségre, ennek minden kellemes járulékával egyetemben. Ám bármennyire is sajnálkozunk a 90-es években bekövetkező zenei elsivatagosodás miatt, el kell ismerni, hogy a rengeteg, kaptafára készült egyforma csapat erőltetett szexizmusában , a már sokszor tényleg nevetséges egyéb külsőségekben, és kiüresedett zenei tartalomban szükségszerűen benne volt a kifulladás, ami meg is történt egy introvertált, zeneileg képzetlen, de kétség kívül karizmatikus, szürke pulcsis fiatalember vezette trió felbukkanásával. A Fair Warning szekere pedig éppen ekkor kezdett volna beindulni, ám a tagok elkövették azt a „hibát”, hogy nem csak lenövesztették, de gondozták is a sérót, bő, színes inget hordtak, hangszereiken meg csodákat tudtak, így megpecsételődött a sorsuk. Nekik is egyedül Japán maradt az egyetlen lehetőség, ott viszont szupersztárok lettek, aminek lenyomata, ez a ’93-ban rögzített koncert. A DVD-t nézve megérthetjük, hogy a dallamos zenék és zenekarok feltámasztásában nem kis szerepet játszó Frontiers kiadó miért látta indokoltnak, hogy az eddig csak japán importként, méregdrágán beszerezhető cuccot újra megjelentesse. Lenyűgöző színpadi munka folyik a Citta klubban, a gitárok, a stílushoz képest meglepő súllyal szólnak, de összességében is nagyon rendben van a hangzás (sztereo 2.0). A szenzációs hangú Tommy Heart mellett, szinte valamennyien stúdióminőségben vokáloznak, a többszólamú verze és refréntémákhoz így nem kell sampler-es támogatásért folyamodniuk.

Ami miatt nekem ez az anyag mégis messze több mint egy jó formát mutató dallamcsapat bulija, az Helge Engelke (Dreamtide) és Andy Malecek gitárosoknak köszönhető. Mindketten Uli Jon Roth gitármágus tisztelői és méltó követői. Ez pedig annyit jelent, hogy a gitárbarátoknak kötelező hallgatni, csodálni, és vissza-visszapörgetve tanulmányozni a szólógitározás itt látható/hallható magasiskoláját. Aki Roth-ot ismeri, az tudja, hogy nem csak a gyorsaságról szól a munkássága, hanem a csodálatos dallamokkal átszőtt, szinte légiesen könnyed játékról, amit a két srác itt, ki-ki a saját képére formálva tökéletesen interpretál. Az egyes dalokon belül, külön kis melódiacsokrokat hallhatunk, anélkül, hogy elnyújtanák a hangszeres villogást.

 
 

Végig lebilincselő, felszabadult, profi előadás, telt, masszív megszólalás, jó közönség, hibátlan operatőri munka. Mi kell még? Semmi. Egyedül a (2006) augusztus végén megjelenő új lemez.

Túrisas

(a DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. július 28-án)

Címkék: dvd
2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

A Tribute to Magnus Karlsson


Magnus Karlsson 1973-ban született Svédország déli részén. 10 éves korában kezdett el gitározni és szinte azonnal megalapította első bandáját. Az iskolában klasszikus gitározást tanult, de már akkor inkább a brit heavy metal újhulláma érdekelte, és olyan együttesek zenéjét hallgatta, mint az Iron Maiden, Judas Priest, Dio és a Black Sabbath.

Magnus 1989-ben elhatározta, hogy ideje legnagyobb részét annak szánja, hogy jobb gitárossá és dalszerzővé fejlessze magát. Legnagyobb hatással Steve Morse, Steve Vai és Allan Holdsworth voltak rá. Különböző metál és fusion bandákban játszott, és kialakított magának egy sajátos stílust, amiben keverednek a metál és népzenei elemek. 1991-ben csatlakozott egy Hot Pebble nevű kelta népzenét játszó együtteshez, akikkel gitárosként és bendzsósként két éven keresztül turnézott Skandináviában.

1996-ban megkezdte formális zenei tanulmányait a Malmö-i Zenei Kollégiumban, ahol 2000-ben diplomázott zenetanárként. Tanulmányi közben Magnus újra elkezdett zeneszerzéssel foglalkozni a metál zenei hagyományok jegyében, valamint Lars Nilsson-nal és Andreas Ralsgård-del megalapította a hagyományos ír zenét játszó Greenhouse nevű triót.

1999-ben csatlakozott a Midnight Sun nevű formációhoz, akikkel két lemezt készített “Nemesis” (1999) és “Metal Machine” (2001) címmel. Ekkor már neves zenei magazinok is fölfigyeltek játékára, majd saját bandát alapított Last Tribe néven. Bemutatkozó lemezük, “The Ritual” 2001-ben jelent meg a Frontiers kiadónál, amit további két sikeres lemez követett.

Az igazi nagy sikert azután a két legendás énekessel, Russell Allen-nel (SymphonyX) és Jorn Landéval (Millenium, Ark, Masterplan, stb.) készített Allen-Lande nevet viselő projekt hozta el 2005-ben. Azóta népszerű, nagyon keresett dalszerzővé vált, és számtalan más projektben vett részt, működött közre zeneszerzőként, gitárosként.

Régi elméletem, hogy Skandináviában van valami különleges spóra vagy baktérium a levegőben, ami tömegével fertőzi meg a "viking” fiatalokat. A fertőzés jellemző tünetei a magas színvonalú zenei képzettség, kiváló hangszerkezelés és jó dallamérzék. Úgy tűnik, Magnus ebből egy jó nagy adagot inhalálhatott, különben más magyarázatot nem nagyon találok arra, hogy miként képes egy halandó 8 év alatt 12 lemezt följátszani, megkomponálni, ráadásul nem is akármilyen színvonalon!

Diszkográfia:

Midnight Sun:    Nemesis (1999)

                      Metal Machine (2001)

Last Tribe:        The Ritual (2001)

                      Witch Dance (2002)

                       The Uncrowned (2003)

Starbreaker:      Starbreaker (2005)

Allen-Lande:      The Battle (2005)

                       The Revenge (2007)

Planet Alliance:  Planet Alliance (2006)

Tony O'Hora:     Escape Into The Sun (2006)

Greenhouse:      Glass of Beer (2006)

The Codex:       The Codex (2007)

Internetes honlap:

http://www.magnus-karlsson.com/

Annyi bizonyos, hogy Magnus zenei karrierje még csak az elején tart, és az ember beleszédül annak a puszta gondolatába is, hogy a Jóisten segedelmével ez az ember még mit tehet hozzá ehhez a máris impresszív életműhöz! Reméljük ezt a jó szériát nem követi majd szerzői válság, kiüresedés, vagy hasonló.

Tartuffe

Címkék: életpálya
2008.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Joe Satriani: Super Colossal (2006)

 

Ezév április 1-én megjelenik Szatírjani mester új (13.) albuma "Professor Satchafunkilus and the Musterion of Rock" címmel. A lemezcím nem sok jót ígér, reméljük, hogy csak egy kiadós áprilisi tréfáról van szó.

A mester egyébként április 30-án Liszabonban megkezdi a világkörüli turnéját. Sajnos egyelőre nincs szó hazai koncertről, így lehet, hogy az eltökélt magyar rajongóknak egészen Prágáig kell utazniuk.  A lemezen, a szokásos arcok mellett (Jeff Campitelli dobos és Matt Bissonette bőgős) ezúttal közreműködik még Joe fia, ZZ Satriani tenor szaxofonon.

Számcímek:


01. Musterion
02. Overdriver
03. I Just Wanna Rock
04. Professor Satchafunkilus
05. Revelation
06. Come On Baby
07. Out of the Sunrise
08. Diddle-y-a-doo-dat
09. Asik Vaysel
10. Andalusia

Az új lemezre várva talán jó ötlet bemelegíteni azzal, hogy az előző albumra vetünk egy (retrospektív) pillantást.



Megjelenés:

2006

Kiadó:
Sony/BMG

Internetes honlap:
www.joesatriani.com

Stílus:
Instrumentális gitár

Származás:
U.S.A.

Zenészek:

Joe Satriani – gitár, és minden más
Jeff Campitelli, Simon Phillips - dobok

Dalcímek:

01. Super Colossal
02. Just Like Lightning
03. It’s So Good
04. Redshift Readers
05. Ten Words
06. A Cool New Day
07. One Robot’ Drean
08. The Meaning Of Life
09. Made Of Tears
10. Theme For A Strange World
11. Moving On
12. A love Eternal
13. Crowd Chant

Értékelés:

Úgy tűnik, Satriani az immáron hagyománnyá vált rendszeres G3 koncertek okán vagy következtében újra megtermékenyült zeneileg. A kilencvenes évek második felében ritkábban hallatott magáról, s ennek nemcsak a grunge talán (rock)történelmileg szükségszerű, de zeneileg kétségkívül fájdalmas térhódítása volt az oka, hanem egy bizonyos fajta alkotói válság is. A kilencvenes évek második fele Satriani számára a zenei értelemben vett "soul searching" jegyében telt, aminek szerintem kiváló terméke volt az 1995-ös, nemes egyszerűséggel csak "Joe Satriani"-ra keresztelt erős jazz és blues hatásokat mutató album, míg szomorú hozadéka az "Engines of Creation" (2000) technós, "drum and bass" alapú abortív kísérlete. (Megjegyzem, ebben a kisiklott kísérletezgetésben Satriani nem volt egyedül, hiszen egy nem kevésbé neves gitáros pályatárs, Gary Moore is előállt annak idején egy agyoneffektelt "drum and bass" fiaskóval "A Different Beat" (1999) címen. Szerencsére a hibát viszonylag gyorsan felismerte, s következő lemeze már a beszédes "Back to the Blues" címmel került a boltokba.)

Visszatérve gitárhősünkre, a 2000-es évek üdvös változást hoztak, ami Satriani alkotói kedvét illeti, hiszen stabilan kétévenként jelentek meg lemezei, melyekben újra magára találni látszik, s bár a klasszikus "Extremist" (1992) album csúcsteljesítményét nem érik el, azért csalódást sem okoznak. Az új "Super Colossal" című lemez tökéletesen illeszkedik ebbe a tendenciába. Eléggé eklektikus élmény; van itt minden: a blues-os "Just Like Lightnin’", a Satrianira oly jellemző vokális dallamokkal operáló "Ten Words", a kísértetiesen Bad Company-ra emlékeztető "It’s So Good", a modern, "Crystal Planet"-es hangzást felidéző "One Robot’s Dream", és a valószínűleg G3 koncertek által ihletett népénekeltetős "Crowd Chant."

Az album első fele hangulatában talán az ameriaki 70-es évek nagy bandáihoz nyúl vissza: Grand Funk Railroad (címadó szám), Boston, Bad Company, Steve Miller, Journey (Movin' On). Ezen a lemezen Satriani jellemzően egyébként is sokszor vokális felfogásban vezeti a dallamokat, nyúl a hangszeréhez. Ez pusztán a személyes véleményem, de talán jó ötlet, sikeres frissítés lenne egy vagy akár több énekes (de nem Joe maga). Az "A Cool New Day" című számban nagyon el tudnám képzelni, például Glenn Hughes-t. De talán a hagyománytisztelő rocktársadalom nem kövez meg, ha azt mondom, hogy alkalmanként egy szép, de erőteljes női jazz-hang is tökéletesen tudna illeszkedni Satriani zenéjébe. Sajnos, az is eldőlni látszik, hogy Satriani már soha nem lesz képes épkézláb lemezborítóval előrukkolni.

Összegzés:

Meglátásom szerint az album egy kicsit elfárad a végére. Az instrumentális gitárzenékre izguló, vájt fülű hallgató persze mindig talál magának valami érdekeset, de aligha tud megszabadulni attól a benyomástól, hogy kevesebb talán több lenne. Érzésem szerint az utolsó 2-3 lemez anyagából egy nagyon izmos válogatást lehetne összeállítani. Nem hiszem, hogy a rendszeres koncertezés kényszerítené Satrianit az újabb és újabb nóták komponálására, hiszen gazdag életművéből simán össze lehetne állítani egy izgalmas, akár 4-5 órás anyagot is.

Tartuffe
Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása
Mobil